Filmmagazin2017július pub

Page 1


KEDVES OLVASÓK! M

inden évben így július táján a legnagyobb kihívás a FilmMagazin összerakása, mert ugyan kinek van kedve a Word fölött görnyedni, és a cikkeket pötyögni, vagy éppen a kiadványszerkesztőben összeállítani az oldalakat, mikor akár a strandon is tölthetné

az idejét? Ráadásul az évnek ebben a szakaszában kevés film érkezik a mozikba, szóval a tartalmat is nehéz úgy megtervezni, hogy az érdekeljen bárkit is" Szerencsére ebben az évben minden másként alakult, mert bár most is kevés a premier, olyan alkotások kerültek bemutatás-

ra, amikért érdemes feláldozni a strandolást. Dunkirk, A majmok bolygója: Háború, Pókember: Hazatérés és akkor még a Trónok harca 7. évadáról még nem is beszéltem" Szóval a júliusi lapszámot kitörő lelkesedéssel raktuk össze, reméljük ti is élvezni fogjátok!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Jasinka Ádám Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. augusztus 17.

2 / FilmMagazin



EHAVI PREMIEREK

JÚLIUS 6.

Kipörgetve

Swingerklub

Pókember: Hazatérés

JÚLIUS 13.

A majmok bolygója: Háború

4 / FilmMagazin

Baywatch

Én és a mostohám


JÚLIUS 20.

Szerelmes SMS

Valerian és az ezer bolygó városa

Dunkirk

JÚLIUS 27.

Atomszőke

Totál gáz

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

ATOMSZŐKE Charlize Theron úgy írtja Budapest utcáin az gonosz ellenséget, hogy azt öröm nézni. Írta: TomPowell

L

ássuk be, hogy a kémkedés eléggé férfias, hovatovább hímsoviniszta szakma. James Bond folyton vedel és nőzik már 50 éve, Jason Bourne heveny emlékezetkiesésektől szenved, Ethan Hunt adrenalin függő, Austin Powerst is csak a monyója hajtja. A nők általában az ő kalandjaikban nem sok szóhoz jutnak, vagy ha mégis, akkor is rendre csak felérni sikerül hozzájuk, felülmúlni őket nem. Ezen kíván változtatni a Charlize Theron nevével fémjelzett Atomszőke. A részben Budapesten forgatott hidegháborús thrillerben a magyar főváros nem sokkal a Fal leomlása előtti Berlint alakítja, utcáin pedig Charlize Theron MI6 ügynökként fog rohangálni, hogy végére járjon egy ügynök halálának és felkutasson egy elvesztett listát a kettős ügynökökről. Antony Johnston és Tom Hart akciódús és izgalmas képregénye alapján készülő filmben szerepel még James McAvoy, John Goodman, Sofia Boutella és Toby

6 / FilmMagazin

Jones. Várhatóan az akcióval a vásznon sem lesz gond, ugyanis a rendezői székben a John Wick és a Deadpool 2 rendezője, David Leitch foglal helyet, aki kaszkadőr koordinátorként és second unit rendezőként igen komoly referenciákkal rendelkezik. Ennek is köszönhető, hogy egy igazán kemény, 18+-os filmnek nézünk elébe. A rendező és Sam Hargrave koreográfus egy interjúban elmondta, hogy miután felmérték Theron képességeit, rájöttek, hogy azon ritka színészek közé tartozik, akik képesek komplex harci jeleneteket ledarálni. Így aztán dobták is ki a kukába az eredetileg pár ütéses akciósnittekből álló terveket és szép hosszú vágásokkal kezdtek el dolgozni, így a néző nem marad le semmiről. Theron karakteréhez személyre szabottan alakították ki a harci stílust, mégpedig oly' módon, hogy figyelembe vették nő mivoltát. Mivel fizikailag képtelenség lenne, hogy nála jóval nehezebb emberek csont-

ját ropogtassa anélkül, hogy megnyekkenne, adott idő alatt többet üt, mint az ellenség, a környezetében található tárgyakat pedig aktívan felhasználja, amikor csak teheti. Az első vélemények szerint történetében és karaktereiben nem mond újat a film, azonban a formaisága, akciójelenetei és tempója mégis friss alkotássá varázsolja David Leitch filmjét, aki egyébként már gőzerővel forgatja a Deadpool 2-t. Ha abban is ilyen, gyönyörűen megkoreografált, látványos és őrült akciójelenetek lesznek, mint amilyeneket az Atomszőke előzetesei ígérnek nekünk, annak csak örülhetünk.

Stáblista Rendező: David Leitch Főszereplők: Charlize Theron, James McAvoy, John Goodman Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. július 27.


KRITIKA

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Nagyon ritkán érzi azt az ember, hogy egy film minden porcikája egyben lenne, itt viszont erről van szó. Christopher Nolan sokadszorra csinálja meg ezt, mostanra pedig bizonyította: egy másik dimenziót képvisel. A Dunkirk nem visz pátoszt a háborúba, nem játszik rá a személyes tragédiákra és nem akar örökérvényű igazságokat megfogalmazni.” >> 8.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A majmok bolygója: Háború egy kifejezetten komor és sokszor nyomasztó dráma, melyhez Michael Giacchino érzelmes dallamai ismét remekül asszisztálnak. Reeves szembement az átlagnéző elvárásaival, ugyanis hiába a hatalmas költségvetés és a korlátlan technikai lehetőségek, a Háború mindezt történetmesélésbe és karakterdrámába fordította.” >> 14.

KELLEMES MEGLEPETÉS „Nem nagyon férhet tehát ahhoz kétség, hogy Pókember – dacára minden apró-cseprő negatív mellékzöngének – tényleg hazatért. Hazatért és köszöni szépen, jól érzi magát, maradna is szívesen. Kétségtelen az is, hogy nagy jövő előtt áll és most, hogy leporolták a palettát, hogy tiszta lappal indultak, ismét határtalan lehetőségek egész sora van előtte.” >> 20.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...). 10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó). 20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást. 30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban. 40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos? 50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá. 60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban. 70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes. 80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad. 90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 7


KRITIKA

Látványos, hangos és kegyetlenül őszinte. Christopher Nolan újabb mesterművet alkotott? Írta: Török Tamás

M

ióta az első hírek felrebbentek Christopher Nolan háborús filmjéről, azóta mondogatom: ha az angol rendező ebben a műfajban is nagyot villant, akkor már tényleg csak egy romantikus vígjátékot kellene rendeznie. A Mementó, A Sötét Lovag-trilógia vagy éppen az Eredet rendezője már most olyan filmeket tudhat maga mögött, amik közül akár egyetlen darab egy életre büszkévé tenne sok rendezőt. Én rendre próbálok mindig a földön maradni, már ami a „hype-vonatot” illeti, Nolan műveiért azonban számomra lehetetlen nem rajongani, a Dunkirkkel pedig ismét megmutatta, mi a különbség egy mezei blockbuster és egy olyan nagybetűs film között, ami újfent átrendezheti az all-time toplistákat.

8 / FilmMagazin

A Dunkerque-i csata a második világháború egyik meghatározó ütközete volt. A francia-brit szövetség seregei a La Manche csatorna partján kerültek szorult helyzetbe, ahol a katonák kiszolgáltatva várták, hogy hamarabb érkezzen meg a segítség a tenger felől, mintsem a Harmadik Birodalom Belgiumba betörő csapatai. Egy esemény, amit nem láttunk már kismilliószor Hollywood tolmácsolásában, így a Dunkirk alaphangon az újdonság varázsával indít. Hamar világossá válik, hogy Nolan alkotása nem egy kisebb szakasz szemszögéből akarja bemutatni az ütközetet, lévén több százezer szövetségesről beszélünk, aminek köszönhetően az elejétől a végéig egy könyörtelenül őszinte és monumentális háborús filmben, hovatovább,

már-már testközeli élményben lesz részünk. A Dunkirk párhuzamos szálakon mutatja meg nekünk, hogy milyen rémálmokat élhettek át azok, akik a parton, az óceán felszínén vagy éppen a levegőben küzdöttek magukért, társaikért, a hazáért. Amennyire pátoszi a megfogalmazás, olyannyira sallangmentes és a hatásvadászatot szinte teljességgel nélkülöző produkció lett a Dunkirk, ami feszes, szüntelen gyorsuló tempója mellett olyan nyersen mutatja be az emberi sorsot egy háborús övezetben, hogy a néző megváltásként várja majd a stáblistát. Puskaropogás, a Spitfire-ek Rolls Royce Merlin motorjának felpörgése, majd a bombázások utáni jajveszékelés. Az „átlagnéző” ritkán ajánlja be szeretett filmjét barátainak


NEM A FILM HOSSZA A LÉNYEG A Dunkirk teljes hossza a stáblistával együtt mindössze 1 óra és 47 perc , így tehát a film Nolan legrövidebb alkotása az első rendezése, az 1998-as A Csapda óta. Mihez tartást végett álljon itt a lista a rendező eddigi filmjeinek hoszszúságáról: A csapda – 70 perc, Memento – 113 perc, Álmatlanság – 118 perc, A tökéletes trükk – 130 perc, Batman: Kezdődik – 140 perc, Eredet – 148 perc. A sötét lovag – 152 perc, A sötét lovag: Felemelkedés – 165 perc, Csillagok között – 169 perc, Dunkirk –107 perc. Vagyis a film 6 perccel lesz rövidebb, mint a Memento, és 1 órával, mint legutóbbi filmje, a Csillagok között. De hogy ez baj lenne? Egyáltalán nem, hiszen Nolan több interjúban is elárulta, hogy egy feszes tempójú történetet álmodott meg, a végeredmény pedig őt igazolja.

FilmMagazin / 9


KRITIKA

VALÓSÁG VS. FIKCIÓ Tom Hardy immáron harmadszor kap jelentős szerepet egy Christopher Nolan filmben, most a Brit Királyi Légierő egyik pilótáját, egy Farrier névre hallgató férfit alakít. Farrier annak érdekében bocsátkozott légi összecsapásokba, hogy megvédje a parton csapdába esett honfitársait a Luftwaffe támadásaitól. Mint kiderült, Hardy karaktere egy új-zélandi pilóta, Alan Christopher Deere élményein alapult. Ahogy arra a film is utal, valóban számos vád érte a légierő pilótáit azt illetően, hogy nem nyújtottak elég segítséget a parton ragadtaknak. Ez persze ebben a formában nem volt igaz, ugyanis a

10 / FilmMagazin

katonák nem láthatták a légi ütközetek nagy részét, mivel azok jóval beljebb, a tenger felett zajlottak. A film nyitó képsoraiban láthatjuk, ahogy a németek propaganda szórólapokat dobtak a Dunkerque-nél beszorított brit és francia katonákra. A szórólapokon egy beszédes ábra volt látható arról, ahogyan a német erők körbefogták az egész térségét, így semmiféle kiutat nem hagyva az ellenségnek. A filmben lévő grafika kicsit dramatikusabb, de lényegében megfelel a valódiaknak. Néhány szórólapon verbálisan próbálták meggyőzni a csapdába esett katonákat, hogy elfogásuk esetén em-

berségesen bánnának velük. „Tényleg elhiszitek azt a valótlanságot, hogy a németek megölik a rabjaikat? Gyertek, és lássátok meg az ellenkezőjét!” – a valóságban persze számos esetben ténylegesen kivégezték az elfogott katonákat. Christopher Nolan, a film rendezője egyébként már a tervezésnél elmagyarázta csapatának, hogy hibás döntés lenne szigorúan a tényekre támaszkodni a film elkészítésénél és inkább Werner Herzog, német filmrendező „extatikus igazság” névre keresztelt elméletét követte. „Ez röviden annyit jelent, hogy a fikció gyakran nagyobb igazságot képes


A film azért is tűnik monumentálisnak, mert van olyan jelenet, amikor egyszerre hatezer statiszta látható egyszerre a képen.

kommunikálni a néző felé, mintsem a ténylegesen megtörtént események. – mondta Nolan. – A fikció eszközét használva képes voltam számos szempontból hatásosabban és érzelmileg erőteljesebben elmagyarázni, hogy mi történt Dunkerque-ben, mintsem ha pusztán a szigorú tényekre hagyatkoztam volna.” Ahogy Steven Spielberg a Ryan közlegény megmentése során tette, úgy Nolan is fiktív karaktereket alkotott meg filmjéhez. Ahogy azt már Farrierrel kapcsolatban tisztáztuk, néhányukat természetesen valós személyek ihlették, akik el is tudták

mesélni történetüket. A rendező elmondta, hogy először megalkotott egy „precíz matematikai struktúrát” a történethez, ami azt három perspektívából mesélte el: föld (a parton rekedt katonák), a tenger (a menekítést segítő hajók) és a levegő (a harci repülők küzdőtere). A legjobb mód arra, hogy jól működjön ez a szerkezet, a fiktív karakterek megteremtése volt, akiket szabadon lehetett használni a történet javára. A filmben Kenneth Branagh karaktere rendre 400 ezer parton rekedt katonára hivatkozik. Hihetetlen, de valóban ekkora számról beszélünk,

közülük pedig nagyjából 338 ezret menekítettek ki a Dinamó hadművelet során. Az akkori brit miniszterelnök, Winston Churchill mindössze 45 ezer emberre számított, ami végül alapos túlteljesítést eredményezett. Ez annak a mai napig vitatott, számos összeesküvés-elméletet eredményező Hitler által meghozott döntésnek is volt köszönhető, ami meggátolta a német seregek Dunkerque-be való benyomulását. Nagyjából 11 ezer brit katona vesztette életét a hadművelet során, és közel 40 ezret ejtettek foglyul a német erők.

>> A

FILMBEN KENNETH BRANAGH KARAKTERE RENDRE 400 EZER PARTON REKEDT KATONÁRA HIVATKOZIK. HIHETETLEN, DE VALÓBAN EKKORA SZÁMRÓL BESZÉLÜNK KÖZÜLÜK PEDIG NAGYJÁBÓL 338 EZRET MENEKÍTETTEK KI. <<

FilmMagazin / 11


KRITIKA úgy, hogy „Te hallod, olyan a hangzás, hogy magad alá csinálsz!”, a Dunkirk esetében viszont ezt sem zárhatjuk ki. Természetesen a látványra is kitérek majd, ám az IMAXes kollegák rendesen feltekerték a hangerőt, annyira, hogy az talán bármelyik másik film esetében inkább zavart volna, Nolan műve ezzel szemben megköveteli a nagyvásznat és az ahhoz társuló hangzást, lévén háborús film nagyon, nagyon régen fogta meg ennyire a nézőt, és dobta be az események kellős közepébe. Hans Zimmer zenéje mutat rá a legjobban arra, miben is rejlik a Dunkirk földbedöngölő lendülete: korunk egyik legnagyobb zsenije most nem egy, az orgonaszó földöntúli esszenciájával fémjelzett zenét tett le az asztalra, könnyeket sem csal majd a szemünkbe, ám az idő motívumát ismét felhasználva, a percek hallható és állandó múlásával a zenei aláfestés szinte egymaga diktálja a háború menetét. Elemi, erőteljes és nincsen túlcifrázva, ahogy azt a Dunkirk megkövetelte magának. Az ember belső szerveit is megmozgató hangzásvilággal párhuzamosan a látvány is bebizonyította, hogy nincs szükség nukleáris tölteteket megszégyenítő robbanásokra egy repülőgép kilövésekor ahhoz, hogy az adott produkció látványos-

12 / FilmMagazin

nak nevezhesse magát. Nolan szinte minden szemszögből igyekezett feltárni a Dunkerque-i eseményeket, tette mindezt olyan képsorokkal, melyek alaphangon napokig kísértik majd a nézőt. Tom Hardy már profi abban, hogy arcát eltakarva pusztán tekintetével színészkedjen, most sincs ez másképp, a legendás Spitfire vadászrepülők egyikében szeli az eget másfél órán keresztül, ami többek között már a Csillagok között fényképezéséről is gondoskodó Hoyte Van Hoytema operatőri teljesítményének köszönhetően legalább annyira autentikus (hollywoodi filmhez képest) és izgalmas pontját képezi a filmnek, mint Mark Rylance személyes mentőakciója. Mellettük Kenneth Branagh, Cilian Murphy vagy éppen a zenés karrier után színészként is szerencsét próbáló Harry Styles is szerepet kapott a filmben, akik közül senkit nem lehet egyértelműen kiemelni, lévén a Dunkirk narratív eszközei eltérnek a szokványostól. Egy háborúban a fegyverek beszélnek, talán emiatt is kifejezetten rövidke a szövegkönyv, ami alaposan szembemegy Nolan eddigi produkcióival. A főbb nevek mellett a statiszták is ugyanolyan mértékben kiveszik a részüket a Dunkirk monumentális csatájából, lévén a film nem akarja elhitetni velünk, hogy a háborúban bármit is


A 2002-es Álmatlanság óta most fordult elő először, hogy Michael Caine nem szerepelt egy Christopher Nolan filmben.

számítana az egyén, vagy éppen az ő szava. Nem, itt mindenki egy a több százezerből, és közösen osztoznak abban a kollektív emberi tragédiában, amit Nolan olyan formán vitt vászonra, mint még senki előtte, ez pedig azért elég nagy szó a háborús filmek műfajában. A Dunkirk méretében, megvalósításában és színvonalában könnyen lehet, hogy a kevés hibátlan alkotások egyike. Én viszont szeretnék teljesen őszinte lenni az olvasókhoz, lévén a kritikus is csak egy egyszerű néző, mint bárki más, így a szubjektivitás sem elkerülhető. Christopher Nolan eddigi munkái hihetetlenül magasra tették azt a bizonyos lécet, a Dunkirk szinte minden szempontból megugorta azokat. Egyet kivéve. Műfajából és kíméletlen atmoszférájából adódóan érthető, hogy ezt a filmet nagy valószínűséggel ritkábban vesszük majd újra elő, ám a párbeszédek minimalizálása, és a film sajátos narratívája bizonyos értelemben sterilebbé tette a Dunkirket a rendező korábbi filmjeihez képest. Aki viszont nem fogékony a háborús filmekre, alkalmasint olyan alkotásokra, melyeknek egy egészséges gyomorgörcs a mellékhatása, és egy „tipikus Nolan filmre” vágyik, az könnyen lehet, hogy most először nem fogja megtalálni a számításait.

