augusztusi FilmMagazin

Amiért sokáig nem mertünk vízbe menni: A CÁPA

FilmMagazin sztus

EXKLUZÍV

MÁTRIX VS. EREDET MESTER ÉS TANÍTVÁNYA A VARÁZSLÓTANONC KÖNYVADAPTÁCIÓ CHARLIE ST. CLOUD HALÁLA ÉS ÉLETE RÉGI FORMA ÚJ KÖNTÖSBEN A SZUPERCSAPAT FELÉBRED A VADÁSZÖSZTÖN RAGADOZÓK ANGELINA JOLIE

SALT ÜGYNÖK Hajtóvadászat indul a világ egyik legszexisebb titkosügynöke ellen! >> 12.

KEDVES OLVASÓK! 2010. július 24. emlékezetes dátum marad, több szempontból is: egyrészt ugye ekkor ünnepelte 5 éves születésnapját a világ legnagyobb videómegosztó portálja, a YouTube, másrészt pedig ennek apropóján érdekes filmes vállalkozásnak lehettünk szemtanúi. Ridley Scott producer és Kevin Macdonald rendező érdekes dologra vállalkozott: olyan dokumentfilm elkészítését tűzték ki célul, amelyhez az alapanyagot nem saját maguk forgatják, hanem a YouTube nézői, illetve bárki, aki érez magában kellő inspirációt egy rövid videó elkészítéséhez. A Life in a day projekt - mondanunk sem kell - óriási siker lett, számolatlanul érkeztek a videók, így a rendező által vezetett szerkesztőbizottságnak nem lesz egyszerű dolga a legjobbak kiválasztásában. Az elkészült filmet a 2011-es Sundance fesztiválon fogják bemutatni, utána pedig ingyenesen elérhetővé teszik a YouTube ehhez kapcsolódó csatornáján. A megmérettetésből természetesen a FilmMagazin sem maradhatott ki: Csernák Ákos 10 perces r öv idf ilm jét a h ttp :/ / www.youtube.com/watch? v=sg2NObtU5P0 címen tudjátok megtekinteni!

Átlendülve az ehavi aktualitásokra, nagyon nehéz helyzetben vagyok, amikor az augusztusi számhoz akarok kedvcsinálót készíteni, hiszen megint annyi tartalmas és olvasmányos cikket sikerült belezsúfolni a lapba, hogy nem is tudom melyik írást emeljem ki a sok közül… 12 oldalon keresztül foglalkozunk Christopher Nolan Eredet című filmjével, melyből 4 oldal (a Mátrixal való összehasonlítás) gyakorlatilag egy másvéleménynek is megfelelhető a 100%-os értékelésünk mellé.

Címlapsztoriként mutatjuk be Angelina Jolie új filmjét, a Salt ügynököt, amit az utolsó utáni pillanatban meg is tudtunk nézni, így a 4 oldalas háttércikk mellé egy 2 oldalas kritikának is szorítottunk helyet. Antal Nimród Ragadozók című filmjével foglalkozó írásunk ezúttal nem a készítés hátterébe enged bepillantást (akit ez érdekel, lapozza fel az április számot, ahol részletesen foglalkoztunk az alkotás ezen részével!) , hanem felvázolja a Predátorok történelmét és az eseményeket, amik a 2010-es állapotokhoz vezettek. Kritika a következő számba! Apropó kritikák: ebben a hónapban A szupercsapatot, A varázslótanoncot és a negatív csúcsokat döntögető Az utolsó lég-

tót vettük górcső alá szigorú, de igazságos írásainkban. Mint látható, van mit olvasni most is bőven, találkozunk szeptemberben,, addig is kellemes időtöltést kívánok az augusztusi FilmMagazinhoz!

KÖVETKEZŐ SZÁMUNK VÁRHATÓ MEGJELENÉSE: 2010. SZEPTEMBER 12.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Főszerkesztő-helyettes: Cihlár Gábor (Ceptor) Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Csernák Ákos, Hannibál, Madura Gábor (iverson2), Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Jánvári Gergő Márk (Paulkemp), Verebélyi Tamás (Spike), Kónya Sándor (Sanya08) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Csillag Zita (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Megjelenés: Minden hónap második hétvégéjén!

2 / FilmMagazin

CÍMLAPSZTORI: Salt, mint egy női MacGyver vagy egy 007-es oldja meg a lehetetlennek tűnő feladatokat, Angelina Jolie remegő, ám kemény és gúnyos arcával >> 12.

HÁTTÉR

RAGADOZÓK Bizonyára van néhány olyan Olvasónk, aki ha meghallja a Predator kifejezést, akkor maga előtt látja azt a maszkos lényt, amely már megannyi filmben és képregényben szerepelt. Szintén eszünkbe jutnak azok a gigászi csaták, amelyekben természetes ellenségével, az Aliennel harcol.

Vegyük górcső alá őket, és nézzük meg, hogy mi zajlik éppen a 2010-es esztendőben. Írta: Ceptor A Predator történelem az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza, pontosabban i. e. 2360-ra. Ez volt ugyanis azaz év, amikor megjelentek ezek a ragadozók a Földön és az itt élő népes kultúrának, az egyiptomiaknak megtanították a piramis építés minden fontosabb lépését. Mi egyszerű halandók úgy tudtuk, hogy azokat a hatalmas építményeket a fáraóknak építik, akik haláluk után megpihenhetnek ott. Azonban ez a feltételezés nem állja meg a helyét.

Az igazi indok viszont mindent megmagyaráz. Egy átlagos méretű embernek túl nagy lett volna, mint sírhely, viszont ha azt mondjuk róluk, hogy azok hatalmas küzdőterek,

4 / FilmMagazin

mindjárt más megvilágításba helyezi a róluk alkotott képet. Az egyiptomiak istenként tisztelték őket és követték minden utasításukat. Miután már képesek voltak ilyen arénákat készíteni, a Predatorok visszatértek a földre, hogy kiképezzék újoncaikat a küzdelmekre, és megtanulják legyőzni ősi ellenségüket, az Alient.

Egy-egy ilyen összecsapásra csupán 100 évente kerülhetett sor. A Predatorok emberáldozatokat hoztak annak érdekében, hogy belőlük kelhessenek ki az újabb levadászható egyedek.

Minden megfelelően működött, viszont i. u. 1987-ben néhány lázadó ragadozó megelégelte a 100 éves

törvényt, és elkezdték járni saját útjukat. Az Alienek öldöklése egyszer csak átcsapott emberek mészárlásába. Szintén ebben az évben történt meg, hogy egy csapat amerikai katonát elrabolnak a gerillák, és túszul ejtik őket a Dél-amerikai dzsungelben. Kiszabadításuk érdekében elindítanak értük egy különlegesen képzett elit kommandót. A csapat élén áll az a tapasztalt Dutch Schaefer őrmester (Arnold Schwarzenegger) aki mindenre felkészülten vág neki a küldetésnek. Nem csak az esőerdővel és a trópusi időjárással kell szembenézniük, meg kell vívniuk harcukat egy álarcos lénynyel, aki ráadásul fejlettebb techni-

Aki még többet szeretne megtudni az új Predators filmről, az töltse le áprilisi számunkat, melyben részletes háttércikket olvashattok róla!

Mi jöhet a Ragadozók után?

Antal Nimród rendezőnek nem kell aggódnia: újabb hollywoodi sikerrel lett gazdagabb, és ez minden bizonnyal újabb – egyre nagyobb – lehetőségeket és felkéréseket hoz majd magával. Antal már azt is tudja, mit akar: és ez inkább visszatérés lesz. Egy nyilatkozta szerint most végre elkészítené azt a filmet, amit eredetileg rögtön a Kontroll után szeretett volna megrendezni. A film címe a tervek szerint Paraffin lesz, műfaja pedig a keserű jövőben játszódó thriller.

Bár a rendező nem sokat árult el a tervéről, de annyit végül is elmondott, hogy a történet a földi zsarnokság elől házilag készített űrhajókon menekülőkről fog szólni. Arra a kérdésre pedig, hogy a főszereplő a Ragadozók alaposan megizmosodott főszereplője, Adrien Brody lesz-e, Antal Nimród nem adott határozott választ: mindez még túl távoli ahhoz, hogy biztosat mondhasson.

kai fölénye miatt nagyobb előnnyel rendelkezik. A 23 évvel ezelőtti film mára kultusz lett. Egymás után jelentek meg a különböző képregények, videojátékok, na és persze az újabb filmek. Ahhoz, hogy tisztában legyünk a teljes történettel, egy kicsit meg kell ismerkednünk az Alienekkel is. Az első film, amely róluk szólt, 1979-ben került a mozikba Sigourney Weaver főszereplésével. A filmet Ridley Scott rendezésében mutatták be. A XXII. században játszódó filmben egy űrhajó 7 tagú legénysége szeli az univerzumot, amikor egy ismeretlen bolygóról különös rádiójelet fognak be. Egy lezuhant űrhajót találnak, megvizsgálják közelebbről, és a belsejében megannyi tojást találnak. Ha ez nem lenne elég, az egyik szereplőre egy különös lény támad, akit a mentőakció után visszavisznek a fedélzetre.

Az egészségesnek látszó alak mellkasából hirtelen kirobban egy kis lény, amely sikeresen kereket old az űrhajón. Innentől sejteni lehet, hogy miért A nyolcadik utas: a Halál címet viseli ez a kreáció. Mind a nézőknek, mind pedig a kritikusoknak elnyerte a tetszését a mű, ami egyben újításnak is számított, mert Sigourney előtt egyetlen nő sem játszott akciófilmben főszerepet. Az eredeti művet három hivatalos foly-

5 / FilmMagazin

tatás is követett, 1986-ben például James Cameron rendezhetett egy újabb Alien filmet. Az immáron virágzó bizniszt a képregények és videojátékok megjelenése tovább népszerűsítette. Adva volt a két külön-külön sikeres földönkívüli faj, miért ne lehetne őket összehozni egy közös eseményben. Az elgondolásból végeredmény született 1989-ben. Ez annyira remekül sikerült, hogy a nagyobb filmstúdiók tolongtak a megfilmesítés jogáért. A két főszerepet Schwarzenegger és Weaver kapta volna, de a stúdió túl idősnek találta őket a feladathoz. A projekt jegelve lett, és még egy ideig várnunk kellett az igazi ütközetre.

Majd több mint tíz éves hallgatás után végre szemtől-szemben állhatott a két idegen létforma. A 60 millió dolláros forgatási költség háromszorosan is megtérült, a legjövedelmezőbb lett mind az Alien mind pedig a Predator filmek történelmében. A nagy felhajtás ellenére nem lett a filmkritikusok kedvence ez az összejövetel. Nem sokan gondolták volna, hogy egy ilyen fogadtatás után születik egy újabb Alien vs. Predator. A folytatás csak 40 millióból készült el, bár ez az alkotás is bőven megháromszorozta a kiadási költségeket, a szakértők még kevesebbre értékelték, mint a legelső találkozást. A

készítők úgy látszik belátták, hogy nem folytatással kell próbálkozni, hanem egy jól csengő régi sikersztorit kell elővenni a polcról és új köntösbe bújtatni. Így jutottunk el 2010-be, amikor egy magyar származású rendező, méghozzá Antal Nimród lehetőséget kapott arra, hogy megmentse az éppen zuhanó repülésben tartózkodó, ám nagy múlttal rendelkező sikersorozat egyik szereplőjét.

Stáblista Rendező: Antal Nimród Főszereplők: Adrian Brody, Laurence Fishburne, Alice Braga Forgalmazó: InterCom Hazai bemutató időpontja: 2010. augusztus 19.

HÁTTÉR

CHARLIE ST. CLOUD HALÁLA ÉS ÉLETE Magyarországon is nagy sikert aratott regény a „Charlie St. Cloud halála és élete”, amelynek most elkészült az élőszereplős filmváltozat Zac Efron-nal a főszerepben. Írta: Kóczy Zac egy kisvárosban élő fiatalembert alakít, aki éppen arra készül, hogy Stanford egyetem ösztöndíjasaként elhagyja szülővárosát. Ám öccsével súlyos balesetet szenvednek és csak Charlie marad életben, aki azonban megígéri öccsének a halála előtt, hogy mindvégig mellette marad. A tragédia után Charlie teljesen más szemmel kezdi el nézni a világot. 5 év telik el, és Charlie még mindig hűen tartja magát az esküjéhez, ő lett a temető gondnoka, ahol az öccse nyugszik. Plusz Charlie esténként képes beszélgetni öccse szellemével, így állandó kapcsolatban vannak. Ám amikor gimnáziumi osztálytársa, Tess hazatér, Charlie-

6 / FilmMagazin

nak választania kell az esküje és a szerelem között.

A Charlie St. Cloud halála és élete Ben Sherwood második regénye volt, és 2004-ben jelent meg. A mai napig 15 különböző nyelvre fordították le. A szerző személyes élménye, egy hatalmas veszteség hatására írta meg a regényt. Sherwood először azt akarta kibontani a regényben, hogy hogyan maradhat valaki hűséges egy szeretett személynek tett esküjéhez.

Marc Platter producernek nagyon tetszett a történet, mint mondta „Roppant izgalmas, mert mindenki maga döntheti el, hogy hol kezdődik a valóság és hol kezdődik a termé-

szetfeletti”. Ugyanakkor azt is elmondta a producer, hogy nem szerették volna, ha úgymond túl szentimentális a film, de mindenképpen olyan alkotást akartak, hogy a néző megható és magával ragadó filmet kapjon.

A főszerepre olyan fiatal színészt kerestek, aki egyszerre „vonzó és karizmatikus”. Platt akkor találkozott Zac Efron-nal, amikor ő a High School Musical ünnepelt sztárja volt, amikor aztán pár évvel később ismét találkoztak, Platt meglepődött, hogy Efron mennyit fejlődött, mennyire áradt belőle az emberség és az együttérzés és emelett színészként igazi profiként áll hozzá a munká-

Egyre több pletyka lát napvilágot a fiatal sztár, Zac Efron szerelmi életéről: legutóbb pl. az derült ki, hogy 30 éves koráig nem akar házasodni

hoz. Platt tudta, hogy jóval drámaibb szerepet bíz Efron-ra, mint amiket a színész eddig játszott, de ő nem ijedt meg a feladattól, rengeteget dolgozott a karakteren, hogy minél hitelesebben el tudja játszani. Ahogy ő maga fogalmazott „„Érdekes volt Charlie bőrébe bújni, és olyan figurát felépíteni, aki gödörben van, és úgy érzi, semmi értelme az életének Eddig sokkal energikusabb, vidámabb karaktereket játszottam, akik csajoznak, és sokat táncolnak.

Charlie ennek pont az ellenkezője, ezért nagy előrelépés számomra.” Érdekesség, hogy noha Sherwood regényének főhőse egy 28 éves fiatalember, az író még is belement, hogy a filmváltozatban egy jóval fiatalabb színész játssza a szerepet. Így a forgatókönyvírók Lewis Colick és Craig Pearce ennek megfelelően írták a forgatókönyvet.

Miután Efron leszerződött a filmre, Burr Steers-t a „Megint 17” rendezőjét ajánlotta a producerek figyelmébe, akivel éppen az említett filmen dolgozott együtt. Ez pont kapóra jött, hiszen Steers éppen arra készült, hogy újra Efron-nal együtt dolgozzon. Úgy gondolta, hogy ez a produkció alkalmas arra, hogy Efron-ból igazi mozisztár válljon. Természetesen maga a regény is nagyon tetszett Steers-nek.

7 / FilmMagazin

A producer Mark Platt a „Minden jöhet” című filmje kapcsán figyelt fel a rendezőre, mint mondta, nagyon tetszett neki, hogy Steers milyen érzékkel és empátiával közelít a fiatalokhoz, ráadásul egy személyes tragédia miatt pontosan át tudja érezni, hogy mit érez a „Charlie St. Cloud halála és élete” főhőse. Ráadásul Steers színészként is dolgozik, így pontosan tudja milyen a kamera másik oldalán állni.

