Filmmagazin2017november

Page 1


KEDVES OLVASÓK! s akkor megtörtént, amire mindig is vártunk, és amit az előző számunk beharangozójában én magam is megszellőztettem nektek: egy hónapban (konkrétan 2 hét eltéréssel) került mozikba egy DC és egy Marvel adaptáció, mindenki eldöntheti, hogy szerinte melyik si-

É

került jobban. A mi véleményünket a vonatkozó cikkekhez lapozva olvashatjátok, nem lövöm le a meglepetést, de érdekes összecsapás volt. Mindenesetre két ilyen nagyköltségvetésű blockbuster mellett nehéz labdába rúgni, de azért ezeken kívül is van látnivaló bőven a moziban.

A hónap végén érkezik például az új Pixar film, amit azért eléggé várunk, de a november folyamán egy régi vágású krimit, az év legjobb romantikus komédiáját és 2 magyar filmet is láthatunk. Szóval irány a moziba, de persze csak ha a Stranger Things 2. évadát már befejeztétek.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Szabó Dániel (Szada) Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. december 15.

2 / FilmMagazin



EHAVI PREMIEREK NOVEMBER 2.

Thor: Ragnarök

Budapest Noir

Emlékszem rád

Szörnyen boldog család

NOVEMBER 9. Django

Gyilkosság az Orient expresszen

Rögtönzött szerelem

Rossz anyák karácsonya

Rodin - Az alkotó

Vakrandim az élettel

Boldog halálnapot!

Megtorlás

NOVEMBER 16.

Az Igazság Ligája

4 / FilmMagazin


Madame

Lumiére!

120 dobbanás percenként

A viszkis

Coco

Hét nővér

Szabadulószoba

Volt egyszer egy Szíria

Férfikor

NOVEMBER 23.

NOVEMBER 30.

Harmadnaposok 2.

Paddington 2.

Anyám mozija!

Kutyák

Mikulás karácsonyra

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

A VISZKIS Miért forgatnak filmet egy bankrablóról? Talán mert mindenki kedvence volt viselt dolgai ellenére? Hogy lehet szerethető karakter egy alkesz kalandor? Miért azonosítják Robin Hooddal, amikor nem éppen jótét tetteiről volt híres? Írta: Veszják

A

mbrus Attila a kilencvenes évek hírhedt bankrablója volt. Most mégis filmet készítettek viselt dolgairól. A Viszkis című film első, augusztusban debütált előzetese végigsöpört a hazai interneten. A több százezer megtekintés azt jelzi, hogy ez lesz az idei ősz egyik legjobban várt hazai bemutatója. Mi is várjuk. Sok magyar számára Ambrus egy posztmodern példakép, aki a kommunizmus és a kapitalizmus közötti időszakban lépett színre, amikor az egypárti államiság éppen eltűnt, az állami tulajdonban lévő vállalatokat az egykori igazgatók vették kezelésbe, a nemzeti vagyonokat szétszeletelték és kiosztották, mint egy tortát. És jött Ambrus, akinek egyedi stílusa, a rablások előtt felhajtott pohár viszkije védjegyévé vált.

6 / FilmMagazin

A Viszkis bankrablásokkal, akcióval, romantikával, üldözéssel fűszerezett előzetese megcsinálta a kedvet a magyar filmek rajongóinak. A Kontrollt is jegyző Antal Nimród rendező saját, a valóságot és a fikciót ötvöző forgatókönyvéből vitte vászonra Ambrus Attila történetét. „Az első perctől kezdve az volt a cél, hogy olyan szórakoztató, pörgős, akciódús filmet készítsünk, ami a lehető legszélesebb közönségnek szól, azaz azoknak is, akik tudják ki volt és mit tett Ambrus Attila, illetve azoknak is, akik most, ebből a filmből fogják őt, és tetteit megismerni.” – mondta Antal Nimród, aki korábban a Kontroll rendezőjeként lopta be magát a hazai nézők szívébe. Vakmerő volt, gyors és alapos. Vagány volt, híres lett. Ő az, akit mindenki ismer, olyasmit mert, amit

senki előtte, és aki mindig egy lépéssel a rendőrség előtt járt. És aki minden bankrablása előtt megivott egy pohár viszkit. Közel harminc postát, bankot, utazási irodát fosztott ki, és ebből végre úgy élhetett, ahogy mindig is akart. Semmire sem sajnálta a pénzt, miközben mindig egy lépéssel a zsaruk előtt járt, de az utolsó balhé után csattant a kezén a bilincs. A börtön azonban korántsem volt számára az utolsó állomás. Ambrus Attila (Szalay Bence) félárván nő fel, zűrös kamaszkort és javítóintézeti éveket hagy maga mögött, amikor Erdélyből kalandos körülmények között Magyarországra szökik. De az új élet nehezebbnek bizonyul, mint a régi. Egy hokicsapat kapusa és szertárosa lesz, de továbbra sincs pénze, se barátnője.


Antal Nimród saját bevallása szerint a filmben 70-30 % a valóság és a fikció aránya.

míg rá nem jön, miben jó igazán. Vakmerő, gyors és alapos. Egymás után fosztja ki a postákat, bankokat, utazási irodákat. Egyre nagyobbakat kaszál, egyre éhesebb a sikerre, egyre többet akar magának, és új szerelmének (Móga Piroska). De az utolsó balhéja kudarcba fullad, és végül a régóta nyomában lihegő makacs nyomozó (Schneider Zoltán) kezei közé kerül, aki kíméletlenül szembesíti őt a tetteivel. Kettejük játszmája azonban korántsem zárul le a Viszkis elfogásával. Ez a történet hollywoodi mércével is megállná a helyét: adott egy úriember-bandita, aki minden rablás előtt betol egy whiskyt, később pedig népi hősi mítosszá válik. Ambrus Attila 1967-ben született, Csíkszeredán, román erdélyi hegyekben, egyike volt sok tízezer magyarnak, aki Magyarországra jött, hogy megcsinálja a szerencséjét. Budapestre érkezett, az UTE-ban szeretett volna játszani, ahol felajánlottak neki egy karbantartói állást. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy a felajánlott pénz édeskevés. "Rájöttem, hogy pénz nélkül nem tudsz semmit sem elérni, és aki pénzhez jut, annak hatalma van" – magyarázta Ambrus egy interjúban. Így vásárolt egy parókát, és leborotválta a szakállát, de

egy kis bajuszt meghagyott, amit később tervezett eltávolítani, és elkezdte felderíteni a lehetséges célokat. Első zsákmánya 1993. január 22-én 460 000 forintot volt. "Soha nem láttam annyi pénzt, amikor rájöttem, milyen könnyű pénzt keresni anélkül, hogy kilenctől-ötig tartó munkám lenne." – nyilatkozta később. A következő alkalommal 660,000 forint lett a zsákmány. Ahogy a bátorság és a bizalom növekedett, Ambrus hamarosan az adrenalin rabjává vált. "Olyan lett, mint egy játék, amikor elkezdtem beélni magam a szerepbe, egyfajta késztetésem volt, és oly sokszor sikerült a hatóságokat kijátszani, ez egyfajta sport volt. Sikerrel járni." A magyar rendőrség bénasága Ambrust népi hőssé avanzsálta. A ’90-es évek elején, mielőtt a szervezett bűnözés megvetette a lábát Magyarországon, a bankok és postahivatalok egyszerűen nem készültek fel a fegyveres rablás lehetőségére, amely a kommunista rendszerben szinte ismeretlen volt. Kevés volt a biztonsági őr vagy riasztó. Ugyanakkor, Ambrus nagyon jól látható tünete volt a sokkal mélyebb rossz közérzetnek. A szervezett bűnözéssel foglalkozó első vállalatok budapesti állomásokat hoztak létre,

pénzmosási műveleteket hajtanak végre, amelyeknek nyereségét nagyrészt a fogyasztói gazdaságba fecskendezik. Gyakran előfordul, hogy izmos férfiak bukkannak fel a budapesti sugárúton fényes új BMW-ken, vastag aranyláncokkal a nyakuk körül, miközben apró mobilokról beszélgetnek. Eközben sok magyar küzd, hogy havi fizetésükből megéljenek. Az elfogása előtti időszakban rövid ideig bizonyos népszerűségre tett szert. Sok rajongója volt és van; Csala Zsuzsa segítségével pl. a börtönben leérettségizett, majd kerámiakészítéssel kezdett el foglalkozni, angolul tanult és haditudósítónak készült. A Dunaújvárosi Főiskolán kommunikációból, 2009-ben le is diplomázott.

Stáblista Rendező: Antal Nimród Főszereplők: Jessica Rothe, Israel Broussard, Roby Modine Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. november 23.

FilmMagazin / 7


HÁTTÉR

COCO „Soha ne becsüljük le a zene erejét.” Írta: Guts1983

A

nnak ellenére, hogy családjában már régóta zenei tilalom van érvényben, a 12 éves Miguel mégis arról álmodozik, hogy egy nap akkora muzikális híresség lesz, mint megboldogult bálványa, Ernesto de la Cruz mexikói zenész és filmsztár. Kétségbeesetten próbálja bizonyítani tehetségét, miközben útjuk során ő és hű négylábúja, Dante a holtak színpompás, lüktető és élményekkel teli világában találják magukat. Itt találkoznak a megnyerő karizmájú, ugyanakkor szélhámos csontvázzal, Hectorral is, így a kicsiny trió közösen vág neki a felejthetetlen pillanatoknak, hogy közben fényt derítsenek Miguel családi múltjára is. Az elsősorban animációs munkáiról ismert Lee Unkrich rendezőnek még 2010-ben jutott eszébe először a Coco alapötlete, abban az esztendőben, amikor a legendás franchise, a Toy Story trilógiává avanzsáló harmadik fejezetét elkészítette.

8 / FilmMagazin

2015-ben a Disney felvásárolta az Alcaraz-ot a filmmel kapcsolatos konzultálás érdekében, majd csatlakozott a projekthez a latin drámaíró, Octavio Solis is, valamint Marcela Davison Aviles, a Mexican Heritage Corporation egykori vezérigazgatója, méghozzá abból a célból, hogy kulturális tanácsadói csoportot alakítson ki. Forgatókönyvírónak pedig Adrian Molinát és Matthew Aldrichet kérték fel, akik nagy elánnal láttak hozzá a munkának: „A Coco-val meg kell látogatnunk Mexikó gyönyörű országát” – nyilatkozta Molina, akinek legismertebb alkotásai a L’ecsó és a Szörny Egyetem. A teljes történetért végül Unkrich, Molina, Jason Katz és Aldrich feleltek. Az alapötlet annyira megtetszett a stúdió fejeseinek, hogy a Disney azonnal levédette a Día de los Muertos kifejezést (spanyolul Día de Muertos, vagyis a Holtak napja). Ezt az eljárást azonban az Amerikában élő mexikói-amerikai közösség erő-

sen bírálta. Az egyikük közülük az a karikaturista, Lalo Alcaraz volt, aki egy „Muerto Mouse” című filmes plakátot készített, a borítóján egy Godzilla méretű csontváz Mickey Mouse-zal. Az amerikai Change.org website-on több mint 21 ezren írták alá a petíciót, mondván, hogy a levédett védjegy a „kulturális eltulajdonítás és kizsákmányolás legroszszabb módja.” Egy héttel később a Disney visszavonta kezdeményezését, és a hivatalos közleménye szerint: „A védjegybejelentés célja az volt, hogy megvédjük a filmünket és a hozzá kapcsolódó tevékenységeinket. Azóta viszont úgy határoztunk, hogy a film címét megváltoztatjuk, és ezért visszavonjuk védjegybejelentésünket.” A filmhez való minél erőteljesebb hűség érdekében a Disney a komplett szinkronszínész stábot úgy válogatta össze, hogy mindegyikük rendelkezzen latin gyökerekkel. Miguel orgánumát a 12 esztendős Amerikában élő, főleg


Brazíliában a film címét "Viva"-ra módosították, mivel a "Coco" könnyen összetéveszthető a portugál "cocô" szóval, ami ürüléket jelent.

sorozatokban szereplő gyermekszínész, Anthony Gonzalez (A híd – 2014), Hectorét Gael García Bernal (Bábel – 2006), míg Ernesto de la Cruz karakterének hangját Benjamin George Bratt (Doctor Strange – 2016) szolgáltatta. Az Entertainment Weekly-nek adott interjújában Unkrich elmondta: „Kezdettől fogva nagyon fontos volt a számunkra, hogy egy teljesen latin csapattal dolgozzunk. Ösztönzött bennünket, hogy ezekkel a rendkívüli emberekkel dolgozhatunk, akiknek a legnagyobb része Mexikóból és Los Angelesből származik.” A Pixar többször is ellátogatott Mexikóba, hogy ihletet szerezzenek a Coco karaktereihez és történetéhez. Unkrich így emlékszik vissza: „Láttam, hogy a mexikói emberek valami olyasmit ábrázoltak a népművészetben, hogy fényes, ünnepi színekben pompázó csontvázak álltak egymás mellett, amelyek megragadták a képzeletemet, és a felfedezés