A Dunkirk bődületesen látványos, lélegzetelállítóan izgalmas és könyörtelenül őszinte a háborúval kapcsolatban, s ékes példaként szolgál arra, hogy miért is jöttek létre a mozik. A sajtóvetítés során a kollegákkal nem csak láttunk egy filmet, de minden marketinges maszlagot félretéve, részesei is lettünk annak. Nagyon ritkán érzi azt az ember, hogy egy film minden porcikája egyben lenne, itt viszont erről van szó. Christopher Nolan sokadszorra csinálja meg ezt, mostanra pedig bizonyította: egy másik dimenziót képvisel. A Dunkirk nem visz pátoszt a háborúba, nem játszik rá a személyes tragédiákra és nem akar örökérvényű igazságokat megfogalmazni. Kíméletlen, nyers és őszinte. Nolan emlékművet a hősöknek, míg a Dunkirk új sztenderdet állított fel a műfajon belül.

95% Stáblista Rendező: Christopher Nolan Főszereplők: Tom Hardy, Cilian Murphy, Kenneth Branagh Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. július 20.

FilmMagazin / 13


KRITIKA

A MAJMOK BOLY Háború közeleg, avagy méltó lezárást kapott A majmok bolygója előzménytrilógiája. Írta: Török Tamás

B

ő hat éve történt, hogy a klasszikus 1968-as A majmok bolygójához elkészült az első előzményfilm Rupert Wyatt rendezésében, mely a mi akkori jelenünktől kezdett bele a mesélésbe. Egészen 2011-ig soha nem gondoltam volna, hogy majd pont ezt a szériát fogom ékes példaként felhozni a jól sikerült, igényes előzményfilmek, és tágabb értelemben véve az újrafeldolgozások mellett is. A cselekmény középpontjában már a kezdetektől Cézár (Andy Serkis) áll, aki egy mesterségesen előállított vírus eredményeként emberszabású majom létére fokozott intelligenciára tesz szert, temérdek fajtársával egyetem-

14 / FilmMagazin

ben. Az emberi természet egyik alapköve, nevezetesen az "amit nem ismerünk, azt inkább pusztítsuk el" protokollja itt is idő előtt kezdetét veszi, így a trilógia második felvonásában már egy olyan Földet láthattunk, mely egy igencsak komor jövőképet vetített előre az emberiség sorsát illetően. Cézár időközben népe vezérévé érett, az ijesztően emberi tekintetet magáénak tudó majom és társai olyan veszteségeket szenvedtek az emberi gyarlóság miatt, melyek nem maradhatnak megtorolhatatlanul. Ember és majom háborúra készül, ahogy maga A majmok bolygója: Háború is, hogy végleg legyőzze a nézők (általában

jogos) előítéletét. Az éppen készülő Batman film rendezője, Matt Reeves A majmok bolygója: Forradalom után az előzménytrilógia záróakkordját is ledirigálhatta, mely értelemszerűen hozta magával a második rész során megismert hangvételt is. Hiába nyerte el a bizalmam zsinórban kétszer ez a széria, az előzetes anyagok pontosan ugyanazon érzéseket váltották ki belőlem a Háborúval kapcsolatban, mint amit az elmúlt hat évben éreztem, ha Cézárék felbukkantak a vásznon egy előzetes formájában. Remekül néz ki, technikailag ott van a szeren, de valahogy olyan üres és súlytalan az egész, az ember ön-


GÓJA: HÁBORÚ kéntelenül is, de nagyon nehezen fogadja be a lovagló és gépfegyverrel hentelő emberszabásúak látványát. A Háború sem volt kivétel, elsőre nem tűnhet többnek ez a film, mint egy izzadságszagú blockbusternek, ami miatt rengeteg ember soha nem fog leülni A majmok bolygója elé, és így nem láthatják azt, amikor ez az egész mozgásba lendül, és feltörli a padlót a hollywoodi szuperprodukciók többségével. A Háború egy kifejezetten mély és érzelmes dráma akciófilmnek álcázva, mely az unalomig ismételt klisékkel együtt is képes szívbemarkoló önarcképet festeni az emberről. Nyilván teszi mindezt a blockbusterek sztenderdjeivel körülölelve. A majmok bolygója előzménytrilógia részei külön-külön nézve eltérő iramú és stílusú filmek, ám azoknak konzisztensen épülő érzelem- és

hangulatvilága mégis egységessé teszi azokat. A "háború" szócska hiába sejtett valami grandiózust, Matt Reeves rendezése egyértelműen a leglassabb darabja a trilógiának. A Háború a maga két és fél órájával rendre képes annyira viszszavenni a tempóból, hogy olykor nehezebb a cselekményre való összpontosítás, ám mindez egy olyan húzás eredménye, melyet ilyen formában nem nagyon láthattunk még a vásznon. Cézár mindig is hangsúlyos pontja volt a filmeknek, ám a zseniális Andy Serkis által megformált emberszabású személye egyértelműen a záróakkord központi eleme lett. Cézár mindig is szívén viselte népe sorsát, azonban azt az oldalát még nem igazán láthattuk, amikor egy személyes tragédia táplálja a benne égő tüzet. Egy háborúban ez is elkerülhetetlen, mi

viszont kissé önző módon örüljünk, lévén Cézár karaktere olyan lelki és technikai (erre még visszatérünk) magasságokba tör, ami egy az egyben képes elvinni a hátán a filmet. Cumisüvegből táplálkozó kismajomból igazi vezérré cserepedett, számítógéppel meganimált szemei pedig olyan érzelmeket tükröznek – mely kissé paradox módon – zavarbeejtő eredményességgel tették emberivé. Rendkívül nagy utat járt be ez a széria, példának okáért a színészeknek most először volt lehetősége korlátok nélkül elhagyniuk a zöld dobozt, és a legmodernebb kameráknak köszönhetően már a szabad ég alatt, valódi helyszíneken is zökkenőmentesen történhetett mindhárom film esszenciája, a digitális mozgásrögzítés. A film megfontoltabb tempójából adódóan talán nem olyan látványos az utolsó har-

FilmMagazin / 15


KRITIKA

EGY FILMSOROZAT DEVOLÚCIÓJA A Háború premierjének apropójából, most kivesézzük a korábbi A majmok bolygója filmeket, azonban nem az új trilógiára, hanem az eredeti klasszikusra és annak folytatásaira fókuszálva vizsgálnánk a kezdet kezdetét, amiből mára egy lenyűgöző és nagyon is aktuális, kvázi örök érvényű témákat boncolgató trilógia nőtte ki magát. Írta: Som Balázs

A

z első A majmok bolygója 1968-ban került a mozikba, de máig egy nagyon is érdemi gondolatokkal átszőtt és gondosan elkészített alkotás, amely meghaladta a korát. Szerencsétlenségére éppen a sci-fi zsáner egyik máig legnagyobb hatással bíró alkotásával, a 2001: Űrodüsszeiával került egy évben a mozikba, így mondhatni nem élvezhette a reflektorfényt Kubrick szintén korát meghaladó filmje miatt, amely érthető módon ellopta a show-t, hiszen bárhogy nézzük, mai szemmel is talányosnak bizonyul mind a film története, mind a technikai megoldások, melyeket a rendező alkalmazott. Kétség kívül a sci-fi műfaj egyik legjobb évtizede lehetett ez. A hatvanas években kifejezetten elgondolkodtatóak voltak a sci-fi alkotások, az évtized második felétől (miután a műfaj hellyelközzel maga mögött hagyta az atomháború lehetőségére és annak félelmeire építkező filmek gyártását)

16 / FilmMagazin

előkerültek az adaptációra való törekvések és így született meg A majmok bolygója forgatókönyve is, hiszen az eredeti történet megálmodója Pierre Boulle volt, a Híd a Kwai folyón írója, aki egy nagyon is különös módon ragadta meg az emberi természet vizsgálatát. Habár jó néhány változtatást eszközöltek, és több átírás is történt, végül megszületett a forgatókönyv, amely a futurisztikus majom civilizáció helyett végeredményben egy viszonylag fejletlen kultúrába ejtette bele az elbizakodott asztronautákat, akik mintegy félelmet és korlátot nem ismerve vágnak neki a kalandnak. Ezt a fajta kezdeti "hübriszt" rombolja le a film, amely az emberi természet egyik sajátjaként tekinthető, a kíváncsiság és a határokon való áthágás, a rohamos fejlődésre való törekvés, maga az emberi természet az emberiség és a környezete veszte. Ez A majmok bolygójának magja. Ezt a központi gondola-

tot bontja ki Taylor "felfedezése". A film leginkább akkor fókuszál erre, amikor Taylor próbál megszökni és az egész városon keresztül üldözik az őrök. Egy izgalmas, feszültséggel teli hajsza részesei vagyunk, de közben szinte az egész kultúrába betekintést nyerünk, ahogy Charlton Heston végigszalad a jól felépített díszletek között és a kamera a teret kitöltve körbepásztáz, bemutatva mindent, amit látnunk kell. Az utolsó csavar, amivel a film szolgál, az a végső csapás, ami még inkább tovább erősíti az emberi természetről elképzelt nihilizmust: a fejlődés hosszú távon visszafejlődés. A folytatásokban a remek alaphelyzet és a filozófiai gondolatok folyamatosan halványulni kezdtek, és még ha úgy ahogy helytállóak is lettek és egy koherens kvintológia lett a végeredmény, amelyet szorosan és gondosan fűztek össze, ám az első epizód utáni minőségi hanyatlás elvitathatatlan. Azonban ez


Matt Reeves a második rendező J. Lee Thompson mellett, aki a franchise történetében két filmet is rendezhetett.

nem jelenti azt, hogy csupán az első rész egyedül a megnézésre méltó, meg kell hagyni, a készítőknek kifejezetten nehéz dolguk volt az első ikonikus lezárása után továbbfűzni Taylor történetét. Azonban egyetlen kézenfekvő mód állt rendelkezésükre, mégpedig a világ kibővítése, és így is tettek. A folytatást azonban már csak epizódszerepként vállalta Heston, ezért a karaktere viszonylag rövid időt tölt a képernyőn, így a keresésére küldött, James Franciscus, azaz Brent folytatja a felfedezést. Rendkívül bizarr fordulatokat vesz a történet és már több megmagyarázhatatlan, már-már misztikus események részeseivé válunk. A film végül egy olyan lezárást kap, amely úgy tűnhet, hogy nem hagy helyet több folytatásnak, azonban az ötletes írócsapat itt lépte meg a nagy bravúrt és lényegében újra életre keltette a franchise-t. A harmadik epizód teljesen maga mögött hagyja a majmok bolygóját, ugyanis a ’70-es évek Amerikájába keveredő Zirát, Corneliust és egy harmadik csimpánzt, Dr. Milót helyezi az első részből megismert Tayloréhoz helyzetbe. Az emberi társadalom és kultúra ütközik a már megismert majomképzetekkel. Természetesen az emberi oldalnak is megvannak a maga előítéletei és félelmei, amelyek konfliktussá válnak,

ezt Zira terhessége váltja ki. A gyermek nemzésének megtagadása indítja el azon az úton az emberiséget, ami végleg megpecsételi a sorsát: megszületik Cézár. Meg kell hagyni, ez a felállás ötletes volt, a második rész után üdítő fordulatot jelentett, de mégsem adott annyi újdonságot, hogy a további epizódok minősége fenntartható legyen. A kvintológia negyedik darabja 1972-ben jelent meg, négy évvel az első után, mégis technikai változásoknak egyáltalán nem lehetett a nyomát fellelni. Zira és Cornelius szerelmének gyümölcse, Cézár kerül a film középpontjába, aki már egy olyan világban él, ahol a majmok idomított rabszolgaként szolgálják az emberiséget. Ebben a bürokratikus világban az elnyomott majmokban kelti fel Cézár a lázadás lehetőségét. A film egyértelműen az Egyesült Államokat akkoriban érintő és azóta is fennálló etnikai feszültségekre reflektált, azonban a legfontosabb dolog, az együttérzés, a szerethetőség kiváltása egyáltalán nem sikerült J. Lee Thompson rendezőnek, a lázadás folyamata és a végső katartikus bosszú is egyszerűen elmaradt és ez a fajta melléfogás rányomja a bélyegét a filmre. Egyszer mindennek lejár az ideje, így történt A majmok bolygójával is, amikor 1973-ban elkészült az ötödik

rész, amely rendkívül alacsony költségvetéssel dolgozott és ez nagyon meglátszódott a végeredményen. A korábbiakban működő ember-majom kapcsolat az ötödik alkalomra már teljesen komolyan vehetetlenné és érdektelenné vált (pedig a film a két társadalom együttélésére fókuszált). Azonban a legutolsó film értékelése nem azt jelenti, hogy ez a film lett a legrosszabb, egyszerűen csak elviselhetetlenné vált a franchise változatlansága. Az a gondolat, amely az első A majmok bolygóját 1968-ban naggyá tette, az ötödik filmre egyre inkább igazolódni látszott: a fejlődés / haladás, hosszútávon visszafejlődést eredményez, ez pedig véget vetett a majmok kalandjának egy jó néhány évig, amíg aztán 2001-ben Tim Burton vezetésével újfent egy olyan reboottal próbálkoztak, ami ismét elvette minden kíváncsi néző kedvét franchise-tól. A majmok bolygója franchise ázsiója azonban nem maradt meggyalázott és a filmtörténetben egyre távolodó, kvázi elfeledett ékszer, hiszen a 20th Century Fox egy nagyon is friss, aktuális köntösbe öltöztette a korábban kifejtett filozófiai tartalmat. Méltó módon tovább örökítve, immáron egy minőségi trilógiaként, hiszen ez a gondolat akár 50 év távlatából is képes újat mesélni, csupán meg kell találni a módját.

