Brian Pierce OP és Timothy Radcliffe OP beszámolója

Page 1

Iraki testvéreink Brian Pierce OP1 és Timothy Radcliffe OP2 A Francia Provincia Arab Plébániájára, Amir Jaje OP plébános testvér meghívására január 8-16-ig Irakba látogattunk. Nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy mennyire felszínesek az ismereteink erről a komplex és gyönyörű országról és annak szenvedéséről, mégis szeretnénk megosztani az ott tapasztalt élményeket, és azt a reményt, hogy testvéreink életben maradnak, valamint azt az elképzelést, hogy mit tehetünk támogatásuk érdekében. Az esetleges pontatlanságokért elnézést kérünk. Testvéreink a világ egyik legrégibb keresztény közösségéhez tartoznak, amely majdnem Krisztus idejéből származik. Közösségük régebbi, mint a mienk (értsd: domonkosok), velük kell lennünk ebben a szörnyű időben. Az ISIS, vagy ahogy Irakban mondják Da'esh a mi időnk gyermeke. A rá jellemző erőszakosság, legalább is részben, a nyugati kultúra fegyvereket kedvelő erőszakosságában gyökerezik. A dzsihadisták szívesen nézik a mi gyilkosságokkal teli filmjeinket. Nekünk is részünk van abban, ami itt történik. A mi invázióink idézték elő azt a krízis-helyzetet, amitől most szenved az iraki nép. Bagdadból indultunk. Az egyik utazással kapcsolatos honlap azt tanácsolta, hogy egyáltalán ne menjünk, de ha mégis elindulunk, maradjunk a megerősített Zöld Zónában, ahol majdnem minden külföldi védelem alatt áll. Ha elhagyjuk ezt a védett részt, akkor vagy a helikopter, vagy a páncélgépkocsi az ideális közlekedési eszköz. Ilyenekkel sem a barátok, sem a nővérek nem rendelkeztek. Miközben Amir barátunkkal Bagdadban autóztunk, egy pillanatig sem éreztünk feszültséget, vagy fenyegetést. Mindenütt olyan szeretettel fogadtak minket, ami meglepő volt, tudván, hogy a mi országaink milyen szerepet játszottak abban a robbanásban, ami szétszaggatja az országot. Természetesen nem teljesen biztonságos: akkor is voltak öngyilkos merénylők és emberrablások mialatt ott voltunk. De a terrorizmus leghatásosabb fegyvere a félelem. Ha engedjük, hogy a félelem megakadályozza azt, hogy meglátogassuk ezt a várost, vagy ha bebörtönöz minket egy áthatolhatatlan erődítmény magas falával, akkor a terroristák győznek. Az irakiak úgy érzik, hogy őket elfelejtették és elárulták, de ha valaki meglátogatja az iraki barátokat és nővéreket, szavakkal ki nem fejezhető fogadtatásban részesül. Bagdad után Erbilbe repültünk, ahol három domonkos nővérből (Dusty Farnan, Marcelline Koch és Ardene Flaherty) álló delegáció csatlakozott hozzánk. Ezek a nővérek Kurdisztánban a menekültek táborait látogatták meg. Élveztük a főnővér, Maria Hanna és csodálatos szép nővérei közösségének felejthetetlen vendégszeretetét.

Amit láttunk A számok és statisztikák lélegzetelállítóak. 500 000 keresztény, jazidi és számos mérsékelt muzulmán együtt menekült el Mosul ősi városából, amikor Da'esh (ISIS) 2014. augusztusában lerohanta a Ninivei Alföldet. Néhány nap múlva Qaraqosh és Bartola túlnyomóan keresztény falvaiból órák alatt elmenekültek a keresztények, miközben az ISIS erők ezen két túlnyomóan keresztény közösség felé vonultak. Nem volt idejük előkészülni erre a tragikus kivonulásra (exodus) a falvak lakói csak azt vitték magukkal, amit karjukban össze tudtak gyűjteni miközben autóval 1