SZÁMOK BŰVÜLETÉBEN A Pixar fennállása óta eddig 19 filmet készített, és számtalan Oscarjelölést válthatott materiális díjra, neM is beszélve a dollár milliárdokról, amelyet bevételként könyvelhettek el az elmúlt több, mint két évtizedben. A kissé kétes megítélésű Verdák 3. felvonása után az idei esztendőben a Coco indul majd a lelkek meghódítására, és valljuk meg: erre minden esélye megvan. 2018-ban a Hihetetlen család 2, míg 2019-ben a Toy Story 4 érkezik. De 2020-ban és 2021-ben sem tétlenkedik a Pixar, hiszen három, egyelőre meg nem nevezett projektjük is készülőben van.

kanyargós útjaira vezettek. Minden, amit megtanultam róluk, mélyen hatott rám.” A csapatnak ugyanakkor igencsak meggyűlt a baja a filmben látható csontvázállatok megalkotásával, mivel ezek a teremtmények semmiféle izomrendszerrel nem rendelkeznek, így a készítők rájöttek arra, hogy az emberektől eltérő módon kell leanimálni őket, ami nem kis nehézséget okozott a munkálatok során. A stáb zenéért felelős szekciója is rengeteg kutatást végzett Mexikóban, figyelték a mariachi zenekarokat, a cipőkészítőket, az utcai életet, hogy segítsenek a Coco alakításában és kulturális eredetiség megteremtésében. Az utazásokon keresztül a filmesek megfigyelték és meg-

értették, hogy a Holtak napján, de a kollektív mexikói kultúrában is a zene központi szerepet játszik. Unkrich szerint egy olyan történetet adoptáltak, amely a családi kötelékek mellett a zenei szegmenst is előtérbe helyezi. Végül a Coco teljes zenei palettáján mindegy 50 zenész működött közre Mexikóvárosban, helyi hangszerekkel.

Stáblista Rendező: Lee Unkrich Eredeti hangok: Alanna Ubach, Benjamin Gratt, Jaime Camil Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. november 23.

FilmMagazin / 9



KRITIKA A HÓNAP FILMJE „A Rögtönzött szerelem nem egy hétköznapi romantikus komédia. Messziről kerüli a gicscset, nélkülöz minden hatásvadász effektust és mégis, olyan elemi báj és cukiság övezi minden egyes képkockáját, hogy öröm nézni. Mindezt úgy – és minden bizonnyal ebben rejlik a film legnagyobb ereje –, hogy túlmutat a romantikus komédia határain.” >> 34.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A Paddington 2 nem csupán úgy működik, mint egy musical, amelyből történetesen kivették a dalokat. Mintha a műfaj ’60-as évekbeli minden pozitivitását és naivitását szépen belezúdították volna ebbe a filmbe: édes, de mégsem ragadós, cuki, mégsem nyúlik. Egy igazi boldogságbomba, amit vétek kihagyni kicsinek, nagynak és gyermeklelkű felnőttnek egyaránt.” >> 32.

KELLEMES MEGLEPETÉS „Tízéves koromban szerintem én az életemet adtam volna egy ilyen filmért. Ha valaki a gyerekeimre meg a dilis haverjaikra (vagy harminc évvel ezelőtti önmagamra meg a dilis haverjaimra) rábízta volna, hogy na, akkor írjatok egy nektek tetsző szuperhősös forgatókönyvet, és mi megcsináljuk, pénz nem akadály, tuti ez lett volna a végeredmény.” >> 22.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...). 10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó). 20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást. 30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban. 40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos? 50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá. 60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban. 70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes. 80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad. 90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 11


KRITIKA

AZ IGAZSÁG LIGÁJA Lehet, hogy nem kéne szakmányban szuperhősös filmeket nézni, mert megárt a mentális folyamatoknak, de az biztos, hogy az Igazság Ligája közben többször is ökölbe szorult az intellektusom, és sikoltozva kiáltozott kegyelemért. Írta: Kovácsné

H

ogy az én intellektusom ilyeneket csinál, az a kisebbik baj, szplínes egy intellektus, mindenféle öreges rigolyája van neki. De azt intő jelnek veszem, hogy a képregény-homoszexuális nagyobbik gyerekem is csak annyit tudott mondani a végén, hogy „Annyira azért nem volt rossz” a kisebbik meg arra a kérdésemre, hogy mégis mi a fenét írjak erről 9000 karaktert, csak annyit mondott, hogy „Írd be, hogy hát ez sz*r volt, és tegyél bele annyi „a” betűt, hogy kijöjjön a 9000”. A sztori röviden annyi, hogy Batman (Ben Affleck) összetoboroz egy rakat kollégát, hogy lenyomja a gonosz Steppenwolfot (Ciarán Hinds motion capture változatban, de szegénykém felismerhetetlen). El is kél a segítség, mert Steppenwolf az ún. anyadobozok segítségével (gyűjtsd össze mind!) az egész Földet egy pompás, nosztalgikus lávamezővé kívánja alakítani, amilyet úgy szeretett volna gyerekkorában, uszkve tízmillió évvel ezelőtt. Ehhez paradémonok segítségét veszi igénybe (ezek úgy néznek ki, mintha egy

12 / FilmMagazin

steampunk stílust csapató első világháborús katonának gyerekei születettek volna egy kabócától.) A csapatépítő tréningre először Wonder Woman (Gal Gadot) jelentkezik, aztán csatlakozik Khal Drogo helyett Aquaman (sok különbség egyébként nincs, Jason Momoa csak Khal Drogót tud), Flash (Ezra Miller), Cyborg (Ray Fisher), és még a halott Supermant (Henry Cavill) is előássák a cél érdekében. (Aki most kidülledt szemekkel bámul, hogy mégis hogy a fenébe lehet már egy ekkora spoilert leírni, annak üzenném, hogy már a Batman Superman ellen végén simán tudni lehetett, hogy Superman nem hal meg csak úgy. De akinek ez akkor nem esett le: basszus, Superman NEM hal meg csak úgy.) Amúgy az egész történet nagyobb vonalakban a Justice Leage: War című rajzfilmen alapul, amiben benne vannak a paradémonok, az anyadobozok, meg a világuralom, csak ott Steppenwolf helyett Darkseid az ellenség, Superman eleve életben van, és szerepel benne a Zöld Lámpás is. (Gondolom ő most azért ma-

radt ki, mert DC-ék nem akarták magukat még egyszer megégetni a karakterrel a nagyon csúnyát bukó 2011-es Zöld Lámpás film után). Az ugyebár nyilvánvaló, hogy a Bosszúállók DC változatával állunk szemben, anyadoboz = Tesseract (csak a Tesseract nagyságrendekkel jobban hangzik, az anyadoboz az, amiben engem el fognak temetni, ha még egy-két ilyenre elvisznek az örököseim.), Batman = Vasember, Superman = Amerika kapitány, Flash = Pókember, stb. Az is nyilvánvaló, hogy a DC teljesen más stílusban közelíti meg a szuperhősproblémát, mint a Marvel: a reménytelenül képregénymentes életet folytató, viszont instant szórakoztatásra szomjazó kívülállók helyett inkább az igazi hardcore rajongókat célozza meg. Minden DC alkotás sötétebb, komorabb, erőszakosabb, mint az ellenfél produktumai, az Igazság Ligája tehát szükségszerűen nélkülözi a szikrázó párbeszédeket, a cuki mellékkaraktereket és a gyermekded humort, ehelyett viszont.. ehelyett viszont sajnos nem nagyon


A DC eredeti tervei szerint a filmet rész részre bontották volna, de végül a különálló folytatás mellett döntöttek.

FilmMagazin / 13


KRITIKA ad semmit. Azt már egyéb DC filmek kapcsán is kifejtettem, hogy nagyon nehéz komolyan vehető, elgondolkodtató történetet kreálni olyan szereplőkkel, akikről egy kisebb atombomba simán lepattan. Nem megoldhatatlan, de nem is egyszerű, mert a néző istenigazából arra kíváncsi, ki dobja majd kosárra a lepattanó atombombát, nem pedig arra, mit gondolt közben Batman az anyjáról (mármint a saját anyjáról, nyilván). A helyes egyensúlyt DCéknél nagyjából a Wonder Woman találta el, nyilván nem egy Gabriel Garcia Marquez komplexitású dologra kell gondolnunk, de mégiscsak volt valami követhető történetszál, amit épp csak annyira röhécseltek el, hogy az is élvezze, aki amúgy

14 / FilmMagazin

alapból tesz az egészre. A Batman Superman ellen esetében erősen rezgett a léc, Az Igazság Ligájánál pedig a léc fájdalmasan ráesett az ártatlan mozijáró bütykére. Azt komoly arccal senkinek nem lehet 110 percben eladni, hogy hűűű, jaaaaj, jön a gonosz Steppenwolf (és rálép az angyalarcú orosz kisdedekre, mert rálép, kérem, az egy olyan). ZS -kategóriás tévéfilmben két tamponreklám közt este 11-kor nyugodtan, de egy ekkora nagy vásznon semmiképp. Úgy pláne nem lehet a dolgot eladni, hogy az első fél-egy órában az ember csak kapkodja a fejét, hogy mivanmivanmivan, mert a film elfelejti felvezetni, hogy ki kicsoda, miért van ott, ahol, és egyáltalán, mégis mi a franc történik, pedig el-


Zack Snyder elárulta, hogy a film elkészítéséhez Akira Kurosawa 1954es klasszikusa, A hét szamuráj volt rá nagy hatással.

méletileg nekem megvan az összes háttér-információ, mert láttam az Acélembert és a Batman Superman ellen-t is. Értem én a problémát: Az Igazság Ligája forgatókönyvét 2008 óta írják folyamatosan, ha nem piszkált bele legalább egy tucat író, rendező és producer, akkor egy sem. A végeredmény meg pont olyan, mint az a kutya, aminek tizenkét emberre egyszerre próbált meg tizenkét trükköt megtanítani (döglött). Nem azt mondom, hogy egy Marvel sorozatba, vagy akár a Star Warsba jó mulatság a kellős közepén belecsapni. De Az Igazság Ligájában az alkotók a legminimálisabb információt sem biztosítják a kívülállók számára, most vagy tudom fejből, mit keresnek a városban az első világháborús kabócák és kicsoda Aquaman, Flash meg a többi bunyóspityu, vagy percekig tárgyalhatok suttogva a kölkeimmel, (és a felét nem értem annak, amit mondanak, mert tele van nassal a szájuk). Úgy meg végképp nem lehet egy alapvetően ostoba sztorijú filmet

eladni, hogy a karakterek kidolgozottsága, illetve a szereplők interakciói kritikán aluliak. Mint korábbi cikkekben már említettem, Ben Affleck egyáltalán nem rossz a kiégett, idősödő, kapuzárási pánikkal küzdő Batman szerepében. Ha épp van neki írva valami normális történet vagy szöveg. Ebben a filmben nincs. Még a Lego Batman legszebb pillanatait idéző klasszik egysoros poénokból is csak az az egy jön be, amikor a „Mi a szuperképességed?” kérdésre azzal válaszol, hogy „Gazdag vagyok.”, csak épp ezt az előzetesben már elsütötték. Mindannyian tudjuk, mi mindent kihozott Gal Gadot a Wonder Woman-ből. Ebben a filmben ugyanaz a problémája, mint Affleck-nek, nincs tisztességesen megírt szerepe. Voltaképp az egész figura annyira van kárhoztatva (a nyilvánvalón kívül), hogy ő a Nő a csapatban, ennek megfelelően időnként be lehet nézni az ultrarövid szoknyája alá, időnként meg negédesen rámosolyog az alienekkel pofozkodó, meg kisebb városokat

AZ IGAZSÁG LIGÁJA SZTÁRJAI SZÍVESEN TALÁLKOZNÁNAK A MARVEL HŐSEIVEL Az Igazság Ligája szuperhőseit alakító színészeknek nem lenne ellenére, ha a Marvel filmek legerősebb karaktereivel kellene összemérniük az erejüket. Hollywood hemzseg manapság a képregényadaptációktól és ezek között is a Marvel és a DC szuperhős univerzumai a legkiemelkedőbbek. A bőség zavarában akadnak olyan nézők is, akik nem tudnak különbséget tenni egyik és másik szuperhőscsapat között és valószínűleg fel sem tűnne nekik, hogy egy Igazság Ligája - Bosszúállók crossover mennyire furcsa dolog lenne. Viszont akármennyire jártas vagy sem egy ember a képregényfilmekben, annyi biztos, hogy egy ilyen összecsapást kevesen hagynának ki. Nincs ez másként magával az Igazság Ligája sztárjaival sem, akiket egy interjú során szembesítettek a kérdéssel. Míg Ben Affleck és Rey Fisher maradtak a tartózkodóbb válasznál, addig Gal Gadot és Jason Momoa fantáziája rögtön szárnyalni kezdett. Utóbbi, aki Aquamant kelti életre a filmvásznon így nyilatkozott: „Örömmel szerepélnék egy crossoverben. Még szép hogy! Együtt lehetnék Hemsworthel, imádom azt a fickót. Ott állnék Thor vagy Hulk mellett aztán fognám és berántanám őket a vízbe, hogy megfulladjanak.” Momoa vicceskedése mellett Henry Cavill egy érdekes érvet hozott fel, ami mellett nem zárható ki, hogy egyszer tényleg megvalósul ez a nem mindennapi crossover: „A képregényekben már volt rá példa és, ha egyszer kezdenek kifogyni az ötletekből vagy az emberek már kezdik azt érezni, hogy mindent láttak, akkor a jövőben akár még ez is megtörténhet." Egyelőre még fáradhatatlanul dolgozik mind két stúdió a saját univerzumuk építésén és frissen tartásán, de mi lesz 10 vagy akár 20 év múlva? Valóban rengeteg képregényből lehet ihletet meríteni, de ahogyan Cavill is mondta, előbb-utóbb vagy a történetek vagy pedig az emberek fáradnak bele és ekkor egy olyan húzás, mint az Igazság Ligája vs. Bosszúállók kellően merész lehet ahhoz, hogy újra lángra lobbantsa a műfajt.