FilmMagazin / 17


KRITIKA

madot leszámítva, mint elődei, a húsvér karakterek alacsonyabb száma pedig a feladatok többségét a majmok mozgását és gesztusait adó színészekre, és az őket életre keltő animátorokra hárította. Az árnyékolások során olykor még mindig tetten érhető a majmok valódi mivolta, ám a digitális mozgásrögzítés minősége egész egyszerűen fantasztikus és a végletekig megtévesztő, és olyan erényekkel ruházza fel A majmok bolygója: Háborút, melyek elvitathatatlanok maradnak, míg világ a világ. Andy Serkis soha nem nyert még Oscart, de még csak nem is jelölték arra. A nagyközönség számára A Gyűrűk Ura Gollumjaként elhíresült színész legnagyobb szerepei során nem adja arcát karaktereihez" pusztán csak minden mást, amit

18 / FilmMagazin

fizikailag és lelkileg egy ember megtehet ebben a sokszor kifejezetten hálátlan szakmában. Hibátlan munkát végzett Cézárral kapcsolatban, a trilógia főhőse szinte szavak nélkül nőtte ki magát a filmtörténet egyik legkövetkezetesebben felépített karakterévé, aki számomra hat év alatt meglehetősen a szívemhez nőtt. Ez pedig a komplett szériáról is elmondható, melyben hatalmas szerepe volt a szélsőséges megoldásokat felvonultató ezredes megformálójának, Woody Harrelsonnak is. Az 55 éves amerikai a B-kategóriából Hollywood egyik legnagyobb színészévé nőtte ki magát, aki az amúgy remekül megírt szerepét döbbenetes hitelességgel hozza. Az Ezredes látszatra nem több, mint egy elborult diktátor, ám az alapvetően is karakterekben erős forgatókönyv olyan

motivációkat rejt magában, melyek az elmúlt évek legerősebb gonoszai közé emelik Harrelson karakterét. Minden erénye ellenére sem mehetünk el szó nélkül a Háború legrizikósabb tulajdonsága mellett, amivel számos néző nem lesz túl elégedett. Nyilvánvalóan a korábbi részek sem a szüntelen akciózásról lettek híresek, ezzel szemben még így is könnyedén elégítette ki az adrenalin löketre vágyók igényeit. A záró epizód a címe ellenére egyértelműen a trilógia legvisszafogottabb felvonása lett, már ami a pörgősebb jeleneteket illeti. A film központi elemeit meglehetősen sokáig a kalandozás és azzal párhuzamosan a jellemvonások kibontakozása képezi majd, ami még számomra is, aki abszolút nem részesíti előnyben a töménytelen mennyiségű akciózást, a kelleté-


A rajongók megnyugodhatnak, a trilógia ugyan lezárult, de a franchise vélhetőleg folytatódni fog. Persze Caesar karaktere nélkül"

>> ANDY SERKIS, A GYŰRŰK URA GOLLUMJAKÉNT

ELHÍRESÜLT SZÍNÉSZ LEGNAGYOBB SZEREPEI SORÁN NEM ADJA ARCÁT A KARAKTEREIHEZU PUSZTÁN CSAK MINDEN MÁST, AMIT FIZIKAILAG ÉS LELKILEG EGY EMBER MEGTEHET EBBEN A SOKSZOR KIFEJEZETTEN HÁLÁTLAN SZAKMÁBAN. << nél néha jóval lassabb tempót eredményezett. Szerencsére a lappangást rendre megtöri egy-egy érzelmileg erőteljesebb, vagy éppen humorosabb jelenettel, amiért egy eddig még nem látott karakter a felelős. A majmok bolygója: Háború ezzel együtt is egy kifejezetten komor és sokszor nyomasztó dráma, melyhez Michael Giacchino érzelmes dallamai ismét remekül asszisztálnak. Reeves szembement az átlagnéző elvárásaival, ugyanis hiába a hatalmas költségvetés és a korlátlan

technikai lehetőségek, a Háború mindezt történetmesélésbe és karakterdrámába fordította. Való igaz, a film a kelleténél talán többször ülepedik le, az előző két rész után pedig már-már átverés, hogy menynyire elfelejtették a készítők, hogy ez azért egy akció-kalandfilm is. A végeredmény mégis egy nagyon bátor alkotás lett, ami feltette a pontot a trilógia i-jére, nekem pedig visszaadta a hitem, hogy Hollywood igenis képes úgy hozzányúlni a régebbi alapanyagokhoz, hogy az egyszerre adjon hozzá az alapjául

szolgáló műhez, s legyen mégis önálló, eredeti produkció.

85% Stáblista Rendező: Matt Reeves Főszereplők: Andy Serkis, Woody Harrelson, Judy Greer Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. július 13.

FilmMagazin / 19


KRITIKA

Mindenhol jó, de legjobb otthon. Pláne Pókember számára. Írta: Sanya08 iután a Sony-nak (a közízlés szerint legalábbis") két ízben is beletörött a bicskája abba, hogy Pókember sztoriját hosszútávon megfelelő módon nagyvászonra illessze, itt volt az ideje annak, hogy a lehetőséget átadják annak a stúdiónak, amely talán a legjobban tudja, hogy mi jó a kis hálószövőnek. Nem mintha persze Sam Raimi és Marc Webb nem kapták volna el a karakter lényegét, de míg egyikük a harmadik részre már kicsit kisiklott több értelemben is, addig utóbbi áldozatává vált a gyors iramú, átgondolatlan univerzumépítés szándékának. Most azonban, hogy átkerültek a Marvelhez a jogok (osztozva persze a Sony-val ezeken), sokan fellélegezhettek. Fellélegezhetünk. Látva a végeredményt, elégedetten konstatálhatjuk, hogy megérte várni és megérte az a sokévnyi hiszti, amit páran

levágtak azért, hogy de jó lenne már, ha Póki esélyt kapna arra, hogy esetleg összefusson egy sztorijában Vasemberrel, vagy szóba ejthesse Amerika Kapitányt. Mert Pókember ezúttal összefut Vasemberrel, bizony ám (mondjuk ebből nem is nagyon csináltak titkok a poszter- és trailerkészítők), Amerika Kapitány pedig megemlítődik. Szép időket élünk, a geek-ek örvendhetnek. Örvendhetünk. Jon Watts lett a nyertes direktor, aki megkapta magának a projektet, Watts rezuméját nézve pedig bár nem érezzük logikus lépésnek egy Pókember-mozit, nem bizonyult tőle teljesen idegennek a projekt. Watts leporolta az ifjú falmászó történetét, letisztította a porlepte paneleket, lefaragott belőlük, kicsit átalakította őket és úgy tálalta a sokszor látott elemeket, hogy kicsit azért frissnek hat. A frissességet érdemes kihang-

súlyozni, mert nehéz, tényleg nehéz ebben a szuperhősfilmekkel túlterhelt filmvilágban olyat és úgy mutatni, hogy az még mindig ne hasson teljesen fáradtnak és elcsépeltnek. És hogy miként sikerült elérnie mindezt? Nézzük csak meg közelebbről. Watts filmje már az első néhány percben pozícionálja magát a többi szuperhősfilmmel szemben azzal, hogy mind hőse, mind annak ellenlábasa alulról próbál felfelé mászni (vagy épp repülni) és ellentétben a Bosszúállók intergalaktikus fenyegetéseivel, itt megmaradnak a célok New York utcáinak, illetve felhőkarcolóinak szintjén. Michael Keatonnel, az aktuális rosszfiúval indítunk, amint Adrian Toomes többedmagával járja a földönkívüli invázió sújtotta város utcáit kacatokra vadászva, amelyeket leszállíthat a kormánynak – ezzel is pénzt keresve, mellyel


FilmMagazin / 21


KRITIKA

elláthatja családját. Nem sokat kell várnunk, mire megérkezik egy marcona asszonyság, aki viszont ezt az apró pénzkeresési lehetőséget is elveszi a férfitól mondván, hogy Tony Stark cége átveszi az irányítást, Toomes és bandája szedhetik a sátorfájukat. Mihez kezdhet egy olyan ember, aki nem sok dolgot tud, nincsenek nagy igényei, jó munkásember, de még akkor is elgáncsolják, amikor kicsiben gondolkozik? Kétségbeesésében megpróbál felülemelkedni nem csak saját magán, de másokon is és „aki-kapja-marja”alapon megkeresni a kenyérrevalót. Fejét bűnözésre adván egy saját maga, illetve ezermester kollégája által eszkábált keselyű-szerelésben kezd el rabolni és bűnözni. Mindeközben a gimnazista Peter Parker, a bronxi srác fellelkesülve berlini bevetésének elsöprő sikerétől (lásd: Amerika Kapitány: Polgárháború) bármit megadna azért, hogy

22 / FilmMagazin

ismét küldetésre induljon, és együtt lógjon a nagyokkal. Pókemberként idős hölgyeket segít át az utcán, bankrablókat agyabugyál el, biciklitolvajokat kerget – szóval csomó olyan dolgot csinál, amire a nagyfiúknak szimplán nincs nagyon ideje. Ja, és ha ez még nem volna elég, ott van az a fránya iskola is, ahol ugye elvárások vannak, ott vannak a csajok, ott van May néni és az ő aggódó tekintete és ott van az, hogy megőrizze titkos identitását. Azt a titkos identitást, ami már alapvetően elkülöníti a többi hőstől Pókembert, hiszen míg Tony Stark annak rendje és módja szerint szépen felvállalta a Vasember-szerepet a nyilvánosság előtt, Amerika Kapitány egy percig sem csinált titkot civil kilétéből, Hangyát se nagyon izgatja a dolog, addig kedvenc pókunknak jó oka van arra, hogy megtartsa magának ezt az egészet. Tom Holland képében pedig nézőként egy olyan Pókem-

bert, illetve Peter Parkert ismerhetünk meg, aki szinte már arcátlanul fiatal, akinek bőven van mit tanulnia az életben és aki – és talán ez az egyik, ami elsőre a legfeltűnőbb – élvezi, imádja, hogy szuperhős lehet. Sam Raimi Pókemberének inkább csak nyűgöt okozott, Marc Webb hálószövője pedig egy traumatizált srác volt, aki talán pillanatnyi örömét, ha lelte a hősködésben, de nem sok alkalmat adtak neki arra, hogy kiélvezze a helyzetet. Watts ezzel szemben igen nagy hangsúlyt fektet arra az önfeledt, vidám, szófosós Pókemberre, akit a képregényekben is megszerethettünk. Holland pedig mintha – ó, mekkora klisé, de mennyire igaz – erre a szerepre született volna, a Marvel vele megint telibe talált, ismét bebizonyították, hogy értenek a castinghoz, értenek ahhoz, hogy megtalálják a kulcsszerepekre a megfelelő aktort.


Az eddigi Pókember filmekből kimaradt a képregényekből ismert, ún. „hónalj háló”, de a Hazatérésben ez is része a pókruhának.

MI LESZ VELED PÓKEMBER? Pókember hazatérése a Marvel Filmes Univerzumába igazi sikersztori, nemcsak a kritikusok szeretik nagyon Jon Watts filmjét, de sok rajongó is egyenesen az eddigi legjobbnak tartja a feldolgozások közül. Már azt is tudni, hogy 2019-ben, szinte napra pontosan két év múlva az első rész premierjét követően érkezik a folytatás, amiben nagyon úgy tűnik, hogy egy másik Bosszúállóval az oldalán kalandozhat majd a Hálószövő. És hogy kivel, az nagyban függ a Bosszúállók végkimenetelétől, vagyis hogy ki éli túl a kalandokat. Annyi bizonyos, hogy nem sokkal annak eseményei után vesszük fel Peter Parker kalandjainak a fonalát, ami valahol természetes, hiszen alig két hónappal a negyedik Bosszúállók filmet követően lesz a premier. A Sony részéről ezt Amy Pascal erősítette meg: „Azt gondolom, hogy arra a Pókemberre kellene összpontosítanunk, akit a Polgárháborúban megismertünk, majd jön Hazatérés, utána pedig a Bosszúállók. És most kezdhetünk foglalkozni a következő résszel, ami néhány perccel a Bosszúállók 4 után veszi fel a fonalat.” Érdekes lesz a karakter szempontjából ez a libikóka hatás, ami már a Hazatérésben is a karakter egyik részeleme lesz, hiszen az ekkora kalandok után meg kell találnia a helyét a New Yorki piti gengszterek és szuperbűnözők között. A következő részt is jegyző Jon Watts osztja Pascal lelkesedését: „Szerintem rendkívül szórakoztatónak ígérkezik. Előttünk áll egy csomó felfedezetlen terület. Meg kell találni az egyensúlyt a Végtelen Háborúból való kizökkenése és a középiskolai lét között, ami egy nagyon klassz filmnek ígérkezik a számomra.” A Watts által emlegetett felfedezetlen terület bizonyosan a gonoszokat is érinti majd, hiszen azt már tudjuk, hogy olyanokat akarnak behozni, akik edig még nem szerepeltek a nagy vásznon. Amennyiben pedig mondjuk behozzák a Hangyát, az megint érdekes dinamikát eredményezhet a két hős között, nem is beszélve a film jellegéről. Ugyan a Hangya szereplése még nem megerősített, de vélhetően igazak a pletykák, hiszen azóta Tom Hollandot eltiltották az Infinity War forgatókönyvétől, nehogy azzal kapcsolatban is valamit idő előtt kikotyogjon. Egyébiránt a marketingeseknek is fel van adva a lecke, hiszen a Bosszúállók 4 cselekményének eredményét is titokban kell majd tartaniuk.

Casting tekintetében pedig az ügyeletes főgonosz esetében sem nyúltak mellé. Mondjuk Michael Keaton-nel nehéz is lett volna, hiszen egy olyan színészről van szó, aki még a legnagyobb középszert is, ha csak pár jelenet erejéig, de jelenlétével ki tudja húzni a posványból (lásd: Az alapító). Adrian Toomesként egyszerre lehet sajnálatra méltó kisember és félelmetes megjelenésű szupergonosz, aki talán a legjobb az eddigi Marvel-gonosztevők közül. Kisszerű, nem szövöget megalomán terveket, nem akar a világon uralkodni, egyszerűen csak etetni akarja kis családját, megadni nekik azt a jólétet, ami szerinte jár nekik. Egyik nap pedig egy Pókember nevű fazon beleköp a levesébe. Még szép, hogy érthető az ingerültsége ez ügyben. Keaton tehát ismét belemélyeszthette fogsorát egy izgalmas karakterbe, amit nem egy emlékezetesebb jelenet hangsúlyoz-

FilmMagazin / 23


KRITIKA

REMÉLJÜK LEGKÖZELEBB MARISA TOMEI-BŐL ÉS ZENDAYA-BÓL IS TÖBBET KAPUNK, MERT MÍG ELŐBBIT KRIMINÁLISAN ALULSZEREPELTETTÉK, UTÓBBINAK MINDEN EGYES MEGNYILVÁNULÁSA SZÍNARANY. hatott ki – elég csak arra az autós dialógusra gondolni, melyet Hollanddal folytat le a színész. Szinte libabőr. Az egyszerű, többször látott alapokra építkező film a már fentebb taglalt dolgokon kívül annak is köszönheti relatíve egyedülállóságát, hogy mindezt a rendező tinifilmes közegben hajtja végre, enyhe John Hughes-flashbacket okozva a nézőnek. Peter Parker aranyos szerelmi, magánélet-, illetve sulibeli botladozásait pedig legalább annyira szórakoztató nézni, mint azt, amikor felölti a maszkot és „dolgozni” kezd. Értelemszerűen sok újat nem tud egyik szállal sem hozzáadni a zsánerhez, de a kettő ötvözésével, házasításával már jó esélye van arra, hogy kis kedvenccé váljon majd a szuperhősfilmek rajongói körében. A Pókember: Hazatérés egy olyan film, ami könnyed szórakozást nyújt a mozinézőknek, könnyedségét pedig egyáltalán nem szégyelli, sőt: büszkén mutatja azt fel. Önnön könnyedsége persze nem áll útjába annak, hogy izgalmakkal

24 / FilmMagazin

sorozzon bennünket. Legyen szó akár arról, hogy Parker saját titkos identitásának megóvása érdekében titkon beosonni kényszerül saját szobájába, vagy arról, hogy valamiképpen megnyerje magának szíve hölgyének, Liznek a tiszteletét, a rendező mindig tartja magát az aktuális dramaturgiai tétekhez és az egész történet földközeliségének köszönhetően sikerül átéreznünk ezeket a problémákat. Egyéb izgalmakban is jeleskedik persze: a washingtoni mentőakció a film talán legfeszültebb és legbravúrosabb akciószekvenciája, a kompjelenet pedig látványos és a főhős fejlődésének szempontjából kulcsfontosságú történések sorozata. Nem engedi a film elfelejteni azt, hogy ez a hős egy gyerek csupán, ezt pedig általában a fontos mellékszerepben tündöklő Robert Downey Jr.-ral húzzák alá, ő egyébként Tony Stark-ként egy újabb arcát is megmutathatja. Legyen azonban bármily szórakoztató ez a Hazatérés, azért aprócseprő hibák csak felbukkannak. Sam Raimi trilógiájához képest pél-