Province os St Martin de Porres, USA. a domonkos-rendi nővérek korábbi sponzora

2

Province of England a domonkos rend korábbi magisztere


vagy gyalog Irak kurd területei felé igyekeztek. Találkoztunk egy olyan házaspárral az egyik menekült táborban, akiknek csecsemőlányát egy ISIS harcos kiragadta a karjából, miközben Qaraqosból busszal menekültek. Senki sem tudja, hogy a csecsemő most hol van. Egy katolikus pap, aki most az ankawai egyik menekült táborát vezeti. (a tábor mindössze egy félbehagyott bevásárló központ beton vázszerkezete) elmesélte, a mosuli 4 templom közül, amelyekben ő szolgált, az egyiket fegyver raktárrá alakították, míg a másik hármat börtönnek, illetőleg kínzókamrának használják. Szívszorító történeteket hallottunk olyan árulásokról , amit régi muzulmán barátaik és szomszédaik követtek el, amikor az ISIS végig söpört ezeken a főleg keresztény városokon és területeken. A muzulmán szomszédok egyike-másika,még fel is hívta korábbi keresztény szomszédait, és ezt mondta nekik: ”Most miénk a ti házatok és mi áruljuk azokat az árukat, amit az üzletben hagytatok.” Bár találkoztunk olyan emberekkel, akik még reménykednek abban, hogy visszatérhetnek, mások azt mondták, hogy a korábbi barátok és szomszédok árulása olyan sebet okozott, amely soha nem fog meggyógyulni. Az egyik kurdisztáni püspök azt mondta, hogy megközelítőleg 1800 keresztény távozik Irakból havonta az erőszak miatt, és amiatt, hogy az iraki kormány nem nyújt lényeges segítséget. Némelyek újra letelepednek legalábbis átmenetileg a szomszédos országokban (főleg Libanonban és Jordániában), míg mások Európába, Ausztráliába,vagy Észak-Amerikába mennek. Legtöbbször a magasabb végzettséggel rendelkezők menekülnek el. Sokak számára ez száműzetésük kezdete, és belenyugszanak abba, hogy esetleg soha nem látják viszont hazájukat. Néhányan azt mondják, hogy gyermekeik miatt kell elmenniük. A legszegényebbek azok, akik maradnak, bár néhány olyan keresztény és mérsékelt muzulmán is a maradást választotta, akiknek pedig módjukban állt volna elmenni, ezek elkötelezettek abban a nehéz feladatban, hogy újjá építik Irakot. Domonkos barátaink és nővéreink bátorsága abban mutatkozik meg, hogy ott maradnak, és segítenek felépíteni népükkel a jövőt. Hathatósan bizonyítja Isten rendíthetetlen szeretetébe és irgalmába vetett hitüket. Megtudtuk, hogy a kurd hatóságok megkezdték a határok lezárását a menekültek új hullámai előtt, és nem hagytak számukra olyan helyet, ahol menedéket és biztonságot találhatnának. Megközelítőleg 120,000 menekült van Ankawában (az iraki Kurdisztán Erbil nevű keresztény külvárosában) akik egy helységből álló, lakókocsinak nevezett fülkében élnek, amely kb. akkora, mint egy kemping-autó utánfutója. Sok menedékhelyen két lakókocsit közös fürdőszoba köt össze, míg más menedékhelyeken csak közös fürdőszobák és zuhanyozók vannak. Sokan megfázástól, vagy az ez évi szokatlanul hideg tél okozta egyéb betegségektől és a bizonytalan életviszonyokból származó egyéb betegségektől szenvednek. Néhány lakókocsiban 8-12 családtag lakik, sőt mint megtudtuk, hogy volt egy 26 tagú bővebb család egyetlen lakókocsiban, ami szinte elviselhetetlen helyzet. A legnagyobb tábor – az Ankawa Bevásárlóközpont, 4oo családnak ad otthont, ami megközelítőleg 1700 személyt jelent. Itt kreatív módon félrekerítettek egy olyan területet, ami egyféle kávéházként működik, ahol az emberek pihenhetnek vagy dominózhatnak. A dominóban mindketten alaposan kikaptunk. A Szt. Katalin rend nővérei Erbil külvárosában egy új városrészben dolgoznak két pappal, és egy másik rendhez tartozó baráttal, ahol 200 újonnan épült házat bérelnek a menekült családok elhelyezésére. Sajnos új környezetükben nem teljesen védettek az erőszaktól. Néhány héttel ezelőtt egy fundamentalista kurd muzulmán öngyilkos merénylő Erbilben robbantotta fel magát , ezzel megerősítve azt a félelmet, hogy a menekültek még 'új otthonuk' határain belül sem lehetnek teljes biztonságban. Becslések szerint a kurd muzulmánok 18 %-a fundamentalista szektákhoz tartozik. Aggasztó a menekültekre nehezedő pszichológiai és mentális nyomások hatása tekintettel arra, hogy a jövő olyan bizonytalan. Az egyik táborban megfigyeltük, amint 30-40 menekült protestált az