Miután a főszereplő és a rendező kiválasztása megtörtént, a következő feladat a többi szereplő megtalálása és kiválasztása volt. A készítők elsősorban azt a gyerekszínészt szerették volna megtalálni, aki Charlie öccsét játssza. Platt már korábban is dolgozott együtt Charlie Tahan-nal, így őt javasolta a szerepre, de még őt is meglepte a meghallgatáson az ifjú színész rátermettsége. A film harmadik kulcsfigurája Tess Carroll, Charlie gimnáziumi osztálytársa. Az ő szerepére Amanda Crew színésznőt szerződtették, aki nagyon boldog volt, hogy megkapta a szerepet. A szereplőgárdához két igazán tapasztalt színész is csatlakozott. Egyrészt az Oscardíjas Kim Basinger, aki Claire-t, Charlie aggódó édesanyját alakítja, míg a másik az Emmy-díjas Ray Liotta, aki Florio Ferrente mentőst

játssza, aki megmenti Charlie-t a balesete után. A két színész amolyan mentorként is „szolgált” fiatal kollégáik számára. Steers elmondta, hogy óriási örömöt okozott neki a két színésszel együtt dolgozni.

Liotta pedig arról beszélt, hogy igazából két ok miatt vállalta a filmet.

Az egyik oka az volt, hogy 10 éves lánya nagy rajongója Zac Efron-nak, a másik ok pedig az, hogy eddig többnyire elég „meredek” figurákat alakított filmjeiben, ezzel szemben Florio Ferrente egy talpig becsületes önzetlen karakter, aki hisz abban, hogy a lehetetlen helyzetben sem szabad feladni.

A film egyik legizgalmasabb pontja a természetfeletti ábrázolása volt, vagyis annak ábrázolása, hogy Charlie látja azoknak a szellemét, akik az általa gondozott temetőben nyugszanak. A fiú eleinte nem tudja eldönteni, hogy megőrült, vagy valóban képes kommunikálni a halottakkal. Amit biztosan tud, hogy minden este képes arra, hogy öccsével beszélgessen. Ezt egyrészt áldásnak tekinti, másrészt átoknak is, hiszen a „való világgal” szinte megszakad minden kapcsolata, a város lakói pedig teljesen kiközösítik, mivel képtelen kommunikálni más emberekkel. Ezt változtatja meg Tess hazatérése.

Nemsokára pedig kiderül a hazai mozikban is, hogy mindezt hogyan sikerült megvalósítani a filmben a készítőknek.

Stáblista Rendező: Burr Steers Főszereplők: Zac Efront, Amand Crew, Charlie Tahan Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2010. szeptember 2.

HÁTTÉR

GRU Végre eljött az idő, amikor egy olyan animációs filmre is érdemes várni, ami nem folytatás és nem is a bravúros Pixar – team soron következő alkotása! Írta: alien Minden elismerésem a Jégkorszak készítőinek, hiszen (ellentétel mondjuk a Shrek-alkotóival) ahelyett hogy a jól ismert és sikeres sorozatukhoz legyártanának egy újabb folytatást, megpróbálkoznak új színt vinni az animációs filmek világába. Persze a dolog nem ilyen egyszerű és a történetnek is van előzménye: a Jégkorszak – franchise megteremtésében oroszlánrészt vállaló Chris Meledandri ugyanis otthagyta 20th Century Fox animációs részlegét (melynek nem mellesleg 13 évig volt az igazgatója) és 2007-ben elfogadta a Universal stúdió újonnan alakuló Illumination Entertainment nevezetű cégének vezető tisztségét.

Meledandri állítása szerint a váltás legfőbb oka a kreatív szabadság volt, hiszen a Universalnál szabad kezet és minden segítséget megkapott egy teljesen újszerű animációs

8 / FilmMagazin

film elkészítéséhez.

Az úttörő szándék már a Gru történetében is tetten érhető, hiszen a főszereplő nem más, mint a világ leggonoszabb embere, aki a Hold elrablásán ügyködik. „Szokatlan és bátor ötlet, hogy egy animációs filmnek gonosz a főhőse – mondja Meledandri. – A film végére azonban Gru megváltozik, ez teszi lehetővé, hogy a történet elején a lehető legnegatívabb színben tüntessük fel.

Nem is lenne érdekes az egész folyamat, ha nem úgy indítunk, hogy ő a leggonoszabb lény a Földön.” A hirtelen pálfordulás oka három árva kislány (Margo, Edith, Agnes) akik meglátják az ördögi karakter igazi arcát és potenciális apajelöltként tekintenek rá. Nem tudnak azonban megbarátkozni Gru édesanyjával, hiszen a folyton elégedetlenkedő idős hölgy űzte bele a megfelelni

képtelen fiát a lehető legnagyobb szemétségek kiagyalásába. Emellett látni fogunk még egy rendkívül idős tudóst, akinek már a hallása sem a régi, egy keménykezű árvaházvezetőnőt, aki első látásra kedves és aranyos, ám később kiderül, hogy igazi égetni való boszorka.

Megismerkedünk Gru igazi ellenfelével, Vectorral, aki (beteges módon) ideje nagy részét egy narancssárga mackóruhában tölti, miközben folyamatosan valamilyen videojátékkal játszik, nyilvánosságra kerül az indok, amely megakadályozza a Gonosz bank könyörtelen vezetőjét a Hold ellopásának anyagi támogatásában, valamint arra is fény derül, hogy Gru (félig buldog, félig piranha) kutyája, az identitászavarral küzdő Kyle, hogyan viszonyul a 3 kislányhoz. Mint látható a főhős mellett a mellékszereplők is igazán érdekes

A készítők nagyon frappánsan foglalták össze a főhős jellemének lé-

nyegét: Darth Vader nekiállt árvákat pesztrálni!

karakterek, akik valószínűleg többször is meg fogják nevetetni a moziba látogató publikumot. Az igazi poénforrást azonban nem az előbb felsorolt szereplők jelentik, hanem a Gru által szervezett „félelmetes” minyonhadsereg. „Ezek a zabálnivaló, de iszonyatosan rosszcsont pöttömök akkor érzik magukat elemükben, ha legalább húszan vannak egyszerre – magyarázza Chris Renaud rendező. – Emiatt majdnem minden jelenetük tömegjelenet, amit technikailag nem volt egyszerű megoldani.” „Christől származik a dizájnjuk és az az ötlet, hogy ők Gru titkos földalatti hadserege, Pierre Coffin (társrendező) pedig a bohókás mozgásukat dolgozta ki, és a legtöbbet közülük ő is szólaltatja meg – magyarázza a film egyik producere. – Amikor elnevezték őket, kitalálták a frizurájukat, és azt is eldöntötték, melyikük kétszemű, illetve egyszemű, a pöttömök egyénisége elkezdett formát ölteni. Én végig képtelen voltam megjegyezni, melyikük Jerry, Dave vagy Tim, de szerencsére a rendezők tudták.” A legnagyobb nehézséget a minyonok beszédstílusának megteremtése okozta, az apró lények ugyanis állandóan halandzsáznak, ám hogy a mondanivalójuk ne legyen érthetetlen néha egykét értelmes szó is elhangzik. A két

9 / FilmMagazin

rendező nagyon sokáig kísérletezgetett az ideális módszer megtalálása érdekében, a mindenkinek tetsző végső változat kidolgozása Pierre Coffin nevéhez fűződik.

A film hátterének megalkotásakor leginkább az Addams family gótikus világa inspirálta a készítőket. A szereplők külsejének megtervezésével a világ legjobb számítógépes karakterdizájnerének tartott Carter Goodrich lett megbízva, akinek a munkájáról rendkívül elégedetten nyilatkozott a stáb. A hiteles környezet megteremtése pedig Eric Guillon feladata volt. „Eric nagyjából háromnégy szót tudott angolul – meséli Meledandri. – De Pierre hihetetlen mértékben megbízott benne. Ahogy az első vázlatok megszülettek, a szín és a stílus azt mutatta, Eric fejében már el is készült az egész film. Ahogy haladtunk, egészen elámultunk, mert minden, ami a keze alatt létrejött, hóbortos volt, melegséget hordozott, és volt benne egy csavar.” És hogy a hatás még lenyűgözőbb legyen, a készítők elhatározták, hogy a 3D-s technikát is segítségül hívják a nézők kegyeinek elnyerése érdekében. A 3D azonban kétélű fegyver: egyrészt ugye a megnövelt jegyárak miatt az alkotók nagyobb bevételekre számíthatnak, másrészt viszont ha a kész produk-

tum nem használja ki teljes mértékben a technikai lehetőségeket, akkor a nézők elégedetlenkedni fognak és talán egy életre megutálják a készítő stúdiót, elásva ezzel a jövőbeli filmterveket. A rendezők elsődleges feladatuknak tekintették a nézői igények maximális kielégítését és ahelyett, hogy a 3D-t jól hangzó marketingfogásnak tekintenék csak, igyekeznek minden szempontból megfelelni az elvárásoknak. A forgatókönyvírókat például arra kérték, hogy a történet kiagyalásakor olyan jelenetekben gondolkozzanak, amelyekben a 3D is jól alkalmazható, sőt, saját bevallásuk szerint a tér pontos kihasználásával egy-két extra poént is sikerült a történetbe ágyazni, így garantált a nevetés még a leglátványosabb akciók közepette is.

Mint látható: rendkívül ígéretes(nek tűnik) a Gru című rajzfilm és tiszteletre méltó az is, ahogy a készítők a nézői igényekkel foglalkoznak. Persze a puding próbája az evés, így kár lenne ítéletet mondani a jól hangzó előzetes információk alapján. A minden részletre kiterjedő kritikánkat novemberi számunkban olvashatjátok!

Stáblista Rendező: Chris Renaud Eredeti hangok: Steve Carell, Jason Segel, Miranda Cosgrove Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2010. november 4.

ÖSSZEÁLLÍTÁS

HIÁNYCIKKEK Igen megható látni, hogy az Alkonyat sorozat minimum díszdobozos/ extra/egylemezes változatban gyilkolja ízlésvilágunk és tűrőképességünk határait a boltok polcain, de felfrissítő volna olyan címekkel is öszszefutni már, amik vannak olyan igényesek, hogy még hazai forgalmazóik sincsenek. Összeszedtem pár filmcímet, amiért már régóta sóvárgok, hogy akár moziban viszontláthassam, a későbbiekben pedig saját polcom legfőbb díszelemeivé, és gyűjteményem büszkeségeivé válhassanak. Írta: Csernák Ákos 1, A nővérem húga Az Amerikában tavaly nyáron debütált filmnek itthon híre sincs, pedig Cameron Diaz elég húzónév volna, hogy legalább egy fapados kiadványt áldozzanak rá a forgalmazók.

Diaz egyébként teljesen mellékes a filmben, itt a prímet két fiatal színésznő viszi, akik remélhetőleg évtizedek múlva megérdemelt glóriájukban ragyognak majd. A film egy olyan lányról szól, akit azért hoztak a világra, hogy nővére donorja lehessen. A lány azonban beperli szüleit, mondván joga van a saját teste felett rendelkezni. A nővérem húga nem elég, hogy minden porcikánkat átható mozi, ami olyan érzéseket produkálhat a nézőben, amire még csak nem is számítottunk, de mindemellett végig képes mellőzni a giccset, és hatásvadászat nélkül hatni ránk.

10 / FilmMagazin

2. Precious: Based on the Novel „Push” by Sapphire Nem tudnám megmondani, hogy a Precious hogy fogyna a hazai boltok polcairól, de attól tartok, ezt a filmet már csak azért sem akarják behozni kis hazánkba, mert le kéne szinkronizálni, csakhogy úgy meg semmit nem ér a film. Ezt nem célzásnak szánom a mai szinkronok színvonalát illetően, de tény, hogy Mo'nique és Gabourey Sidibe alakításának jelentős részét képezi hanghordozá-

suk. Előbbi maga az Ördög, nagy betűvel, míg utóbbi a megrontott ember. Bár lehet, hogy a film már azért sem volna piacképes itthon, mert túl sok igazságot mond ki olyanokról, mint család, ember, humánum. Ez a mű még csak a drámára vágyó sznobok kedvence sem lehetne, mert ami a Precious-ben lezajlik, az maga a pokol, az élet egy olyan leírhatatlan eredménye, amiért jobb heves hálaadásba bocsátkozni, amiért nem nekünk kell megélni.

3. Eden Lake Az Eden Lake nem tudni mikor, de várhatóan még idén DVD-n érkezik.

Nem mintha ez megnyugtató volna annak fényében, hogy itthon sem kevés rajongót gyűjtött maga köré ez a - szintén túl valóságos - thriller.

Bár lehet, a horror szó jobban megállja a helyét, elnézve, hogy az angol senkiházi fiatalság mivel tölti el szabad idejét. Pedig a filmben csak egy szerelmes pár akarna egy zavartalan hétvégét eltölteni az Eden tónál. Hát persze, hogy jönnek az utolsó emberi férgek, amiket manapság el tudnánk képzelni, hogy tönkre tegyék a szerelmesek meghitt enyelgését. A film már csak azért is meghökkentő, mert nem csak film. Fórumokon is találni Angliában élők hozzászólásait, akik alátámasztják a filmben látottakat: azt a mocskot, a brutalitás azon fokait, amivel az unatkozó vandál barom kamaszok eltöltik meglehetősen sok szabadidejüket.

4. Funny Games Hasonlóan pazar alkotás, de számomra még az Eden Lake-nél is több a Funny Games, amely 2007es film lévén egészen idáig nem jutott el hozzánk. Azóta persze tudatosodott is bennem, hogy ha eddig nem, akkor ezek után sem valószínű. Pedig Michael Haneke filmje brutális, erős, meghökkentő és kiábrándítóan fojtogató, merő zsenialitás. Na most, hogy ennyi jelzőt sikerrel pakoltam egymás mellé, hadd támasszam alá érvekkel is. A Furcsa játék nem a benne lévő vérontásról híres (hírhedt). Nem is túl eseménydús. Ami történik benne, és nem akarok spoilerezni, az szimplán földhöz vág, ahonnan jó ideig nem fogsz feltápászkodni. Emellett lassúságával is olyan adrenalin-bombát képes jelenteni, amiből jó ideig nem térsz észhez. S mire ez megtörténne, addigra rájössz, hogy ezt a filmet újra meg fogod nézni. És akkor kezdődik minden elölről.

5. Az út Végre egy pozitívum: információm szerint szeptember magasságában megjelenik a sokak szerint minden idők legjobb posztapokaliptikus filmje. Tegnap néztük moziban, és én csak azért nem merem alátámasztani az állítást, mert nyilvánvalóan még nem láttam minden, hasonló témájú filmet. Pedig valahol érzem, hogy hiába néznék, ehhez foghatót nem találnék. Ilyen depresszív, felkavaró filmmel nem mindig találkozik szívesen a néző. Elismerem, talán van bennem némi mazochizmus, amiért tegnap már többedszerre ültem le beleborzongani abba a jövőképbe, ami akár a holnapunk is lehetne. Elgondolkodni azon, hogy Te képes volnál-e saját gyermeked fejéhez pisztolyt szegezni. Hogy lenne-e benned elég erő ahhoz, hogy bízz a szebb jövőben, és ne repíts saját agyad mélyére egy golyót, hogy egy pillanat alatt megszűnjön minden. Végül a könyv hátlapján lévő idézet, ami fölött megdermedve ülök, akárhányszor olvasom: "Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg". Nos, ez az a mélység, ami miatt számomra Az út nagy kedvenc. A moziból kifelé jövet pedig épp elég bánattól megüresedett arcot láttam ahhoz, hogy tudjam: nem csak belém égette magát a film.

Ötből egy film biztosan jön, egy pedig valószínűleg jön. Kívánni sem mernék többet, igazán megnyugtató arány ez is. Benneteket pedig vár a magazin weboldala, ahol megoszthatjátok, mi kellene még, hogy együtt merüljünk melankolikus bánatba, amiért ennyi jó film nem jut el hazánkig. És akkor az én felsorolásom még zömével amerikai filmekből áll.... Erről jut eszembe: az Antikrisztus mikor is jelenik meg?

11 / FilmMagazin

HÁTTÉR

Mit tennél, ha üldözőből egyszer csak üldözötté válnál? Ügynökből szabad préda, akit mindenki az ellenségének tekint? Evelyn Salt, CIA ügynök, akit egy összeesküvés áldozataként azzal gyanúsítanak meg, hogy kettős ügynök: egészen pontosan egy alvó orosz kém, akinek megbízása egy magas rangú politikus likvidálása. Hajtóvadászat indul ellene, amiben nem csupán a kormány és a CIA embereivel, de a háttérben meghúzódó árulókkal is meg kell küzdenie, hogy tisztára mossa a nevét. Írta: Veszják A Salt egy hamarosan a mozikba kerülő akció-thriller film Phillip Noyce rendezésében, melyet Kurt Wimmer és Brian Helgeland írt, Angelina Jolie (Elcserélt életek, Kifutó a semmibe, Életeken át), Liev Schreiber (X-Men kezdetek: Farkas, Ellenállók) és Chiwetel Ejiofor (Mr. Tűsarok, Melinda és Melinda) főszereplésével. A CIA tiszt, Evelyn Salt (Angelina Jolie) megesküdött a becsületre és az ország védelmére.