FilmMagazin / 15


KRITIKA romba döntő kisfiúkra, mint egy elnéző anyucika. Határozottan idegesítő. Ami ennél is idegesítőbb, az Ezra Miller, mint Flash. Zack Snyder-nek, a rendezőnek kb. nyolcszáz helyen kellett megmagyaráznia a népszerű Flash sorozat habzó szájú rajongóinak, hogy miért Millert választotta a tévében szereplő Grant Gustin helyett. Az érvelés ismerős: a DC filmek hangulata, a komolyság, a sötétség, a stb., amiben nem fér el egy szeleburdi, szélesen vigyorgó, mondhatni szerethető Gustin-jellegű arc. (Különben is – hangzik Snyder érvelése azok számára, akiknek tényleg elment az eszük a tömérdek szuperhősös hülyeségtől – a DC univerzumról MINDENKI tudja, hogy voltaképp multiverzum. vagyis végtelen számú Föld létezik benne, az egyikben Flash így néz ki, a másikban úgy.) Ezzel nem is lenne gond, ha Ezra Miller nem lenne baromi ijesztő. (Tudom, hogy undokul hangzik, de ezt ennél jobban nem tudom megfogalmazni). Az utolsó dolog, ami az Igazság élettelen és humortalan Ligájába hiányzott, az egy kényszerbeteg, fura figura. (Aki még mindig messze a legemberibb az összes reccsgatyás marha között.) Henry Cavill megbízhatóan hozza a folyamatosan bánatba borult Supermant (a gyerekeimnek pl. ő volt a legszimpatikusabb), és Ray Fischer is érthetően vezeti fel a lassan géppé váló Cyborg lelki izéit. Csak egymással nem tud ez a sok istenáldotta tehetség mit kezdeni. Az univerzumépítés egyébként százezres fordulatszámon pörög. Az átlagnézőt ez nyilván totál hidegen hagyja, de azért néhány máris klasszikussá avanzsált referenciát én is ideírnék: a film elején akkora betűkkel van kiírva egy épületre, hogy Janus, hogy az nem lehetett véletlen. Utánanéztem, tényleg nem véletlen: a Fekete Maszk nevű gonosztevő családjának cégét hívják Janusnak, ezért most azon zsizseg mindenki, hogy vajon a Fekete Maszk lesz-e Batman következő ellensége. Az, hogy Bruce Wayne batmobil, batűrhajó vagy batroller helyett lovon érkezik meg a tengerparti faluba Aquamant keresgélni, elegáns képregényes utalás a Dark Knight Returns képregényre, amely-

16 / FilmMagazin

GIGÁSZIVÁ NŐTT A FILM KÖLTSÉGVETÉSE Sok viszontagságon evickélt át az Igazság Ligája, míg a mozikba került, hiszen Zack Snyder kezdte el, de végül Joss Whedon fejezte be a munkálatokat. Adja magát a kérdés: mi történik akkor, ha a film (a Batman Superman ellenhez hasonlóan) az elvártak alatt teljesít. A Wall Street Journal szerint nincs ok az aggodalomra. És nem az ilyenkor szokásos merchandise-ing és hasonló egyéb nyalánkságokra kell gondolni, amelyek egyébként már hónapok óta ontják magukból a hősök emblémáival, vagy filmes megjelenésével ellátott pólókat, bögréket, az akciófigurákról nem is szólva. Sokkalta prózaibb okai vannak. Még csak nem is azért, mert sikerült féken tartani a költségvetést (elvégre Snyderről beszélünk), amihez hozzájárult még a Whedon által hosszúra nyúlt utóforgatás, beleértve Henry Cavill hírhedt bajszának a digitális utómunkálatokkal való eltüntetése, ami így nagyjából 300 milliónál állhatott meg és ebben még nincsenek benne a reklámköltségek. Viszont magukat meg nem nevező belsős források szerint Whedon dialóg központú jelenetei segítettek abban, hogy a költségvetés 300 millió alatt rekedjen.


A film napra pontosan 16 évvel azután fog megjelenni, hogy az animációs sorozat megjelent.

>> ÚGY

NEM LEHET A DOLGOT ELADNI, HOGY AZ ELSŐ FÉL-EGY ÓRÁBAN AZ EMBER CSAK KAPKODJA A FEJÉT, HOGY MIVAN, MERT A FILM ELFELEJTI FELVEZETNI, HOGY KI KICSODA, MIÉRT VAN OTT, AHOL, ÉS EGYÁLTALÁN, MÉGIS MI A FRANC TÖRTÉNIK, PEDIG ELMÉLETILEG NEKEM MEGVAN AZ ÖSSZES HÁTTÉR-INFORMÁCIÓ, MERT LÁTTAM AZ ACÉLEMBERT ÉS A BATMAN SUPERMAN ELLEN-T IS. << re a Batman Superman ellen-t alapozták. (A lovaglós Batman valamiért annyira ikonikus egyébként, hogy még Tim Burton is leforgatott egy ilyen jelenetet a ’89-es Batman-hez, de aztán elvetette az ötletet.) Az meg egy kimondottan cuki ötlet, hogy egy pár másodpercre felbukkanó címlapon a „Visszatértek-e szuperhőseink a szülőbolygójukra?” címsor alatt Superman képe mellett David Bowie és Prince látható. Az univerzumépítés viszont sajnos csak az apró dolgok szintjén okés, a nagyobb eszmei vonulatok mentén szerintem nagyon nem. Mi ez a hirtelen érzelmi váltás, hogy a brutális Batman Superman ellen után az ezüsthátú denevér egyszerre csak a legnagyobb Superman rajongó lesz, és mindenáron életre akarja kelteni azt, akit alig egy éve mindenáron cafatokra akart robbantani? Ahogy elnézegettem az interneten, ezt nem

csak az én gyomrom vette be nehezen. Akinek érzékeny a füle, bizonyos zenei csemegéket is felfedezhet. Az Igazság Ligájának zenéjét Danny Elfman szerezte, aki nagyon meghatóan megemlékezett saját magáról, és időnként becsempészte az új filmbe az ősi 1989-es Batman témát, amit szintén ő írt. Superman feltámasztásakor néhány taktus erejéig felcsendül John Williams halhatatlan klasszikus eredeti Superman dallama, amikor pedig a csapat belép a kryptoni űrhajóba, az Acélember zenéjéből hallhatunk néhány foszlányt. Mekkora móka már. Aláírom, hogy a Thor: Ragnarökkel a Marvel egy kicsit tényleg túltolta a csattogós szárnyú falepkét, mélyen belegyalogolva az elkötelezett képregény-rajongók csipkés lelkébe. De inkább még harminc kretén bohózat, mint még egy ilyen

sótlan, élvezhetetlen feketeleves. Márpedig nem ússzuk meg a dolgot: itt vannak a nyakunkon Aquaman és Flash saját filmjei, sőt, Az Igazság Ligája 2-nek is jó előre megelőlegezték a bizalmat. A lányaimat meg vagy az apjuk viszi majd moziba, vagy addigra lesz valami jó kiállású, megbízhatóan képregény-mentes fiatalember, aki megteszi nekik (nekem.) ezt a szívességet.

60% Stáblista Rendező: Zack Snyder Főszereplők: Ben Affleck, Gal Gadot, Henry Cavill, Ezra Miller Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. november 16.

FilmMagazin / 17


KRITIKA

GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN Mind közül az egyik legtöbbet elhangzó reakció Kenneth Branagh filmjére még a premiert megelőzőn az volt, hogy „minek újból elmesélni ezt a sztorit, hiszen úgyis tudjuk, ki a gyilkos”. Írta: Sanya08 s ha tudjuk ki a gyilkos, akkor mi értelme van ismét elmesélni ugyanazt a történetet? Ha egyszer sejtjük, hogy nagy változtatást nem fognak ilyen téren eszközölni? Ez egy jogos érv, viszont ha ezen átlendülünk, akkor azt se szabad elfelejteni, hogy ahány rendező, annyi szemléletmód és ahány színész, annyi forma. Rég volt már Sidney Lumet klasszikusa (1974ben) és bár újranézve képtelenség nem látni, miért is kapta meg ezt a nemes címet, ne legyünk igazságtalanok, igenis megérdemli ez a történet is azt, hogy többször elmeséljék. Ráadásul még egyszer hangsúlyozom: rég volt már 1974. Kenneth Branagh az utóbbi években hanyagolta kamera előtti tevékenységeit és inkább arra gyúrt rá, hogy tőle meglehetős szokatlan módon blockbusterekkel keresse a nézők kegyeit. Ilyen volt a 2011-es Marvel produkció, a Thor, később

É

18 / FilmMagazin

Chris Pine főszereplésével a gyorsan elfeledett Jack Ryan, a 2015-ös Hamupipőke, most pedig az újonnan jött Gyilkosság az Orient expreszszen. Rendben, itt kakukktojással van dolgunk, mert nem feltétlen nevezném blockbuster tematikának Agatha Christie regényeit, de tudja a fene, a jövő még bármit hozhat. Mindenesetre Branagh nem bízott semmit sem a véletlenre. Már a mozgóképes promóciós anyagok is büszkén hirdették a díszes sztárkavalkádot (itt egy Johnny Depp, ott egy Daisy Ridley, amott meg egy mostanában ismét erőre kapó Michelle Pfeiffer), nem beszélve a teaser trailerben használt Imagine Dragons dalról és a második előzetes gyorsra vágott, akciófilmet sejtető mivoltáról. No és ne feledkezzünk meg arról a csodálatos bajuszról sem, amit egyből két vállára kapott az internet népe (teljes joggal – tegyük hozzá). Mondjuk úgy, megtettek mindent

annak érdekében, hogy a nagybetűs KÖZÖNSÉG érdeklődését felkeltsék. Kis megvezetés történt itt, drága olvasók, de oda se neki: a részemről inkább mondható a meglepetés kellemesnek, még ha nem is gondolom azt, hogy az eredmény klasszikussá nemesedik majd a távoli jövőben. Na de lássuk végre a történetet: Hercule Poirot (Kenneth Branagh) épphogy felgöngyölít Jeruzsálemben egy tolvajlási ügyet, szinte máris jön a következő probléma. Ideje nincsen, hogy a finoman illatozó, frissen kisült kenyereket végigkóstolja, már pattan is fel a híres Orient expresszre – nem is sejtvén, hogy ez az átvezető út pályafutásának vélhetőleg egyik legösszetettebb esetét fogja magában foglalni. Az egyik hálóvagonban ugyanis egy éjszaka gyilkosság történik. Nem más hal meg, mint Mr. Ratchett (Johnny Depp), aki még korábban


A valóságban is történt gyilkosság az Orient expresszen: Maria Farcasanut meggyilkolta Karl Strasser majd a hulláját kidobta a mozgó vonatból.