egyik táborban dolgozó paptól kérve, hogy válaszoljon és segítsen. A pap állt előttük, türelmesen kedvesen hallgatta kétségbeesett segélykiáltásaikat, de gyötrődő kívánságaikra csak kevés választ tudott adni. Az emberi méltóságuktól való megfosztás a legkínzóbb fájdalom. Szükségleteik egyszerűen nyomasztóak. A segélyszervezetek munkatársainak, önkéntes orvosoknak, ápolónőknek, gyógyszerészeknek, papoknak, akik közül sokan maguk is menekültek, hősiessége hihetetlenül megható ilyen körülmények között. A Yazidi menekültek számára, akik közül sokan egyházi segélyszervezetek gondozása alatt állnak, további terhet jelent az, hogy sorstársaik közül néhányan ördög-imádóknak tartják őket. Az Egyház felszólította a muzulmán vezetőket, hogy erőteljesebben ítéljék el a vallásnak az erőszak igazolására történő felhasználását. Míg néhányan azt állítják, hogy az Iszlám a béke vallása, mások szerint olyan vallás, amely erőszakban született és mindaddig harcolni fog, amíg az összes „hitetlen” meg nem tér, vagy el nem pusztul. A mérsékelt muzulmánok azonban bátran kiálltak keresztény és Yazidi embertársaik mellett, részt vettek küzdelmükben, és segítséget nyújtottak a menekülteknek. Az irakiak közül kevesen bíznak a nyugati államokban, és azt követelik, hogy felelősséget kell vállalniuk ezért a válságért, miközben a háborús játszmák azért folytatódnak, hogy kinek az ellenőrzése alatt legyenek a térség hatalmas kőolaj tartalékai. A muzulmán fundamentalisták, Szaúd Arábia és Qatar pénzbeli támogatásával a Nyugat mohóságát és gazdasági telhetetlenségét ürügyként használja saját öncélú és erőszakos céljainak megvalósítására. Amikor Párisban a Charlie Hebdo Studiójában a brutális vérengzés történt, mi történetesen Irakban voltunk. Az „én vagyok Charlie” kampány mind Irakban, mind a szomszédos országokban nagy visszhangot keltett. Ez csak még több erőszakhoz fog vezetni. Az egyik iraki domonkos nővér megjegyezte, „miközben átvonulnak Párizson a szabad vélemény nyilvánítás jelszavával, minket fognak megölni, hogy megbosszulják a karikatúrákat.” Az ankawai domonkos barátok kétórás imavirrasztást tartottak, hogy kifejezzék a párizsi vérengzés áldozataival való szolidaritásukat, miközben hangoztatták Ferenc pápa bölcs önmérsékletre buzdító szavait. A szabad véleménynyilvánítás nem olyan jog, amely elválasztható a társadalmi igazságosságtól, az erőszakmentességtől és az erkölcsi felelősség vállalástól. Ha a sértésre újabb sértés a válasz, ez még több erőszakhoz vezet. Nekünk keresztényeknek az a kötelességünk, hogy megmutassuk, hogy az erőszak mentesség az a hatalom, amely megváltoztathatja a világot, és egy új békekorszakot vezethet be. Sokan beszéltek olyan nyugatiakról, akik csatlakoztak az ISIS-hez és más nemzetközi dzsihadista csoportokhoz. Bár nem tudják meggátolni, hogy a radikalizálódott fiatalok elinduljanak a KözelKeletre, nem tűnik konstruktív ötletnek, hogy megbüntessük, vagy letartóztassuk azokat, akik az Iszlám erőszakos és túlzó elképzelései miatt vissza akarnak térni nyugatra. Szeretettel kell haza fogadnunk a fiatalokat, és segíteni, hogy a háború okozta sebek begyógyuljanak. A fundamentalizmust csak a nevelés és az igazság állhatatos keresése győzheti le. Végül is az ISIS erőszakossága miatt csalódott fiatalok lehetnek a legjobb prédikátorok azok számára, akiket megkísért az a gondolat, hogy csatlakozzanak ezekhez az erőszakos csoportokhoz. Egy iraki kurd püspök azt mondta, hogy 30-40 egyetemre és számos kórházra van szükség, ha meg akarjuk állítani, hogy az üldözött irakiak más országba meneküljenek.