Lojalitását azonban felül kell vizsgálni, amikor egy napon megvádolják azzal, hogy ő valójában egy orosz kém. Salt élete, az egész világ öszszeomlik innentől kezdve arra kárhoztatva, hogy bizonyítsa ártatlanságát, kiderítse az igazságot és tisz-

13 / FilmMagazin

tázza becsületét, személyazonosságát. Evelyn Salt a Cég alkalmazottja, de egy Orlov nevű disszidens felismerni véli benne az oroszok kémjét: azt állítja, hogy Salt évek óta arra vár alvó ügynökként, hogy feladatot kapjon igazi munkaadóitól.

Eljött a cselekvés ideje: hamarosan az USA-ba látogat az orosz elnök, őt kell majd megölnie.

Salt főnökei azonnal lecsapnának addigi emberükre, ám ügynöküket túl jól képezték ki: kemény, okos, találékony és kitűnően képzett, ő túlélte már az észak-koreai börtön megpróbáltatásait is. Az ügynök kicsúszik a gyűrűből, és elmenekül.

Az egész CIA a nyomába veti magát, ő pedig a saját és a férje (Au-

gust Diehl) életét is kockáztatja, hogy bebizonyítsa: valaki más az áruló. De ki is igazából Salt? Felelevenítődik a hidegháború korszaka és egy komplett spy-történet bontakozik ki a szemünk előtt, minden szükséges kellékkel, ami csak kellhet: autós-, gyalogosüldözés, halálos alvó ügynökök és fagyos szemű, vodka-vedelő volt szovjet állampolgárok, akik keseregnek a kommunizmus bukásán és kuncogva várják az Egyesült Államok megsemmisítésének lehetőségét.

Maga a film egy észak-koreai kínzókamrában kezdődik, ahol Salt ügynököt véresen, megverve kínozzá és tartják fogva Kim Jong Il börtönében. Azzal gyanúsítják, hogy kém.

HÁTTÉR “Kétségtelen, hogy ezek az alvókémek léteznek – nyilatkozta di Bonaventura, akit lenyűgözött az a lehetőség, hogy hosszú nyugalmi állapot után a kémek egyszer csak akcióba lendülhetnek. – A CIA úgy véli, hogy léteznek ilyen emberek, ami kétségkívül nagyon titokzatos és szexi, ahogy képesek évtizedeken keresztül lesben állni, ha szükséges.”

Egyesek szerint a Szovjetunió, majd Oroszország, titkos ügynököket telepített ki külföldre, nyugati országokba az 1980-as és 1990-es években ahol egyszerű polgárnak adva ki magukat egy hálózat részeként élnek, felnőnek, szeretnek, csalnak, dolgoznak tizenöt-húsz évig is akár nyugalomban, és amikor már mindenki azt gondolja, hogy igazi hazafiak, megkapják az értesítést, elérkezik az “X” nap, hogy valami szörnyűséget tegyenek az Egyesült Államok ellen. Számtalan ember él rejtett identitásban, hogy feladatokat végezzenek Oroszország vagy más idegen hatalom érdekében, más országok állampolgárai kárára. Salt feleleveníti a 70-es évektől kibontakozó klasszikus kémtörténeteket, mint A sakál napja vagy a későbbiekben készített Bond, vagy Bourneultimátum című filmeket.

2007-ben több téves információ is megjelent azzal kapcsolatban, hogy ki fogja rendezni a filmet, először Terry George, majd Peter Berg neve is kacsának bizonyult, végül Phillip Noyce (Az angyal, Végveszélyben, Csontember, Férfias játékok) ausztrál direktor lett a befutó. Bár a szerepet eredetileg Tom Cruise számára írták, ő nem vállalata el így a karaktert átformálták Jolie számára. ,

Salt ügynök segítséget kap Egy statiszta mentette meg a forgatást Angelina Jolie akciódús thrillere, a Salt ügynök forgatásán. Phillip Noyce rendező bevallotta, hogy fogalma sem volt, minek kéne látszania a történet egy kulcsfontosságú jelenetében, amikor Jolie-t, az elfogott CIA-ügynököt a két Korea határán észak-koreai kémekre cserélik.

A felépített díszletben bizonytalankodó stábot egy statiszta segítette ki: kiderült, hogy a koreai származású, Amerikában élő színészaspiráns egykor a két Koreát elválasztó határon szolgált határőrként – és néhányszor tanúja is volt fogolycserének. Először csupán a szabályos koreai katonai menetlépést mutatta meg a színészeknek, azután a rendező rábízta, hogy ő kiáltsa a parancsszavakat, végül az egész jelenet koreografálását átvette. Utólag azt is elárulta, hogy az apja, bár egy halászhajón dolgozott, harminc éven át állt a CIA alkalmazásában.

– A vége az lett, hogy sikerült egy teljesen reális jelenetet felvennünk – mesélte újságíróknak a Salt ügynök rendezője. –Engem is meglep, hogy ekkora mázlink volt: úgy háláltam meg neki a munkáját, hogy a stáblistán színészként és szakértőként is feltűntetjük a nevét. Angelina Jolie meg egy láda nagyon jó whiskyt vett neki: ő is hálás volt a váratlan segítségért.

14 / FilmMagazin

Cruise kifogása az volt, hogy szerinte a karakter túlságosan hasonlít a Mission Impossible-ben megformált szerepéhez, így nem készítheti el ezt a filmet. A Columbia Pictures vezetője Amy Pascal javasolta Angelina Joliet a szerepre, aki gyakran mesélte neki, hogy szívesen vállalna egy női kém, egy feminista Bond szerepét a közeljövőben. Elküldték Jolienak a forgatókönyvet szeptemberben, és neki azonnal megtetszett a téma. Wimmer, Noyce, és a producer Lorenzo di Bonaventura meglátogatta színésznőt Franciaországbeli otthonában, hogy megvitassák vele a lehetséges forgatókönyv és a karakterváltoztatásokat, hogy átbeszéljék, hogyan lehet az eddigi Edwin Saltból, Evelyn Salt.

A 130 millió összköltségvetésű filmet 2009 márciusa és júniusa között vették fel Washington, New York és Albany városokban. A forgatás azonban nem volt minden zökkenőtől mentes, hiszen Jolie a forgatás alatt fejsérülést szerzett, de szerencsére hamarosan folyathatta a film készítését tovább. A stábhoz 2009. február 19-én csatlakozott Liev Schreiber, Ted Winter szerepében, aki Evelyn Salt barátja és kollégája a CIA-nál.

15 / FilmMagazin

A film technikai tanácsadója a volt CIA-s, Melissa Boyle Mahle volt, aki a cégnél dolgozott 16 éven keresztül. "A CIA megköveteli most már, hogy elmondjuk házastársunknak, hogy mit dolgozunk (körülbelül), hiszen pszichikailag fontos, hogy valaki be legyen avatva a dolgaikba, de természetesen csak minimális mértékben.” Jolie szerint szokatlan, ha két ügynök összeházasodik, hiszen ez a munka hatalmas megterhelést jelent az embernek. „Beszéltem egy nővel, aki elmesélte, hogy milyen megkönnyebbülés volt, amikor elhagyta a hivatalt. Kapcsolata férjével teljesen megváltozott miután előtte évekig nem tudta megbeszélni problémáit. Ez a munka egy fekete lyukat hoz létre a kapcsolatokban, nehéz aztán visszafoltozni.” Jolie a film forgatása előtt felkészült szerepére így alapos kutatómunkát végzett e tárgyban. Természetesen fizikailag is felnőtt a feladathoz és hozta a Tomb Raider-ben már megszokott formáját.

Salt, mint egy női MacGyver vagy egy 007-es oldja meg a lehetetlen nek tűnő feladatokat, Angelina Jolie remegő, ám kemény és gúnyos arcával. Angelina Jolie, születési nevén Angelina Jolie Voight Oscar- és Golden Globe-díjas amerikai színésznő, fotómodell, író, producer, rendező és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) különleges jószolgálati nagykövete. Igazi színészi pályafutása az 1993-as Cyborg 2 – Üvegárnyék c. filmmel indult el. 1995-ben kapta első főszerepét az Adatrablók c. alkotásban.

Olyan elismert filmekben is játszott, mint a George Wallace (1997), a Gia (1998), 1999-ben pedig Oscardíjat kapott az Észvesztő c. filmben nyújtott alakításáért. Igazán ismertté a Lara Croft c. videojáték filmes változatával, a Lara Croft: Tomb Raider-rel vált 2001-ben. Azóta az egyi k l egj obban f i zet et t és legismertebb színésznők egyike.

Angelina Jolie végre visszatért és Philip Noyce rendezővel karöltve egy kirobbanó tempójú, vad, látványos akciófilmet készített. Józanabb és ravasz felnőtt film, modern kinetikus filmsztárral. És, hogy mennyire hiteles egy gyönyörű ikon és Vanity Fair címlaplány? Mindenki maga döntse el az augusztus 12-i magyarországi premier után.

Stáblista Rendező: Philip Noyce Főszereplők: Angelina Jolie, Liev Schreiber, Chiwetel Ejiofor Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2010. augusztus 12.

KRITIKA

ERE

Christopher Nolan életművét eggyé gyúrta, hogy a végtermékből egy igazán Eredeti opus születhessen! Írta: Spike

DET

KRITIKA

Christopher Jonathan James Nolan korunk kétségkívül egyik legnagyobb hatású és legjelentősebb rendezőfenoménja, egyben legtöbb alkotásának írója és producere is, aki gyakran működik együtt forgatókönyvíró testvérével, Jonathan Nolan-nel, producer feleségével, Emma Thomas-szal, valamint számos színész több produkciójában is visszatérő vendég. Olyan alkotásokat köszönhetünk neki, mint az 1998-as, pályáját meghatározó Following, a két Oscar-díjra jelölt, lebilincselően izgalmas és komplex történetvezetésű Mementó (2000), a kiváló szereposztású, fordulatos cselekményű Álmatlanság (2002), a felélesztett, és minden eddiginél szebb en szárnyal ó Batm an franchise két új, saját ízlése szerint formált része, az Oscar-jelölt Batman: Kezdődik (2005), folytatása, az Oscar-díjas Sötét lovag (2008), a szintén két aranyszobrocskára felterjesztett, nívós művészekből álló Tökéletes trükk (2006), valamint a 2010-es esztendő idei legjobb, de saját érzésem szerint pályája legkiforrottabb és egyben leginnovatívabb műremeke, az Eredet.

A mindössze 40 éves rendező életműve a fentiek tükrében kissé szegényesnek tűnhet, de Nolan a jó munkához idő kell elvét követi, hiszen való igaz, hogy a legszebb férfikorban levő direktornak eleddig csak ilyen kevéske alkotása született, de ezek mind egytől egyig hihetetlen alapossággal és precizitással abszolvált produktumok, amelyek nemcsak a nézőket varázsolták el világszerte, de a kritikusokat is; minden munkája kimagasló értékeléssel és díjakkal honorált, hét filmjének összbevétele pedig meghaladja a két milliárd dollárt! Sikerének titka, hogy végtelen alázattal idomul mind a színészekhez, mind pedig munkatársaihoz, filmjeire jellemző a végtelen alaposság, és briliáns elméjéből

18 / FilmMagazin

kigondolt, majd megvalósított, remek ötletek tárháza, valamint ez esetben is a kevesebb, néha több elvét követi: alkotásait nem erőlteti túl, mindig annyit ad, amennyi szükséges, amennyit a néző képes befogadni és megérteni, miközben a látványvilágon kívül szórakoztat és egyben mélyen el is gondolkoztat. Értelem, érzelem és intellektualitás, mely három titulus szinte minden művére harmonikusan jellemző, és ennek legékesebb iskolapéldája a már régóta dédelgetett Eredet is.

Egy mű, amely már kilenc évvel ezelőtt körvonalazódott a rendező elméjében, és amelyben az álmok kerültek az origóba, amelyek már tizenhat éves kora óta foglalkoztatták. Elsősorban az ún. tiszta álmokból (Frederik van Eeden holland pszichiáternek köszönhetjük a fogalmat, aki Tanulmány az álmokról (1913) című cikkében azokat az álmokat nevezte tudatosaknak, melyekben "az alvó emlékszik a nappali életre és saját helyzetére, tökéletes tudatosság állapotát éri el, képes figyelmének irányítására és arra, hogy szabad akaratából különféle cselekedeteket kíséreljen meg". Van Eeden valójában a "lucid dream" fogalmát használta, melynek szó szerinti jelentése: 'tiszta álom' vagy 'világos álom'. A holland kutató mentális tisztaságra, világosságra utalt a kifejezéssel. Magyarul a 'tudatos álom' fordítás terjedt el a köztudatban. A kutatók többsége manapság egyszerűen azokat az álmokat nevezi tudatosaknak, melyekben az

álmodó tudatában van annak, hogy álmodik) és az inkubációs álmokból merített ihletet, de nagy hatással volt rá Jorge Luis Borges, argentin író, esszéíró és költő munkássága is, filmek terén pedig a Mátrix, a Dark City, a 13. emelet, és saját filmje, a Mementó is inspirálta.

2001-ben Nolan írt egy 80 oldalas forgatókönyvet, amelyben álomtolvajok játsszák majd a főszerepet, és a történet is köréjük fog felépülni.

Később megvádolták a kritikusok, hogy a francia új hullám egyik klaszszikusát plagizálta, nevezetesen a Tavaly Mariendbadban című 1961es filmet, azonban a The New York Times-nak adott interjúban ezt cáfolta. Konzultált a Warner Bros-szal is, azonban úgy gondolta, hogy több tapasztalatra, nagyobb szabású filmekre van szüksége, hogy tervét kivitelezhesse, így elkészítette a két Batman-mozit és a Tökéletes trükköt is. Fél évet csak a script renoválásával, átnézésével, az esetleges hibák kijavításával, kibővítésével és tökéletesítésével töltött, mielőtt 2009. februárjában a Warner felvásárolta azt. A forgatás végül zöld utat kapott; megkezdődtek az előkészületek 2009. július 19-én, Tokióban, majd Kanadában ért révbe a project, ugyanebben az évben, novemberben. Hogy a régóta dédelgetett filmterv méltó módon születhessen meg, Nolan olyan személyekkel dolgozott együtt újra, akikkel már korábban is sikereket ért el: felesége most is társ-producere volt a filmnek; zenei felelősnek az Oscar-díjas

A film egyik legrejtélyesebb jelenete az utolsó, ti mire következtettetek belőle?

Hans Zimmert kérte fel, akivel már dolgozott korábban együtt a Sötét lovagon; Wally Pfister operatőrrel szinte a kezdetek óta dolgozik együtt; vágónak Lee Smith-t alkalmazta, akit a Sötét lovagért jelöltek Oscar-díjra; végül pedig pár, remek színészt korábbi filmjeiből ismételten sikerült megnyernie az Eredetbe is, de igazán elismert és nagy nevek is gazdagították a színészpalettát, mint Malion Cotillard, Ellen Page, Tom Berenger, vagy Leonardo DiCaprio, akivel már régóta szeretett volna együtt dolgozni, és a forgatókönyv elolvasása után sikerült is megnyernie a főszerepre a színészt: „Nagyon jól megírt, igazán átfogó.

Chris személyesen próbál megfogalmazni néhány dolgot, amely már nyolc éve kavarog az elméjében”nyilatkozta DiCaprio. Minden adott tehát ahhoz, hogy közel tíz éves álma méltó módon válhasson valóra, és hogy milyen lett a végtermék, az lentebb kiderül!