>> A HANGVÉTEL

INKÁBB AZOK SZÁMÁRA FOG KEDVEZNI, AKIK VEVŐK A LASSABB SODRÁSÚ FILMEKRE, ÉS AKIK NEM VÁRNAK KÉTPERCENKÉNT EGY AKCIÓJELENETET. <<

FilmMagazin / 19


KRITIKA

busásan megfizette volna Poirot őrző-védő szerepében nyújtott szolgálatát. Egyértelmű már a kezdettől: Ratchett bajusza – bocsánat, füle – mögött vaj van, de a gyilkosság az kérem gyilkosság, a vonat elé hóakadály gördült, így addig rágja a szerelvény ügyelője a híres detektív baju. szóval fülét, amíg az beadja a derekát és lemond a Charles Dickens-nyújtotta olvasási élvezetekről. Egye-fene, Poirot beindítja agytekervényeit és minden apró részletre odafigyelvén elkezdi kihallgatni egytől-egyig az utasokat. És hogy ki ölhette meg Ratchettet? Nagyjából bárki. Van egy jó hírem azok számára, akik esetlegesen attól féltek, hogy Poirot hasonlóan modernizált köntösbe lesz bújtatva, mint kollégája, Sherlock Holmes. Hogy majd ököllel védi a törvényt és mondjuk a bajszából pisztolyt ránt elő. Szerencsére erről szó sincs. Eltekintve néhány frissítéstől, mint például a sétabot célszerű használata – mondjuk úgy, akció közben -, a karakter ugyanaz az élvhajhász, excentrikus detektív, akit megismerhettünk régebben. Branagh pedig abszolút nyerő választás volt a szerepre: szigorú, megnyerő, bájos akcentusa és módfelett mókás bajusza pedig csak hab a tortán, amikor pedig arról van szó, akkor úgy tud kuncogni egy regény olvasása közben, hogy attól bárki-

20 / FilmMagazin

nek jobb kedve támad. Érezhetően a rendező maga is élvezettel bújt a figura bőrébe: ami azt illeti, így viszszagondolva a filmre azt éreztem, talán túlságosan is rátelepedett a film egészére. Itt pedig muszáj behozni a képbe Lumet eredetijét: ott érezhető módon mindenkit egyenrangúként kezelt a rendező, itt az egyeduralkodó Poirot, enyhe teret engedve némi egészséges egoizmusnak. Egészséges, mert bár példának okáért egy régi szerelem felidézése meglehetősen gyenge próbálkozás volt arra vonatkozólag, hogy a főhőst még több vonással gazdagítsák (csak lóg a levegőben és nem kezdenek vele semmit), egyszerűen jó, mi több, nagyon jó nézni, ahogy Branagh valósággal lubickol a szerepében. A finisben pedig még azt is megbocsátjuk neki, amikor előtör belőle egy kis shakespeare-i teatralitás. Egyeduralkodót írtam és alighanem ez a legnagyobb problémája a filmnek. Branagh mintha szeretett volna főt hajtani Lumet filmje előtt azzal, hogy ekkora sztárkavalkádot szerződtet a történethez, de itt úgy éreztem, hogy nem kapnak igazán teret ezek a színészek. Michelle Pfeiffer persze kap egy kis magánszámot (micsoda kiváló színésznő ő) és úgy alapvetően mindenki jó, de a nagy forgatagban kicsit mindenki eltűnik és senki nincs, aki ki-


A filmhez majdnem leszerződött Angelina Jolie és Charlize Theron is, de egyikük sem volt megelégedve azzal a szereppel, amit ajánlottak nekik.

AZ IGAZI POIROT? Az Agatha Christie rajongók körében Hercule Poirot neve mára már teljesen összefonódott David Suchet nevével, aki 1989-től 2013-ig csaknem 70 tévéfilmben játszotta a híres detektívet. Alakításáért még a királynő is kitüntette.

emelkedne. Nem ismerjük meg őket dacara a két órás játékidőnek és a komotósabb tempónak. Nem töltöttem velük elég időt – egyikük sem gyakorolt rám kellő hatást, ez pedig ilyen színészeknél főbenjáró bűn. Szegény Johnny Deppre pedig egész egyszerűen rossz ránézni, arról nem is beszélve, hogy a szerepét jelentősen túljátszotta, karakteréről első ránézésre ordított, hogy egy szemétláda (ami lehet szándékolt volt, de mégis zavaró). Muszáj azonban ezek mellett szót ejteni a kameramunkáról, ami Haris Zambarloukos keze munkáját dicséri (Zambarloukos volt felelős a Hamupipőke, a Jack Ryan és Az élet ára operatőri feladataiért is). 64mm-re forgatott képsoraiba vegyült annyi finom, elegáns grandiozitás, ami hatalmas élménnyé tette a film nagyvásznon történő megtekintését. Legyen szó akár az ötletes, vonatbelseji felvételekről, a közelikről, a havas tájról, vagy akár arról a festményszerű beállításról, ami a film végén, a nagy szembesítéskor történik. De még akár azokat a felvételeket is mondhatnám, amikor nem látunk mást, csak Poirot kétségektől gyötrődő arcát és azokat a kék szemeket. Nagyvászonra termett, na. Ami kicsit elidegenítheti magától a nézőket azonban, az a film enyhe régimódisága. Nyilván, Branagh-tól

már megszokhattuk, hogy ő kevéssé tartja a lépést a korral a filmben megnyilvánuló avíttság azonban jelen esetben bár bájos, nem feltétlenül szerencsés: például feketefehérben flashback-jelenetet forgatni egészen ódivatú és furcsa hatást kelt, akárcsak ha a kilencvenes években járnánk. A hangvétel pedig inkább azok számára fog kedvezni, akik vevők a lassabb sodrású filmekre, és akik nem várnak kétpercenként egy akciójelenetet. Azok, még ha olykor döcögős is az út, valószínűleg kedvüket lelik majd a látottakban. Minden apróbb hibája ellenére tehát egy szimpatikus alkotás kerekedett Agatha Christie híres regényének harmadik mozgóképesítéséből. A színészekért ugyan vérzik a szív, de Branagh és a képek (és mellé Patrick Doyle csodás muzsikája) sok mindent feledtetnek és amúgy is hiányzott már egy olyan hős, aki ilyen örömmel falatozik egy süteményből és nyomozás helyett inkább olvasgatna egy jót a fülkéjében. Ami pedig a befejezést illeti, bár sok újdonságot nem mutat az eddig ismertekhez képest, sokkal jobban rámutat detektívünk őrlődésére és arra, milyen nehéz egy ilyen helyzetben igazságot szolgáltatni. Valami, amit Lumet filmjéből kicsit hiányoltam. Ha úgy vesszük, már csak azért megérte újraforgatni.

70% Stáblista Rendező: Kenneth Branagh Főszereplők: Kenneth Branagh, Johnny Depp, Daisy Ridley Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. november 9.

FilmMagazin / 21


KRITIKA

Két dolog kívánkozik ennek a cikknek az elejére. 1. Germanisztika szakosok ne nézzék meg a Ragnarököt (meg mondjuk a többi Thor filmet seX), mert idegrohamot fognak kapni. 2. Bárki, aki nem képes a felhőtlen szórakozás oltárán feláldozni az összes agysejtjét, annak a kettőnek a kivételével, ami ahhoz kell, hogy megrendelje a kukoricát, majd az átvett terméket a szájhoz emelje, szintén ne nézze meg a Ragnarököt, ugyanezért. Mindenki másnak irány a mozi. Írta: Kovácsné

22 / FilmMagazin


A

filmnek az a szubminimális története, ami egyáltalán van neki, annyiban foglalható össze, hogy Thor, a mennydörgés és a premier plán felsőtestek istene (Chris Hemsworth) aggódik az álmai miatt, melyekben Asgardnak, az istenek otthonának pusztulását vizionálja. (Mindazok a germanisztika szakosok, akiket nem riasztott el az iménti figyelmeztetésem, készséggel fel fogják világosítani a mellettük ülőket, hogy Ragnarök az a világ vége, közelebbről az asgardi istenek pusztulása, illetve egyes nézetek szerint egy teljesen új világ hajnala is egyben). Visszautazik tehát Asgardba, ahol egy felülmúlhatatlanul humoros jelenet keretében találkozik testvérével, Lokival, a cselszövés és az ellenállhatatlan brit szexepil istenével (Tom Hiddleston). Kettesben elmennek megkeresni apju-

kat, az Oscar-díjas, de pénzért amúgy bármit eljátszó urát (Anthony Hopkins). Egy másik felülmúlhatatlanul humoros jelenetben útbaigazítja őket Dr. Strange, aki ugyan nem isten, viszont egy isten (Benedict Cumberbatch), de így is túl későn találnak rá az öregre: egy szupergonosz diverzáns különítmény A Gyűrűk urából (Cate Blanchett mint a halál istennője és Carl Urban, mint a köpönyegforgató baltásember) egy indokolatlanul nagy farkassal a háttérben nekilát uralma alá hajtani Asgardot, a későbbi tervekben pedig természetesen az egész világ szerepel. Az események forgatagában Thor és Loki kikötnek egy bolygón, ahol az univerzum összes szerves és szervetlen szemete landol, a bolygó urának, a Nagymesternek (Jeff Gold-blum) a legnagyobb örömére, aki a még mozgó szerves

hulladékból gladiátorviadalokat szervez, a szervetlenből meg csiricsáré városokat építtet. Felbukkan egy kiugrott, részeges valkűr (Tessa Thompson), mi több, felbukkan maga Hulk is (Mark Ruffalo), aki szemlátomást szintén alaposan kiugrott valahonnan, majd számos felülmúlhatatlanul humoros jelenet után mindenki mindenkivel jól összeverekszik, és happy end. (Vagy a happy end az itten mostan spoiler? Hát, aki tényleg ezen akart intellektuálisan izgulni, az megérdemli!) Tízéves koromban szerintem én az életemet adtam volna egy ilyen filmért. (És ehelyett mit kaptam? Támadás a Krull bolygó ellen-t. Istenem, hogy az milyen sz*r volt.). Ha valaki a gyerekeimre meg a dilis haverjaikra (vagy harminc évvel ezelőtti önmagamra meg a dilis haverjaimra) rábízta volna, hogy na, akkor

FilmMagazin / 23


KRITIKA

írjatok egy nektek tetsző szuperhősös forgatókönyvet, és mi megcsináljuk, pénz nem akadály, tuti ez lett volna a végeredmény. A Ragnarök voltaképp nem film a szó klasszikus értelmében, mert a története még annyira sem vehető komolyan, mint bármely más olyan filmé, amiben emberek testhezálló gatyákban a záporozó golyók közepette levetik magukat a tizedikről a forró lávába, és nem lesz semmi bajuk. Már csak azért sem film, mert az hagyján, hogy igazából nem történik benne semmi, de még a karakterei sem tesznek egyetlen lépést sem bármiféle fejlődés vagy visszafejlődés irányába (kivéve a köpönyegforgató baltásembert, de őt sem az okokozati izék ragadják magukkal, inkább a kötelező teátrális fordulatok fekete örvénye szippantja be). Film helyett a harmadik Ragnarök egy sorozatnyi imádnivaló, térdcsapkodva-fetrengős (mondhatni felülmúlhatatlanul humoros) szkeccs. Látszik, mennyi szeretettel készült a mozi, és mennyire élvezte a dolgot az öszszes szereplő. (Még Cate Blanchett is, akinek pedig szemmel láthatóan nagyon szűk Hela borzasztóan sablonos szerepe. Pedig mekkorákat röhögtünk, mikor rájöttünk, hogy Hela habitusát, színeit és poénjait tekintve nem más, mint Kai, a go-

24 / FilmMagazin

nosz bivaly a Kung Fu Panda 3-ból.) Az is látszik, hogy az egészet soha, senki, egyetlen pillanatig sem vette komolyan. Ez a változatos promóciós események kapcsán is erősen szembetűnő, nem volt olyan interjú vagy fellépés, ami öt perc múlva ne fulladt volna hangos vihogásba (ideértve azt az alkalmat is, ahol a színészek egy random vetítésen váratlanul megjelentek a moziban, és papírmasé díszletek közt, alufóliából készült jelmezekben röviden előadták az egész filmet, érdemes rákeresni az interneten, szem nem marad szárazon). Thornak, mint karakternek mindig is volt egy afféle „gyúrós hülyegyerek a szomszédból” stichje, amit a karakterfejlődés jegyében próbált volna szegény lerázni magáról. Emiatt, pláne az előző bekezdés fényében a Ragnarök kicsit furán illeszkedik az eddigi Thor filmek sorába (de azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem illeszkedik, azon túl, hogy a szereplők nagy része ugyanaz). Normális esetben a hősfilm trilógia valahogy úgy nézne ki, hogy az első részben megismerkedünk a fiatal, kellően heves, zord / halott atyjával hadilábon álló főhőssel, aki a Szerelem és a Bunyó kapcsán apránként megkomolyodik, esetleg a második részben kap egy kis előzményt, a


A filmben maga a rendező, Taika Waititi is feltűnik. Ő alakítja az egyik Korgot.