Mi adhat reményt? Iraki tartózkodásunk folyamán mindig az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy hogyan tudják iraki testvéreink a reményt életben tartani? Gyakran halljuk azt, hogy az arab nyelvben két szó van a remény kifejezésére. 'Amal', ez mindennapi optimizmust jelent, azt hogy minden jól fog menni. 'Raja' ez mélyebb reményt fejez ki, ami a valakiben, elsősorban Istenben való bizalmon alapul. Ezen keresztények legtöbbje az „amal”-t vesztette el. Egyáltalán semmi jövőt nem látnak, csak idegen országban való száműzetést. Az egyik püspök azt mondta, hogy még az anyaméhben lévő csecsemők is menni akarnak.


De vannak jelei a mélyebb reménynek, a „raja'”nak, noha nem világos, hogy ez milyen körülmények közt válhat valóra. Ha valaki Irakban marad, az már a reménynek a jele. Egy kémia tanár azt kérdezte az egyik nővérünktől: ”Miért vagytok még mindig itt? Franciaország befogad titeket.” Amikor tanítványai közül sokan elhagyták Jézust, akkor Jézus azt mondta Péternek: „Ti is el akartok menni?”(János 6..67) Péter nem ment el. Jézus velünk marad, és a maradás erőteljes szimbólum, amikor oly sokan elmennek. Ki tudja, hogy mi mit tennénk ebben a helyzetben? Ha gyermekeink lennének, mernénk-e ott maradni és kockáztatni jövőjüket? Nem az volt a feladatunk, hogy ennek az ősi közösségnek a tagjait arra ösztönözzük, hogy maradjanak, és tartsák életben egyedülálló hagyományaikat, de reméltük, hogy néhányan így tesznek. A remény egy további forrása az a tény, hogy a muzulmánok egy részének az a véleménye, hogy ha a keresztények elhagyják az országot, akkor vége lesz annak az országnak, amit szeretnek. A különböző vallás híveinek kapcsolata Irak identitásának lényege. Az egyik bagdadi muzulmán vendéglőben, ahol az étlapon „impregnáló csirke”,”rizzsel töltött birka” és „fejtetőre állított csirke” szerepelt, látható volt az Utolsó Vacsora Krisztussal és tanítványaival, és mécses égett „A Szűz és gyermeke” ikonja előtt. Bagdadban nyilvános előadást tartottunk majdnem 300 emberből álló közönség előtt, aminek a 70 %-a muzulmán volt. Ezek arra kérték a keresztényeket, hogy maradjanak. Egy fiatalember ezt mondta: „Miért vita tárgya az, hogy a keresztények menjenek, vagy maradjanak? Hiszen ők már itt voltak, mielőtt mi muzulmánok megérkeztünk.” Reményt keltő az, hogy a muzulmánok a kereszténységet a béke vallásának ismerik el. Amikor fegyvereket kereső katonák jöttek Bagdadba, beléptek egy keresztény otthonba, de amikor meglátták a karácsonyi jászolt, azt mondták: „Te Jézus vagy. Itt nincsenek fegyverek” és azonnal elmentek. A keresztények voltak azok, akik üdvözölték a Yazidi-kat és együttműködtek velük. Ha az iraki társadalom új egységet törekszik találni, a keresztények ehhez lényegesen hozzá tudnak járulni. Azt is megtudtuk, hogy idén sok muzulmán karácsonyfát vásárolt. Ez persze részben annak tulajdonítható, hogy a médiában a nyugati világ az uralkodó, és ennek következtében a nyugati világnak a karácsonyról való elképzelése is. De sok muzulmán, első sorban a siiták számára, ez a közös áhítat kifejezése volt: muzulmánok és keresztények együtt állnak a fa előtt, hogy megfogalmazzanak egy kívánságot, megtisztelve Jézus prófétát. Ez a remény nyilvánul meg abban az egyszerű elhatározásban, hogy minden egyes reggel felkelünk, és tesszük, amit tennünk kell aznap. Egyik fivérünk, Nouiran azt mondta:”A remény azt jelenti, hogy ma élek, bármi történik holnap.” Ez a remény fénylik keresztül azon a keresztény odaadáson is, hogy még akkor is gondoskodnunk kell másokról, ha a saját sorsunk bizonytalan. Az egyik mocskos tábor klinikájában találkoztunk, egy olyan asszonnyal, aki három patika tulajdonosa volt addig a szörnyű éjszakáig, amikor megérkezett az ISIS. Most önkéntesként dolgozik, és szétosztja kevés megmaradt gyógyszerét. Azt mondta:”Mindent elvesztettem, de megtanultam, hogy hálásnak kell lennem azért a kevésért, ami megmaradt. Ezért jövök.” Bagdadban két otthon látogatása lepett meg nagyon minket. Teréz Anya nővérei sok mindenféle vallású olyan gyerekről gondoskodnak, akiket fogyatékosságuk miatt magukra hagytak. Ki tudná elfelejteni a kar és láb nélkül született Nóra intelligens, kedves arcát, aki fogai között tartott kanállal eteti a kisebb gyerekeket. Két felszentelt szűz szeretettel fogad 60 különböző vallású öregasszonyt, akinek nincsen otthonuk, akikkel együtt imádkoztunk és nevettünk. Az ilyen helyeken tapasztalt öröm egy új világ reményét nyújtja. Meglátogattunk két menedék központot, melyeket a barátok építettek. A nevük „Vine” (szőlőtő) és