Paul Fiege egy interjúban elhintette, hogy a Pókember karakterének felépítését a Marvel a Harry Potter-filmek mintájára képzeli el.

dául Watts filmje nem mondható olyan stílusosnak és kevésbé mutatkoznak meg benne markáns rendezői jegyek. Arról nem beszélve, hogy Raimi az akciójeleneteket is nagyobb truvájjal vezényelte le, stílusosabbak voltak és dögösebbek, míg Watts filmjének akció-fináléja például egyenesen ihlettelen és fantáziátlan, ha viszonyítjuk a jobbakhoz, ha nem. Ezzel együtt illeszkedik a Marvel-portfólióba – egyszerűen ez a stúdió soha nem a túlzott stílusról és egyediségről volt híres, sokszor inkább csak a műfajokkal játszadoznak, ezt pedig – lássuk be – egész ügyesen csinálják. Nem nagyon férhet tehát ahhoz kétség, hogy Pókember – dacára minden apró-cseprő negatív mellékzöngének – tényleg hazatért. Hazatért és köszöni szépen, jól érzi magát, maradna is szívesen. Kétségtelen az is, hogy nagy jövő előtt áll és most, hogy leporolták a palettát, hogy tiszta lappal indultak, ismét határtalan lehetőségek egész sora van előtte. Nyilvánvalóan tisztában vannak azzal a Marvelnél, hogy mi-

től kattog a Pók, és ha ezúttal kicsit alább is hangolták a fajsúlyosabb drámát, később azért ellőhetnek egy-két tragic bomb-ot (Ben bácsin és Gwen Stacy halálán kívül is lehet mivel súlytani hősünket). Izgalmas lesz nézni filmről filmre, amint Holland egyre inkább beérik és dacos, makacs kamaszból egy nem kevésbé dacos, de kicsit felelősebb felnőtté válik. Aztán reméljük legközelebb Marisa Tomei-ből és Zendaya-ból is többet kapunk, mert míg előbbit kriminálisan alulszerepeltették, utóbbinak minden egyes megnyilvánulása színarany.

80% Stáblista Rendező: Jon Watts Főszereplők: Tom Holland, Michael Keaton, Melissa Tomei Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. július 6.

FilmMagazin / 25


PORTRÉ

TOM HOLLAND „Úgy gondolom, hogy az adrenalin mindig is a részem volt.” Írta: Guts1983

T

om Holland 1996. június 1-jén született Kingstonban, London egyik délnyugati kerületében. Édesanyja, Nicola Elizabeth (született Frost) fotós, édesapja, Dominic Anthony Holland komikus és író. Három testvére van: az ikrek Sam és Harry, akik három évvel fiatalabbak nála, és akiket a 2013-as Diana című bibliográfia műben is láthattunk, valamint a mindössze 12 éves Patrick. Apai nagyszüleinek gyökerei az ír-tengeren fekvő Manszigetről, valamint Tipperary városából, Írországból eredeztethetőek. Holland a délnyugat-londoni rómaikatolikus előkészítő iskolában, Donheadben kezdte meg tanulmányait. Ezt követte a kormány által fenntartott és önkéntesen támogatott, jezsuita-római-katolikus Wimbledoni Művészeti Főiskola 2012 végéig. 2012 decemberétől a The BRIT School for Performing Arts and Technology felsőoktatási intézményben képezte magát. A wimbledoni székhelyű Nifty Feet Dance School intézmény hip hop szakán kezdte meg tánckarrierjét. A benne lévő potenciált Lynne Page koreográfus látta meg (az angol származású táncossal és koreográfussal, Peter Darlinggal közösen feleltek a 2000-es Billy Elliot, valamint a Billy Elliot the Musical virtuóz táncakrobatikájáért), mikor 2006ban iskolájával fellépett a Richmond Dance Festival keretében. Nyolc meghallgatás és az azt követő kétévnyi edzés után 2008. június 28-án Hollandiában debütált a Billy Elliot the Musicalben, amely világhíres darabban Billy legjobb barátját, Michaelt alakította. 2008. szeptember 8-án már magát a címszereplőt formálta meg, amely teljesítményéért javarészt pozitív elismerésben részesült. 2008. szeptemberében Tanner Pflueger társaságában volt látható

26 / FilmMagazin

az angol kereskedelmi csatorna, a Channel 5 hírműsorában, ahol első TV-s interjúját adta. A következő esztendőben az ITV1 The Feel Good Factor showjában szerepelt. Január 31-én Tanner Pfluegerrel és Layton Williamsszel a Billy Elliot the Musical Angry Dance verzióját mutatták be. Ezt követően öt angol iskolásfiút oktatott táncgyakorlatokra a 2009. március 28-án debütáló The Feel Good Factor show fináléjára. 2010. március 8-án a Billy Elliot the Musical ötödik évfordulójára az aktuális Billy Elliotokat, beleértve Hollandot is a Londonban található 10 Downing Streetsbe, az Egyesült Királyság első emberének főhadiszállására invitálták, ahol találkozhattak az akkori beiktatott elnökkel, James Gordon Brownnal. 2010. március 31-én Hollandot választották vezető szerepre a musicalt illetően. Rendszeresen szerepelt a Billy Elliot darabokban három másik állandó társával egyetemben, amikor is 2010. május 29-én abbahagyta fellépéseket. Holland a japán Disney-nek megfelelő, lenyűgöző és világszinten is elismert animációs filmstúdiónak a Studio Ghiblinek az Arrietty – Elvitte a manó című 2010-es alkotásában tűnt fel a vásznon, igaz akkor még csak orgánumát kölcsönözte a rajzfilm egyik szereplőjének, Sho-nak. Első valódi hús-vér debütálása Juan Antonio García Bayona spanyol rendező 2012-es valódi tragédiát feldolgozó katasztrófafilmjében, a Lehetetlenben realizálódott, többek között az angol Naomi Watts, valamint a skót Ewan McGregor partnerként. A film a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be a nagyérdeműnek 2012. szeptember 9-én, és kereskedelmi és kritikai sikert is aratott világszerte. A 45 millióból forgatott dráma végül több, mint 180 milliót jövedelmezett, Hol-



PORTRÉ

A PÓKEMBER: HAZATÉRÉS ELŐTTI FILMJEI

A lehetetlen (2011)

land pedig számos pozitív visszhangot kapott az ítészektől, és szintén jelentős díjakkal honorálták játékát Lucas Bennett szerepkörében (National Board of Review Award for Breakthrough Performance és London Film Critics Circle Award for Young British Performer of the Year). 2013-ban a Majd újra lesz nyár című drámában láthattuk a vásznon Isaac szerepében Saoirse Ronan partnereként. A spekulatív szerelmi alkotás alapját az amerikai írónő, Meg Rosoff 2004-ben publikált azonos című regénye szolgáltatta. 2015-ben Ron Howard direktor kaland-drámájában, A tenger szívében tűnt fel a vásznon, mint a fiatal Thoman Nickerson. Az igazi sztárparádét felvonultató, nagyszabású alkotás az amerikai szerző, Nathaniel Philbrick tollából származik, akinek a 2000-ben megjelent azonos című művét vették alapul. A történet az 1820-as években játszódik a Csendes-óceánon, és az Essex bálnavadászhajó tragédiáját örökíti meg. 2017. áprilisában Charlie Hunnam angol színész mellett tűnt fel a James Gray által rendezett The Lost City of Z című életrajzi-kaland-drámában, mint Jack Fawcett. A grandiózus alkotás fundamentumát David Grann szerző 2009-ben írott műve szolgáltatta, amelynek inspirációforrásául a néhai angol felfedező, Percival Harrison Fawcett igaz története szolgált. 2016-ban a Russo testvérek monumentális, szuperhős-garmadát felvonultató produkciójában, az Amerika kapitány: Polgárháborúban brillírozott. A tavalyi esztendő legnagyobb bevételt (1.1 milliárd dollár)

28 / FilmMagazin

Locke – Nincs visszaút (2013)

termelő mega-blockbusterében Peter Parker / Pókember alteregójaként szintén számos dicsérettel illették. Elmondása szerint az álomszerepe miatt: „a feje tetejére állt az életem.” 2017. júliusában a Pókember: Hazatérésben csodálhattuk meg a hálószövőként, immár egy egész estét betöltő kaland keretei között. A Jon Watts rendezésében debütált nívós színészpalettát felvonultató szemkápráztató szuperhős mozi jelen sorok írásakor már 481 milliót kaszszírozott, a film értéke mellett róla. Jövőben projektjei során láthatjuk őt Pókemberként a Bosszúállók: Végtelen háborúban, valamint az egyelőre hivatalos név nélküli folytatásában, amely alkotásokat tervezetten 2018. május 4-én és 2019 május 3-án szándékoznak bemutatni. Hollandnak jelenleg hat filmre van szerződése a Marvel Stúdióval. Alfonso Gomez-Rejon rendező 2017. december 22-én érkező bibliográfiai-történelmi eposzában, a The Current Warban is szerepet kapott. Samuel Insullt, a néhai brit származású amerikai üzletembert formálja majd meg. 2019-ben feltűnik a vásznon Patrick Ness híres könyvadaptációjában, a fiatal felnőtteknek szánt sci-fiben, a Chaos Walkingban is. A vászonra adaptálást Doug Liman végzi majd, Holland partnere pedig a legújabb Star Wars trilógia amazonja, Daisy Ridley lesz. 2017. májusában erősítették meg, hogy ő alakítja majd a fiatal régészkalandort, Nathan Drake-et az amerikai Naughty Dog fejlesztőcsapat talán máig legnépszerűbb brandjének, az Unchartednek a filmes adaptációjában.

Majd újra lesz nyár (2013)


Holland jelenleg Londonban él. Van egy kutyája, aki a Tessa névre hallgat. Lelkes Arsenal szurkoló.

The Lost City of Z (2016)

Amerika Kapitány: Polgárháború (2016)

Pilgrimage (2017)

FilmMagazin / 29


KRITIKA

VALERIAN ÉS AZ EZER BOLYGÓ VÁROSA Mik ki nem derülnek az ember életének ha nem is az alkonyán, hanem a koradélutánján. Írta: Kovácsné n például a Valerian és az ezer bolygó városa előtt az életbe nem hallottam a kultikus Valérian és Laureline képregény-sorozatról, sőt, a gyerekeim se (pedig nekik aztán tényleg akkora fülük van ezekhez az információkhoz, mint a lángos). Most, hogy így utána olvastam, úgy tűnik, sokat vesztettem vele. A képregény először 1967-ben jelent meg, ehhez képest 2010-ben készült az utolsó szám, és még a Heavy Metal magazinban is szerepelt (ekkor fordították először angolra). Mint a francia képregények általában, ez sem szuperhősökről, hanem úgymond átlagos emberekről szól (aha, persze ja, átlagos"), akik csak a munkájukat végzik, térben és időben küzdve mindenféle negatív elemekkel (időben olyannyira, hogy maga Laureline eredetileg a 11. századból származik). A sorozatnak nagy hatása volt egy csomó mindenre, kezdve a nyilvánvalóval (Luc Besson Az ötödik elem című filmjének grafikai terveit a képregény rajzolója, Jean-Claude Mézières készítette, és közben állítólag időnként térden állva könyörgött a maestrónak, hogy filmesítse meg a Valériant is), és folytatva az igazából soha nem tisztázott vonatkozásokkal (a Csillagok háborúja franchise-ban számos olyan helyszínnel, karakterrel és vizuális megoldással találkozhatunk, melyek több mint gyanúsan hajaznak a Valerian és Laureline egyes képeire – a Millenium Falconnál például nagyon-nagyon rezeg a léc – bár a képregény Amerikában kb. annyira volt ismert, mint a Kovács családban). A Valerian és az ezer bolygó városa nagyjából (de a jelek szerint tényleg csak nagyon nagyjából) a hatodik kötethez, az Árnyékok nagykövetéhez kapcsolódik, de a történetét Luc Besson írta. Ami sajnos sok jót nem jelent mostanában. A felvezető öt perc, amiben David Bowie Major Tom című számára bemutatják a Nemzetközi Űrállomás történetét (először archív felvételekkel majd a 2010-es évektől felfelé nyilván nem azokkal) többet ér, mint utána az egész film (meg még egy pár másik, amit mostanában láttam), fantasztikus pár másodperces alakításokkal, édes-bús poénokkal, rengeteg emberséggel. Lehet, hogy szentimentális és giccses, de a legjobb értelemben az. (Lehet és kell is Luc Bessont szidni, de ez teljes egészében az ő érdeme, mert az eredeti képregényben az ezer bolygó városának megfelelő Point Central története teljesen más). Az utána következő első negyedóra a természetimádó metroszexuális Na’vi arcú krisnásokkal még úgy ok (különös tekintettel a később jelentős szerepet kapó konverter nevű mókás jószágra, ami az általa elfogyasztott dolgokat több ezer másolatban ki" szóval" emlékszünk még az aranyat köhögő csacsi meséjére? Na, eredetileg az se köhögött, hanem épp az ellenkező irányban működött). Kár, hogy ezek után megjelennek a főszereplők, és beindul valami történetnek nevezhető izé. Aki a gumicukor meg a pattogatott kukorica beszerzése miatt esetleg késik a film elejéről, minden jóról lemarad.

É

SOKAT KELLETT RÁ VÁRNI Az 1967-ben útjának indított, alapul szolgáló francia képregény nyomán készült film elkészítése réges-régi vágya volt Luc Bessonnak, a francia származású, nagy hatású direktornak, aki másra sem várt, mint hogy a digitális technológia végre olyan szintet érjen el, amelynek használatakor nem kell bizonyos költségvetési kompromisszumokat kötnie. Besson már a kilencvenes években szívesen belevágott volna a projektbe, de végül egy nem kevésbé fantasztikus, bombasztikus látványvilággal bíró űrmesével lepett meg minket. Az ötödik elemmel, amelyre nem mellesleg a Star Warsszal, az Avatarral és több más társával egyetemben óriási hatást gyakorolt a francia képregény-klasszikus.