SZÍVESEN KÉSZÍTENE MÉG EGY THOR FILMET A RAGNARÖK RENDEZŐJE A harmadik Thor filmre Taika Waititi ülhetett a rendezői székbe, akinek a Hétköznapi vámpírokat is köszönhetjük. Úgy tűnik, hogy az egyedi stílusú filmes jó választás volt a Marvel részéről, hiszen nemcsak a mi tetszésünket nyerte el a Ragnarök, de eddig ezt a Thor filmet fogadták a legpozitívabban a kritikusok. A rendező, Taika Waititi a Radio Times interjújában mesélt arról, hogy milyen jó volt együtt dolgozni a Marvellel és szívesen belevetné magát a Thor folytatásának elkészítésébe: „Szívesen visszajönnék és dolgoznék a Marvellel, hiszen fantasztikus stúdióról van szó, remekül tudtunk együttműködni. Teljes mellszélességgel támogatták az elképzeléseimet.” Waititi hozzátette, hogy kizárólag Thor filmet rendezne újra, mivel a többi szuperhőst nemigazán kedveli. Eddig nincs tervben negyedik rész, hiszen a Thort alakító színész, Chris Hemsworth nem szerződött le további Thor filmekre, és mivel már mindenki őt azonosítja a skandináv istenséggel, nem tűnik jó ötletnek bárkire is lecserélni.

harmadik részben egy családot és / vagy egy jó nagy rangot, lényeg a lényeg: a hülyegyerek népvezérré érik. Ehhez képest Thor egyre hülyébb és gyerekesebb (mindannyiunk örömére, hadd tegyem hozzá). A harmadik részben már nincs is szerelem (hála istennek), és a bunyónak is csak annyi eredménye van, hogy a szimpatikus fiatalember impozáns izomzatát mindenféle lát-

ványos nézőpontokból meg lehet mutogatni. Nép az van, meg vezérelni is kell, de az embernek komoly kétségei vannak a végeredményt illetően. Az is tény, hogy a Ragnarök nem az a tipikus akciófilm, inkább nevezném csajos szórakozásnak. Amíg a Nagymester fel nem tűnt, addig csak a lányaim dobálták sikoltozva a bugyijukat a vászon felé (ok, elisme-

rem, Karl Urban megjelenésekor én is meglazítottam a főkötőm masniját), de mikor a lakkozott körmű, Amidala hercegnősre rúzsozott 65 éves Jeff Goldblum betipegett a science fiction nagyjelenetbe, már repült is a bundagatya. Vannak ilyen izék, hogy verekedés meg lövöldözés. De kit érdekel. Meg tudom érteni azokat, akik az egész Ragnarök mozit a pokolba

FilmMagazin / 25


KRITIKA EZÉRT MARADT KI BETA RAY BILL A film rengeteg új karaktert vezetett be az MFU-ba ám akadt valaki, aki sajnos kimaradt. A Marvel Studios elnöke, Kevin Feige ugyanis elárulta, hogy a történet egy korai verziójában szerepelt a rajongók egyik nagy kedvence, Beta Ray Bill is. A karakter még sosem szerepelt mozgóképen, ezért eleinte úgy gondolták a készítők, hogy ideje ezen változtatni, ám a végül elvetették ezt az ötletet: „Eredetileg benne lett volna Beta Ray Bill is, viszont alig szerepelt volna pár másodpercet, és ez nem lett volna igazságos a karakterrel szemben. Többet érdemel. Azonban biztos vagyok benne, hogy később majd találkozunk vele.” Beta Ray Bill közkedvelt karakternek számít a rajongók körében. Története szerint a Bill bolygóját a kiszabaduló Surtur elpusztítja. A faj életben maradt tagjai egy űrhajón ekhagyják a bolygót, és Beta Ray Bill van megbízva, hogy amíg a faj hibernált állapotban van, keressen új otthont. Thor rálel az űrben sodródó hajóra, ahol először harcba szállnak egymással. A harc közben Beta Ray Bill felemeli és használja is Thor kalapácsát, a Mjölnirt. A történet vége, hogy Odin kovácsoltat neki egy saját pörölyt.

26 / FilmMagazin


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az augusztusi számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

>> A RAGNARÖK

BÁTRAN HÚZ LAPOT A GALAXIS ŐRIZŐINEK ORDENÁRÉ SZÍNEIRE ÉS PSZICHEDELIKUS FORMÁIRA, DE ÉRZÉSRE INKÁBB A NYOLCVANAS, MINT A HETVENES ÉVEKBEN TAPICSKOL (KÜLÖNÖSEN A ZENE TEKINTETÉBEN). << kívánják, mert tönkretette a Thor képregények imázsát. Goldblum bohózatba illő karakterének valóban alig van köze az eredeti Nagymesterhez, aki a létező univerzum egyik legerősebb és legveszélyesebb lénye, plusz halhatatlan, plusz stratégiai lángelme és a bonyolult játékok (nem pedig a pankráció.) nagy kedvelője – de ebben a minőségében nem passzolt volna EBBE a filmbe. (További érdekesség hogy a Nagymester és A Galaxis őrizőiben feltűnő, Benicio del Toro alakította Gyűjtő ugyanabba a fajba tartoznak.) És azt tudta-e a kedves közönség (amit én tudtam, mer’ én kiskölök koromban a Germán-kelta regékkel és mondákkal feküdtem és keltem), hogy Fenrir farkas valójában Loki fia? Ez a képregényben is így van – a hab a tortán pedig az, hogy Hela meg eredetileg Loki lánya.(Lehet, hogy Loki sisakján azok az izék voltaképp nyúlfüleket szimbolizálnak?) Lehetne még sorolni a sérelmes pontokat a végtelenségig, ezzel kapcsolatban csak

azt tudom ajánlani, hogy vonatkoztassunk el az imádott képregényektől (de teljesen). A film elképesztően szép, bár kissé bizarr általános dizájnja és idegtépő játéktermi zenéje külön megér egy éjféli misét. (Az ikonikus Immigrant Song a Led Zeppelintől természetesen nem az „idegtépő játéktermi zene”, hanem a „manapság kötelező népcsalogató retró rocksláger” kategóriába tartozik.) A Ragnarök bátran húz lapot A Galaxis őrizőinek ordenáré színeire és pszichedelikus formáira, de érzésre inkább a nyolcvanas, mint a hetvenes években tapicskol (különösen a zene tekintetében). Mindenesetre semmi nem áll tőle távolabb, mint pl. a régi Star Wars filmek letisztult funkcionalizmusa, ami az elmúlt mondjuk 5-10 évben teljesen kiment a divatból. Ahova csak fel lehetett pingálni egy kis bugyikéket meg neonrózsaszínt, oda fel lett pingálva, ahol csak egyenesből görbét lehetett csinálni, az olyan görbe, hogy a túlsó vége már belelóg a negyedik

dimenzióba. Tiszta dekadencia (: Ha az első Bosszúállók az eszképista baromságok 100 pontos maximuma (nálam az), akkor a Ragnarök legalább 80 pontot ér. Sokkal egysíkúbbak a karakterek, lényegesen kevésbé eltalált a gonosz, a túl sok poén miatt minduntalan kizökkenünk az amúgy is nullához konvergáló történetből. De ez senkit nem érdekel: szeretjük, imádjuk, akárhányszor meg tudnánk nézni. És hogy az Eszmei Tanulság és a Nagyívű Kitekintés se maradjon el: a Ragnarökben elhangzik minden magyar értelmiségiek klasszikus (és jelenleg kimondottan aktuális) siráma: „Forradalmat akartam kirobbantani, de nem nyomtattam elég röplapot, és csak az anyám jött el, meg az új barátja, akit utálok.” Még merje valaki azt mondani, hogy a szuperhősös filmeknek nem lehet komoly mondanivalója.

80% Stáblista Rendező: Taika Waititi Főszereplők: Chris Hemsworth, Mark Ruffalo, Cate Blanchet Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. november 2.

FilmMagazin / 27


KRITIKA

BUDAPEST NOIR Fapados noir. Írta: Sanya08

V

an a film utolsó fél órájában egy jelenet. Ebben a jelenetben két remek színész mutatja meg azt, hogy mit is tudnak ők. Egyszerű a helyszín, a szituáció már annál komplexebb, sajnos nem is írhatom le a részleteket, mert azzal lelőném a poént. A lényeg az, hogy ebből a jelenetből süt valami megfoghatatlan feszültség, mely köszönhető a színészeknek és a helyzetnek egyaránt. Kicsit mesterkurzus. Ott van benne minden, ami kell – az érzelmek, a fájdalom, az a rohadt megbánás, minden. Ha a film többi szegmensébe is ennyi élet (még ha mégoly keserves is az) szorult volna, az eredményről sokkal jobban tudnék nyilatkozni. Gordon Zsigmond (Kolavratnik Krisztián), filmünk főhőse bűnügyi újságíró. Ballonkabát, folyton füstölő cigaretta a szája sarkában, borostás arc és jó adag cinizmus. Tudjátok, a szokásos. Magányos farkasként rója Budapest utcáit, témára vadászva.

28 / FilmMagazin

Na, annyira nem magányos, mert vannak hölgypartnerei, de azok is egyéjszakásak. Van persze szerelme is (Tenki Réka), aki fél év után újból felbukkan életében, de vele már egyszer nem működött, nincs rá garancia, hogy majd most fog. Azért próbálkozni lehet. Egy nap történik egy gyilkosság, az áldozat egy prostituált (Törőcsik Franciska). Csak a szokásos. Ám ez a prostituált valamiért különleges. Olyannyira különleges, hogy felsőbb körökben próbálják elsimítani az ügyet. „Egy semmi-gyilkosság, melynek nyomai felsőbb körökig vezetnek.” <sóhaj> Tudjátok, a szokásos. A Kondor Vilmos azonos című, 2008-ban kiadásra került regényéből készült film – ezt szögezzük le itt és most – teljesen vállalhatóvá, szervírozhatóra sikerült. Nézhető, mi több: akár még élvezhető is. Épp csak olyan, mint a zéró kóla: jó-jó, de azért amelyikben van cukor, az finomabb.

A nyitó képsorok már árulkodók: miután Gömbös Gyula miniszterelnök temetésével belőhetjük magunknak a dátumot (1936), megszólal érdes hangján maga Gordon Zsigmond. Reszelős baritonjával tudatja velünk, hogy Budapest valakinek az angyalok, valakinek a bűnök városa. Ő közben hosszú kabátban ballag a munkába, arcáról lerí, hogy egy mélyen cinikus, pártatlan emberről beszélünk. Tudjátok, mint a jó noiros-nyomozós filmekben általában. Tudjátok, mint akiket Bogart játszott. A probléma csak az, hogy míg ott minden organikus volt, itt ez a vonal Magyarországon, magyar környezetben kissé környezetidegennek hat. Mesterkélt, mondjuk ki. Mintha a rendező, Gárdos Éva jegyzetfüzetére fél szemmel sandítva pipálgatná ki a műfaji toposzokat: 1) Cinikus, borostás hős: pipa. 2) Laza szaxofonzene: pipa. 3) Sok cigifüst: pipa. 4) Hard boiled narráció: pipa. Ez így teljesen rendben


A Budapest Noir-t 900 millió forinttal támogatta a Filmalap, a forgatása pedig 47 napig tartott.

van, de ennél tovább nem megy a film, csak felmondja ezeket a dolgokat, nem teszi magáévá, rossz esetben pedig kicsit önmaga paródiájának is hat (ezen azonban idővel túl lehet lendülni). Ugyanez vonatkozik Budapestre, mint a címbeli (egyik) főszereplőre. Hiába a 900 milliós anyagi támogatás, rettentő mód visszaszorították a fővárost és inkább csak pici szegleteit láthattuk a korabeli Budapestnek. Bokszklubok, különböző szórakozóhelyek sorjáznak és gyanús, hogy ezek díszleteire tapsolhatták el azt a sok-sok pénzt, mert nem volt semmi más, amire gyanakszok. Ez így azonban ilyen formában óhatatlanul is tévéfilmes hatást kelt és ezen még Ragályi Elemér és Ragályi Márton operatőri munkája sem nagyon segít, csak elvétve akad egy-két olyan felvétel, ami atmoszférájával esetleg kiemelkedhet (a Thuróczy Szabolcs által játszott fotográfus lakásán történő jelenetek például). Nincs íze, nincs

szaga, nincs vér a pucájában. Nézhetősége a filmnek abban rejlik, hogy a cselekmény egész gördülékenyen megy előre, és ha nagy izgalmakat nem is tartogat, azért érdeklődve lehet figyelni, mint megy a-ból b-be Zsigmond annak érdekében, hogy fényt derítsen az igazságra. A másik, ami a javára írható a Budapest Noir-nak, a remek színészei. Kolovratnik Krisztián ugyan elsőre nem volt túl meggyőző, de végére szívemhez nőtt, mellette pedig Kulka János, Anger Zsolt, Tenki Réka, Kováts Adél, Mucsi Zoltán (végre nem a tőle megszokott idegbeteget hozza) hozza a tőle elvárt szintet. Jó nézni őket, ahogy munkájukat komolyan véve színesítik azt a filmet, ami nélkülük.Nos, meglehetősen fakó volna. Összességében tehát nem lett ez rossz, de épp ez az, lehetett volna ez egyenesen jó is. Lehetett volna az egész film olyan, mint az a bizonyos jelenet. Lehetett volna benne

több kurázsi, több noir, több Budapest. Több minden. Lehetett volna a rendezés sokkal erősebb és kevésbé olyan, mint amilyen lett: olyan bérmunkás.