Hope (remény). Barátaink Nageeb és Sannad megmagyarázták, hogy minden családnak kell egy otthon, amelynek ablaka és ajtaja van. Az is szükséges, hogy kiláthassanak, de az emberi méltóság azt is szükségessé teszi , hogy mindenkinek legyen helye a magánéletre. Itt a menekülteket is bevonják a munkába, szükséghelyzetben lakókocsi és otthonok építésébe. Ez az alkalmazás némi pénzhez juttatja őket, és ami még fontosabb, emberi méltóságot nyújt nekik. A megemlékezés reményt kelt. Nehezen tudjuk elképzelni azt a reményt, ami akkor ébredt azoknak az embereknek a lelkében, amikor a telefon csörgött karácsony este, és Ferenc Pápa azt mondta ezeknek az embereknek, hogy gondolunk rájuk. Mi is emlékezzünk rájuk, és legyünk Istenünk jele, aki soha nem felejt el senkit: ”El tudja felejteni az asszony, szoptatós gyermekét, hogy ne érezzen szánakozást méhe gyermeke iránt? Igen ezek felejthetnek, de én nem felejtelek el téged soha. Nézd, kezem tenyerébe véstelek, falaid mindig előttem állnak (Izaiás 49,15f). Amikor ezeket és más központokat látogattunk. Mély benyomást gyakorolt ránk az a tény, hogy fivéreink milyen sok menekült nevére, és történetére emlékeznek. Éheznek a felismerésre. Nagyon sok olyan NGO-n (nem kormányzati szervhez kapcsolódó) keresztül végzett ember úgy bánik másokkal, mintha azok csak szükségletekkel rendelkező számok lennének, és nem úgy, mint Isten népének méltósággal rendelkező gyermekei, akik közül Isten mindenkit név szerint ismer. A múltra való emlékezés a jövőbe vetett remény jele lehet. A dolgok nem szükségszerűen olyanok, mint amilyenek ma. Nageeb testvérünknek sikerült a plébánia évszázadok alatt felhalmozódott levéltárát kicsempészni az ISIS orra előtt, és elvinni ezeket a száműzetésbe, ezáltal ébren tartva a múlt emlékét. Ezek segítségünkre lehetnek abban, hogy emlékeztessenek bennünket arra, hogy a múltban is túléltünk válságokat. A képzés iránti elkötelezettség a remény jele. Ha az ISIS-t csak katonailag győzik le, akkor más formában újjá fog születni. Az igazi ellenség a vak fundamentalizmus, ami erőszakosságot szít. 1212-ben a domonkos Yousif Thomas Mirkis atya, aki ma Kirkuk érseke, megalapította a Bagdadi Tudományos Akadémiát. 500, főleg muzulmán hallgatójuk van Filozófiát, szociológiát és antropológiát tanulnak, valamint az angol és francia nyelvet. Tanulmányaik végeztével DOMUNI (Nemzetközi Domonkos Egyetem interneten keresztül) egyetemünk bizonyítványát kapják meg. Őrültség Wittgensteinről szóló előadásokat hallgatni, miközben az ISIS embereket fejez le. Ebben a pusztító viharban az Egyháznak ragaszkodnia kell az értelembe vetett hitéhez. Az Akadémia logója a domonkos címer, közepén egy ceruza, amelyet egy kérdőjel támaszt alá Mirkis érsek úr azt mondta nekünk:” Olyan helyekre van szükségünk, ahol az emberek a vita oxigénjét lélegezhetik be. Itt megvitathatják azt, hogy igaz-e az az állítás, miszerint „Je suis Charlie” nem csak kántálás, hanem jelmondat. Az Egyház életben tartja az értelembe vetett hitet, míg mások az erő alkalmazását részesítik előnyben. Az intelligencia áttörhet az előítélet és az ostobaság falain. A „Keresztény Gondolkodás”-t (Christian Thought) amelyet fr. Philippe szerkeszt sok muzulmán is megvásárolja, akik gondolkozni, és párbeszédet akarnak folytatni velünk. Nem az a célja, hogy elterjessze a keresztény eszméket, hanem az, hogy a keresztény gondolkodás hagyománya vitára adhasson alkalmat. Az ősi Bagdadban 800 évvel ezelőtt keresztény, muzulmán és zsidó tudósok együtt folytatták tanulmányaikat. Fr Amir elkötelezettsége, hogy vitákat folytasson hittudósokkal Najet-ben Irak déli részén, a reményt tanúsítja. Egyikünk részt vett decemberben Rómában tartott csúcstalálkozón, ahol a shiiták közül sokan szeretettel és tisztelettel beszéltek munkájáról. Északon Ankawában meglátogattuk a Babel főiskolát, ahol sok testvérünk és nővérünk tanít. Két nővérünk doktorált a Szentírásból Oxfordban és a Notre Dame-ban. Micsoda és messze-tekintő kifejezése, tanúja ez a reménynek, hogy ilyen szörnyű körülmények között tudósokat képeznek. Ezen a keresztény főiskolán 3 muzulmán professzor dolgozik. A laikus program keretében 120 laikus testvér tanul.