30 / FilmMagazin


FilmMagazin / 31


KRITIKA

A Valeriant nekem nem az rontotta el, hogy a sztorijában agyzsibbasztó, üvöltő, öklüket a pofámba rázó baromságok vannak, akár a fősodort, akár annak egyes részeit veszem. Nem egyetemi székfoglalót jöttem nézni. A Valerian halála a két főszereplő. Nem láttam még olyat, hogy ennyire ellenszenves emberekre mainstream filmet bazíroztak volna (pláne úgy, hogy ezek a karakterek elméletileg olyan szimpatikusak, hogy az embernek öt percnyi ismeretség után önként kellene bevallania nekik, hogy a családi aranyat a fridzsider mögé dugta). Az egyik probléma az érzelmi vonal. Kedvesen szurkálódó, egymást szellemes verbális eszközökkel kóstolgató, alakulgató szerelmespár helyett (űroperett, ugyebár") két olyan embert látunk, akik valami olyasmi érzelemmel tekintenek a

32 / FilmMagazin

másikra, mint a hentes a hasított féltestre. (És itt nem a zsigeri vágyra gondolok.) Dane DeHaan (Valerian) és Cara Delevingne (Laureline) valahogy nagyon nem passzolnak egymáshoz. Ez megint csak nem lenne akkora baj, ha úgy egyébként önmagukban valami szerethetőt adnának elő, de mindjárt itt is van a másik probléma: mind a ketten úgy viselkednek, mintha valamiféle kifutón lennének (a modellként induló Cara Delevingne esetében ez még valamennyire érthető is), ahol a ruhák és testek bemutatásán túl néha le kell lőni valakit. Az alakításokat a „béna egysoros mondat – pucsít – lő egy nagyot – pucsít – kardozik egy kicsit – pucsít – béna egysoros mondat” rekurzív függvénnyel meglehetősen jól le lehet írni. (Ahol a „lő egy nagyot” és a „kardozik egy kicsit” részek bántóan hiteltelenek, nem azt

mondom, hogy egy harci nő kapásból legyen olyan, mint Brienne of Tarth a Trónok harcából, de legalább egy kicsit legyen" Nem is tudom. Markánsabb. A hangsúlyozottan kimaxolt piszkos köröm nem ér pontot. Mindez nem csak a hölgyre, hanem az úrra is vonatkozik. Olyan volt ez a két szerencsétlen, mintha Dwayne Johnson megpróbálná előadni a Pekingi Nagycirkusz 30 kilós kötéltáncosnőjét, csak fordítva.) Nem feltétlenül a színészek, inkább a forgatókönyv hibája, de én a hangsúlyozottan idegen kulturális megközelítésen alapuló koreai kalandfilmek óta nem láttam olyat, hogy a főhősök a nagyon kedves, nagyon segítőkész, nagyon barátságos segítők kiemelten brutális halálát annyival reagálták le, hogy arcizmuk se rezdült, ez a dolguk, oszt jól


LUC BESSON MÁR ELKÉSZÜLT A FOLYTATÁS FORGATÓKÖNYVVÉVEL A Valerian és az ezer bolygó városa minden idők legdrágább francia filmje, a kritikusokat egyelőre megosztotta, de végső soron a közönségen fog múlni, hogy megtérül-e a több, mint 200 millió dolláros költségvetése. Luc Besson is tisztában van ezzel, de ez nem gátolta meg abban, hogy ha már egyszer megindult a fantáziája gyerekkora kedvenc képregényének világában, akkor gyorsan papírra vesse ötleteit. Amikor a rendezőforgatókönyvírót megkérdezték a folytatásokról, ezt mondta: „Már befejeztem a kettes számút és éppen a harmadikat írom. Nem tudom, hogy el fogjuk-e készíteni őket, mert nem rajtam múlik, hanem azon, hogy a közönség szeretni fogja-e. A barátaim azt mondják: Minek írod a másodikat, mikor még azt sem tudod, hogy megcsinálod-e? Nem érdekel, ez így rendben van. Csak egyszerűen örömmel tölt el, ahogy írom őket. Élvezem nagyon. Szóval nem várok, csak magamnak írom. Már befejeztem a folytatást [a másodikat], aztán eluntam magamat úgy egy hónapja, úgyhogy azt mondtam magamnak, írjuk meg a harmadikat is!” A Nerdistnek adott interjú során ugyan nem ment bele konkrétumokba, hogy miről is szólnának a folytatások, de elég bőséges alapanyag áll a rendelkezésére hozzá. Amikor megkérdezték Luc Bessont, mennyire volt szórakoztató ebben a híres képregényvilágban elkalandozni, a rendező így válaszolt: „Ó, hát fantasztikus! Tudnék vagy tizenöt filmet is írni belőlük csak a móka kedvéért.”

FilmMagazin / 33


KRITIKA

van. Annak a habselyem européer attitűdömnek ez marhára nem jött be. (Mint ahogy az sem, hogy a több millió idegen faj közt lavírozó diplomácia legfontosabb eszköze az, hogy mindenkit gondolkodás nélkül halomra lövünk. Nem azt mondom, hogy minden ilyen sci-fi legyen Star Trek szinten PC, de egy kis agymunkát azért nem ártott volna belefeccölni a forgatókönyvbe). Valerian eredetileg olyan katona, aki mindig teljesíti a parancsot, de ez időnként komoly lelki konfliktusokat okoz nála, miközben Laureline, aki lélekben 11. századi parasztlány maradt, sokkal merészebben kérdőjelezi meg a katonai döntéseket. A filmben ehhez képest Valerian egy félhülye gimnazista, erős Hangyák a gatyában felhangokkal (nem tudom,

34 / FilmMagazin

hogy Besson gesztust akart tenni az indokolatlanul népszerű tinihősös filmek felé, vagy csak így jött ki a lépés, de az eredmény szörnyű). Mikor a 120. percben a papírformát teljesítendő eláriázza, hogy mindene a kötelesség és a parancsok teljesítése, a közönségben többen felvihogtak (pedig ez olyan közönség volt ám, amiben csak kritikusok vannak, csupa humortalan, besavanyodott lidérc" :) Mikor ugyanebben a katartikusan béna jelenetben Laureline egy teljesen váratlan és totálisan karakteridegen wonder womani fordulattal előadja a szeretet hatalmát, a vihogás nyílt röhögésbe csapott át. És ez az egész megint csak nem lenne akkora nagy baj (jó, jó, ennél a pontnál azért már úgy nagyon

nagy baj lenne, de még menthető volna a helyzet"), ha lenne egy két érzelmes és / vagy mókás állandó mellékkarakter, aki elcipeli a filmet valahogy. De nincs. Nehogy nekem itt valaki előcibálja Rihannát, mert szemközt röhögöm. Rihanna azért szerepel ebben a filmben, hogy benne legyen, az a nagyjából húsz perc, ahol látható, semmiféle, ismétlem: SEMMIFÉLE összeköttetésben nincs az amúgy is borzalmasan nyögvenyelős történettel (ebben az epizódban nem mellesleg kedves hőseink egy teljes civilizációt kiirtanak cakli-pakli. Oké, ez egy kannibál civilizáció, de az ég szerelmére, mi a lónak a szaporodási célzatú csatolmányát keres egy komplett kannibál civilizáció egy nemzetközi űrállomás pincéjében? A film további mel-


A maga 197 millió eurós büdzséjével a Valerian és az ezer bolygó városa minden idők legdrágább francia filmje.

>> AZ

ABSZOLÚTE LÁTSZIK, HOGY ITT NEM ARRÓL VAN SZÓ, HOGY BESSON ÉS CSAPATA HIDEGVÉRREL ELBAU BÉNÁZTÁK EZT A PROJEKTET, HOGY VALAMI TREHÁNY FÉLKÉSZ VACAKKAL KERESSENEK EGY VAJDLING PÉNZT. EZT A FILMET RENGETEG SZERETETTEL ÉS ODAFIGYELÉSSEL KÉSZÍTETTÉK (ÉPPEN EZÉRT DUPLÁN KÁR, HOGY NEM FIGYELTEK ODA A TÖRTÉNETÉRE, ÉS NEM KERESTEK BELE KÉT OLYAN EMBERT, AKIKÉRT ÉRDEMES BEÜLNI A MOZIBA). << lékszereplői egyenként olyan 3-4 percet kapnak, aranyosak, felejtősek. A Valeriannak azért a fentiektől függetlenül vannak nagy pillanatai. Az abszolúte látszik, hogy itt nem arról van szó, hogy Besson és csapata hidegvérrel elba" bénázták ezt a projektet, hogy valami trehány félkész vacakkal keressenek egy vajdling pénzt. Ezt a filmet rengeteg szeretettel és odafigyeléssel készítették (éppen ezért duplán kár, hogy nem figyeltek oda a történetére, és nem kerestek bele két olyan embert, akikért érdemes beülni a moziba). A Valeriannak szinte minden helyszíne, háttérképe, ötlete, képi vicce önmagában zseniális. Kézenfekvő ötlet a Valerian és Az ötödik elem összehasonlítása. Első

blikkre nincs különbség, két totál zizi film a bolond franciáktól. De ha jobban belegondolunk, a különbség óriási. Az ötödik elem TÉNYLEG zizi film volt, szögegyenes történetétől eltekintve legelejétől a legvégéig áthatotta valami olyan szintű ziziség, mintha valaki robbanós cukorkával együtt szopogatna LSD-t. (Függetlenül attól, hogy 1997-ben még eléggé friss és újszerű volt az a képregényszerű látványvilág, ami manapság már a csapból is folyik.) A Valerian ellenben 90%-ban nem zizi, csak annak tűnik. Nagyon színes, nagyon szagos, nagyon kaotikus – de élettelen, se robbanós cukor, se LSD. Mindkét film oda lukad ki, hogy a szeretet, na, az aztán igen. Csak ezt bugyimodell-atlétatrikósmarcona páros valahogy sokkal jobban el tudta

adni, mint a bugyimodell-bugyimodell kombó. Az ötödik elemre még évek múlva is emlékezni fognak, a Valerian hetek múlva el fog tűnni a süllyesztőben. Kár. Egy dolog biztos: hipp-hopp megtanulok franciául, és beszerzem a képregényt.

65% Stáblista Rendező: Luc Besson Főszereplők: Dane DeHaan, Cara Delevigne, Clive Owen Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2017. július 20.

FilmMagazin / 35


KRITIKA

BAYWATCH Film készült a ‘90-es évek kultikus sorozata alapján, ami nagy valószínűséggel nem lesz akkora klasszikus, mint tévés elődje. Írta: Török Tamás

A

remakek és folytatások korát éljük, nem is értem, hogyan tudtunk létezni eddig Baywatch mozifilm nélkül! Seth Gordon, akit a legtöbben a 2011-es Förtelmes főnökök rendezése kapcsán ismerhetnek, fogta a David Hasselhoff és Pamela Anderson fémjelezte alapot, amit egy az egyben a jelenkor amerikai vígjátékainak sztenderdjeihez illesztett, ergo már az hatalmas hiba, ha valaki egyáltalán félkomoly elvárásokkal ül le a Baywatch elé. A történet a műfaj igényeinek megfelelően nincs túlbonyolítva, adott pár nagyon szép ember, nagyon kevés ruhában, akik néhány tengerparti hőstett között nagyon nagy baromságokat csinálnak. Picit komolyabbra fordítva a szót, a nevek maradtak: Mitch Butchannont "Hoff" után Hollywood legkelendőbb színésze, Dwayne Johnson kelti életre, míg a tengerpart szőkeségének szerepébe az amerikai modell,

36 / FilmMagazin

Kelly Rohrbach bújt bele. Az életmentők egy verseny keretében új tagokat vesznek fel a csapatba, többek között az olimpiai bajnok úszót, Matt Brodyt, akit az egyre több szerephez jutó Zac Efron személyesíti meg, Alexandra Daddarioval az oldalán. Nem véletlenek a viszonylagos nagy nevek, a Baywatch egyértelműen rájuk alapoz, már ami a film élvezhetőségét illeti. A cselekmény még egy átlag vígjátékhoz képest is rendkívül egyszerű, amikor pedig más műfaj elemeit is magáévá teszi a film, egy kifejezetten primitív alkotás szem- és fültanúi leszünk. A Baywatch humora eleinte teljes egészében a szexualitásra és Zac Efron karakterére épít, a hölgyek szerepe pedig ténylegesen a mozgó díszletek szintjében merül ki. Ami számomra valahol mégis megdöbbentő, hogy a műfajtársak által előszeretettel alkalmazott malachumor meglepően diszk-

krét mennyiségben, vagy éppen tálalásban van csak jelen. Engem a világból ki lehet kergetni az ilyesfajta poénkodással, a Baywatch talán a körítésének köszönhetően mégsem okozott olyan pillanatokat, amikor kínomban, legszívesebben vörösödő fejjel elhagytam volna a termet. A film persze nem értelmezi újra a vígjátékok műfaját, a poénok az idealizált tengerparti miliőben egész jól megülnek a helyükön, ami a kellő kompromisszumok meghozatalával egy nagyjából működő, kellemes élményben részesíthetik a végső elkeseredettségében a Baywatchra beülő nézőt. Dwayne Johnson – talán nem meglepő módon – ismét magát alakítja, az Efronnal való gyerekes szóváltásai között akadnak kifejezetten ütősek, szerencsétlen srácot Jonas Brothertől kezdve High School Musicalig mindennek elkeresztelte, a film legjobban megírt poénjai pedig az


A filmben szerepel egy igazi életmentő is, méghozzá Robert Lee Hodge akinek „civilben” is ez a foglalkozása.

ehhez hasonló kikacsintások, melyek vagy magára a kultikus sorozatra, vagy éppen a színészgárdára utalnak vissza. A Baywatch az első órájában mintha nem is akarna igazi film lenni, az egyébként kifejezetten szépen fényképezett képsorok, a maguk végtelenül komolytalan és vérgagyi hangulatával egymás után dobják be a létező összes humorforrást, ami éppen a kreatívok és / vagy a színészgárda eszébe juthatott a forgatás alatt (utóbbiakon egyértelműen látszik, hogy remekül szórakoznak). Ezek közül sok a maga végtelenül egyszerű módján valahogy működésre bírta a nem túl stabil alapokra épülő produkciót, ami a játékidő első felében csak-csak becsúszott a "bűnös élvezetek" kategóriába. Aztán az írók úgy döntöttek, hogy megpróbálnak filmet csinálni a Baywatchból. A modellek" a tengerparti életmentők csapata az újoncokkal az

oldalukon a mindennapi esetek mellett drogcsempészetre utaló jelekre lesznek figyelmesek, amiről persze kiderül, hogy egy, a várost behálózó bűnhálózatot rejt magában. Őszinte leszek, a film második felét, amikor is a Baywatch megpróbál akció-krimi lenni, borzasztóan nehezemre esett követni. Na, nem azért, mert olyan szövevényes cselekményt vázolt fel a forgatókönyv, hanem mert az önmagát cikiző, viszonylag pörgős filmből hirtelen egy rémunalmas műfaji katasztrófa lett. Nem húzom senki idejét, Seth Gordon filmje teljesen megbukott, mint akció-krimi, mindez pedig az alapból sem sziporkázó humor rovására történt. Az indiai Priyanka Chopra erős nőnek álcázott, valójában kiszámítható és egydimenziós negatív karaktere másra nem jó, minthogy tördelje a film ritmusát, amin az sem segít, hogy a karakterek a mutatós külcsín mellett nem igazán rendelkeznek mással,

ami huzamosabb ideig megragadná a néző figyelmét. Saját csalódottságom lepett meg leginkább, ugyanis merem állítani, hogy a Baywatch első órája közel sem olyan rossz, mint ahogy azt olvashatjuk a világsajtóban, sokkal élvezhetőbb és emészthetőbb élményt nyújtott, mint például a számomra érthetetlen módon népszerűvé vált Mike és Dave esküvőhöz csajt keres című „remekmű”, csak hogy Efronnál maradjunk. Nehéz a Baywatchről egybefüggő véleményt írni, lévén két különböző filmről beszélünk. Az első egy tudatosan gagyi, mégis könnyed hangulatú vígjáték, ami nem fél viccet csinálni a legendás elődből sem, és a kötelező cameók sem maradhatnak el. A Johnson – Efron – Daddario hármas nem fog szobrot kapni, de érezhetően élvezték a forgatást, ami mindenképpen jót tett a film hangulatának. De hát kell a konfliktus, a Baywatch a céltalan hülyéskedést felváltotta kínos hülyeségre, a főbb probléma mégis az, hogy mindez egy követhetetlenül unalmas teljes egy órát eredményezett. Mindezekkel együtt tartom, hogy az újragondolt Mitch Butchannon kalandja még így sem lóg ki túlzottan műfajából, olykor pedig kifejezetten szórakoztató is tud lenni.

45% Stáblista Rendező: Seth Gordon Főszereplők: Zac Efron, Dwayne Johnson, Kelly Rohrbach Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. július 13.