60% Stáblista Rendező: Gárdos Éva Főszereplők: Kolovratnik Krisztián, Anger Zsolt, Kulka János Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2017. november 2.

FilmMagazin / 29


KRITIKA

BOLDOG HALÁLNAPOT! Te mit tennél, ha ugyanazt az egy napot kellene újból és újból átélned, csak hogy a végén meghalhass? Írta: Török Tamás

A

Blumhouse Productionsnél gondoltak egyet, és fogták Bill Murray 1993-as klasszikusát, az Idétlen időkiget és vegyítették azt a horror-vígjátékok elemeivel. Ennek eredménye nem más, mint egy végtelenül klisés agymenés, amit Christopher Landonnek mégis sikerült egy üdítő, néhol kifejezetten szellemes kis mozivá öszszegyúrnia. Boldog halálnapot mindenkinek! Tree (Jessica Rothe) élete szinte pontosan ugyanabban a mederben folyik, mint bármely másik amerikai középiskolásnak. A fiatal hölgy azonban mind habitusában, mind hírnevében magára vállalta a „suli ribanca” szerepét, a Boldog halálna-

30 / FilmMagazin

pot! pedig hibátlanul érzékelteti, hogy mégis mennyire kibírhatatlan és utálatos a főhősnőnk. Amikor beüt a karma, és születésnapjának éjszakáján egy maszkos gyilkos könyörtelenül meggyilkolja, Tree nem a mennyországban találja magát, hanem ismét annak az ismeretlen srácnak az ágyában, ahol halála napján is felébredt. A lány eleinte betudja az egészet egy gigantikus déja vu élménynek, ám ahogy a napvégén ismét végez vele a titokzatos gyilkos, elkezdi kapizsgálni a dolgokat. Ha már déja vu, én is valami egészen hasonlót éreztem, ugyanis a Boldog halálnapot! mind koncepciójában, mind eszközeiben más pro-

dukciókat idéz meg, és nem is igazán görcsöl azon, hogy újat mutasson. A Parajelenségek írójának önbizalma rendezőként most beigazolódott, hiszen a Boldog halálnapot! az átvett elemeket úgy vegyíti, ahogy azt kell. Minden nap ugyanaz – ebből természetes módon adódik egy egyfajta monotonitás, ami a filmvásznon mégis rengeteg lehetőséget rejt magában. Nem mondom, hogy Landon filmje a végletekig kiaknázta volna azokat, de azért Tree mégis igyekszik kihasználni eleinte végtelen számúnak tűnő lehetőségeit, amik során megfigyeli a campus és a környék lakóit, a gyilkos megtalálásának reményében. Tree mindeközben nyilván megismeri


Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az augusztusi számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

önmagát és átesik egy már ezerszer látott lelki megtisztuláson, ami Jessica Rothe alakításának köszönhetően szinten tudja tartani a film színvonalát. Az első gondolatom, mikor megláttam a harmincéves színésznőt a tini diák szerepében, az volt, hogy pusztán egy szimpatikus színész és karakter duójára lenne szükség, hogy ne legyen halálra ítélve egy pusztán nyers szórakoztatásra szánt produkció. Aztán Jessica Rothe tudomásomra adta, hogy az első benyomásaim téves előítéleteknek bizonyultak, mivel abszolút a hölgy miatt tudott végig érdekes maradni a Boldog halálnapot!. Tény, Rothe színészi eszköztárának palettája nem valószínű, hogy a jövőben szobrot hozna számára, ám amire képes, azt végig meggyőzően és hatalmas lelkesedéssel hozta. A film vígjátékként meglepően jól szuperált, ami leginkább Rothe cinikus és nagyszájú alakításának köszönhető, néhány frappáns beszólás jó pár másodpercnyi hangos nevetésre késztetett, amit a mai vígjátékok nem gyakran érnek el nálam. Kreatív helyzetkomikumra mondjuk, ne kifejezetten számítsunk, a B horrorokra

jellemző kaptafától nem igazán tudott elmozdulni Landon rendezése. A film kezdete előtt hallottam olyan elszólásokat pár nézőtől, hogy „láttam az előzetest, ez egy ijesztő film lesz!”, így tisztáznám azt, ami a kedvcsinálók alapján valóban nem volt egészen egyértelmű. A Boldog halálnapot! nem komikus elemekkel megfűszerezett horrorfilm, ellenkezőleg. Amíg a poénok nagyja ül, Jessica Rothe végig meg tudja nevettetni a nézőt és maga a film is képes röhögni mind a saját, mind a műfaj hülyeségein, addig horrorként nem működik, vagy nem is igazán akar működni a Boldog halálnapot!. Ellenpéldaként rögtön Taika Waitit Hétköznapi vámpírok-ja jut eszembe, aminek nem csak a humora intelligens és remekül megírt, de képes volt horror maradni. Persze nem azért, mert szívinfarktust kapnánk az ijesztgetéstől, hanem mert hiánytalanul idézte meg a műfaj klasszikusainak és a vámpírkultusznak az elemeit, így teremtvén meg egy olyan hangulatot, amire sokszor még a hollywoodi nagytestvérek sem képesek. Christopher Landon filmje nem rendelkezik ilyesfajta identitással, inkább csak gúnyt űz a

horror zsánerből. Van egy-két parásabbra vett jelenet, de borzongásra itt senki se számítson. Főleg, hogy a gyilkos kilétére csalódást keltő módon derül fény, amire még a nevetségesnél is ostobább csattanó teszi fel a koronát. Egy szó, mint száz, a Boldog halálnapot! egy érdekes koncepció találkozása a horror zsáner kliséivel, ami az ügyesen megírt forgatókönyvnek és Jessica Rothe alakításának hála egy kifejezetten kellemes, néhány önfeledt kacajjal megtűzdelt vígjátékot eredményezett. Félni nem fogunk, ahogy meglepetések sem érnek majd minket, de Landon még így is egy szerethető mozit tudott szállítani nekünk.

70% Stáblista Rendező: Christopher Landon Főszereplők: Jessica Rothe, Israel Broussard, Roby Modine Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. november 16.

FilmMagazin / 31


KRITIKA

PADDINGTON 2 Marmelád – avagy mackósajt – a léleknek. Írta: TomPowell

H

árom éve a kellemes meglepetések sorát gyarapította a Paddington című kis családi filmecske, pedig már automatikusan összezárult az ember minden záróizma annak kapcsán, hogy egy animált állat csetlik-botlik a nagyvilágban. Garfield és Alvinék bizonyították korábban a nagyérdeműnek, hogy az ember fenntartásokkal kezelje ezeket az elsősorban kisebbeket megcélzó filmeket, azonban Michael Bond klasszikus mesekönyvei mégiscsak hálásabb alapanyagnak bizonyultak. Az angolok sztár producere, David Heyman – aki elhozta a világnak Harry Pottert, a Legendás állatokat és Oscarhoz juttatta Alfonso Cuarónt a Gravitációval – ezúttal is jó érzékkel találta meg a rendezőt Paul King személyében, aki nem silányította le az alapanyagot, hanem megtartotta annak báját és megfosztva minden cinizmustól a korunkba helyezte azt, a történet pedig éppen ebből az okból kifolyó-

32 / FilmMagazin

lag tudott szívmelengetően hatni. A kérdés az, hogy el lehet-e kétszer egymás után adni ugyanazt a marmeládos szendvicset. A válasz pedig: abszolút! Pedig a stáb lényegében az utolsó fővilágosítóig ugyanaz, mint az első részben (zeneszerző fronton mondjuk történt változás, szerencsére) és a Nicole Kidman helyébe lépő Hugh Grant, valamint Brendan Gleeson és Noah Taylor is a csapatot erősítik, hovatovább még a téteket is sikerült emelni (elsősorban érzelmileg), de a fokozás nem hogy a film kárára vált volna, hanem egyenesen az előnyére. A Paddington 2 nagyon is tisztában van vele továbbra is, hogy mese, így az emberek a legkevésbé sem lepődnek meg azon, hogy egy esőkabátos medve mászkál közöttük (igaz, ez eddig sem volt probléma), de a sztorit szerencsésen sikerült továbbgörgetni. Míg az első rész javarészt a Brown család és a marmelád máni-

ás mackó összecsiszolódásáról szólt, amibe konfliktus gyanánt még bejött Nicole Kidman preparátora, addig az új rész már áthelyezi a hangsúlyokat. A történet ezúttal egy ellopott képeskönyv körül forog, aminek az eltulajdonításáért Paddingtont börtönzik be (természetesen ártatlanul), míg az igazi tettes Phoenix Buchanan a benne elrejtett nyomok alapján próbál mesés vagyonra szert tenni. Nyilván egy elsősorban a kisebbeket megcélzó mese esetében nem a történeten van a hangsúly, hanem annak megvalósításán és persze a tanulságán. A hasonló mozik mindig ezen buktak el: Garfield sótlan volt, mint egy félkész lasagne (amellett, hogy 3 kockás képregényekből próbáltak érdemi filmet összerakni), Alvinék pedig lényegében nem tettek mást, mint az aktuális popslágereket adták elő héliumhangon, ezzel is pörgetve az eladásokat, mindemellett azonban humorukban és


Az alkotók már a Paddington 2 forgatása előtt, 2016. júniusában bejelentették, hogy lesz harmadik rész is.

karaktereikben is bárgyúak voltak. A Paddington 2 szerencsére nem tért le az útról, és a tónust már-már a gejl szintre emelte. Most nyilván megijedt a kedves olvasó, pedig a Paddington 2 csupán úgy működik, mint egy musical, amelyből történetesen kivették a dalokat. Mintha a műfaj ’60-as évekbeli minden pozitivitását és naivitását szépen belezúdították volna ebbe a filmbe: édes, de mégsem ragadós, cuki, mégsem nyúlik. Egy igazi boldogságbomba, amit vétek kihagyni kicsinek, nagynak és gyermeklelkű felnőttnek egyaránt. A koncepcióval pedig mindvégig nagyon tudatosan bántak Kingék, mivel ez a szemlélet még mindig a címszereplő mackóból ered, akinek minden esése és kelése mögött nem az önkényes alkotói szándék áll, hogy most akkor jöjjön a kötelező hasra esős gag, hanem ott van benne a tanítói célzat. Utóbbi rendkívül finoman simul a történet szövetébe és élvezet nézni, ahogy pozitív, végletekig kitartó szemlélete átformálja blazírt, cinikus – mondhatni a hétköznapi ember természetére reflektáló – környezetét, akár Windsor Gardenben, akár egy "elvetemült" börtöntöltelékekkel teli dutyiban csücsül, miközben a pikírt, önironikus humor áthatja az egészet.

Emellett neves színészei sem veszik félvállról, hogy egy animált mackóhoz kell asszisztálniuk. Sőt mi több, a film közepén átkerül a fókusz az emberi szereplőkre, ami szükséges is, hiszen a Brown család ezúttal némileg háttérbe szorul. Sally Hawkins és Hugh Bonneville most is megkapja a maga játékidejét és mindketten sziporkáznak, de a gyerekeknek jóformán tényleg csak a hasznos statisztaszerep jut, viszont legalább nem is próbálnak nekik mondvacsinált konfliktusokat generálni, csak hogy meglegyen a maximális játékidő, amit egy picit ezúttal sikerült túltolniuk, így néhol kicsit leül a film. Ezt legalább ellensúlyozzák a most is nem egyszer kreatív betétek, valamint az olyan finom filmes és könyves idézetek, mint a Mission: Impossible, a Twist Oliver vagy A Da Vinci-kód, de még Hitler (!!!) is kap egy leheletnyi gaget. Az új belépők közül egyértelműen a manapság másodvirágzását élő Hugh Granté a reflektorfény, aki élvezettel, mégis mértéktartással ripacskodja végig a filmet és szemtelenül élvezi is a pojáca színész szerepét (önirónia, Hugh?), emellett játékidejét tekintve kiegyensúlyozottabb gonosz, mint Kidman volt. Azonban a prímet még így is Brendan Gleeson viszi, aki egy ilyen

könnyed kis mesefilmhez képest meglepően erős alakítást tesz le az asztalra, de a pár mondatos szereplőket is sikerült karakterrel és bájjal felruházni. A Paddington 2 minden téren sikeresen licitált rá elődjére: nem csak megőrizte annak báját, és emelte a cukiságfaktort, hanem mélyítette is azt, miközben a helyenként Wes Andersont idéző vizualitásában is tud újat mutatni. Hiába látjuk már az első percben a történet feloldását, az mégis könnyekig hat mindenkit. Jólesik, mint egy marmeládés szendvics, amelyből azonnal kérnénk a következőt.