A szépség is láthatóvá teszi a reményt az erőszak csúfságával szemben. Nagyon megható délutánban volt részünk, amikor meglátogattuk a Fogolykiváltó Boldogasszony templomát (our Lady of Deliverance), ahol 2010. október 31-én 5 öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, miután az Oltáriszentség ünneplése alatt beléptek a templomba, 47 laikus testvért és 2 papot mészároltak le. Látogatásunk folyamán egy olyan asszonnyal is találkoztunk, akire a támadás során rálőttek, és emiatt elvesztette a méhében lévő kisbabát. A gyönyörűen rekonstruált fadíszítésű templom falán, a halottak fába vésett neveivel a feltámadás győzelmének jele, amikor a kereszt csupasz holt fája kivirágzik, mint ahogy Irakban is történni fog. Hisszük, hogy a mártírok vére gyümölcsöt fog hozni. Végül, a táborokban sok gyerek van, akiknek játékos nevetése reményt adott nekünk. Bagdadban meglátogattunk két kórházat, amelyet a „Bemutatásról” (Presentation) neveztek el, és Szt. Katalin domonkos nővérei alapítottak és működtetnek. Mindkettőben van szülészeti osztály. Itt születnek Irak jövendő polgárai, muzulmánok és keresztények egymás mellett. Az egyik nővért, egy bábát „Irak édesanyjaként” mutatták be nekünk. Amikor az északon fekvő táborokat látogattuk meg, a gyerekek ugrándozva jöttek oda, hogy megnézzék ezeket a fehér habitust viselő idegeneket. Kirángatták őket otthonaikból, futva mentették életüket, mégis olyan magabiztos és bizalmas spontaneitást mutattak, ami a nyugati gyerekekre nem mindig jellemző. Az áldozás előtt a Chaldeai katolikus szertartásban két gyerek feljött az oltárhoz, hogy megkapja a paptól a béke jelét, amit aztán átadnak a gyülekezetnek. Lehet, hogy ezek a gyerekek a jövő reményének küldöttei, még akkor is, ha most még nem tudjuk, hogy ez milyen formát fog ölteni?