Napjainkban a bűnözés egy új hulláma ütötte fel a fejét: az álomtolvajlás. A terület szakavatott mestere, a néhai álomépítész, Dominic „Dom” Cobb (Leonardo DiCaprio), aki egy tragédia miatt felhagyott szakterületének konstruktív szegmensével, és befolyásos embereknek dolgozva egy kicsiny, de annál professzionálisabb kommuna vezetője, Extractora, aki előtt az ember legnagyobb kincse is nyitott térkép, ez pedig az agy, azon belül is az álmok szövevényes labirintusa. Megbízóiknak

19 / FilmMagazin

eleget téve bármely áldozatra képesek egy pragmatikus eszközzel rákapcsolódni, így bejutva az alany elméjének legrejtettebb zugába, ahonnan virtuóz, mesterien felépített terveikkel képesek minden titkot feltárni, minden adatot leszállítani, amit az illető a tudatalattija legmélyén féltve őriz. Az egyik küldetése kudarcba fulladása után mégis egyezséget köt a dúsgazdag keleti üzletemberrel, Saito-val (Ken Watanabe), aki merész kérésével a határokat feszegeti: pontosan arra vágyik, hogy az incepció, azaz eredet segítségével ne orozzanak el adatokat, hanem éppen ellenkezőleg: ültessenek el benne egy gondolatot, amely haldokló üzleti riválisát érintené, elsősorban a milliárdos konszern örökösét, Robert Fischert (Cillian Murphy), hogy felszámolja

apja birodalmát Saito javára. A szokatlan, de egyben rendkívül veszélyes tranzakció a várva várt lehetőség Dom számára, hiszen hazájába, Amerikába nem térhet vissza, lévén felesége, Malloire „Mal” Cobb (Marion Cotillard) meggyilkolásával gyanúsítják, de ha eleget tesz a felkérésnek, akkor jutalmul végre hazamehet, és láthatja rég nem látott gyermekeit is. Eddig még sosem sikerült ezt a roppant nehéz feladatot kivitelezni, mivel az agy mindig kilökte az eredetet, de Dom megpróbálkozik a lehetetlennel, és a világot bejárva a legszakavatottabb csapatot verbuválja össze, hogy terve sikerrel járjon. A csapat végül hat fős lesz, kinek tagjai egyedi kvalitásukkal tesznek hozzá ahhoz, hogy sikerrel járjanak: Arthur (Josep Gordon-Lewitt), más néven Point Man, Dom hű társa, a kutatásért és tervezésért felelős személy; Eames (Tom Hardy), a cinikus és éles nyelvű hamisító, aki az álombéli identitást reálissá képes formálni; Ariadné (Ellen Page), a fiatal, főiskolai végzős hallgató, az építész, aki megtervezi a labirintusokat, felépíti saját képzeletének építményeit; Yusuf (Dileep Rao), a gyógyszerész, aki kemikáli-

Az Eredet ki kicsodája Abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy A sötét lovag rendezőjének új filmje az év legtöbb átverést tartalmazó mozidarabja, amely folyton új váratlan fordulattal lepi meg nézőit. Nem is csoda: az átverések sora már a forgatáson megkezdődött. Nemrég Tom Hardy, a film egyik szereplője azt nyilatkozta, hogy figuráját, „A hamisító”-t azért volt könnyű eljátszania, mert hamar rájött, ezt a karaktert igazából saját magáról formázta az írórendező: úgyhogy, ő egyszerűen csak a rendezőjét utánozta a jeleneteiben.

A színész a forgatás vége felé meg is kérdezte Chrisopher Nolan-t, hogy igaz-e, amit feltételez, és ő határozott igennel válaszolt.

A különös az, hogy nemrégiben Leonardo DiCaprio, a film főszereplője is egészen hasonlót mesélt egy újságírónak: feltűnt neki, hogy a figurája igencsak hasonlít a rendezőre, és amikor ő erről érdeklődött nála, a direktor úr megerősítette a feltételezését, sőt, meg is köszönte neki, hogy ilyen éles szemmel elemzi a karaktert…

KRITIKA áival biztosítja az álomba merülés hosszát és intenzitását, valamint maga Saito is, aki mint laikus kívülálló, hatalmas vagyonával próbálja meg segíteni a többieket, miközben egyúttal figyelemmel is kíséri terve alakulását. Az alakulat tehát készen áll, hogy egy minden eddiginél veszélyesebb misszióba kezdjen, ahol az álmokon túl, az illúziókkal teli víziók valóságossá manifesztálódnak, és elmosódik a határ realitás és irrealitás között, míg végül az álmokon belüli álmok egyre mélyebb mezsgyéjére süllyednek, ahol már szinte lehetetlen megkülönböztetni a valóságot a kreált fantazmagóriáktól, és ahol olyan veszélyekkel kell szembenézniük, amikről nem is álmodtak, és amelyek örökre megváltoztatják életüket!

Azonban egy film mit sem ér a megfelelő színész nélkül, aki hiteles játékával és kivételes kvalitásával maximálisan összeforr filmbéli karakterével, hogy létrejöjjön a művész-néző közötti empatikus kapcsolat, amely rendkívül fontos szinte minden alkotás esetében. Nos, Nolan ilyen téren sem bízott semmit a véletlenre, és igazán nívós színészpalettát vonultatott fel grandiózus művében. Ő is, akárcsak példaként James Cameron, visszatérő színészekkel dolgozik együtt, ergo számos (főleg brit) művészt több filmjében is láthatunk; a két Oscar-díjas (Hannah és nővérei-1986, Árvák hercege-1999) Michael Caine, a Batman: Kezdődik (2005), a Tökéletes trükk (2006) és a Sötét lovag (2008) után ismételten tiszteletét teszi; Russ Fega-t szintén a Tökéletes trükkben láthattuk; a Golden-Globe-ra jelölt (Reggeli a Plútón-2005) Cillian Murphy is viszszatérő, hiszen ő is játszott a két új Batman-moziban, akárcsak Andre Pleavin, akit az első részben láthattunk; valamint az Oscar-jelölt (Az u t ol só sz a m ur á j - 2 0 0 3 ) K e n Watanabe is feltűnik a vásznon, a Denevérember-saga új franchiseának első része után. Ezt több dolog miatt is előnyösnek tartom: egyrészt a rendező lehetőséget biztosít a színésznek, hogy egy másik produkciójában más karaktert kelthessen életre, ezzel is egyre inkább teret engedve a benne rejlő potenciáloknak, másrészt a már meglévő bizalom, baráti kapcsolat és kölcsönös

20 / FilmMagazin

tisztelet tovább tud mélyülni, kialakulva az esély a későbbi kooperációkra is, így jó bevált recepten ne változtass, ahogy a fáma is szól. Új belépők viszont a veterán, Oscar-ra (A Szakasz-1986) jelölt Tom Berenger, a mindössze 23 esztendős és rendkívül tehetséges, Oscarés Golden Globe-jelölt (Juno-2007) Ellen Page, a szintén fiatal és feltörekvő, Golden Globe-ra jelölt (500 nap nyár-2009) Joseph GordonLewitt, az Oscar-nyertes (Piaf-2007) francia Marion Cotillard, és legvégül a főszereplő, az 1997-es Titanic óta tinibálvánnyá váló, három Oscardíjra jelölt (Gilbert Grape-1993, Aviátor-2004-Véres gyémánt-2006), valamint egy Golden Globe-díj nyertes (Aviátor) Leonardo DiCaprio.

Fentebb is olvasható, és azonnal konstatálható, hogy Nolan semmit sem bízott a véletlenre, és sikerült neki egy olyan világklasszis, kritikusok és nézők által egyaránt elismert csapatot leszerződtetnie filmjéhez, amely már olvasva is elismerést vált ki a filmekhez egy kissé értő nézőből, de a fantasztikus és gondos karakterválasztásnak hála egy képzeletbeli vállveregetés és fejhajtás is kijár a direktornak, hiszen úgy gondolom, hogy mindegyikük olyan virtuóz vehemenciával vetette bele magát a történetbe, élte meg a forgatást és azonosult filmbeli karakterével, hogy ilyet bizony csak nagyon kevés alkotásban lehet megcsodálni, és ez a történeten kívül az Eredet legerősebb, legdominánsabb és legértékelendőbb szegmense. Kivétel nélkül mindegyiküket dicsérhetném, azonban csak egy személyt emelnék ki a sok tehetség közül, ez pedig nem más, Leonardo DiCaprio.

Az 1997-es, számomra messze túlértékelt, 11 Oscar-díjat nyert Titanic sikerével a magasba emelkedett, és egycsapásra Hollywood legkörülrajongodtabb szívtiprójává váló színészt akkoriban eléggé erőteljesen szkeptikusan ítéltem meg, de a tengerárba süllyesztett hajó romantikus főhőse az idővel megért, és a szememben is óriásit nőtt. DiCaprio nem engedte magát beskatulyázni, és olyan alkotásokban láthattunk az idővel egyre inkább komolyabbá és kiforrottabbá váló ifjú titánt, mint a történelmi kalandfilm, a Vasálarcos (1998), az életrajzi mű, az Aviátor (2004), vagy a Szabadság útjai

(2008) című romantikus dráma, melyben a Titanic óta másodízben játszott együtt partnernőjével, Kate Winslettel. A fiatal színész generációjának egyik legmeghatározóbb egyénévé vált, aki három Oscar-és öt Golden Globe (ebből kettőt megkapott) jelöléssel büszkélkedhet, és nem mellesleg a ma élő egyik legnagyobb rendezőóriás, az Oscar-díjas Martin Scorsese egyik személyes kedvence, hiszen négy alkotásában

Christopher Nolan tervei között szerepel, hogy a 3. Batman mozi után újraéleszti Superman-t. Ráfér…

bális és nonverbális kifejezőeszközei mindenhol a zenithet súrolták, játéka a film első percétől az utolsóig hangsúlyos, érzelmekkel teli, hiteles. Csak úgy, mint minden filmjében, itt is teljes egészében megélte a forgatást és azonosult karakterével, és drukkolok neki, hogy végre megkaphassa a megérdemelt szobrocskát az Akadémiától, ami már régóta kijár neki! Nem életműve csúcspontja az Eredet, de mindenféleképpen maradandót alkotott, amiért remélem, hogy joggal honorálják majd számos díjjal. Partnerei is kivétel nélkül sokat tettek azért, hogy a film ilyen sikeres legyen, és ismételten egy ékes példa arra, hogy a kemény, harmonikus munka milyen áldozattal és alázattal, de mégis mekkora elismeréssel és tekintéllyel jár!

is lehetőséget biztosított a filmcsillagnak: New York bandái (2003), Aviátor, a Tégla (2006), valamint a Viharsziget (2009). Számomra teljesen egyértelmű, hogy a filmet teljes egészében ő uralta egyedi, csak rá jellemző stílusával, amelynek köszönhetően valóban kiváló választás volt Nolan részéről a főszerepre való leszerződtetése. Bravúros és virtuóz alakításának hála szinte összeforrt filmbéli alteregójával, mimikája, ver-

21 / FilmMagazin

A technika őrületes fejlődésének hála ma már nagyon kevés az olyan filmalkotás, amelyben nem használják az animátorok a CGI-animációt, hogy a lehetetlent is reálissá, minél hihetőbbé varázsolják. Az emberi kreativitás folyamatosan utat tör magának, és mindig igyekszik túlszárnyalni önmagát. Egy közel 200 millió dolláros keretből készült filmnél joggal hihetünk abban, hogy a mesteri és úttörő vizualizáció egy új lépcsőfokát pillanthatjuk majd meg, pedig ilyen téren csalódottak leszünk, hozzáteszem joggal, hiszen nagyrészt valós jeleneteket fogunk látni. Nolan saját elmondása szerint mindig is előnyben részesítette a valódit a generált irrealitástól, igaz így a színészekre is jóval nehezebb feladat hárul, hiszen túlsúlyban nem egy zöld háttér előtt, testükön motioncapture érzékelőkkel játsszanak, hanem megélik, átélik a helyzetet, és az ezt adta frusztrációt, de természetesen sok jelenetet képtelenség számítógépes grafika nélkül létrehozni. A vizuális effektekért Paul Franklin felelt, aki kimagaslót alkotott. A filmben látható erődöt makettból alkották meg, amelyet később fel is robbantottak, így is tanulmányozva a külön fajta anyagok kölcsönhatását egymással; a harci jeleneteket nulla gravitációs térben vették fel, míg a legnagyobb kihívást jelentő szegmenst, Limbo város megtervezését Gotham City-ről mintázták, a vízzel való amortizálásnál pedig egy

gleccser-modellt alkottak: "Valami tömény, tiszta modern építészetű jéghegy, amelynek a darabjai a tengerbe törnek”-nyilatkozta a rendező.

Az Eredetben végül „csak” 500 vizuális hatást használtak, ellentétben a 2005-ös Batman: Kezdődikkel, amelyben ez a szám megközelítőleg 620 körüli volt. Nolan mesterien rájött arra, hogy valóságot különböző szögekből felvett, gyors kameranézetekkel, és Mátrix-féle időlassításokkal is lehet tökéletesen alkalmazni, amely elősegíti az álombéli hatáskeltést és fokozást, így a látvány gerincét a gyakorlatban is kivitelezhető módszerek adták, míg a többi részt, fantáziájának széles palettán szárnyaló elemeit kiegészítette az animáció. Végül olyannyira működött ez a végtermékben, hogy szinte elhisszük a látottakat, és egy percre sem érezzük úgy, hogy az egyensúly megbomlana, amit kapunk, az szerény lenne, vagy a számítógép „jelenléte” dominánssá válna. Az akciójelenetek végig csodásan megkoreografáltak, pompásan kivehetőek, minden mozgás sima, és letisztult, a vágások pengeélesek és szédítő szögekből rögzítettek, míg a fényképezés is minden elismerést megérdemel, hiszen sok a közeli az arcokon, így is elősegítvén az érzelmi töltöttséget, mindig minden kivehető, legyen a premier-plán összecsapás vagy madártávlatú tájkép.

Sok kritika érte a filmet, hogy néhol nagyon követhetetlenek az események, de itt védeném az alkotást, hiszen, mint fentebb is taglaltam, a gyors, repetitív kameramozgás és vágás kiválóan illett az álmodó elme szövevényes labirintusához.

Egy filmalkotásnál mondhatni az egyik legrelevánsabb összetevő maga a zene, hiszen az alkotás alatt felcsendülő dallamok egészítik ki igazán magát a látottakat, amelyek sajátos jelentéssel, mondanivalóval bírnak, legyen az emberi orgánum által keltett ária, vagy nagyzenekari szimfónia, és minél erősebb a kohézió a két szegmens között, annál nagyobb a pátosz és az érzelmi töltöttség is. Hiszem, ha ez gyakorlatban is működik, akkor minden bizonnyal egy professzionális műalkotással van dolgunk, és szerencsére ez olyan precizitással lett megkomponálva, és úgy simul bele a képi

KRITIKA világba, hogy ez az egyik legerősebb és legfontosabb része a történeten és a látványvilágon kívül az Eredetnek, amely nem másnak, mint az Oscar (Oroszlánkirály-Legjobb eredeti filmbetétdal-1994)-négy Grammy (Az utolsó esély (1996), A sötét lovag (2008) - ez utóbbi megosztva James Newton Howarddal)és két Golden Globe (Gladiátor (2000) valamint az OroszlánkirályLegjobb eredeti betétdal)-díjas komponista-és zeneszerző-virtuóznak, a német származású Hans Florian Zimmernek köszönhető, aki többek között a Dreamworks produkciós cég zenei részlegének a vezetője, valamint a 100 legkiemelkedőbb affinitású zenész listájának 72. helyezettje. Zimmernél keresve sem lehetett volna képzettebb zenészt találni, mivel amilyen meghatározó OST albumot írt az alkotáshoz, az nem csak számomra a karrierje csúcspontja, de egyben a valaha készített egyik legprofesszionálisabb korong is, amelyet valaha filmhez írtak. Immár harmadízben dolgozott együtt Nolann-nel a hamvaiból feltámasztott, és főnixként szárnyaló két Batman-mozi után, így a direktor ismételten bízott szakértelmében, és milyen jól tette! Zimmer eddigi munkáitól eltérően intenzívebben használja az elektronikus hangszereket, ezzel is megteremtve egy elképesztően erőteljes, a film álombéli tematikájához teljesen idomuló atmoszférát. A zene olyan végletekig precíz, elgondolkodtató, sokrétű, olyan szinten lüktet, él, és van szimbiotikus kapcsolatban a látottakkal, hogy kevés ehhez hasonlatos műremeket tudnék példaként megemlíteni; leginkább Clint Mansell a Moon, és John Murphy a Sunshine című remek produkciókhoz írt szerzeményeit lehet vele egy lapon említeni, komplexitásuk miatt. Inspirációt Douglas Richard Hofstadter amerikai író, Gödel, Escher, Bach: An Eternal Golden Braid című Pulitzerdíjas művéből merített, amelyből elmondása szerint a játékosság, a matematika és a zene remekül kombinálható. A szintetizátoros, és egyéb elektronikus eszközök keménységet, lüktetést és dinamikát adnak, míg a nagyzenekar kíséretében előadott gyönyörű áriák, fúvós és vonós hangszerek melankólikus, lágy és katarzist kiváltó közeget te-

22 / FilmMagazin

remtenek, amelynek hála maximális a harmónia, főleg annak fényében, hogy a film erőteljesebb jelenetei nem nyomják el a zenét, hanem minden tisztán hallható, kivehető és befogadható! Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy mindenféleképpen hallgassa meg ezt az igazán innovatív és autentikus filmzenei albumot, mert ahányszor hallunk egy számot, mindig felfedezünk benne egy réteget, és olyan élményben lesz részünk, amelyet sosem feledünk. A teaser alatt szóló Mind Heist, a Paradox vagy a Time már most örökérvényű klasszikusok.