85% Stáblista Rendező: Paul King Főszereplők: Hugh Grant, Brendan Gleeson, Jim Broadbent Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. november 30.

FilmMagazin / 33


KRITIKA

RÖGTÖNZÖTT SZERELEM Ha csak egy romantikus komédiát nézel meg idén, mindenképpen ez az egy legyen az! Írta: Sanya08

E

mily (Zoe Kazan) az éjszaka kellős közepén kipattan az ágyból és szedelőzködni kezd. Kapkodva keresi nadrágját és a többi ruhadarabját, miközben Kumail (Kumail Nanjiani) kérdő tekintettel nézi, hogy mégis mi a fenét csinál. Állítása szerint csak kávét akar inni az egyik éjjel-nappaliban, mert megkívánta. Kumail még mindig értetlenül áll az eset előtt, mire Emily végre elismeri kissé kétségbeesetten, kikelve magából, hogy azért akar elmenni ilyen kései órán, mert szarnia kell és ilyen vékony falak között ő ezt nem tudja véghezvinni. Kumail később hazaviszi őt, hogy nyugodtan tudja elvégezni sürgős teendőjét. Többek között ez IS a

34 / FilmMagazin

szerelem. Az imént leírt jelenet egyébként egy másik filmben akár a vágópadlón is végezhette volna, hiszen a cselekményt nem lendíti előre és a két főhősről sok újat nem tudunk meg (azon kívül, hogy Emily vékony falak között képtelen kakálni). Viszont a szituáció a maga egyszerűségével és hétköznapiságával együtt olyan megkapóan őszinte, igazi, és olyan szépen használja arra a rendező, hogy elmélyítse a két főszereplő egymás iránti odaadó szeretetét, hogy muszáj imádni. Teszi ezt úgy, hogy nem húzza túl a vonalat és nem kezd el hahotázni a jelenet azon, hogy wc-re kell mennie a női szereplőnek. Egyszerűen egy önmagában mókás helyzet, amit

remekül ad át a film. A Rögtönzött szerelem – már talán ennyiből is látszik – nem egy hétköznapi romantikus komédia. Meszsziről kerüli a giccset, nélkülöz minden hatásvadász effektust és mégis, olyan elemi báj és cukiság övezi minden egyes percét, hogy öröm nézni. Mindezt úgy – és talán ebben rejlik a film legnagyobb ereje –, hogy túlmutat a romantikus komédia határain és a műfaj frissen, szellemesen kezelt alapelemeit egy jókora kultúra-konfrontációval vegyíti. Kumail pakisztáni és Emily amerikai származása képezi ugyanis Showalter filmjének egyik fő pillérét és az egyik centrális konfliktus erre a különbözőségre van kihegyezve. Kumail és


A film Kumail Nanjiani és Emily V. Gordon saját élményei, tapasztalatai alapján íródott. Igen, beleértve ebbe a kómába esést is.

családja ugyanis bár Amerikában él, a szülők fiúkat mégis jó pakisztániként igyekeznek nevelni (dacára annak, hogy csemetéjük már rég elkanászodott azzal, hogy stand up komikusként próbál magának karriert csinálni) és anyja minduntalan azon van, hogy saját nemzetségükből találjon neki feleséget. Kumail ezt elnéző, félszeg mosollyal és beletörődéssel tűri, de elmondani már nem mondja el Emily-nek, aki talán több egy páréjszakás kalandnál. Amikor pedig a lány számára kiderül, hogy nem hogy nem mondta el szüleinek kettejük kapcsolatát, de még azt is titkolta előle, hogy anyja össze akarja hozni mindenféle lánynyal, a bili kiborul.

Kumail két kultúra közötti átjárását és folyamatos dilemmáját a film könnyed hangvétellel, jó adag humorral kezeli, de nem bagatellizálja el. Rámutat arra, hogy egyes nemzetek kultúrái az egyén számára kulcsfontosságú, de azt sem hagyja szó nélkül, hogy Amerika egy olyan hatalmas nagy olvasztótégely, ahol fiatalember legyen a talpán, aki képes megállni a talpán egyensúlyvesztés nélkül. Hősünk is csak ingadozik és hiába mutat példát neki családja, nem tudja, miben is higygyen – másrészről pedig azt akarja a legkevésbé, hogy az ő szívüket összetörje valamilyen ellenszegüléssel. Emily képbe kerülése az ő pártfoglalásának és kvázi hitkeresési missziójának a vége is egyben. A Rögtönzött szerelem már ennyivel lazán, csuklóból odatenné magát a szívünkbe. De nem csak abban nyújt újat, hogy páratlan empátiával és érzékenységgel mutatja be, hogy miként próbál Amerikában megélni egy pakisztáni család, hanem a nézői könnyekre pályázó "szerelmemsúlyos-beteg" szubzsánerbe is új életet lehel, ugyanis a női főszereplő a film egy pontján kómába esik egy súlyos betegség következtében. Fesztelenül, minden műfaji manír nélkül képes minket a film egy érzelmi hullámvasúton keresztülrángatni. Egy emberként szurkolhatunk Emilyért és egy emberként szurkolhatunk azért is, hogy ha felépül, akkor ismét összejöjjön emberünkkel. Köz-

ben bőszen potyognak a könnyeink – hol a nevetéstől, hol a bánattól, hol az aggodalomtól, de sosem érezzük úgy, hogy megvezettek bennünket, hogy hamis érzelmekkel szembesülünk. Az egész igazinak tűnik és őszintének, autentikusnak és közben eszméletlenül frissnek, ami a műfaji felhozatalt illeti. Meg kell mondjam, rég vágytam ennyire arra, hogy megkapják a maguk happy endjét a főszereplők. Ritkaságszámba megy az olyan film, ami azon túl, hogy ennyire vidám természetű, ilyen okosan szól hozzá komoly dolgokhoz. Ritkaságszámba megy az a film, ami felhasználja ugyan a "szerelmem-súlyosbeteg"-sztorivonalat, de még ekkor, a legszarabb helyzetben is humoránál van (Holly Hunter és Ray Romano kettőse Emily szüleiként lopnak el több jelenetet is Kumail orra elől). Nem csak az idei év, de talán az utóbbi évek egyik, ha nem a legcukibb romantikus komédiája ez.

90% Stáblista Rendező: Michael Showalter Főszereplők: Kumail Nanjiani, Zoe Kazan, Holly Hunter Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. november 9.

FilmMagazin / 35


KRITIKA

ŰRVIHAR Egy hiper-szuper-mega-giga vihar veszélyezteti a Földet, amit egyedül Gerard Butler menthet meg. Írta: Török Tamás

A

z emberi jelenlét miatt bolygónkon az éghajlatváltozások a kelleténél gyorsabban következnek be, az Űrvihar által felvázolt, nem is olyan távoli jövőben pedig egészen őrületes jelenségek sújtják az emberiséget. Óriási viharok, a hőmérséklet számos helyen élhetetlen állapotokat teremt, a természet pedig alapvetően a feje tetejére áll. A hasznos amerikai állampolgár, Jake Lawson (Gerard Butler) azonban egymaga kiötöl egy olyan tervet, mely gyakorlatilag isteni szerepkörbe állítja az embert: a Föld köré egy óriási hálót épít az USA és Kína együttesen, mely mesterségesen hatástalanítja a viharokat, szabályozza a hőmérsékletet és tartja kordában az egyéb időjárási tényezőket. Ez a forradalmi és egyébként abszolút elképzelhetetlen rendszer tökéletesen működik, egészen addig, míg egy titokzatos személy nem szabotálja azt. Ha nem sikerül hely-

36 / FilmMagazin

rehozni a hibákat, akkor az emberiségre egy végzetes, mindent elsöprő erejű, eddig még nem tapasztalt természeti esemény vár. az űrvihar! Ami már az első anyagoktól kezdve szemet szúrt az Űrviharral kapcsolatban, hogy egy olyan hollywoodi produkcióról beszélünk, ami közel 120 millió dolláros költségvetéssel bír, vagy éppen Gerard Butlert vonultatja fel húzónévként, és mégis sugárzik róla a B kategóriás filmekre jellemző miliő. Ez szinte az Űrvihar minden porcikáján látszik, ami meglepően hamisan árulja magát, ugyanis aki egy pöpec látványfilmet vár A függetlenség napja, vagy éppen a '98-as Godzilla rendezőjétől, az nem is teljesen, de valamelyest egész biztosan csalódni fog. Az előzetesekkel ellentétben az Űrvihar nem egy klasszikus értelemben vett katasztrófafilm, a látványos jeleneteket pedig egytől egyig ellőtték a film

kedvcsinálóiban. Mondjuk talán nem is kár azért, hogy nem volt belőlük több, lévén, ha nem is bántották az ember szemét az Űrvihar meglepően olcsó vizuális effektjei, az élményhez szinte semmit nem tettek hozzá. Ez persze óriási negatívum egy olyan produkció esetében, ami ennek ellentettjével hirdeti magát, ám hiába a tucatszerű, unalmas külső, az Űrvihar piszkosul igyekszik, hogy szórakoztassa a nézőt, ami sokszor egy már-már butuska, de szerethető filmet eredményezett. Dean Devlin filmjének cselekményét egy olyan forgatókönyv vezérli, melyben eredeti ötletek semmilyen szinten nem kaptak helyet, a rengeteg kliséből mégis kihoztak valamit, ami egy hihetetlen oknál fogva egészen le tudta kötni a figyelmem. Az Űrvihar játékidejének felét a Nemzetközi Űrállomáson fogjuk tölteni, ahol egyébiránt a film technikailag és végig egy korrekt, néha kifejezet-


A NASA-ban játszódó jeleneteket a NASA New Orleans-i irodájában vették fel.

ten látványos színvonalat hoz. Az emberiség megmentője, az idősebb Lawson (mert a Földön eközben az öccse a góré) itt igyekszik rátalálni a lent történő katasztrófák gyökerére, amiért a meghibásodott (szabotált), Dutch Boy névre keresztelt, őrangyalként funkcionáló rendszer felel. Az egészből egy olyan összeesküvés bontakozik ki, amiben még maga az Egyesült Államok elnöke is érintett. Micsoda fordulatok, kérem szépen! A történettől persze balgaság lenne csodát várni, de Gerard Butler takaréklángon üzemelő játékával az még így is a film talán legkellemesebb pontja, mivel hiába szolgál egy egyszerű, de viszonylag jól működő alapjául egy sztenderd látványfilmnek, a lényeg továbbra is hibádzik. Az Űrvihar elsődleges konfliktusforrása (a globális katasztrófa esetleges bekövetkezése mellett) a két Lawson testvér közti ellentétek fejte-

getése lesz, a fiatalabbikat alakító Jim Sturgess viszont egy olyan irritáló, döbbenetesen unalmas és egydimenziós színészi eszköztárat vonultatott fel, ami rendre ellehetetlenítette, hogy úgy-ahogy élvezhessem ezt a sokszor szerethető bohóckodást. Az Űrvihar tele van ordító ostobaságokkal, többek között olyanokkal, hogy míg az űrállomáson lévő technológia legalább háromszáz évvel meghaladja a jelenlegi fejlettségünket, addig lent, a NASA-nál még mindig, a már talán most is elavultnak számító LCD monitorokkal szeretnék megváltani a világot. Az ISS-nél eközben köszönik szépen, elvannak a holografikus kijelzőkkel. Persze, mondhatjuk, hogy mindez csak szőrszálhasogatás, ám a film hemzseg az ilyen, még laikusok számára is szembetűnő lusta megoldásoktól. Aztán lehet, hogy csak a költségvetés nem volt elegendő, ami a legjobb esetben is

csak átlagosnak nevezhető látvány mellett picit érdekes lenne. Nagy szerencse, hogy a humor átszőtte a játékidő nagyját, ami nélkül az események nagyon gyorsan kínossá válhattak volna a nagy komolykodás közepette. Lehet rosszul éreztem, de olykor az Űrvihar még magán is képes volt nevetni, ami persze ritkán ad bizakodásra okot, de mégis csak jó tudni: ezt azért még a készítők sem gondolták teljesen komolyan. Az Űrvihar remekül rávilágít arra, hogy bármennyire is elegünk van már Michael Bay Transformerseiből, látvány szempontjából bizony lehet, és talán kell is értékelni őket. Dean Devlin filmje garantáltan nem fogja kielégíteni a sci-fi-re vagy elementáris pusztításra és apokalipszisre éhes szemeket, az Űrvihar minden más szempontból is maximum középszerű. Az ISS-en kibontakozó konspirációs szál és a filmet körüllengő szerethető, naiv butaságokkal teli hangulata mégis képes feledtetni, hogy ez a produkció mennyi pénzzel a háta mögött indult a B kategóriában.