Mit tehetünk? Ez olyan kérdés, amit gyakran tettünk fel a szerzeteseknek. Gyakran így válaszoltak:” Mondjátok el az embereknek az igazat arról, ami itt történik”. Veritas, ez a mi mottónk. Az igazság az, hogy ez emberi életek millióit kioltó katasztrófa történik itt. Az igazság az, hogy ezt nagy részben a nyugat váltotta ki, azáltal, hogy kontár módon beavatkozott a térség ügyeibe, elsősorban saját érdekeit követve. Az igazság az, hogy az ISIS -szel való konfrontáció annak a vakságnak a tünete, amely a huszonegyedik század elején az egész emberiséget érinti, amint a tradicionális kultúrák a modernitással konfrontálódnak. Az igazság az, hogy az ISIS erőszakossága a globális gazdasági rend savanyú gyümölcse, amely a nemzetek között és a nemzeteken belül egyre nagyobb egyenlőtlenséget teremt. Tájékoztatnunk kell politikusainkat, meg kell hívni őket, hogy látogassanak el Irakba, és dolgozzanak ennek a katasztrófának a megoldásán. Irak Domonkos-rendi szerzetesei másodsorban imáinkat kérik. Sokuk imádkozza minden nap: ”meddig, ó Uram? Meddig?”(Zsoltár15.1) Ostromolnunk kell a mennyet imáinkkal, mint a tolakodó özvegy, aki addig zörgette a bíró ajtaját, amíg meg nem adta neki, amit akart (Lukács 18,21k). Kitartóan és gyakran kell imádkoznunk az ott élő keresztényekért, az iraki békéért közösségeinkben, plébániáinkban, különböző lelkészségeinkben. Harmadsorban, csodálatos lenne, ha a szélesebb domonkos család tagjai meglátogatnák iraki testvéreinket, és megismernék azokat az embereket, akiket a testvérek szolgálnak. Az utolsó iraki háború alatt a szerzetesrend lökhárítóra ragasztható matricákat osztogatott ezzel a felirattal: ”Családunk van Irakban”. Ez még mindig igaz. Gyertek, különösen akkor, ha valami olyan képzettséggel rendelkeztek,


ami segíteni tud a menekülteken, ha orvosok vagytok vagy ápolónők, vagy traumákkal küzdő emberekkel foglalkozó szakértő. Talán fiatalok kisebb csoportja jöhetne néhány hétre, hogy együtt legyenek a táborok fiataljaival, hogy megoszthassák tapasztalataikat. Ez az élmény átalakíthatná azokat is, akiket meglátogatnak, és a látogatókat is. Ez persze kissé kockázatos, de nem szabad, hogy a félelem irányítson minket: ”A tökéletes szeretet megszünteti a félelmet.” (1János 4.18) Végül pénzt is gyűjthetünk a menekültek számára, hogy méltósággal és reménnyel élhessenek. A testvérek támogatására szánt pénzbeli juttatást a következő címre lehet küldeni: PROVINCE DOINICAINE DE FRANCE DOMICILIATION: HSBC FR AGENCE CENTRALE IBAN:FR. 76 3005 6001 4801 4854 2857 016 Code B.I.C. CCFRFRPP


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.