Mestermű!

Az Eredet jött, látott és győzött, mégpedig olyan elemi erővel, amelyre nem igazán hiszem, hogy sokan számítottak, hozzáteszem: joggal! Amikor jómagam tekintettem meg a filmet, teltházas vetítés keretében, már akkor sejtettem, hogy az Avatarhoz közeli tömeghisztéria várható, pedig nem a premier napján voltam, és az utána következő időpontban való vetítés alatt is telve

volt a mozi előcsarnoka! Kicsit csodálkoztam is rajta, hiszen ellentétben Cameron innovatív technikájú tündérmeséjével, az Eredet mondhatni ignorálta a túlzott hypot és felhajtást, mondanivalójának megértése jóvalta komplexebb és érettebb elmét kíván. Igazából rengeteg gondolat kavarogott az elmémben, hiszen, mint írtam, rendkívül mély, szimbolikus jelentéssel bíró alkotás, amely szórakoztat az úttörő vizualitásával, miközben az agyunk legmélyéig hatol mögöttes tartalommal bíró történetével, hogy onnan egy jó ideig ne is távozzon a látnivaló és a mondanivaló, de valljuk meg: nem is nagyon szeretnénk egyhamar elfelejteni, és újra és újra vágyunk a megtekintésére, hogy minden alkalommal egy újabb réteget hántsunk le róla képzeletben. Igaz 16-os karikát kapott a produktum, én azonban úgy hiszem, hogy ez egy vérbeli felnőtt produkció. Sokak biztosan nem értik meg elsőre, és nem tudják befogadni azt a rengeteg, újszerű impulzust, amit Nolan sugallni próbál, de senkit ne ijesszen el, hogy

>> Végtelenül intelligens, mesterien professzionális, lehengerlően Eredeti opus, amelyet egy bizonyos érettség megléte mellett mindenkinek látnia kell! <<

Voltak akiket teljesen elvarázsolt a film és a stáblista végén tapsolni kezdtek - ilyet azért régen tapasztatunk már…

nem képes megérteni azonnal a filmet: nézzük meg újra, hagyjuk érlelődni a gondolatainkat, és elemezzük, mint egy verset, hiszen az Eredet ilyen: mindenki más és más perspektívából közelíti meg, mindenkiből mást vált ki, de pont ez a szép benne, hogy mélyen elgondolkodtat, miközben szórakoztat is, akárcsak egy gyönyörűen megkomponált költemény. A 160 millió dolláros büdzséből fogant alkotás azonban nemcsak a nézőket, hanem a kritikusokat is világszerte ámulatba ejtette: az IMDB-n az egészen elképesztő 9.2 csillagos értékeléssel áll, közel 100 ezer voks után, a Metacritic oldalán 74 pontos kitüntetéssel büszkélkedhet, a szigorú kritikusokból álló Rotten Tomatoes 87%-ra taksálta, Certified Fresh logóval ellátva, míg Rogert Ebert, a világhírű filmkritikus is maximális pontszámmal honorálta: „Ez egy lélegzetelállító zsonglőr-aktus”nyilatkozta. A július 16-ai premier napján egyaránt vetítették 3700 normál, és 197 3D-s IMAX filmszínházban, valamint a Blue-ray-en és a

DVD-n való megjelenés is dátumot kapott: 2010. december 14-e. A nyitó napon egészen pontosan 21.7 millió dolláros bevételt termelt a produkció, 1600 moziban, a nyitóhétvége bevételeinek összesítése alapján pedig 62.7 milliót hozott a konyhára, ami az Avatar 2009-es 77 milliós bevétele után a második legnyereségesebb filmmé avanzsálta. Ami a világbevételeket illeti, nos, ott sincs szégyenkeznivalója az alkotásnak, hiszen mire ezeket a sorokat írom, közelít a 400 millió dolláros bevétel felé, amiből egyenesen konstatálható, hogy a rengeteg belefektetett energia és harmonikus munka megérlelte gyümölcsét, főleg ha azt is szem előtt tartjuk, hogy már tavaszszal, gőzerővel beindult a film köré épített marketinggépezet, amelyre nem kevesebb, mint 100 millió dollárt áldozott a Warner Bros. Az Eredet számomra nemcsak az idei év toronymagasan vezető legeredetibb filmélménye, hanem az évtized, és a filmtörténelem egyik legkimunkáltabb, legintelligensebb produktuma, amellyel a rendkívül tehetséges brit

rendező végleg bebizonyította, hogy valóban korunk legnagyobb és l egp erf ekci oni st áb b di rekt o r géniusza. Lehet rá úgy tekinteni, mint egy virtuóz látványvilágú blockbusterre, egy szórakoztató, hatalmas tömegeket megmozgató popcorn-mozira, vagy egy hihetetlen műgonddal megalkotott, mély mondanivalójú, mesteri történetvezetésű, hiba nélküli egészre, amelyen egyszerűen nem található fogás. De talán ezek keveréke adja meg az Eredet igazi énjét, mint egy hibrid alkotás, amelyet a legjobbakból alkottak meg, gyúrtak össze, és a végtermék örökre iránymutató és példaértékű lesz, nem csak a legemlékezetesebb filmek, hanem a különböző generációk előtt is. Az ilyen filmek miatt szeretjük Hollywoodot, hiszen ismételten egy példa rá, hogy az Álomgyár mindig képes valami újat, innovatívat felmutatni, és az ilyen alkotások miatt szeretünk moziba járni. Nolan ismételten magasra tette azt a bizonyos képzeletbeli mércét, megalkotván ezzel pályája legfényesebb glóriáját, amelyet nemcsak átugrani, de megközelíteni is nagyon nehéz feladat lesz, ő maga pedig olyan amint a jó bor: az idő múlásával csak egyre zamatosabbá, érettebbé válik, a mi, filmrajongók legnagyobb örömére. Végtelenül intelligens, mesterien profeszszionális, lehengerlően Eredeti opus, amelyet egy bizonyos érettség megléte mellett mindenkinek látnia kell!

100% Stáblista Rendező: Christopher Nolan Főszereplők: Leonardi DiCaprio, Marion Cotillard, Ken Watanabe Forgalmazó: InterCom Hazai bemutató időpontja: 2010. július 22.

23 / FilmMagazin

EXTRA

MÁTRIX VS. EREDET “Ezt a filmet intelligens embereknek nem lehet eladni” morogta a férjem az Eredet megtekintése után. Vonatkoztassunk most el egy pillanatra a fenti mondatban megbúvó paradoxontól (miszerint hogy akkor a férjem saját magát intelligens embernek tekinti), és vizsgáljuk meg, miért is alkothatta meg az oldalborda-donor ezt a szűkszavú, és mégis oly mélyenszántó kritikát. Írta: Kovácsné

24 / FilmMagazin

Hiszen az Eredet varázsa a lelkendező elemzők szerint éppen pont a csavaros történetre és a rafinált meseszövésre alapszik. (Ezt az is alátámasztani tűnik, hogy a mellettem ülő pár hímtagja tízpercenként rögtönzött összefoglalókat tartott a kedvesnek, mert hogy az nem értette, hogy akkor most ki kicsoda, és micsinyál… Hogy dugította volna el őket a Jóisten a…Izé, hol is tartottam…) Szóval a kritikák többsége szerint mi itten intelligens filmmel állunk szemben, mi több, azzal az alkotással, ami átveheti a legendás

25 / FilmMagazin

Mátrix helyét. Csupa 100%-os értékelés, dicsfény, térdre borulás. Nono, feleim, nono. Mindent azért nem kell készpénzben felvenni. Az Eredet a maga nemében valóban jó film, felőlem akár 100%-ot is kaphat, főleg mondjuk a Hasonmás jellegű sci-fi kollégákhoz viszonyítva. De lássuk, mi sül ki abból, ha a Mátrixot – szigorúan és csakis a trilógia első részét – és az Eredetet egymás mellé tesszük, aztán ferde szögből, összehunyorított szemmel rájuk nézünk. A virtuális/párhuzamos/ álombéli világokról szóló filmek nép-

szerűségét és elfogadhatóságát alapvetően az határozza meg, hogy a mesterséges világegyetem felépítése mennyire logikus és koherens, illetve milyen rádöbbenésekkel kápráztat el minket saját életvitelünkre vonatkozóan (pl: “Jééééé, tényleg akkor van déja vu érzésem, mikor a Mátrixban hiba van?”). A Mátrix szereplői egy számítógép generálta virtuális világban szaladgálnak, ahol elvileg azt tesznek, amit akarnak – a határokat az ember saját magába vetett hite, illetve a fizika kellő rugalmassággal értelmezett alaptörvé-

EXTRA

vényei szabják meg. A virtuális világban elszenvedett sérülés a valós testet is befolyásolja, a virtuális halál igazi megsemmisüléssel jár. Az Eredetben a szereplők csoportosan behatolnak valakinek az álmába, és ott fejtik ki tevékenységüket - a film legnagyobb problémája pedig éppen az, hogy nem definiálja világosan a “behatoló” kompetenciáit. Máris ikonikussá vált a kép, ahol a kishölgy az őt körülvevő virtuális várost öszszehajtogatja, majd elindul a derékszögben felfelé vezető járdán – amúgy viszont az álmodók hol tudnak géppisztolyt képzelni a markukba, hol nem, és senki nem próbál meg tűzokádó alligátort álmodni a támadó háta mögé, inkább másfél órán keresztül menekül, meg elbújik a gereblye mögé. Az izgalmak intenzitásából sokat elvesz az is, hogy az álomvilágban hősi halált szenvedő hős a valós világban egyszerűen felébred.

A fentiekkel kapcsolatban érdekes kérdés, mennyit kell verbálisan feltétlenül elárulnia a filmnek saját belső logikájáról. A Mátrixban ezt elintézték egy rövid oktatóvideóval és néhány nagyon jól megválogatott, kellően misztikus utalással a rendszer működésére vonatkozóan. Jól tették. A Pókemberben is elég volt

26 / FilmMagazin

annyit tudnunk, hogy a nyikhajt megcsípte a radioaktív pók, ha nekiláttak volna felvázolni, hogy ennek kapcsán milyen genetikai változások zajlottak le és ezek hogyan manifesztálódtak, akkor a film háromnegyede annak magyarázatára ment volna el, hogy a Pókembernek miért a csuklójából jön elő a pókfonal az erre nyilvánvalóan legmegfelelőbb testnyílás helyett. Az Eredetben szintén használják az “oktatóvideó” funkciót, de ezen kívül is folyamatosan magyarázzák a megmagyarázhatatlant, pedig az egyre több megadott részlet nem segíti a megértést, hanem csak egyre súlyosabb kérdéseket szül. A tudatos és a tudatalatti kapcsolata, a négy álomszint és az azok közt való mozgás, a “főálmodó” és a “társak”, az „alany” illetve az “építész” szerepe goromba logikai buktatókat rejt magában, melyeket itt a spoilerezés elkerülése végett nem részleteznék, mindenki nézze meg maga.

Egy magára valamit is adó virtuális világban természetesen a bombasztikus külsőségek is alapvetőek. Szomorúan vagyok kénytelen leszögezni, hogy a több mint 10 éve készült Mátrix itt is több óverdóznyival vezet, a maga végtelenül depressziós belső tereivel és elegáns, azóta eta-

lonná vált akciójeleneteivel. (Kíváncsi vagyok, hogyan fogják – egyáltalán fogják-e - az Eredetet parodizálni, hiszen amit nem lehet parodizálni, annak eleve nem volt stílusa.)

Egy álomvilágtól valahogy többet, bizarrabbat vár az ember. Gondoljunk csak a Sejt lenyűgözően idegbeteg képeire, a Dr. Parnassus ördögi látványkavalkádjára, arra, ahogy az EXistenZ másfél órán keresztül boncolgatta (helyenként a szó szoros értelmében…) David Cronenberg és az emberi test közismerten ambivalens viszonyát, különös tekintettel a méhlepényre. De hangulatteremtésért nem is kell feltétlenül lemerülnünk a tudatalatti legszottyosabb bugyraiba. A “virtuális valóság” vonalhoz szorosabban vagy lazábban kapcsolható 13. emelet, a Dark City, sőt, akár a Truman-show is mind-mind képesek voltak a kedves nézőt belenyomasztani a fotelbe. Az Eredet nem feltétlenül tett jót saját magának azzal, hogy annyira sokféle helyszínen játszódik, mert így se egységes hangulatot és képiséget, se üdítő változatosságot nem volt képes igazán kialakítani. Márpedig a konkurencia immár nem a méltán elfeledett 1984-es Dreamscape (magyarul Álomküzdők, vagy mi volt a címe, és

A cikk teljes mértékben szubjektív jellegű, tehát a szerző saját véleményét tükrözi

gyermekkorom egyik traumatikus élményeként maradt meg).

Ha a virtualitás kérdéseitől eltekintünk, és a filmet mint olyat vesszük szemügyre, az Eredet legszembetűnőbb hiányossága a Mátrixszal szemben, hogy az akciózáshoz elfelejtettek karakteres negatív figurákat mellékelni, így a lövöldözős-üldözős részek kissé elmennek first person shooter irányba. A Mátrix, mint minden igazán jó mesefilm, világosan definiált pozitív és negatív hősökkel dolgozik, minden mellékszereplőnek van egy darab erősen kidomborított tulajdonsága, a főszereplőknek meg mondjuk kettő, uszkve kettő és fél.

Az Eredet nagyon nem akar mese lenni. Részint megpróbál lélektani húrokat pengetni, ami az összhangzatban időnként kimondottan hamis akkordokat szül, részint túl sok lapos, nulla tulajdonságú karakterrel dolgozik, akikkel nehéz együtt éreznünk. A film a klasszikus Christopher Nolan-probléma egyik példája: nem tudja, hogy akciófilm, lélektani dráma, mindkettő vagy egyik sem. Emiatt a feszes, pörgős Mátrixhoz képest az Eredet ingadozó ritmusú, és akárcsak annak idején a Sötét Lovag, túl hosszú, és több felesleges szálat tartalmaz (a felém hajigált féltéglák elől ezúton is szeretnék félreugrani.) A színészek játékára nem lehet panaszunk, viszont ahol a Mátrix végtelenül cool volt a napszemcsókkal meg a fekete bőrcuccokkal, ott az Eredet nem emberközelibb – legfeljebb egy kicsit unalmasabb.

27 / FilmMagazin

>> Az Eredet nem feltétlenül tett jót saját magának azzal, hogy annyira sokféle helyszínen játszódik, mert így nem volt képes egységes hangulatot és üdítő változatosságot kialakítani << Igénytelen taplófülő mozijáró lévén ritkán térek ki a filmzenére, de most kénytelen vagyok: aki nyomasztó kultfilmet akar csinálni, ne Hans Zimerrel írassa a zenéjét, mert ő specialitása az Oroszlánkirályhoz meg a Karib-tenger kalózaihoz hasonló művekhez amúgy tökéletesen passzoló hangulatos muzikális vattacukor. Az Eredet teljesen más jellegű film (szeretne lenni), a kiforrott Zimmer nem való hozzá A komponista lelkiismeretesen megírta a tőle telhető legsötétebb aláfestést - ez az egyik fülünkön bemegy, a másikon meg ki. A Mátrix legendássá vált soundtrack-jét meg gondolom senkinek nem kell bemutatni. Hülyén hangzik, de igaz: egy film zenéje akkor tekinthető igazán sikeresnek, ha a műkorcsolya vb-n valaki tematikus férfi szabadprogramot koreografál rá, mert tudja, hogy a közönség azonnal fel fogja ismerni.