FilmMagazin / 37


KRITIKA

NYOMD, BÉBI,

NYOMD Láttuk minden idők egyik legjobb akciófilmjét, én pedig a szavakat is alig találom. Írta: Török Tamás

A

Nyomd, bébi, nyomd – amire a továbbiakban a film eredeti címén hivatkoznék, az egyszerűség kedvéért – első előzetese abszolút nem nyűgözött le, valahogy erőtlennek tűnt mindaz, amit láttam. Aztán jöttek az újabb anyagok, egyre többet és többször láttam azokat, majd valahogy egy olyan előérzet alakult ki bennem a filmmel kapcsolatban, ami az év egyik legnagyobb meglepetését és durranását sejtette. Az önérzetemnek is kedvezve jelenthetem ki, hogy a Baby Driver nem csak a nagybetűs moziélményt hozta el, hanem kis túlzással műfajt is teremtett. Adott a kissé furcsa nevű fiatal srác, Baby (Ansel Elgort)

38 / FilmMagazin

múltbéli hibájának köszönhetően az alvilági üzletembernek, "Dokinak" kell, hogy dolgozzon, adóssága törlesztésének céljából. Teszi mindezt úgy, hogy különböző rablások után sofőrködik egy csapat elvetemült bűnözőnek, lévén a srácnak isteni tehetsége van a vezetéshez. A továbbiakban pedig egy olyan élményben részesülünk, ami feltörli a padlót mindennel és mindenkivel, akinek valaha bármi köze is volt a filmekhez. Egészen őrületes autósüldözések, piszkosul erős karakterek és egy olyan újszerű koncepció, ami gyakorlatilag megteremtette az akció-musicalek fogalmát. Ülj be a volán mögé, tedd be a

füleseket, tekerd maxra a hangerőt, és nyomd tövig a gázt. Ezt teszi Baby és maga a film is, lévén szinte minden másodpercben aláfesti, vagy éppen diktálja a ritmust egy bődületesen odaillő zeneszám. Többek között Barry White, a Blur vagy éppen a Queen szól majd Baby iPodjában, szüntelenül, ami nem csak egy megismételhetetlenül különleges hangulatot kölcsönöz a Baby Drivernek, de Edgar Wright közel hibátlan rendezésének és forgatókönyvének köszönhetően a remek daloknak narratív szerep is jut rendesen. Baby egy csendes, jólelkű srác, aki szeretné véglegesen hátrahagyni a bűnözőéletet, amíg


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

viszont zajlanak az események, mi könyörtelenül kiélvezzük azokat az akciózásokat, amiket Wright filmje nyújt. Az egy dolog, hogy autósüldözések rég kaptak ilyen kreatív koreográfiát a vásznon, azonban azt minden filmes iskolában kötelező anyaggá kellene tenni, ahogyan ezt a filmet megvágták. Az elejétől a végéig nincs egy képkockája a Baby Drivernek, ami ne szórakoztatná a nézőt, igaz ez a kevés stukker előrántásra is, ami ha megtörténik, nem csak céltalan lövöldözés, hanem megvan a maga dramaturgiai szerepe" vagy éppen csak a zene ütemére hagyják el a golyók a puska csövét. Ansel Elgort már a Csillagainkban a hiba óta személyes kedvencem, a srác pedig végre megkapta azt a szerepet, amivel igazán kitörhet. Baby szerepében egy laza, könnyed és szerethető srácot hoz, aki viszont alapos változásokon esik át a durván kétórás játékidő során. A főgóré szerepében Kevin Spacey hozza a kötelezőt, aki viszont a John Bernthal vagy Lily James fémjelezte társaságban igazán kiemelkedik, az a teljesen kattant gengsztert alakító Jamie Foxx. Sokak kedvence élete

egyik legszórakoztatóbb alakítását hozza, és egyben szállítja a film humorának nagyját, ami hihetetlen, de az utolsó pillanatig remekül asszisztál a Baby Driver pörgős, feszültséggel teli tempójához. Ám a zenével átitatott száguldozás mellett bőven van tartalom a felszín alatt is. Elgort ha valamit, akkor korábbi szerepeiben bizonyította, hogy a gejl nyálasságot mellőzve képes érzékeny karaktereket hozni, ami Babyről is abszolút elmondható, és Lily Jamesszel az oldalán a film drámai erényeket is megcsillogtat. Ez pedig szép fokozatosan teszi az önfeledt száguldozás élményét valami olyanná, ami egy pillanatig sem szándékozik átverni a nézőt, hogy az életben pusztán a tény, mi jó emberek vagyunk, automatikusan együtt jár az igazsággal.

A Baby Driver az a film, amit megnézünk, utána pedig órákon át fülig ér a szánk és folyton-folyvást felidézzük a legmenőbb jeleneteket. Edgar Wright bizonyította, hogy nincs szükség több százmilliós költségvetésre egy nyári nagy durranás megalkotásához, ha cserébe ott van egy innovatív forgatókönyv, amin egy remek kémiával működő színészgárda dolgozhat, majd azoknak minden mozdulatát egy olyan operatőrcsapat vehesse fel, akiknek munkája a vágóasztalon válik filmtörténeti mérföldkővé. A Baby Drivernek nincsen szüksége érvekre, magáért beszél minden másodperce a valaha készült egyik legszórakoztatóbb akciófilmjének.

95% Stáblista Rendező: Edgar Wright Főszereplők: Ansel Elgort, Lily James, Kevin Spacey, Jamie Foxx Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. június 29.

FilmMagazin / 39


KRITIKA

GRU 3 Trilógiává érett az elmúlt évek egyik legnépszerűbb animációs meséje, ami felemás érzéseket hagyott bennünk. Írta: Török Tamás rületes belegondolni, hogy már hét éve, hogy elkezdődött a mesefilmek egyik legszeretettebb gonosztevőjének története. Gru azóta kifejezetten nagy változásokon esett, már ő maga is a bűn ellen harcol, a titkos ügynöki kötelességekből hazaérve pedig családapaként kell helytállnia. Most pedig nem kisebb ellenséggel, mint a '80-as évek kiégett gyereksztárjával, Balthazar Brattel szemben kell megmentenie a világot. A kérdés az, hogy képes-e a széria újat mutatni a gyerkőcöknek s felnőtteknek egyaránt, vagy elég mindössze a már jól bejáratott gegeket újrahasznosítani? Az Illumination Enertainment elég merész volt, mikor kigondolta a Gru 3 alapkoncepcióját, ugyanis a mesefilm Balthazar Bratt megállítása mellett Gru eddig eltitkolt ikertestvérét, Dru-t hasznájta az események katalizátoraként. Amiért merésznek ne-

Ő

40 / FilmMagazin

veztem ezt a húzást, az az, hogy ha valami, hát akkor az "eltitkolt ikertestvér" receptje még a kisgyermekek számára is már egy elcsépelt, unalmas recept lehet. A szerencse az, hogy habár maga az egész film sem bővelkedik a kreatív megoldásokban, a hozzávalók mégis úgy vannak vegyítve, hogy egy mérsékelten szórakoztató családi moziként azért csak-csak megállja a helyét. Maga Dru néha ijesztően furcsa tud lenni a feszülős cuccaival és az örökmozgó habitusával, ám a hozzá képest vérkomoly Gruval olyan viccesen kínos pillanatokat hoznak össze másfél óra alatt, melyek feldobják az alapvetően borzasztóan sovány és fantáziátlan történetmesélést. Ami pedig kifejezetten nagy erőssége a Gru 3-nak, az az animációs műfaj klasszikusaira is jellemző kettősség, ugyanis megkockáztatom, a film verbális humorának jelentős része abszolút a szülőknek,

pontosabban a felnőtt közönségnek szólt. Ez alapvetően remekül is működött, ám abszolút benne van a pakliban, hogy a fiatalabbak számára vegyesebb lesz az összkép, lévén a mese jobban megírt, olykor kreatív humora nem nekik szól, a történet pedig nem rejt sok mélységet magában. A film elsődleges problémája tökéletesen párhuzamba hozható a Gru filmek sztárjaival, a különböző nyelveken halandzsázó Minyonokkal. A 2015-ben külön filmet is kapó lények természetesen a harmadik részben is visszatérnek, ám szerepük kifejezetten felejthetőre sikeredett. A sárga rosszcsontok Grutól elszakadva próbálják megnevettetni a nézőket, ami nagy meglepetésemre csak hébe-hóba sikerült, pedig tele volt a terem gyerkőcökkel. Tény, nem is vitték túlzásba a Minyonok szerepeltetését, viszont jelenlétük hiába hangsúlyosabb a Grutól való elsza-


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

kadással, a jeleneteik többsége egyetlen ellenpéldát leszámítva legjobb esetben is csak megmosolyogtatja a nézőt. Szerencsére ilyenkor rendre megjelenik Balthazar Bratt – akinek motivációja Hollywood elpusztítására csupán annyi, hogy elfelejtették –, a karakter pedig a maga rövid felbukkanásaival és szemtelen humorával az Álomgyár irányába egyértelműen a film azon pontját képezi, amiért a jövőben talán másodjára is megnézném a Gru 3-at. Ezzel együtt kizártnak tartom, hogy a fiatal célközönség a felnőtté válás után is szeresse, vagy egyáltalán emlékezzen Gru és Dru kalandjára. Ez pedig talán nagyobb probléma, mint az elsőre tűnhet. Ahogy összeszedtem a gondolataimat a filmmel kapcsolatban, egyre inkább hibásnak érzem a cikk elején használt "gyerekmese" jelzőt. Ennek oka sajnos nem az, hogy a Gru 3 "túl mély" lenne a gyerekek számá-

ra, pont ellenkezőleg. Soha nem értettem egyet azzal, ha valaki úgy hivatkozik egy Pixar mesére, teszem azt, a 2008-as Wall-E-re, hogy "ezt egy gyerek nem is értheti igazán". Valóban, az adott alkotás gondolatai talán nem úgy csapódnak le egy hatéves kisgyermek esetében, mint számunkra, ezzel szemben az érzelmeket tökéletesen megértheti és befogadhatja. Lehet sokan túlzásnak tartják az összehasonlítást, de vegyük példának a Toy Story szériát, ami három részen keresztül egy olyan intenzív humorral és érzelmekkel átitatott utazásban részesíti a befogadót, ami kortól függetlenül is garantáltan könnyeket csal az ember szemébe. Erre itt van a Gru, ami hasonlóan kezdődött hét éve, a harmadik rész viszont nem lett több, mint egy minőségi iparos munka. Látszatra minden ott van benne, amit az ember egy ilyen filmtől elvárna, az élmény viszont mégsem telje-

sedik ki igazán, és nem is érezzük majd azt, hogy a film meg akarna győzni minket arról, több van benne a bohóckodás mögött. A karakterek szerethetőek, az "eccarvús" kislányegyszerűen imádnivaló, Gru és Dru sablonos kontrasztján azért lehet nevetni, a Minyonok meg" ott vannak, Balthazar Bratt pedig tesz arról, hogy legyen emlékezetes pontja a filmnek. Lelke viszont nem sok van.

65% Stáblista Rendező: Pierre Coffin Eredeti hangok: Steve Carell, Miranda Crosgrove, Trey Parker Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. június 29.

FilmMagazin / 41


KRITIKA

TRANSFORMERS: AZ UTOLSÓ LOVAG Immáron az ötödik felvonással folytatódik kedvenc franchise-unk, ami szinte pontosan ugyanolyan, mint tíz éve volt. Írta: Török Tamás

E

lvitathatatlan a Transformers szériától, hogy a Hasbro játékai alapján készült filmeket kultusz övezi, méghozzá kettő is! A különböző médiumok felületein elsősorban az autobotok kalandjainak komplexitása, vagy éppen azon kérdés kerül firtatásra, hogy egyáltalán van-e potenciál a szériában arra, hogy több legyen, mint egy több százmillió dolláros látványorgia. Az internet népe is előszeretettel humorizál Michael Bay rendezőúr piromániáján, viszont ne feledjük, a hangos többséggel szemben ott van az a megszámlálhatatlan mennyiségű néző, akik négy részen keresztül kasszasikerré tették ezeket a produkciókat. A Transformers pedig

42 / FilmMagazin

ismételten nem hagyta cserben híveit, 2017-ben is elhozott egy olyan akció sci-fi Kánaánt, melynek audiovizuális minősége párját ritkítja, teszi mindezt két és fél órán keresztül. Minden más pedig" nos, vegyük inkább sorra. Optimus fővezér elhagyta a Földet, hogy újból saját szemével láthassa mindazon pusztulást, mely anyabolygóján, a Cybertronon ment végbe. Ám van egy módja, hogy az autobotok otthona ismét régi fényében ragyogjon, ennek ára viszont az emberiség pusztulását eredményezheti. A Transformers: Az utolsó lovag konfliktusára nem éppen a kreatív jelzőt használná még a ritkán mozizó néző sem, viszont azt mu-

száj hozzátennem, hogy Michael Bay és a négyfős forgatókönyvet jegyző csapat – melynek soraiban ott van az Egy csodálatos elme Oscar-díjas írója, Akiva Goldsman is – ne próbálkozott volna ezerrel. A transformerek múltjába már több alkalommal is bepillantást nyerhettünk, most egészen a középkorig megyünk majd vissza, ahol maga Merlin botja jelenti majd az emberiség virágzásának sorsát – később pedig az esetleges pusztulását. A legendás robotoknak természetesen mindenhez és mindenkihez közük van, ami végül egy olyan filmet eredményez, mely gyakorlatilag megállás nélkül, a játékidő minden másodpercében nyomja az arcunk-


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 7 oldalas háttércikket is!

ba az olajszaggal átáztatott akciójeleneteket, és szüntelenül dobálja be az őrültebbnél őrültebb, sokszor kifejezetten ostoba ötleteket, melyek az írók eszébe juthattak. Erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy volt-e olyan gondolat a "kreatív" ötletelések során, mely a kukában végezte volna. Van itt minden: autobotok, dinobotok, másféle autobotok, amik igazából lovagok, egy robotsárkány (!), tengeralattjáró- és repülőbotok, Merlin meg az ő varázsbotja (továbbra sem egy 18+-os filmről beszélünk), Sir Anthony Hopkins, intergalaktikus invázió és még annál is egészségtelenebb mennyiségű poénkodás és önirónia. Aki esetleg azt állította eddig, hogy a Trans-formers filmek túl komolyan veszik magukat, annak új ellenérvet kell találni a film megtekintésével kapcsolatban. Eleinte üdítő, a végére már kicsit fárasztó az a szüntelen humorizálás, ami Az utolsó lovagban zajlik: a film burkoltan, de sokszor kendőzetlenül is kimondja, hogy "Igen srácok, ez az egész egy oltári nagy baromság", a kínos komolykodás teljes hiánya (!) pedig egyértelműen javít az összképen. A film minden tízedik másodpercben meg akarja nevettetni a nézőt, aminek az az eredménye, hogy azért jó néhány poén célba is talál. Én, aki abszolút laikusnak tartja magát a Transformers filmeket illetően, egyértelműen jobban szórakoztam a könnyedebb hangvételnek köszönhetően, mint az előző részek

MOSTANTÓL AKÁR MINDEN ÉVBEN JÖHETNE EGY ÚJ TRANSFORMERS FILM Lorenzo di Bonaventura, a Transformers filmek producere, egyik legutóbbi interjújában elárulta mik a közeli tervek a Transformers univerzumon belül. A legfontosabb talán, hogy augusztusban megkezdődik az őnálló Űrdongó film forgatása, ami kicsit kisebb büdzsével rendelkezik és a '80-as években játszódik, vagyis jövő nyáron már mozikba szeretnék küldeni, amit (ha minden terv szerint halad) a széria hatodik része fog követni rá egy évre, vagyis 2019-ben. Ha emlékeztek, Michael Bay ejtette el, hogy a szuper írógárda végül 14 filmet dob össze a stúdiónak, ebbe már a fenti kettő biztosan beletartozik, és nagyon úgy tűnik Bonaventuráék igyekeznek minden évben kidobni egy filmet, de a producernek erre is volt válasza: „Nézze, én mindig megvárom a nézőinket, mert arrogáns dolog a nézők előtt járni. Ha mégis megteszed, rosszul jársz. Nagyon sok filmet tervezünk és szükségünk van a nézőink támogatására, mert ezek a filmek nagyon sokba kerülnek.”