Az Eredet zenéjét ez a sors nem fenyegeti.

Ha a fenti terjengős értekezést röviden össze kívánnám foglalni, azt mondanám, hogy míg az Eredet kedvesen jobbról-balról orcán legyint, a Mátrix odaba… No de inkább egy adomával fejezném be: egy katolikus pap haverunk mesélte, hogy a Mátrix bemutatója után ugrásszerűen megnőtt a templomba látogató fiatalok száma, heti átlag negyven egzisztenciális válságot kellett a stábnak kezelnie (mindezt egy kisebb nagyközségben). Ekkora hatást azért az Eredettől ne várjunk.

KRITIKA

A SZUPERCSAPAT Szép dolog a nosztalgia. Írta: Sanya08 Nem tudom hogy észrevette-e a kedves olvasó, de mostanában a nosztalgia korszakát éljük. Évről évre egyre több – gyerekkori illetve kamaszkori emlékeket felevenítő – alkotás kerül a filmszínházakba.

Legyen szó különböző átiratokról (mint például a nálunk eddig be nem mutatott Karate kölyök), folytatásokról (lásd: Rambo, Predator, Terminator), és könnyűszerrel ide sorolhatjuk az úgynevezett hommagefilmeket is (Grindhouse, Black Dynamite vagy éppen a hamarosan megérkező The Expendables). Egy újabb darabbal bővül a nosztalgiára éhes közönségnek szánt filmek sora, és ez pedig nem más mint a Szupercsapat című kultikus sorozat szélesvásznú, egész estét kitöltő modernizált feldolgozása. Még mielőtt nagyon belemennék a részletekbe magát a filmet és annak minőségét illetően, hadd ejtsek néhány szót arról, hogy mivel is van dolgunk.

Nem mintha nem lenne tisztában a dolgok mikéntjével az Olvasó, de azért mégis, van amit le kell írni, vannak dolgok, amiket tisztázni kell.

28 / FilmMagazin

A szuperszivar Egy akciófilm forgatása sok veszélyt rejt. A szupercsapat készítése során Liam Neeson komoly veszélybe került: majdnem visszaszokott a dohányzásra. Az őrült akcióvígjáték egyik főszereplőjeként ugyanis folyton szivaroznia kellett, ő viszont már 17 éve elbúcsúzott a nikotintól. A színész először egész készletet csináltatott a kellékesekkel különféle méretű műszivarokból, de a rendező úgy gondolta, hogy nem elég hitelesek: és igazi kubai szivarokat hozatott a forgatásra.

– Be kell valljam, veszélyesen közel kerültem hozzá, hogy újból magával ragadjon a füstölés szépsége – nyilatkozta Liam Neeson. – Sőt, Bradley Cooper, aki nemrégen szokott le, szintén rendszeresen elcsábult. Pedig a forgatókönyv őt megkímélte a dohányzástól, tőle csak azt várták, hogy verekedjen, gumiabroncsokban guruljon le egy domboldalról, kiugorjon egy repülőből, meg ilyesmik. De amikor leállt a kamera, én mindig rögtön félreraktam a szivart, ő meg lecsapott rá, és tovább szívta. Nem bírt ellenállni.

Elképesztően élvezte, és közben folyamatosan esküdözött, hogy ez kivételes alkalom, soha többé nem fog előfordulni. És ez így ment vagy négy hónapon át…

Mindannyian – vagy legalábbis az én generációm mindenképpen – mosolyogva tekinthet vissza azokra az időkre, amikor az egész család leült a tévé elé hétvégenként és együtt nézték, hogy Hannibal és mindenre felkészült, legyőzhetetlen csapata miként menti ki a pácból ártatlan emberek sokaságát anélkül hogy bárkit is megölnének. Hannibal Smith, Szépfiú, Rosszfiú és a bolond Murdock mind volt katonák, akiket egy el nem követett háborús bűntény miatt ítéltek el, de ők megszöktek a törvény elől. Azóta segítenek annak, aki megtalálja őket. Hannibal a férfi a tervekkel, Szépfiú a sárm, Rosszfiú az ököl és Murdock pedig a repülési szakértő, plusz…

Nos ő bolond és ez hasznára is válik a csapatnak nem kevés alkalommal. Ők együtt komolyan verhetetlenek

29 / FilmMagazin

voltak és nagy sikerre tettek szert a tévénézők körében. A sorozat két kiagyalója Stephen J. Cannell és Frank Lupo voltak, a főszerepekben pedig George Peppard (aki azóta elhunyt), Dirk Benedict, Dwight Schultz és Mr. T-t láthattuk. A sorozat könnyed hangvételű, tökéletes kikapcsolódás volt vasárnap délutánokra, minden stressz és felesleges pátosz nélkül. Csak a kaland, akció és humor mely szerepet játszott, no meg az a bizonyos kémiai összhatás, az összetartás a csapat tagjai között. Mindenki szemében megnyerő és remek összetevőknek bizonyultak. Ne is tagadjuk, a Szupercsapat legtöbbünk gyerekkorához, kamaszkorához, életéhez hozzátartozott, így nem kevés kíváncsisággal ülünk le megnézni a moziban a nagyvásznas adaptációt.

Az egészestés film ötlete már évek óta a levegőben volt, sokáig úgy nézett ki a dolog, hogy Bruce Willis játsza Hannibal-t, Ice Cube Rosszfiút, Woody Harrelson Murdock-ot.

(Helyettük Bradley Cooper bújt Sz.F. bőrébe, Liam Neeson lett Hannibal, Quinton „Rampage” Jackson Rosszfiú, Sharlto Copley pedig Murdock) Ami azt illeti, én már ezzel a felállással is maximálisan meg lettem volna elégedve, plusz ha hozzátesszük hogy a filmet John Singleton rendezte volna…Én sokáig reménykedtem ebben a verzióban, mert biztosan kaptunk volna egy régivágású akciókalandot. Hogy nem ez lett mégsem az eredmény, vagy legalábbis nem teljesen ez, kicsit csalódással tölt el, de ez minimális nagyon. A befutó rendező Joe Carnahan lett (aki Brian Bloom-mal egyetemben a film

KRITIKA

írását is magára vállalta), a producereknek pedig a Scott-testvérek ugrottak be (Tony meg Ridley).

Carnahan ezelőtt már befutott a Füstölgő ászok című féktelen akciófilmjével, de nyilvánvalóan a Szupercsapat az, amely a nagyok közé emelheti, vagy legalábbis örökre eltemetheti magát. Ha az eddigi kritikákat nézzük, fele-fele a dolog, kb. ugyanannyian vannak akik azt mondják hogy jó munkát végzett, mint azok akik azt vallják rohadásig hogy Carnahan megerőszakolta sokak gyerekkorát. Nem enyhíti a helyzetet az sem, hogy Dirk Benedict (vagyis a sorozat Szépfiúja) rossznak tartja a filmet, ahogyan Mr. T sem lelkesedett érte, mondván hogy túl erőszakos volt. Minden tiszteletem az övé, de ezek a tények sem állítottak meg abban, hogy egy hatalmasat szórakozzak a filmen.

Ami a történetet illeti, az kvázi egy eredetsztori, vagyis megtudhatjuk azt a bizonyos bűnt amit a csapat nem követett el, és ami miatt mégis üldözi a kormány. Láthatjuk azt, ahogy összeverbuválódik a csapat, és háttérsztorinak kapunk egy történetet, melyben újfent a CIA a hunyó és a harc egy bőröndnyi lemezért megy. Megint a pénz, megint a pénz, megint azok a fránya öltönyös gazemberek.

30 / FilmMagazin

>> Kisebb nagyobb hibák előfordulnak a filmben, de én azt mondom, hogy méltó lett az eredeti szériához. Ártalmatlan akciómóka, féktelen tempó, humor és néhány laza beszólás feledteti ezeket az apróságokat. << Először is, hadd szögezzem le, hogy ez a film nem a gyerekkorunk Szupercsapata. Bizonyos fokig persze igen, megvan benne az a játékosság, a humor, de mégis az idők változtak azóta. Vietnamot felváltotta Irak, az akciók is mások lettek, ezzel párhuzamosan pedig igen, a nagyvászonra vitt film helyenként meglehetősen erőszakos, már amennyire erőszakos lehet egy alacsony korhatáros film. Az eredeti sorozathoz képest mindenképpen komolyabbra sikeredett és erőszakosabbra, a

body count meglepően magas, ugyanakkor pedig nem hazudtolja meg, nem tagadja meg elődjét a film, humorból sem vett vissza és a rajzfilmbe illő, meglehetősen irreális elemek is ezrével törnek a retinánkra. Elég ha az ominózus tankosrepülős szcénára gondolunk, vagy a film eleji bravúros szökésre. Ami ugyanaz maradt, az a tervezés.

Hannibal folyton tervez, és ezek a jelenetek nagyon szórakoztatóak, mikor párhuzamosan látjuk magát az akciót és azt ahogy előadja a

Bár egy esetleges folytatásban van még potenciál, a bevételi adatok alapján kevés az esély arra, hogy ez valamikor megvalósul…

A játékbaba Mi a legnagyobb dicsőség, amiben egy színész részesülhet? Az Oscar-díj?

A csillag a Hollywood Boulvard-on? A séta a Cannes-i Filmfesztivál vörös szőnyegén? A vélemények megoszlanak, de Bradley Cooper más véleményen van: ő azt mondja, elérte a maximumot, amit színész elérhet: műanyagbaba készül, amely az ő arcvonásait viseli. A Másnaposok-ban világhírűvé vált, és A szupercsapatban hamarosan akciószínészi képességeit (egyúttal kidolgozott hasizmait) is felvillantó színész éppen A szupercsapat-nak köszönheti a megtiszteltetést. A négytagú, legyőzhetetlen és minden halálos helyzetből viccet csináló alakulat mindegyik tagjából baba készül – talán még az őket üldöző és néha segítő CIA-ügynök, Jessica Biel is modellje lehet egy figurának. – Nagyon izgatott vagyok a baba miatt – nyilatkozta Bradley Cooper, bár valószínű nem beszélt komolyan. – Olyan ez nekem, mint egy előléptetés. Céljaim között szerepelt, hogy játékbaba legyen belőlem.

főnök a tervet. Klasszikus Szupercsapat. A színészek mind megállják a helyüket, a legjobb egyértelműen Liam Neeson, ő a megtestesült coolság, a folyton szivarozó, folyton tervező, keményöklű Hannibal szerepét mintha ráöntötték volna. Biztos vagyok abban, hogy George Peppard is elégedetten csettintene.

A Szépfiút játszó Bradley Cooper is szinte tökéletes választás volt. Tipikus sármos, jóképű, hiteles akkor is ha a nők elcsábításáról van szó, de akkor is amikor akcióra kerül sor.

31 / FilmMagazin

Sharlto Copley is remek volt Murdock szerepében, és így elérkeztünk a csapat gyenge láncszeméhez, Quinton Jackson-hoz. Mr. T nyomdokaiba bizony nehéz lépni, és hogy neki nem sikerült annyira magáévá tennie a szerepet, az nem teljesen az ő hibája. Egyszerűen Mr. T sokkal karizmatikusabb és karakteresebb figura volt. Kicsit olyan volt mint egy gyengébb Mr. T-imitátor.

De így is jól teljesített, nem akarok nagyon belerúgni a fickóba, tisztességes munkát végzett. Így négyen

azonban remekül mutatnak, érezzük hogy igazi, jól összeforrt, összeszokott csapatot alkotnak.

Annak ellenére hogy végig nagyon jól szórakoztam a filmen és több kiemelkedő pillanat is volt (3D-s mozi mindent visz!), nem nevezném tökéletes filmnek. A mai akciófilmek nagy betegsége itt is jelentkezik, vagyis néhol túlságosan rángat a kamera, továbbá pedig – bár ez nem olyan nagy baj – a történet lehetett volna még jobban kiemelve.

Egy személyes megjegyzés: a klasszikus főcímzenét használhatták volna többször is.

Kisebb nagyobb hibák tehát előfordulnak a filmben, de én azt mondom, hogy méltó lett az eredeti szériához. Ártalmatlan akciómóka, féktelen tempó, humor és néhány laza beszólás feledteti ezeket az apróságokat. Tökéletes kikapcsolódás. Én speciel sokszor majd’ kibújtam a bőrömből olyan jót szórakoztam, amikor pedig a végén a stáblistán felcsendült a főcímzene, enyhén könnybelábadt szemmel és abszolút katarzisban ráztam a fejemet és fütyültem a „himnuszt”. Vegyünk tehát egy csomag popcornt, üljünk be a mozira, dőljünk szépen hátra és engedjük magunkat szórakozni. Én tudom hogy jól szórakoztam. Azt pedig felejtsétek el hogy a stáblista vége előtt kisétáltok!

80% Stáblista Rendező: Joe Carnahan Főszereplők: Liam Neeson, Bradley Cooper, Sharlto Copley Forgalmazó: InterCom Hazai bemutató időpontja: 2010. augusztus 5..

KRITIKA

AZ UTOLSÓ LÉGHAJLÍTÓ Szívből reméljük, hogy csakugyan! Írta: Kovácsné Egyszer egy kiváló barátommal hosszas és rendkívül értelmiségi vitát folytattunk arról, mennyire valószínű az, hogy Nostradamus valóban a jövőbe látott. A vita során legfőbb érvem a jövőbelátás ellen az volt, hogy még ha valaki képes is előretekinteni az időben, az egyáltalán nem biztos, hogy egyúttal térben is pont oda néz, ahova kell. Az ember a saját jelenében se tudja, hova kapja a fejét, ha a lényeget akarja látni, most képzeljük el, micsoda isteni képességekre van szükség ahhoz, hogy pl. 1848. március 15ébe tekintve valaki pont azt a pillanatot kapja el, amikor Petőfi meglengeti. A filmrendező dolga valószínűleg nagyságrendekkel egyszerűbb, mint Nostradamusé, mégis nyugodtan kijelenthető, hogy legalábbis félisteni kvalitásokkal kell bírnia, ha egy komplett mesevilágot kíván elénk tárni, elvégre az ő feladata, hogy a néző figyelmét térben és időben mindig pontosan oda irányítsa, ahová kell. Szomorúan vagyok kényt el en bej el ent eni , hogy Shyamalan ezt minimális – mondjuk helyettes alisten segédi - szinten sem volt képes abszolválni.

Az utolsó léghajlító egy viszonylag sikeres tévésorozat, a Nickelodeonon futó „Avatar: The Last Airbender” moziváltozata. A történet ívét sajnos nem tudom ehelyett a nagyérdemű elé tárni, mert olyanja nincsen. Ennek megfelelően főszereplők sincsenek, legfeljebb néhány karakter, akiket viszonylag gyakrabban lá-

32 / FilmMagazin

tunk. Adott az ún. avatar, aki ahelyett, hogy kékre festett macska képében ugrálna ágról ágra, részint képes beszélni a szellemekkel, részint uralni tudja a négy elemet: a földet, a levegőt, a vizet és a tüzet.

Mindezt egy olyan világban, ahol az emberek a négy elemnek megfelelően oszlanak törzsekre, a kiválasztottak (a ...hajlítók, pontozott rész tetszés szerint kitölthető) pedig mindössze egyetlen elemmel képesek kunsztokat csinálni. Avatart azonban már vagy száz éve senki nem látott, a Tűz törzs tagjai tehát elérkezettnek vélik az időt, hogy leigázzák a többieket. Minő szerencse, hogy épp ezekben a viharos időkben egy aranyos vízhajlító kislány megtalálja a jégbe fagyott aranyos léghajlító kisfiút (de mi tudjuk ám, hogy az voltaképp az Avatar!), és elindul vele. Úgy elfele. Mert hogy pontosan hova és miért is kell elindulni, az már nem igazán világos, mint ahogy az sem, hogy az Avatarnak mi is lenne pontosan a szerepe ebben a társadalomban, ő ugyanis senkit nem bánthat, legalábbis a Sárkányszellem szerint. (A Sárkányszellem időnként felbukkan, és akkora akkurátus bölcsességeket mond, mintha gyémántfokozatot szeretne kapni a delphoi jósdában). Az Avatarhoz tehát csatlakozik a vízhajlító kislány (és annak bátyja), nem csatlakozik az „összetett negatív karakter” szerepét betöltő száműzött tűzhajlító királyfi és majdnem csatlakozik hozzá egy földhajlító kislány is, ám ez utóbbi

egyszer csak népével egyetemben úgy eltűnik a történetből, mintha soha nem lett volna. Nem ő egyébként az egyetlen pisztoly a színpadon, aki hogy úgy mondjam, nem sül el. Van még például egy nagy fülű hosszú farkú jópofa kis állatka is, akit az Avatar nagy örömmel a keblére ölel, még egy darabig hurcibálja is az árvát ide-oda, aztán valahol gondolom csendeskén megdöglik szegény, csak nem volt szívük megmutatni.

Gigászi (és többnyire bántóan értelmetlen) csatajelenetek követik egymást sűrű tömött sorban, hol egy kitüntetett karakter harcol kétmillió CGI figurával, hol kétszer kétmillió CGI figura egymással, ám a film „családi” jellege miatt nemhogy halálesetek nem történnek, de még csak mondjuk a körme se törik le senkinek. De még ha belek lógnának is a fákról köbméterszám: nincs kinek szurkolni, nincsenek személyek, nincsenek kibontott karakterek.

Az Avatar maga egy viszonylag szimpatikus kínai (?) kissrác, ha most nevet változtat és elbujdosik úgy 10-20 évre, később akár fel is fedezhetik. A többiek egyszerűen nem kapnak esélyt, hogy bármilyen értékelhető színészi teljesítményt nyújthassanak.

Az egész film olyan, mint egy látványelemekkel iszonyúan felturbózott hatodikos történelemkönyv amit ráadásul a töritanár helyett egy küzdősport-rajongó testnevelő állított össze. Hogy szenvedésünk teljes legyen, az illető láthatóan harag-

KRITIKA

ban volt a nyelvtan-irodalom kollégával is, és olyan párbeszédeket adott a szereplők szájába, melyekhez hasonlókat utoljára harmadikos unokahúgunk „Cili cica nagy napja” című fogalmazásában olvashattunk.

(Ezeket a párbeszédeket ráadásul hűségesen le is fordították magyarra, kísérletet sem téve arra, hogy mentsék a menthetetlent. Amikor az Avatar a végső csata fogatagában odaszól a többieknek, hogy „Most megyek harcolni” én üvöltve sírtam bele az előttem ülő hölgy frizurájába.) És ha már látványelemek: a mesevilágot mindig az apró részletek adják el, az olyan jellegű megoldások, mikor a 43. számú vágóképben két másodpercre feltűnő, és akkor is csak hátulról látszó rohani kisdednek két hétig faragják a lovacska alakú cuclit eredeti akácfából. Menjen már a fenébe az, aki egy teljes hadsereget képes makulátlan báliruhába öltöztetni.

Láttunk már rosszabbat is, mondhatnánk (bár közben erősen elgondolkodunk, hogy hol és mit, és lelki szemeink előtt feldereng a kép, amint Ed Wood egy alternatív világegyetemben véres küzdelemben elnyeri az Oscart Shyamalantól). De erre az egészre sűrű, nehéz, fekete gyászfátyolként borul a narráció, melynek keretében olyan dolgokat mondanak el nekünk, melyek az orrunk előtt zajlanak, és nem elég,

34 / FilmMagazin

hogy az orrunk előtt zajlanak, hanem előzőleg már maguk a szereplők is egymás szájába rágták őket háromszázszor. Ráadásul a narrátor (aki amúgy a vízhajlító) magyar hangja egy olyan jellegű kislányorgánum, mely annak idején egy megbékíthetetlennek tűnő nemzetet egyesített meglepő gyorsasággal a gyűlölet zászlaja alatt, az „én majd főzök nektek vacoját” reklám kapcsán.

Egyébként még a narrációt is túléltem volna, különben is gyengém az összes olyan film, amiben varázsló van, meg kardozás. Még a történet és a karakterek tejes hiányát is elviseltem volna. De egy adott ponton (mikorra az egészet úgy megutáltam, hogy szinte vártam, amint a marslakók egy váratlan záróképben lelézerezik az egész hülye világot a térképről...) az erre a célra átalakított biológiai órám odabent elkezdett jelezni, hogy a film háromnegyede letelt - és leesett, hogy basszus, amit én látok, az csak az Első Rész, és csak reménykedhetek, hogy soha az életben nem lesz belőle második.

Na ez volt az a pillanat, mikor azt mondtam, hogy most felállok és kimegyek, kellemes légkondicionálás kontra 38 fok árnyékban ide vagy oda. Csak épp a mellettem csendesen szendergő zebu-méretű (és szagú) jóembertől nem tudtam.

Juszt se fogom most itten a kritikai hagyományokhoz hűen kifejteni, micsoda lejtőre került Shyamalan a Sebezhetetlen óta, már csak azért se, mert szerintem a Sebezhetetlen egy unalmas marhaság volt, a Lány a vízben meg pl. a maga módján egész szórakoztató. A jó szándék, amennyire ezt én meg tudom ítélni, eddig ott volt a rendező-forgatókönyvíró minden munkájában, mint a többi nagy „látnok” rendező (más értelmezésben: aberrált fantáziájú deviáns idióta), ő is megpróbálta belénk plántálni saját elképzeléseit jóról, rosszról és morális rendről, más kérdés, hogy nekünk erre mennyire volt igényünk. Az utolsó léghajlító esetében ezt a jó szándékot nem vagyok képes felfedezni. Én azóta nem vagyok képes teljesen magamhoz térni, mióta kiléptem a moziból. Hogy most akkor ez mi volt. És főleg miért. Hogy véleményem szerint Shyamalan mit plántált most belénk és milyen irányból, azt hadd ne részletezzem.

0% Stáblista Rendező: M. Night Shyamalan Főszereplők: Noah Ringer, Nicola Peltz, Dev Patel, Cliff Curtis Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai bemutató időpontja: 2010. július 29.

KRITIKA

SALT ÜGYNÖK Egy kémnő, akiért a nagyhatalmak kormányai elcserélnék az összes beépített, kettős vagy fedett (ahogy tetszik) ügynökeiket. Írta: Iverson2 Kémek márpedig léteznek, semmi kétség - ecsetelte bőszen Phillip Noyce (Férfias játékok, Az Angyal, Végveszélyben) rendező új filmje kapcsán, ami épp az említett foglalkozást űzőkről szól. Ez a film nem kitaláció és nem egy újabb összeesküvés-elmélet – ugyancsak ő. Most ezt vagy elhiszzük, vagy nem, ám a direktor állítását ezúttal maga az élet támasztotta alá a nemrég kitört amerikai-orosz kémbotránnyal.

Mondjuk ami történt, megtörtént, de az alkotók minimum tartoznak egy köszönömmel a kirobban kémbotrány szereplőinek az időzítésért, mert ez, valljuk be férfiasan, reklámnak se utolsó. Ám elég is lesz ennyi háttérinformáció a filmről, inkább jöjjön a feketeleves.

Phillip Noyce és Angelina Jolie első (és eddigi utolsó) közös munkája a Csontember ugyan már egy régi

36 / FilmMagazin

darab, de a maga idejében egy igen korrekt thriller volt. A cél nem lehetett más, mint valami hasonlóan maradandót alkotni, csak most egy picit aktuálisabb (lásd bevezetőt) témában és műfajban. Az nem mondanám, hogy a mostani filmjük rossz lett, sőt színvonalukban körülbelül azonos erőt képviselnek, csakhogy 10 év hosszú idő és ez alatt változnak az igények, s jelen állapotában ez az alkotás bizony a kémes akcióthrillerek mezőnyében nem szerepel kiemelkedő helyen. Pedig a rendezőnek volt már hasonló témájú filmje, ami bizakodásra adhatott volna okot, ám sok pici sokra ment, és az apró hibák bizony kellőképp belerondítottak az összképbe. Kezdve a történettel, ami kimondva kimondatlanul is csak egy hajszállal jobb a középszernél. Adott egy CIA ügynök, nevezetesen Evelyn A. Salt, akiről egy nap kiderül (egy orosz

jóvoltából), hogy nem éppen az, akinek eddig gondolták. Persze igyekszik tagadni, de ha egyszer valaki gyanúba keveredik, akkor nincs mit tenni, menekülni kell és kideríteni az igazságot, valamint olyan dolgokat csinálni, amit egy inkognitóját vesztett kém ilyenkor szokott. További gond, hogy a készítők olyan szinten helyezték a középpontba a Jolie által életre keltett karaktert, hogy annak a stáb összes tagja látta kárát. Liev Schreibert kivéve, akit pont a történetbeli szerepe miatt nem részletezhetek, szinte mindenki jelentéktelen ebben a játékban. Azért egy ilyen volumenű filmtől elvárnám, hogy ne „one-man show” legyen. Ám, ha már így alakult és Jolie viszi a hátán a produkciót, muszáj neki, akkor a karakterének kellett volna olyan szinten lebilincselőnek lennie, hogy ne tudjunk rajta kívül másra fókuszálni, és így

A cikkben megemlített botrány július 29-én robbant ki, amikor istöbb újság megírta, hogy az USA-ban orosz kémek bujkálnak.

Salt és a gyerekek Az emberiség két csoportra osztható: van, aki soha semmire sem ér rá, és van, akinek valahogyan mindenre jut ideje. Angelina Jolie biztosan az utóbbiak közé tartozik. Hat gyereket nevel, nemrég fejezte be új akciófilmje, a Salt ügynök forgatását, melyben a legveszélyesebb feladatok felvételéhez (leugrás egy hídról, kiugrás egy ablakból, autós üldözés, robbanás, menekülés) sem vette igénybe kaszkadőr közreműködését. Ezután pihenés nélkül folytatta a munkát egy másik kémfilmmel, melyben Johnny Depp oldalán láthatjuk majd – de közben arra is maradt ideje és energiája, hogy az ENSZ jószolgálati nagyköveteként Kolumbia és Ecuador határára utazzon. Majd onnan hazafelé pedig a múlt héten tett még egy gyors kitérőt Haitiba, ahol a januári földrengés után hajléktalanná vált gyerekeket látogatott meg.

Az Oscar-díjas színésznő Port-au-Prince közelébe, egy Santo nevű faluba utazott, a helyi SOS gyerekfaluba, ahol több mint 500 otthontalanná vált kicsi él. Vele együtt egy játékszállítmány is érkezett, és úgy tűnt, a színésznő csöppet sem siet: az estét közös játékkal és énekléssel töltötte, majd ott is aludt a faluban, az egyik gyerekházban.

Másnap persze már sietett tovább… várták a Salt ügynökkel kapcsolatos promóciós feladatok.

nem szúrna szemet, hogy rajta kívül nincs is senki a filmben, akire emlékeznénk a film megtekintése után.

Megjegyzem, hogy nem Angelina Jolie alakításával van bajom, ez nem is lehet vita tárgya, hisz kihozta a maximumot a karakterből, az ellenben sokkal inkább, hogy ezt a történetet nem neki találták ki. Nehezemre esett komolyan venni az egyébként komoly tekintettel rohangáló Salt ügynök karakterét. Nem is tudom, talán egy olyan típusú Jolie, aki a Mr. És Mrs. Smith-ben láttunk, de ahhoz már egészen másfajta körítés dukált volna, ami meg már egy másik történet. Viszont, hogy jó is érje a ház elejét, örömmel jelenthetem, hogy az akciórészek és a látvány, ami Robert Elwit (Vérző olaj) operatőri munkájának köszönhető, valamennyire feledtették a fent kifogásoltakat.

A látottak alapján azt kell mondanom, hogy a Salt ügynök nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Tipikusan a lehetett volna más is talán - s jelen esetben érdemes eljátszani a gondolattal, hogyha annak idején meghagyják a férfi főszereplő ötletet - ám mégsem az lett. Látványosnak látványos, van benne akció is, meg kémek is, csavar a történetben, ám mindezek ellenére Evelyn A. Salt kalandja hamar a feledés homályába vész.

65% Stáblista Rendező: Philip Noyce Főszereplők: Angelina Jolie, Liev Schreiber, Chiwetel Ejiofor Forgalmazó: InterCom Hazai premie időpontja: 2010. augusztus 12.

37 / FilmMagazin

KRITIKA

A VARÁZSLÓTANONC Nicolas Cage-et legjobban úgy definiálhatjuk, hogy egy őrült. Ez az, amit igazán szeretünk benne (meg persze azt, amikor pl. a Red Rock Westben meztelen felsőtesttel... no de ne kalandozzunk el). Nem véletlenül az Ál/Arc és a Con Air a legjobb filmjei, ahol kezében túlméretezett lőfegyverekkel, arcán az egyik másodpercben angyali ártatlansággal, a másikban sátáni vigyorral ökörködhet, olyan jellegű szózatokkal bombázva a nagyérdeműt, hogy „Miért nem tudtad visszatenni a nyuszit a dobozba?” A Varázslótanonc vesztét az én szememben alapvetően két dolog okozta: én emlékeztem erre az axiómára, az alkotók meg nem. Írta: Kovácsné Annyi kellett volna, hogy Nicolast kiengedik a kalitkájából (figyelem! cizellált nyelvi poén hangzott el...), hogy azt csinálhassa, amihez a legjobban ért. A vígjátéki alaphelyzet adott volt hozzá, mert kedvenc középkorú bohócunk szívtipró Kóbor János parókában és hobbitokat megszégyenítő kardigánban egy ezeréves, különc varázslót alakít, akinek korunk tipikus geekjéből kellene kinevelnie a világ legjobb mágusát. Az ifjonc (Jay Baruchel, az Így neveld a sárkányodat viking geekjének eredeti hangja) természe-

38 / FilmMagazin

tesen kézzel-lábbal tiltakozik a dolog ellen, természetesen a legjobb szőke nőbe (Teresa Palmer, egy egészen ügyes Reese Witherspoon klón) szerelmes, és természetesen egy született lúzer, esélye sincs az emberiség életére törő varázsló, Horváth (Alfred Molina) ellen. (Hogy miért pont Horváth, illetve miért ez az egyetlen magyar vezetéknév, amit Hollyoodban ismernek, azt ne firtassuk. Azt pláne ne, hogy az alapvetően szeretni való, kifejezetten jóságos fizimiskával megáldott Molina miért játssza immár a negy-

venedik tömeggyilkost.) A világ legjobb látványos-vicces kalandfilmjét lehetett volna ebből megcsinálni, valamit, ami jóval üdítőbb és szórakoztatóbb, mint a vegetáriánus vámpírok véget nem érő nyavalygása vagy a Harry Potter, aki már vénülő kezével fogja meg.

De Nicolas Cage mindössze a felét tudja hozni annak, amit pedig hozhatna, és ennek csak az egyik oka az, hogy az alkotók nem azt a korcsoportot célozták meg, amelyik viccesnek találja, hogy valaki halomra lő egy csapat válogatottan per-

Nic Cage legutóbb a Boszorkány idején forgatásán járt hazánkban, 2008. decemberében.

verz elkövetőt egy plüssnyusziért.

(Illetve a korcsoport ezt természetesen igen viccesnek találja, csak a korcsoport anyja nem). Sokkal fontosabb hiányosság, hogy a filmhez elfelejtettek forgatókönyvet írni. Pedig a legenda szerint öt forgatókönyvíró is dolgozott az anyagon, nagy kár, hogy szemlátomást soha nem ültek le beszélgetni egymással... Ha egy film arra épül, hogy meg kell menteni a világot, akkor tessék szíves lenni valami tisztességes veszélyt felvázolni – nem azt mondom, hogy valami reálisat, nyu-

39 / FilmMagazin

godtan lehet benne radioaktív zombik inváziója meg az asztenoszféra pusztakezes felaprítása, csak legyen kellően körvonalazva. Az, hogy Morgana, a főboszorkány majd életre kelti az eddigiekben elhunyt gonosz mágusokat, rohadtul hidegen fog hagyni, ha se Morganáról, se az elhunytakról nem tudok meg szinte semmit a legutolsó pillanatig. Ha egy film elején elhangzik, hogy egy matrjoska babába bezártak hatvanezer-huszonegy ártó lelket, akkor abból utóbb ne három ártó lelket engedjenek ki, hanem számszakilag

korrekten hatvanezer-huszonegyet.