FilmMagazin / 43


KRITIKA

sokszor pátoszinak szánt bohóckodásán. A lényeg viszont továbbra is az, ami mindig is volt: a Transformers: Az utolsó lovag látványa továbbra is kiforrott mestermunka, és nem szabad elvitatnunk a speciális effektekért felelős szakemberek, vagy éppen Jonathan Sela operatőr érdemeit. A film a préritől kezdve elrepít minket a magasba, onnan sokkal lejjebb a tengerszint alá is lemerészkedünk, hogy aztán a Stonehenge körül figyelhessük, amint Mark Wahl -berg és Űrdongóék Megatronnal viaskodnak. Mindeközben egy olyan invázió éri a földet, melyet bármelyik nagyvonalas sci-fi megirigyelhetne. Őszinte leszek, engem szinte lehetetlen lekenyerezni a látvánnyal, és ez a produkció is csak mérsékelten volt képes a figyelmem lekötésére, ám képtelen voltam másra gondolni, minthogy Bay-ék mennyire piszkosul próbálkoznak. Változatos helyszínek, non-stop akció, színes humorpaletta, az autobo-tok továbbra is zúznak, kifogástalan látvány, legalább annyira remek technikai húzások és hát istenem, robotsárkány!!! Kicsit megdöbbentem saját magamon, miközben ezt a cikket írom. Most akkor ez egy ennyire remek film lenne? A Transformers megítélés nehezebb, mint azt korábban hittem. Mi a célja egy látványfilmnek? Pusztán annyi, hogy látványos legyen? Mert akkor Az utolsó lovag az egyik legjobb, amit valaha készítettek. Ha viszont bármivel is többet várunk a látványorgiánál, akkor Michael Bay utolsó (persze") Transformerse a könnyedebb hangvételt leszámítva hasonlóan megbukott, mint az előzőek. A film egyetlen pillanatra sem hagyja abba a zúzást, és talán pont ez teszi olyan fárasztóvá és unal-

44 / FilmMagazin

massá, mint bármelyik másik fantáziátlanabb látványfilmet. A forgatókönyv, amikor történetmesélésről vagy éppen a karakterek megteremtéséről beszélünk, egész egyszerűen értékelhetetlen. Mark Wahlberg és Laura Haddock hozza mindazt, amit már korábban is láthattunk, de igazából nincs itt többről szó, mint egy jóképű fazon és egy csinos hölgy két és fél órás jutalomjátéka. Ami pedig személyes szívfájdalmam, hogy a Transformers zenéje pontosan ugyanannyira felejthető, mint az előző négy felvonás alkalmával, ami azért sokat elvesz a film emlékezetességéből. A Transformers: Az utolsó lovag két alkotás az egyben: egy frenetikusan jó látványfilm, és egy olyan blockbuster, ami meggyőződésem szerint tudatosan szeretne butuska lenni. Ez nem menti fel a filmet, viszont én pontosan mindezek fényében, vagy inkább árnyékában ültem be Michael Bay teremtményére, ami

tény, még így is piszkosul fárasztó tudott lenni a maga két és fél órájával, de közel sem éreztem olyan frusztrációt a vetítés alatt, mint például Tom Cruise múmiás kalandjának megtekintésekor. Nem lettem rajongó, aki viszont már az volt, annak egy rossz szava nem lesz a filmre. Én pedig nem tudok haragudni Hollywoodra, amiért létezik ez a franchise, ugyanis megvan a maga helye és szerepe a filmiparban, amit készséggel be is tölt.

60% Stáblista Rendező: Michael Bay Főszereplők: Mark Wahlberg, Sir Anthony Hopkins, Peter Cullen Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. június 22.


EXTRA

SPIONHÖLGYEK – NŐI KÉMEK A VÁSZNON „Paul Feig 2015-ös A kém című filmje akár látleletként is értelmezhető: kémfilmekben a nők háttérbe vannak szorítva, spion csak férfi lehet és az is legyen szuperszexi, világmentés egy pohárnyi martiniként, rázva és nem keverve. Pedig egy nagy lószart – egy kémnő legalább annyi segget képes széjjelrúgni, mint egy pasi. Sőt, talán még több sütnivalója is van a dolgokhoz. Nem nehéz leszűrni e filmet megnézve, hogy Feig nem csupán genderpolitizál, de elég erősen reflektál a műfaj férfiorientáltságára és a nők megítélésére ebben a közegben.” >> 46.

SOROZAT: TRÓNOK HARCA „Ami viszont biztos, hogy 10 rész helyett idén csupán 7-et kapunk, mely roppant kevésnek tűnik, de az előzetes ígéretek szerint ezek az epizódok nem nettó 40 percből fognak állni, sokkal közelebb kerülnek a teljes órához.” >> 50.

FILMKLASSZIKUS: AZ ŐRÜLET HATÁRÁN „Hősöknek kiálltjuk ki azokat, akik életüket adják, vagy mások életét veszik, de bőszen hallgatunk arról, hogy milyen következményekkel jár, ha egy egész generációt küldünk a messzi idegen vidékekre, hogy ott harcoljanak az említett javakért.” >> 54.

FilmMagazin / 45


EXTRA

SPIONHÖLGYEK – NŐI KÉMEK A VÁSZNON Bond? Bourne? Ismerjük és szeretjük őket. De mi van akkor, ha a kémszakmát a másik nem képviseletében látjuk? Hollywoodban erre is talál- hatunk példát, még ha csak elenyésző mennyiségben is. Írta: Sanya08

S

zmokingot visel. Mosolya huncut, fess kiállású, egész megjelenéséből csak úgy sugárzik a hanyag elegancia. Profi minden megmozdulása. Tudja a dolgát. Fülébe pedig folyamatosan egy női hang duruzsolja a túléléshez szükséges információkat – hogy merre menjen, melyik a helyes irány, hogyan élje túl. A hölgy egy irodában kuksol egy számítógép mögött és onnan, kvázi anonim őrangyalként igazgatja imádott titkos ügynökének terepmunkáját. A film későbbi perceiben néhány nem várt fordulatnak köszönhetően kitörhet a számítógép mögül és belekóstolhat abba, milyen az, ha ő maga van terepen – és milyen az, ha férfitársai szorulnak háttérbe. Még úgy is, hogy közben azt hiszik, végig ők vannak nyeregben. Paul Feig 2015-

46 / FilmMagazin

ös A kém című filmje akár látleletként is értelmezhető: kémfilmekben a nők háttérbe vannak szorítva, spion csak férfi lehet és az is legyen szuperszexi, világmentés egy pohárnyi martiniként, rázva és nem keverve. Pedig egy nagy lószart – egy kémnő legalább annyi segget képes széjjelrúgni, mint egy pasi. Sőt, talán még több sütnivalója is van a dolgokhoz. Nem nehéz leszűrni e filmet megnézve, hogy Feig nem csupán gender-politizál, de elég erősen reflektál a műfaj férfiorientáltságára és a nők megítélésére ebben a közegben. Reflektál arra a sokéves filmtörténetre, amely mögötte áll – reflektál Bondra, a szoknyapecér, szexista dinoszauruszra, aki mellett a hölgyek csak mutatós kellékek lehettek és reflektál arra, hogy ezekben a filmekben a nő lehetőleg min-

dig modellalkat, fürdőruha-katalógusba illő asszonyság. Hogy valaki olyan teltebb legyen, mint a film címszereplője, Melissa McCarthy? Hah! Micsoda istenkáromlás! Nem Paul Feig persze az egyetlen, aki valaha tükröt mutatott ennek a nemi egyenjogútlanságnak és végképp nem az egyetlen, aki egy tökös és elbizakodott hölgyet tett meg főszereplőjéül egy kémfilmben. Vagy ha nem is főszereplőül, de erős és emlékezetes mellékszereplőül. Pláne nem kéne úgy tennünk, mintha ennek az egésznek (mármint a női kémfilmesdinek) nem lenne meg a maga múltja. Elvégre már 1920-ban megkaptuk az első egész estés mozgóképdarabot a leghírhedtebb kémnő életéről, Mata Hariról. Azóta is tudjuk ki ő, még ha anynyiban ki is merül tudásunk, hogy


Az Atomszőke forgatása előtt Charlize Theron Keanu Reeves-szel edzett együtt, aki akkor készült a John Wick 2. részének forgatására.

„kémnő” és hogy „lefeküdt férfiakkal”. Asta Nielsen 1920-ban, később ’32-ben Greta Garbo, majd a hatvanas években Jeanne Moreau – a maguk korának ikonikus színésznői mind felvehették egy másfél órás játékidő keretéig a holland származású táncosnőből lett spion kecses álarcát. Sőt, még az Emmanuellefilmekkel elhíresült Sylvie Kristie is beállt a sorba. Mégis, talán sokatmondó: a karakter maga ismertebb, híresebb, mint a filmek, amik róla készültek. Női kémfilmek? Ugyan már" No such thing. Na, nem mintha például a Garbo nevével fémjelzett ’32-es darab annyira forradalmi lett volna – vagy különösebben izgalmas. Hősnője kicsit ugyanúgy alárendeltje lett egy férfinak (illetve az iránta érzett szerelmének), mint egy James Bond-filmben a női nem képviselője. Persze Greta Garbo kétségkívül fenségesen helytáll, jelenléte dicső és (amennyire az lehetséges) magnetikus. Méltóságteljes még a halál árnyékában, sírástól eltorzult arccal is.

Ugrándozzunk megint picit az időben, legyen ismét 2015. Milyen érdekes, hogy ez az év adott nekünk két olyan produkciót is, amely másmás eszközökkel ugyan, de szépen lereagálta ezt az egész genderhelyzetet. Az egyik elviccelte, míg a

másik komolyabbra vette a hangnemet és egyszerűen csak – minden kommentár nélkül – egyenlőségjelet tett a két nem között. Rebecca Ferguson emlékezetes mellékszereplése a Mission: Impossible – Titkos nemzet című filmben üdítően

FilmMagazin / 47


EXTRA

színes folt volt. Nem csak azért, mert a széria eleinte gyengélkedett az erős női karakterek felvonultatásában, de önmagában véve is szuper érzés volt nézni, ahogy a „gyengébbik” nem egy képviselője ilyen gyönyörűen elvonja a figyelmet a szupersztár Tom Cruise-tól, ami igencsak ritka alkalmak egyike. A Ferguson által megformált, kutyaszorítóba került kémnő nem csak harcedzett, de a maga útját járja, a maga tervét eszeli ki és egymaga próbál meg kikerülni a slamasztikába, melybe belekerült – néha csak mázli, hogy ott van vele Hunt is. A férfi életét azonban több ízben megmenti, ezzel is jelezve a nézők felé, hogy más szelek fújnak már. Nem is csoda, hogy Ilsa Faust aztán közönség kedvenc lett és kritikusok tömkelege vallott neki csendesen szerelmet a filmszínházak termeinek

48 / FilmMagazin

meghitt sötétjében. Karaktere abból a szempontból is kiemelkedő, hogy – ellenben mondjuk a Bond-filmek hasonszőrű, szakmabeli hölgyszereplőivel – a férfihős, tehát Ethan Hunt nem elegyedik vele szerelmi viszonyba. Nem válik a szexualizálás áldozatává, nem csak arra való, hogy megfitogtassa erejét, majd egy huszárvágással padlóra kerüljön, hogy az „erősebbik” nem tegye a dolgát. Bondot emlegetjük itt persze, mint a szexizmus egyik élő (fiktív élő) példáját, de ha belegondolunk ő sem volt mindig ilyen fennhéjazó: Michelle Yeoh például egész szépen tudott érvényesülni és több, mint méltó partnere volt a duplanullásnak A holnap markában című filmben. Viszont ha már a duplanullás, úgy érdekes megfigyelni azt, hogy Matthew Vaugh filmje, a Kingsman bár egy igazi posztmodern, ön- és

műfajreflektív kémfilm (erősen utalgatva úton-útfélen a JB-mozikra), valamiért kihagyta azt a lépést, hogy a férfi szereplő mellett egy kidolgozott, funkcionális női kém is szerepet kapjon. Bár mintha érezhetően afelé tendált volna. Láthatjuk tehát, hogy a női vonal egyre inkább beépíti magát a mainstream-be és több jeles képviselője is akad. Ferguson mellett visszatérő szereplő a Marvel Filmes Univerzumában a Scarlett Johansson által megformált Natasha Romanoff (alias Fekete Özvegy), akinek kém-múltja ugyan nem feltétlen képezi szerves részét az adott történetnek, azért mégis ezt a sort erősíti. Titokzatos, kiismerhetetlen személye filmről-filmre több mélységet kap. Romanoff-on kívül pedig akad még egy hölgy, aki orosz lévén spionkodásra adta a fejét. Angelina


A Salt ügynök forgatása során Angelina Jolie a legtöbb jelenetnél nem használt kaszkadőrt, és saját maga hajtotta végre a trükköket.

Jolie Salt-ként kavarta össze a szálakat és rúgta fenéken az elvtársakat egy filmben, melynek sztorija kissé avítt, de legalább lehetőséget adott arra, hogy a színésznő folytassa Tomb Raider-ben megkezdett akcióhősnői imázsát. Ezt a fent megkezdett sort pedig ebben a hónapban nem más, mint Charlize Theron fogja folytatni, amint „atomszőke” kémhölgyként a nyolcvanas évek Berlinjében fogja felgöngyölíteni a halott kémek ügyét, miközben hülyére ver mindenkit és flörtölget Sofia Boutellával. Aztán reméljük, hogy most már végképp megtanulják a stúdiófőnökök, hogy nem csupán Bond és Bourne az, aki képes kémkedni és ökölcsapásonként információkat gyűjteni, de a csajok is legalább annyira tökösek. Vagy adott esetben: még tökösebbek, mint a pasik.

FilmMagazin / 49


SOROZAT

Az, hogy idén pont a születésnapom kerül a televíziók képernyőjére a Game Of Thrones új évadának premierje, egyfelől öröm, másfelől viszont hatalmas bánat, hiszen az elmúlt években akkortájt már régen kiélveztük az évad összes részét, s lázasan vártuk, hogy jövőre jöjjön a következő. Írta: Paulkemp / Kovács Gergő

M

ielőtt rátérnénk, hogy idén miért is csak 7 rész lesz, s mit rebesgetnek a 8. évadról, vegyük sorba, hogy mi is történt az egyre közeledő tél árnyékában. Kezdjük a legutálatosabb helyen, s nézzük meg Királyvár történetét, hiszen a megalázott (Shame *ding ding* Shame *dingding* Shame) Cersei egy jól irányzott robbantással elvarrt minden szállat, ami a „fővárosban” tekergett és megszabadult mindentől, ami a hatalmát veszélyeztette. Az árat is megfizette érte, hiszen utolsó gyermeke, Tommen a halált választotta az egyház eltörlése után. Így az újdonsült királynőtől a Vastrónon búcsúztunk, de kérdés, hogy az utolsó emberi vonását (az anyaságot) is elvesztő szörnyeteg meddig fogja birtokolni a helyét" Kicsit lehetne hosszabban értekezni Danny-ről, de talán itt is az utazás vége a lényeg, hiszen, hogy a sárkányok anyja, hogyan kerül a dothrakiak fogságába, hogyan tengeti mindennapjait Khal Drogo özvegyeként, majd hogyan csinál hülyét a megmentésére indult Jorah-Dario duóból, s foglalja el méltó helyét a dothrakiak élén, szinte lényegtelen (főként, hogy Danny ismét csupán tűzálló bőréből gazdálkodik, ami, valljuk be, kicsit kezd unalmas len-

50 / FilmMagazin

ni). A dolog úgyis csak akkor lesz igazán izgalmas, mikor végre hajóhadat szerez magának, melyet púposra pakol az eddig igába hajtott hadseregekkel (makulátlanok, lovas nomádok, és ki tudja még kicsodák) és megindul Westros felé, miközben három sárkány repked a vitorlák felett, jobbján pedig a királynő kezeként feszít mindenki kedvenc részeg, kurvapecér törpéje, mely biztosan nem ígér túl sok jót a már említett királynőnek" Istenigazából a futottak még kategóriába kellene sorolnunk a Greyjoy-házat, hiszen bár Theon és Yara összeborulhatott, a történetük nem nagyon jutott előrébb, s igazából nem is nagyon látni, hova tartanak, hiszen Danny vizitaxisai biztos nem lesznek. Ugyanez a kategória Dorne is, ahol még annyi sem történt, mint a Vasszigeteken. Ellenben Sam és Gilly, illetve Clegane-t sikerült apró jelenetekkel olyan irányba terelni, mely tényleg izgalmasnak tűnik. Sam és Gilly hosszában végigutazták Westrost és némi kitérővel végül elértek Óvárost, de a kitérőjük alatt, mind Samről, mind a déli nyugodtabb életről is megtudunk valamit, mely kellemes színt csempész az egyre komorabbá váló történetbe. Clegane pedig teljesen új oldaláról mutatkozik, hiszen sérülése után


A hetedik évad premierje azért csúszott, mert a stáb nem akarta leváltani a már megszokott forgatási helyszíneket, ám mivel a történet szerint...