De ha már hármat, akkor az szóljon nagyot, mert állítom, hogy a gyermekem ideológiailag nem kívánatos nagyfatertől örökölt, echte vöröscsillagos matrjoskájából egy háztartási kekszből kirakott pentagrammában különb dolgokat tudok kiengedni. Kiválóan eltalált mellékkarakterek (a Toby Kebbel által zseniálisan megformált, David Copperfieldet és céhtársait parodizáló antagonista varázslótanonc) ne pusztuljanak ki csak úgy váratlanul, minden további nélkül a filmből, kevésbé kiválóan

KRITIKA

>> A Varázslótanonc úgy lett rossz film, hogy közben tele van igazi mágikus potenciállal.

Nem áll össze, elfolyik az ujjaink közül (még ha nem is annyira, mint Perzsia hercegének langymeleg homokja...). Nem fogom emlegetni. Még két nap, és nem fogok rá emlékezni. << eltalált, de még így is karizmatikus főkarakterek (a gonosz Horváth) ne essenek össze holtan egyetlen sallertől. És nem utolsósorban (viszont sokadszor): ha valaki Nicholas Cage-et és Alfred Molinát egy filmben szerepelteti, akkor jól gondolja meg, kinek melyik szerepet adja, mert lehet, hogy családbarát varázslós vígjátékban jobban jár egy Molina alakította aranyos nagyfaterral, akit aztán egy Cage-féle idióta boldogan és ezerrel szívathat orrbaszájba. Cage kiélheti magát, a szülők meg nyugodtan hátradőlhetnek, hogy a gyerek erről nem fog példát venni, hiszen a rosszat úgyis legyőzik. (A szülők mint rendszertani kategória szellemi képességeiről nincsenek illúzióim, magam is oda tartozom.)

40 / FilmMagazin

Ez az egész nem lenne a probléma, ha a film amúgy is nézhetetlen lenne, mert akkor lehetne nagy, drabális fikákat eregetni az egésznek az irányába. De sajnos a film nem nézhetetlen. Egyik-másik jelenete kimondottan aranyos, pl. a réges-régi Miki egér jelenet adoptálása, amikor a mágus inasa megpróbálja varázserővel irányítani a takarítószereket.

(Tudtuk-e, felebarátaim, hogy maga a történet Miki egér karrierjének felívelése idején már ősrégi volt? Eredetileg ugyanis Goethe írta.). Jópofa az összes olyan poén, ami nem azzal kapcsolatos, hogy a főhős egy impotens balf*sz (ezekből kettőhárom több mint elég lett volna), kellemesen nézhetőek a trükkök és kimondottan ötletesek maguk a varázslatok.

A Varázslótanonc úgy lett rossz film, hogy közben tele van igazi mágikus potenciállal. Nem áll össze, elfolyik az ujjaink közül (még ha nem is anynyira, mint Perzsia hercegének langymeleg homokja...). Nem fogom emlegetni. Még két nap, és nem fogok rá emlékezni. Nem szidom, mert nem vagyok rá mérges, hanem szomorú vagyok, hogy így elcseszték mindenkinek az idejét – az enyémet is, meg az összes résztvevőét is, akik pedig szemlátomást nagyon igyekeztek valami kedvest és szépet ajándékozni nekem. A Csillagpor óta várom, hogy valaki fantasy vonalon végre elkápráztasson. Tessenek szíves lenni belehúzni.

60% Stáblista Rendező: John Turteltaub Főszereplők: Nicolas Cage, Jay Baruchel, Alfred Molina Forgalmazó: InterCom Hazai bemutató időpontja: 2010. augusztus 5.

SOROZAT

Írta: Iverson2

24 - ELSŐ ÉVAD Sokáig azt hittük, ez lesz Jack Bauer leghosszabb napja…

Biztos furcsán nézhetnek páran, hogy egy majd 9 éves sorozatról kezdek itt beszélni, amit már mindenki legalább ezerszer látott. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért pont most írok róla? Nos a válasz egyszerű. Elsősorban azért, mert nemrég sikerült ledarálnom az első évadot, másodsorban pedig azért, mert a kétezres évek elején személy szerint én jobban preferáltam J.J. Abrams Alias című sorozatát és Jennifer Garnert. Ám ez a lényegen mit sem változtat, hisz most már én is elkezdtem pótolni ezen hiányosságomat, viszont azt

42 / FilmMagazin

nem jelenthetem ki, hogy Jack Bauer első napja olyan mély nyomokat hagyott volna bennem, amitől a 24et életem legjobb sorozataként emlegetném. Ennek elsősorban az az oka, hogy egyetlen évad alapján nem lehet megítélni magát a sorozatot (kivéve akkor, ha csak ennyi lenne az egész széria), hisz nem lehet (ett) ekkor még tudni, hogy hány évad is készül pontosan, illetve hol hagyják abba, lesz-e pénz a folytatásra satöbbi, viszont ahhoz pont elég, hogy ízelítőt kapjunk abból, mire is számítsunk majd. Mondjuk én egy olyan sorozattól már az ele-

jétől elvárom, hogy elvarázsoljon és magával ragadjon, hogyha az egy addig sosem látott újdonsággal próbálkozik, pláne akkor, ha ez az újdonság adja az alkotás sava-borsát.

Azért azt látni kell, hogy az alkotóknak, nevezetesen Joel Surnow és Robert Cochran (La Femme Nikita), nem volt egyszerű dolguk, ha tökéletesen hihetővé akarták varázsolni a 24-et. Nem egyszerű dolog a „real time” jelenséget megvalósítani, vagyis azt a látszatot kelteni, mintha tényleg percről-percre történnének az események. Az alapfelállás az, hogy a történések 24 órát ölelnek

fel, ami 24 résznek felel meg. Ez ugye részenként 1 óra, ami a „real time” jellegét adja a szériának. Világosan látszik, hogy egy pörgős, több szálon futó izgalmas akció sorozattal van dolgunk.

Történetünk középpontjában egy szövetségi ügynök áll, aki Jack Bauer (Kiefer Sutherland) névre hallgat.

Az ő egyik nehéz napját követhetjük majd nyomon, amiről hamarosan kiderül, hogy élete leghosszabb 24 órája lesz, bár ezt a Terrorelhárításnál vele együtt dolgozó kollegák is elmondhatnák. Ám ez leginkább egy „one-man show”-nak ígérkezik, így

43 / FilmMagazin

Jack Bauer kerül majd a reflektorfénybe. Ennek ellenére párszor érezni fogjuk, hogy nem működhet az egyedül a világ ellen hozzáállás (csak a mesében), így fontos szerep jut majd a többi terrorelhárító munkatársnak. Megmondom őszintén, hogy ez a húzás szerintem jót tett a szériának. Egyrészt a már előbb említett dolog miatt, másrészt pedig így még jobban lehetett variálni a szálakat (ki van velem és ki ellenem). Ami viszont nagyon kilógott a sorból az a Bauer family szál. Rendben van, hogy része a történetnek, de olyan sok csavar és kavarás volt itt, hogy egy idő után kezdett hihetetlen lenni az egész. Engem idegesített, hogy a nyugisabb pillanatok-

ban már előre tudtam, hogy valami történni fog. Kár ezért a pici bakiért, mert az egész évad pörősre sikeredett, ami már önmagában nagy szó.

Az előbb említett kisiklást leszámítva elmondhatom, hogy megérte bepótolnom a 24 első évadát. Szinte minden perce tartogatott valami izgalmat és csavart, még ha az nem is nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Sikerült igen magasra rakni az alkotóknak azt a bizonyos lécet, s ezzel egyfajta elvárást állítottak magukkal szemben, hogy minimum ilyet, de ha lehet, akkor még jobbat a második évadra. Mert, és ezt már csak halkan teszem hozzá, szerintem maradt még tartalék bőven a szériában. To be continue…

FILMKLASSZIKUS

A CÁPA „Ha most megnyitjuk a strandot a nyaralók előtt, az olyan, mintha meghívnánk a cápát ebédre!” Írta: Hannibál Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy Steven Spielberg rendező neve garancia a kellemes szórakozásra. Elég csupán a Harmadik típusú találkozásokat, az E.T.-t, az Indiana Jones-trilógiát, vagy a Ryan közlegény megmentését említeni, eme sokat ígérő, grandiózus címek hallatán mindenki lelki szemei előtt megjelenik a huszadik század egyik legnagyobb amerikai filmrendezője.

Alkotásai java részét az egyéni látásmódja és az úttörő speciális effektusok, számítógépes trükkök teszik még felejthetetlenebbé. Számomra azonban különösen fontos helyet foglal el Spielberg életművében A cápa c. film. Ezt a mára kopottas technikai megvalósítással rendelkező remeket első, érdekes rendezése, a Párbaj után vitte filmre, olyan színészekkel, mint Roy Scheider, vagy Richard Dreyfuss.

A történet: Amity szigetén, az Amerikai Egyesült Államok egyik kedvelt nyaralóhelyén hirtelen eltűnik egy fiatal lány, aztán nem sokkal később partra vetődik megcsonkított teste.

Az orvosszakértő vizsgálata cápatámadást állapít meg. A város rendőrfőnöke, a New York-i Brody (Roy Scheider) megpróbálja lezáratni a strandot, de a polgármester és a városka vezetősége azon a véleményen van, hogy a fürdőzést nem szabad szüneteltetni, ugyanis Amitynek jelentős bevételei származnak az idegenforgalmából. A város egyik gazdag polgára háromezer dollárt ajánl annak a vadásznak, aki megöli a cápát. Hamarosan ki is fognak egy emberevő tigriscápát, de a városba érkező Matt Hooper óceánológus bebizonyítja, hogy nem a gyilkos bestiát fogták ki.

Egyedül Brody hisz neki. A városka vezetősége végül is beadja a dere-

44 / FilmMagazin

kát, és felbéreli Quint cápavadászt (Robert Shaw), hogy végezzen a döggel. A rendőrfőnök és az óceá nol óg u s i s v el e t art . . .

A cápa Spielberg stílusművészetének gyöngyszeme, pokolian izgalmas és remek cselekménnyel rendelkező thriller, amit az ember először talán reszkető térdekkel néz végig. A kezdő jelenetekben ízelítőt kapunk emberevő cápánk étvágyából, de ami Spielberg zsenialitására vall, az az, hogy a rettenetes fenevadat eleinte nem is látjuk, és a továbbiakban is elég kevés közeli képet láthatunk róla. Csupán az áldozatok maradványain mérhető a dög által végbevitt pusztítás. Spielberg talán azzal tudja leginkább fenntartani az érdeklődést, hogy "gyilkosát" megpróbálj a el rejt eni, és a "közszemlére helyezését" kitolni az utolsó pillanatig. Remek kameraállások jellemzik a produkciót, sokszor a vízfelszín felé úszó szörnyeteg szemszögéből látjuk az eseményeket, a fodrozódó hullámokat, az úszó alakokat, ami sejtelmessé, félelmetessé teszi a mozit. Mindemellett a rendező a véres támadásokat is csak olykor-olykor jeleníti meg a maguk brutalitásában: ritkán mutat leszakadt végtagokat, inkább csak a sikoltozó áldozatokat, amelyek arcán és hangján már látható az a földöntúli rettegés, ami eltölti őket.

Halálkiáltásuk és a víz vörössé válása elég ahhoz, hogy kellően borzolja a néző idegeit: szükségtelen az áldozatok haláltusáinak részletes bemutatása. Spielberg a feszültségteljes jelenetekben tehát próbálta mellőzni a vért (persze kijutott abból is), és sokszor támaszkodott inkább a körülmények borzalmaira (a tekintetekről leolvasható félelem, a vízben lassan közelítő cápa, a

tengervízzel vegyülő vér, és nem utolsó sorban a páratlan aláfestő zene). Ezek a jelenetek már elegendők lennének ahhoz, hogy minden idők legnagyszerűbb thrillerei közé emeljék ezt a nem mindennapi művet, de A cápa sikere nem csupán a fenomenális feszültségkeltésben rejlik, a technikai trükkök is egészen figyelemre méltóak. A műcápa és a hullák bábuvégtagjai mostani szemmel nézve kicsit elavultnak tűnnek, de egyes trükkök még ma is megállnák a helyüket! A maga korában A cápa bizony-bizony a legnagyobb trükköket al kalmazó m ozif ilmnek számított, e z t t udhat j a min-

denki, aki még a 80-as években látta a filmet (mint például én). Spielberg a Csillagok Háborúja (1977) előtti filmes világ legnagyobb trükkorgiáját vitte filmre, amely csak a Terminátorral, a Mátrix-filmekkel és a már említett Csillagok Háborúja mozikkal vetekszik. Azoknak a felejthetetlen, mára emblematikus jelentőségűvé vált pillanatoknak, amikor a megtámadott polgárok végtagjai a törzstől elválva hullottak le, vagy amikor a hatalmas dög elkezdte bekebelezni a megölésére útnak indult hajót, véleményem szerint ott a helyük a filmtörténet legnagyobb pillanatai között. Spielberg nagy lépésre szánta el magát, amikor elkezdte forgatni filmjét, de bátran kijelenthetjük, minden téren maradandót alkotott. A felsorolt pozitívumokhoz az O scar-díjas John Williams zenéje társul, akit

gondolom, egyetlen filmbarátnak sem kell bemutatnom. Ő az, aki szinte minden egyes közreműködésével elkápráztatja a közönségét. A cápa esetében sem volt ez másképp: hihetetlen, hogy a mester által megkomponált dinamikus zene milyen tökéllyel tudta visszaadni az adott jelenet hangulatát. Talán thrillerben azóta sem hallottunk ehhez fogható soundtrack-et. A cápa szereplőgárdája jól helytáll, a színészek tisztességesen, esetenként tudásuk legjavát nyújtva játszanak. Roy Scheider a kötelességét végző, kissé fásult rendőrfőnök, aki eleinte azért foglalkozik az üggyel, mert a munkája megköveteli, aztán a későbbiekben, a nyílt tengeren, amikor egyedül marad két társával, ez az egyszerű kötelességtudat már egész mássá változik: a film végén már az életéért harcol, méghozzá egyre ádázabbul. Scheider véleményem szerint unottan és rutinszerűen játszott, semmi különlegességgel, egyediséggel. Nála azért jóval kellemesebb alakítást nyújt a nagyszájú és mindig tettre kész Richard Dreyfuss, bátor óceánológus szerepében. Ez a figura szeretnivaló és humoros, ellentétben a faarcú és közönyös Brodyval. Tudásszomja, kalandvágya, fiatalos megjelenése és könnyed stílusa kedvenccé teszi, ő az, akivel a befogadó azonosulni tud. Azonban rajta is túltesz a kis társaság középpontjában álló Quint cápavadász, Robert Shaw zseniális alakításában. Ez az öreg veterán mindenre kapható, vicces, ám ha a helyzet megköveteli, komollyá válik, modora gyakorta változik katonásan szigorúvá, őrmesteri fegyelemmel adja ki parancsait, ő a kis csapat esze, a vadászat szakértője, az akció irányítója. Hármójuk közül a néző talán őt szereti meg a legjobban, és sajnos ő az, aki életét veszti az akció során. Spielberg már-már csalódást okoz a nézőnek, amikor elveszejti ezt a szimpatikus és szellemes karaktert. Quint laza és életszerető karaktere színt vitt a történetbe,

és a cápaellenes akció alatt elmesélt története a cápákról még inkább fokozza a nézőben a félelem csontig hatoló érzését. Spielberg tehát végül nemcsak a mozgókép és a zene által borzolja idegeinket, hanem Quint hitelesnek tűnő monológját is felhasználja erre.

A cápa meghatározó helyet foglal el Steven Spielberg életművében. Szerintem már akkor is kiváló rendezőként ünnepelnénk, ha több filmet nem is készít. A cápában megteremtette mindazt, amire későbbi filmjeiben is nagy gondot fordít. Remek trükkfelvételekkel tette hátborzongatóan eredetivé cápás jeleneteit, kiváló karaktereket vonultatott fel, mint cápavadászokat, hihetetlen módon fokozta a feszültséget, és mindezek mellett John Williams utánozhatatlan zenéjét hallgathatjuk. A cápa, ha mára képi világa kissé meg is fakult, a XX. század egyik legnagyobb filmje, mind látványát, mind félelmetes és sejtelmes atmoszféráját, mind érdekes szereplőit tekintve. És így a végére: hogy mi a gyenge pontja? Esetleg az, hogy az ember a film megtekintése után kétszer is meggondolja, hogy nyáron, jól megérdemelt szabadságát egy tengerparti nyaralóhelyen eltöltve, meddig merészkedik a vízbe. Mert a cápa figyel bennünket. :)