NEM KELL FÉLNI A CSATÁK MIATT Paula Fairfield, a sorozat egyik hangmérnöke a nemrégiben megrendezett Con of Thrones eseményen árult el néhány érdekességet, többek között azt is, hogy a közelgő szezon csatáit látva minden korábbi – Ramsay Bolton és Havas Jon nagy összecsapását is beleértve – olyan lesz, mint valami gyermekjáték. "Ez az évad mindent felülmúl. El sem tudjátok képzelni." Ami pedig az egyik legfontosabb, hogy Daenerys Targaryen házi kedvencei szintén jóval több időt kapnak a képernyőn: "Minden évben kicsivel több költségvetést kapnak az ezzel a szegmenssel foglalkozók, hogy több jelenetet vehessenek fel sárkányokkal, amit nagyon okosan kell beosztani. Idén ez nem így volt, és többé sem így lesz. Mostantól nem kell annyira betervezni ezeket előre, mivel rengeteg sárkányos akció lesz ebben az évadban, ami csodálatos."

FilmMagazin / 51


SOROZAT békeszerető kolóniában tér magához, s mintha kicserélték volna, ám az egyre sötétebb tónusokkal festő írók nem kegyelmeznek neki, hiszen a Lobogó Nélküli Testvériség tagjai lemészárolnak mindenkit rajta kívül, s így Ő nem tehet mást, mint Északnak fordul, hogy szembeszálljon a tél teremtményeivel" S ha már ennyire közeleg a tél, akkor térjünk rá mindenki kedvenc, jobb sorsot érdemlő családjára a Starkokra. Kezdjük az éppen Bravoson vak koldusként megjelenő Aryával, aki úgy tűnik a hatodik évad végére mégis megfelelt az arcnélkülinek. Pedig mindent megtett, hogy ez ne így történjen, hiszen először nem hajlandó megölni egy színésznőt, majd elszökik a kiképzése elől, végül pedig felvállalja, hogy kicsoda ő, mely után visszatér Westrosra, s igazán remek húsos pitét szolgál fel Walder Frey utolsó vacsorájaként" Bran eközben a háromszemű hollónál tanul, s térben és időben utazva megtudja Havas John titkát a származásáról. Egy ballépés miatt viszont menekülni kényszerül az Éjkirály elől, miközben mind a holló, mint Hodor (Hold the door – FeelsBadMan) életét veszti, de Bran végül kijelenti, most már ő az új háromszemű holló, s neki kell szembeszállnia a Mások vezetőjével, mikor eljön a tél és ők az emberek ellen indulnak" Havas John halott, saját társai végeztek vele, de sok más Starkkal/ Targaryennel szemben nála ez az állapot csupán ideiglenes, hiszen Melisandre feltámasztja. Mindenki

kedvenc „fattyúja” gyorsan rendet vág az Őrségben, s maga mögött hagyva a falat nekiindul, hogy ugyanezt tegye északon is a Boltonokkal. Végül Sansával közösen, aki sikeresen megszökött Ramsay – Kutyaeledel – Bolton markai közül, egyesítik az északi házakat, főleg azokat, akik emlékeznek még a Starkokhoz fűződő esküjükre (emeljük ki Lyanna – Badass – Mormontot és az ő 62 fős seregét), hogy végül talán az eddigi legjobban TVre alkalmazott csata után John Észak királyaként várja a következő évadot" Szám szerint a hetediket, mely mire e sorok az olvasók kezébe kerülnek már debütált is a TV képernyőkön (az első részről szóló élménybeszámolónkat lásd keretes írásunkban), s melyből talán többet is megtudunk arról, hogy Danny mihez kezd igazi otthonában, Bran hogyan száll szembe az Éjkirállyal, lesz e Danny és John románc, terhes e Sansa Ramsay gyermekével, lesz e Véreb Hegy 2.0 ütközet, előkerül-e Lady Stoneheart, hogyan alakul Cersei és testvére viszonya, és így tovább, és tovább" Persze ezekre a kérdésekre választ úgy is csupán az utolsó előtti fejezetben kapunk, vagy csak majd az utolsóban. Ami viszont biztos, hogy 10 rész helyett idén csupán 7et kapunk, mely roppant kevésnek tűnik, de az előzetes ígéretek szerint ezek az epizódok nem nettó 40 percből fognak állni, sokkal közelebb kerülnek a teljes órához. Az is biztos, hogy a történet befejezése

ÍGY KEZDETT A HETEDIK ÉVAD Ez alkalommal a szokásosnál jóval többet kellett várni arra, hogy viszszatérjen az HBO hatalmas sikerű fantasy sorozata, a Trónok harca, ám július 17-én, a tomboló nyár közepén rajongók milliói számára köszöntött be a tél. Az előző szezon fináléját okkal tartják számon a széria legjobb epizódjai között, ugyanis sorra halmozta az olyan hidegrázós jeleneteket, mint a hatalmas mészárlás Cersei (Lena Headey) jóvoltából, Jon (Kit Harington) kikiáltása észak királyává, Arya (Maisie Williams) bosszú hadjárata, vagy

52 / FilmMagazin

éppen Daenerys (Emilia Clarke) megindulása Westeros felé. Úgy tűnt, a képzeletbeli sakktáblán mindenki megtalálta a maga helyét, és kezdetét veheti a Tyrion (Peter Dinklage) által is emlegetett "nagy játszma". Éppen emiatt a közönség óriási elvárásokat táplált a folytatás felé, amit az a bejelentés sem könynyített meg, hogy a hétrészes hetedik, valamint a hatrészes nyolcadik évad után valaki végleg elfoglalja a vastrónt. Summa summarum tizenhárom epizódot tölthetünk még el a tűz és jég dala fantasztikus birodal-

mában, ennyi áll a készítők rendelkezésére elvarrni a szálakat és tisztességesen lezárni minden karakter történetét" Ennek ellenére mégis egy egészen lassú nyitányt kaptunk, amivel nem feltétlenül lesznek elégedettek azok, akik szerint ez a széria a hatalmas csatákon és a vér fröcsögésén alapul. Ahelyett, hogy egy in medias res jellegű kezdéssel rögtön egy fattyak csatáját is megszégyenítő összecsapás kellős közepén találtuk volna magunkat, az írók szépen fűzték tovább a sztorit onnan, ahol


"végérvényesen megérkezett a tél, meg kellett várni, amíg a valóságban is mindent beborít a hó.

még ennél is kevesebb epizódban lesz elmesélve, de egyáltalán nem biztos, hogy minderre 2018-ban sor kerülhet. Egyre erősebb pletykák keringenek arról, hogy a végjátékot 2019-ben láthatjuk, s mindössze 6 részből fog állni. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább örüljünk annak, hogy mikor e sorok napvilágra kerülnek, már elkezdődött a hetedik évad, s talán idén végre annak is örülhetnek a rajongók, hogy Martin tényleg elkészül az új Trónok harca regény, a The Winds of Winter munkálataival, s nem csupán a televíziók képernyőjén érkezik meg a tél a Hét királyságba.

legutóbb abbamaradt, mi pedig rádöbbentünk arra, hogy az az említett sakktábla még nem áll teljesen készen a végjátékra. Ezzel azonban nincs semmi baj, sokak szerint ugyanis az elmúlt szezon egyik nagy hibája a túlzott kapkodás volt. Kifejezetten jó döntés volt a hatodik évad végére mérsékelni a karakterek számát, hiszen korábban nem nagyon volt példa egyetlen részben minden jelentős figura megmozgatására, ráadásul most már a játéktér is ugyanarra szűkült. A legtöbb szereplő hozza a tőle elvártat, néhányuk azonban ennyi idő után is tud újat mutatni, rajtuk különösen meglátszik az idáig megtett út és a jel-

lemfejlődés. Az újak közül mindenképp említésre méltó Euron Greyjoy, a Vas-szigetek ura, akit habár valószínűleg nagyon fogunk utálni, de a látottak alapján Pilou Asbæk Joffrey és különösen Ramsay után képes egy lazaságával üdítően ható gonoszt letenni az asztalra, így alig várjuk, hogy még többet legyen képernyőn. Hiába voltak lazább és kifejezetten megmosolyogtató pillanatai a nyitánynak – amelyeket főként Sam montázsának és annak a bizonyos cameónak köszönhetünk –, a feszültséget hihetetlenül jól a felszínen tartották mindvégig. Rögtön a főcím után a Fal felé masírozó hol-

tak félelmetes serege kellő felismerést ad a nézőnek, hogy hoppá, nagyon közeleg a baj, ezek pedig Westerosban éppen egymást készülnek leölni. Ez a pillanat és Branék érkezése különösen előrevetíti mindazt a szörnyűséget, ami már oly régóta készülget a birodalomban. A karakterközpontú, "mindenkiből egy keveset" tematikát követő epizód tehát tökéletes felvezetésként bizonyult a hátralévő eseményekhez, amelyek a következő epizódokban garantáltan fel fognak pörögni – erre utal a zseniális utolsó jelenet is, ami egyébként elég erős keretet ad a régóta várt hetedik évad startjának. Elkezdjük hát?

FilmMagazin / 53


FILMKLASSZIKUS

AZ ŐRÜLET HATÁRÁN Hogyan álljunk egy filmhez, melynek rendezője két évtized után úgy tér vissza a direktori székbe, hogy tudjuk, sok kútba fúlt kísérlet és önkéntes száműzetés után egy igazi sztárparádéval készül a II. világháború csendes-óceáni hadszínterére, de szinte biztosak vagyunk látatlanban is, hogy ez nem a Ryan közlegény megmentése, vagy A híd túl messze van mellé fog kerülni a DVD-k között? Írta: Paulkemp

A

lapvetően sehogy, hiszen a film sem próbál igazából klasszikus értelembe vett filmként viselkedni, ami talán nem is annyira meglepő Terrence Malicktól. Itt viszont sokkal tovább merészkedik, mint tette azt a '70-es években, s fittyet hányva minden elvárásra, megalkotja saját „szigetén” a háború poklát. Általában úgy kezdenék egy kritikát, hogy megpróbálom összefoglalni a film történetét néhány körmondatban. Erre most semmi esélyem nincs és ez legfőképpen nem a majd három órás alkotás hosszának köszönhető, hanem, hogy Az őrület

54 / FilmMagazin

határánnak nincs klasszikus értelemben vett története. Egyetlen esemény körül csoportosuló emberek jelennek meg, akik látszólagosan egy célért küzdenek – az esemény a Guadalcanal hadjárat, melyet az USA a Japán csendes-óceáni előrenyomulása miatt kezdett, hogy megakadályozza a császári erőket, hogy elérjék Új-Zélandot és Ausztráliát, a cél pedig természetesen a japók kiszorítása a szigetről. A kép viszont sokkal zavarosabb, mint egy ilyen esetben lennie kellene, sehol egy csillagos zászló, mely gyönyörűen lengedezik szélben, sehol a bajtársias katonák, akik pus-

kákkal és gránátokkal hirdetik a szabadság földjének igéjét. Csupán összezavarodott, félelemmel megtelt fiatal fiúkat látunk a kamerák előtt, akiknek idősebb férfiak osztogatják a parancsokat, hogy hogyan is vonuljanak a halálba. Persze semmi sem történik ilyen gyorsan, nem is vallana Malickra, a film első szűk órájában nem a halállal nem találkozunk, de még csak egy lövés sem dördül el. A rövid előjáték után, melyben két dezertőrrel ismerkedünk meg, akik beilleszkedni látszanak a Csendes-óceán bennszülöttjei közzé, míg egy amerikai katonai hajó fel nem szedi őket, csupán a


Terence Mallick nem viccelt: a film első vágott (!) verziója 6 óra hosszú volt, és csaknem 7 hónapot töltött el a vágási munkálatokkal a rendező.

már-már paradicsomi táj és a katonák néma vonulása vár minket. A végtelen füves dombságok, majd a csöndet lövések és robbanások éktelen lármája veri fel, hogy néhány maroknyi emberrel együtt merüljünk a világ egyik legsötétebb bugyrába, a háborúba. Talán Malick az összes háborús toposz mellőzésével és egy tényleges végkifejlet (mely akár boldog is lenne) teljes elhagyásával csupán utalni szeretett volna rá, hogy a háború egy igazán speciális dolog, mely – ha úgy vesszük – a csoportos erőszak egy legitimalizált formája, s ha szívünkre tesszük a kezünket, valójában semmi keresnivalója nincs a történelmünkben. Persze egy ideális világban nem is lenne, de sajnos mi emberek nem vagyunk tökéletesek, s hiába ölel minket körül a természet végtelen csodája, mi képesek vagyunk ölre menni mindenért, s közben gondolkodás nélkül taposunk el mindent és mindenkit, hogy gazdagságunk, földjeink, eszméink tovább gyarapodjanak.

Tesszük ezt, hogy közben hősöknek kiálltjuk ki azokat, akik életüket adják, vagy mások életét veszik, de bőszen hallgatunk arról, hogy milyen következményekkel jár, hogy ha egy egész generációt elküldünk a meszszi idegen vidékekre, hogy ott harcoljanak az említett javakért. Malick lecsupaszítja ezeket az utólag felhelyezett mázakat, s pőrén próbálja megmutatni kivalló színészek segítségével, egy ilyen offenzíva igazi arcát. A félelmet, a vért, a halált, az őrületet. Hogy vállalkozása nem lett tökéletesen, az egy pillanatra sem írható a '90-es években is már nagyon jól csengő nevek számlájára. Sőt! A gárda tökéletesen hozza a feladatát, s nem egy-két jelenetben, de szinte végig az egész filmben könnyedén ragadnak tekinteteik, testbeszédük vagy éppen egy-egy elvetett mondatuk magukkal, s rántanak le a mélybe, hogy egy ici-picit megtapasztaljunk abból, amit egykor a szövetséges katonák átélhettek a japánok ellen vívott harcokban.

Malick egyszerűen túl sokat akart, s egy jó órával hosszabb lett a filmje, mint amennyi muníciója volt (vicces lehet ez úgy, hogy eredetileg bő 8 óra anyag került leforgatásra, s a serényen dolgozó vágók végül nem csak a film hosszát vágták meg alaposan, de számos színész is a vágószoba padlóján végezte). Ráadásul addigi szokásaitól eltérve Malick a szereplők belső narrációjával próbálja még közelebb hozni a nézőjét a háború rettenetéhez. Teszi ezt úgy, hogy ezek a belső hangok (melyek szinte végigkísérik az alkotást) egyfelől nagyon szépen nyitják meg a film egy mélyebb rétegét, mely túllép minden fölösleges erőszakon és öldöklésen, s egyértelmű ontológiai kérdések felé terelik el a nézőt, de közben túlságosan is szájbarágóak, s túl könnyedén mondják ki minden értelemben, hogy a háború rossz. Ennek ellenére a film lenyűgöző és gyönyörű, ha kicsit kevésbé lenne szószátyár, akkor szinte kötelező darab lenne.

FilmMagazin / 55


KÖV. HÓNAP

A SETÉT TORONY „A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte." Ezzel a mondattal kezdődik Stephen King nagyszabású regénysorozatának első kötete, ami elindítja Roland Deschaint a Setét Toronyhoz vezető rögös úton. A történet bámulatosan keveri a műfajokat, a westerntől a fantasy-n át, egészen a sci-fiig találunk benne elemeket. Az Idris Elba főszereplésével érkező filmben az lesz a különleges, hogy nem konkrét adaptációja, hanem bizonyos értelemben egyfajta folytatása lesz A setét torony könyveknek.

SOKKAL TÖBB, MINT TESTŐR A Millennium Filmes igazi nagy durranásra készül ezzel a projekttel, legalábbis erre enged következtetni a következő névsor, akiket sikerült megnyerni hozzá: Ryan Reynolds, Samuel L. Jackson, Gary Oldman, Salma Hayek, Elodie Yung. A szinopszis szerint Reynolds fogja alakítani a világ egyik legjobb testőrét, akinek ezúttal az egyik régi ellenségét, egy bérgyilkost kell oltalmaznia, míg el nem jutnak Hágába. Samuel L. Jackson a bérgyilkost, míg Gary Oldman a Reynolds-Jackson párosra vadászó rosszfiút fogja eljátszani. A projekt minőségéért rendezői poszton a Kick-Ass 2 készítője, Jeff Wadlow felel.

56 / FilmMagazin




Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.