50% Stáblista Rendező: Dean Devlin Főszereplők: Gerard Butler, Andy Garcia, Abbie Cornish Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. október 19.

FilmMagazin / 37


KRITIKA

NYÍRJUK KI GÜNTHERT! Arnold Schwarzenegger ezúttal zöldfülű fiatalokat tanít móresre a bérgyilkos szakma rejtelmeivel kapcsolatban, és mindezt őszinte élvezettel teszi. Írta: Molnár Dávid

A

hogy néha mi, hétköznapi emberek is azon kapjuk magunkat, hogy eljárt felettünk az idő, úgy nincsenek ezzel másképp a színészi társadalom tagjai sem, ami alól Arnold Schwarzenegger sem képez kivételt. A '70-es, '80 -as és '90-es évek akciósztárjai a maguk idejében úgy tudtak bálványokká válni a rajtuk felnövő generáció számára, hogy a halálosztogatás közepette benyögött egysorosaikon velük együtt nevettek, nem pedig rajtuk. Aki viszont a 21. században ezt próbálja meg leutánozni az olyan szériák után, mint a Bourne vagy a John Wick, annak csúnya kritikai össztűzzel kell számolnia,

38 / FilmMagazin

hacsak nem a kezdettől már egy önreflektív paródiaként viszonyul a saját művéhez. A Nyírjük ki Günthert! trailerének minden egyes kockájából átjött ez, hogy Schwarzenegger már nem akar komolykodni – érthető okokból kifolyólag. A The Expendables széria résztvevői közül egyesek le tudták vonni a tanulságot, miszerint egészen máshogy működik a mai közönség, mint 20-40 évvel ezelőtt. Ha valaki vissza is akar térni abba a zsánerbe, ami egykoron népszerűvé tette őt, akkor idomulnia kell az új trendekhez – na meg egy kis önkritika sem árt. Éppen ezért lehet majd a Nyírjük ki Günthert! mellett az év

második felének másik nagy slágere a Jean-Claude Van Johnson című Amazon sorozat, melyben mindenki kedvenc spárgás rúgója, Van Damme önmagát – pontosabban fogalmazva, a nagyközönség emlékezetében élő karakterét – forgatja ki, miközben a történet szerint ismét elmélyülne az akció műfaj keretei között, hogy közben egyfajta reneszánszt is átélhessen az életében. De maradjunk a Nyírjük ki Günthert!-nél, mely sikeresen tudja hozni azt, amit a trailer is megmutatott: egy 90 perces akció-vígjátékot, amit láthatóan élvezetből és nem csak kötelező pénzfelvétel gyanánt készítettek el. A Nyírjük ki Günthert! hú-


Tatiana Maslany, a Sötét árvák című sorozat sztárja visszautasította a felkérést a filmben való szereplésre.

zóneve a már emlegetett Schwarzenegger, de a középpontjában egy Blake (Taran Killam) nevű bérgyilkos áll, aki saját bevallása szerint a világ második legjobbja a szakmájában. Ahhoz viszont, hogy ő lehessen az új király, meg kell ölnie az éppen regnáló Günthert, és ezért összetoborozza saját brigádját, hogy együttes erővel taszítsák le a trónról az aktuális uralkodót. Mindenféle tag megjelenik – robotkezű bérgyilkostól ijesztő orosz testvérpároson át tényleg válogatott csapat gyűlik össze. Csupán egy dolog problémás: szinte senki sem tudja, hogy ki is Günther valójában. A történet a cselekmény előrehaladtával tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy milyen személyes okok is húzódnak Günther kivégzésének hátterében. A Nyírjük ki Günthert! másik báját a bérgyilkosok szerencsétlenkedése mellett maga a megvalósítás szolgáltatja, ugyanis az egész film kézikamerás módon tárul a néző szeme elé. A magától teljesen elájuló, és a saját zsenialitásában őszintén hívő Blake ugyanis felbérel egy kétszemélyes stábot is, hogy megörökítsék azt, ahogy megöli Günthert. Ebből számtalan komikumban tobzódó felvétel születik, és a végén még az egész formátummal kapcsolatban is kapunk egy csattanót, úgy-

hogy a talált-kamerás filmek is kapnak fricskát bőven. A formátumból adódóan ne számítsunk olyan jól koreografált akciójelenetekre, amitől leesne az állunk, de exploitation filmeket idéző komikus haláljelenetekre érdemes felkészülni. Talán nem túl nagy SPOILER, de a címszereplő végül csak a Nyírjük ki Günthert! utolsó harmadában bukkan fel, persze utána kiderül, hogy szinte végig a szemünk előtt volt. Günther bőrébe bújva pedig Schwarzenegger éles kritikát fogalmaz meg a mai "akciósztárokkal", illetve a régebbiekkel szemben is, ami viszont nemcsak a színészi szakmára, hanem az élet minden területére kivetíthető. A fiatalok „mindent akarok, MOST!” attitűdje, valamint az idősebbek nosztalgiavonatra kiváltott bérlete mind ugyanannyira káros, hiszen mindkettővel görcsösen ragaszkodunk valamihez, amit egész egyszerűen jobb lenne elengedni. Schwarzi ezzel kendőzetlenül bevallja a nagyközönségnek, hogy már nem fog félmeztelenül, mázsás géppuskával a kezében halomra lőni embereket – ezt a képet pedig vele együtt a rajongóknak is el kell engednie. És hogy mi történik azzal, aki nem tud megválni a görcsös ragaszkodástól? Arra jó példát szolgáltatnak

a film utolsó képkockái. Míg minden életben maradt szereplőnek a karakteríve kap egy méltó lezárást, addig a főszereplő Blake-nek az új életcéljának beteljesülésével súlyos következményeket kell vállalnia. Az a bizonyos utolsó kitekintés a kamerába a film végén pedig joggal veti fel a kérdést: megérte mindezt? Ezt már a nézőnek kell megválaszolnia.

70% Stáblista Rendező: Taran Killan Főszereplők: Arnold Schwarzenegger, Cobie Smulders Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2017. október 19.

FilmMagazin / 39


KRITIKA

FŰRÉSZ: ÚJRA JÁTÉKBAN Ha hét év elteltével ismét hozzányúlnak egy már elengedett szériához, azt jó esetben okkal teszik meg. Írta: Sanya08

M

egint itt vagyunk. Hét év telt el azóta, hogy útjára bocsátottuk könnyes szemekkel a James Wan-Leigh Whannell páros által kreált szériát. Még utoljára vetettünk egy pillantást arra a koszlott mosdóra, ahol minden elkezdődött és még egy utolsót röhögve nyerítettünk azon a végső fordulaton. Röhejes volt, de nem volt híján ez a hét etap az élvezeteknek sem – beszéljünk akár a kreativitásban dúskáló halálnemekről, a remek effektekről, a túlkomplikált cselekményvezetésről, vagy magáról Tobin Bell-ről, aki halálos nyugalommal a hangjában győzött meg bennünket arról, hogy amit tesz, az teljes mértékben helyes és igazolható. Szóval elenged-

40 / FilmMagazin

tük, erre megint itt vagyunk egy tucatnyi emberkével, akik ismeretlen helyen ébrednek vödörrel a fejükön, várva, hogy kínhalált haljanak. A cselekményt – mint mindig – brutális halálesetek indítják be, melyek az ügyben ügyeletes nyomozók számára emlékeikbe idézi a rég elhunyt John Kramer csapdaáldozatait. Most is találnak egy kirakós darabot, hasonló a módszer is, minden jel arra utal, hogy vagy ő maga tért vissza, vagy egy epigon az, aki igazságot kíván szolgáltatni és játékba hívni az arra érdemeseket. Eddig még rendben is volnánk, bár már így is túlságosan standard az alapszituáció, viszont mentségére legyen mondva, hogy valamelyest tényleg

érdekfeszítő nézni és találgatni, hogy vajon milyen turpisságot eszeltek ki ezúttal az alkotók – pluszban hozzájön az is, hogy tíz év távlatából nyúltak a szériához, így jogosan várhatnánk el, hogy tényleg csavarnak egy nagyot a dolgokon. Arról nem beszélve, hogy a rendezők személyében (a Spierig-testvérek) olyan arcokat üdvözülhetünk, akik már letettek minimum egy kiválóságot az asztalra (gondoljunk csak a Daybreakers-re Ethan Hawke főszereplésével). A cselekmény bár tisztességes tempóban pörög és mindent megtesz azért, hogy misztikus legyen és nagyon krimi-jellegű, de nem bírja sokáig, eljön az a pont, amikor be-


A film eredetileg Saw: Legacy címmel került volna a mozikba, melyet a stúdió végül Jigsaw-ra változtatott.

dobja a már jól ismert vörös heringgel együtt járó logikátlanságot, amely már csak hab a jellegtelen, dimenziótlan karakterek által bevont tortán. Megkapjuk az ügyeletes, keménykezű detektívünket (Callum Keith Rennie), a társát (Clé Bennett), egy Kramer-rajongó, műgyűjtő lányt (Hannah Emily Anderson), valamint egy feleségét gyászoló ügynököt (Matt Passmore). De legyünk őszinték, legtöbbjüket a forgatókönyv képtelen kihasználni, klisékből vannak összetákolva, aki pedig kicsit is érdekes lenne, annak esetében külön bosszantó, hogy csak úgy parlagon heverteti őt a cselekmény folyamán és nem kezd vele semmi érdemlegeset. Minden reményünk tehát abban van, hogy a halálnemek változatosságában gyönyörködjünk, ami adva van, akadnak gyomorforgató momentumok, de eljutottunk arra a pontra, hogy ez így, ilyen for-

mában kevés. Hiába a sok vér és koncolás, hét év után igazán köríthettek volna ezek mellé egy működő történetet is. A Fűrész: Újra játékban nincs híján meglepetéseknek (jó szokásához híven). Egyik-másik előre kiszámítható, némelyik meglepő, de így se ad sokat, a végső csattanó pedig inkább egy egykor többé-kevésbé ízletes és fogyasztható étel sokadik újramelegítése. Megint jön a zene, megint jön a húha, megint ott kéne lenni az állunknak a padlón, de részemről nem futotta többre egy szemöldökmeresztésnél és unott fejcsóválásnál. Hát ezért hozták vissza ezt a szériát? Ezért szerződtették a Spierig-testvéreket? Ezért kellett elverni azt a pénzösszeget, amit a filmre fordítottak? Még talán, amikor annak idején, tíz-tizenkét éve ez a film lepottyan a futószalagról, megbocsátható lett volna. Így azon-

ban inkább hat erőtlen, lusta és szerencsétlen próbálkozásnak arra vonatkozólag, hogy újabb bőrt húzzanak le egy olyan holttestről, melyen már hús is alig van. Ne haragudj, drága Lionsgate, de tudni kell, mikor kell valamit abbahagyni. Eddig is meglett volna rá az ok, de nem tettétek, most már aztán tényleg időszerű szembenézni a tényekkel: ez itt kifújt, de nagyon.

40% Stáblista Rendező: Pieter Spierig Főszereplők: Tobin Bell, Laura Vandervoort, Matt Passmore Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. október 26.

FilmMagazin / 41


KRITIKA

DZSUNGEL Daniel Radcliffe egy dzsungelben küzd az életéért, ahol az életösztönök mellett színészi kvalitásai is felszínre törnek. Írta: Török Tamás

T

örtént egyszer, egész konkrétan 1981-ben, mikor is az írókalandor Yossi Ghinsberg (Daniel Radcliffe) és két barátja egy titokzatos utazó felajánlására a bolíviai Amazonas erdőrengetegébe vették útjukat. Hiába minden veszély és rizikó, egy életre szóló kaland reményében a fiatalok mindent hátrahagyva, szinte teljesen fű alatt indultak el a durván egyhetes kalandtúrára. Egy óvatlan pillanat miatt Yossi elszakadt társaitól, a viszonylag rövid, idillinek ígérkező kirándulásból pedig egy több hetes, túlélésért való pokoli küzdelem vált. A rendező, Greg McLean neve talán a Wolf Creek – A haláltúra, vagy a nemrég elkészült, Battle Royale-ra hajazó The Belko Experiment kapcsán csenghet ismerősen, így talán nem vagyok illetlen akkor, ha azt mondom, a Dzsungel elsősorban Daniel Radcliffe személyével vonzhatja be a nézőket. A még min-

42 / FilmMagazin

dig fiatal angol színész egy bizonyos filmszériát követően többnyire független, kisebb költségvetésű produkciókban bizonyította tehetségét, ezek közül a legjobban sikerült darab a 2012-es horror, A fekete ruhás nő volt. A sorozatmintát a Dzsungellel sem törte meg, ami majdhogynem két teljesen különböző filmélményt ad a nézőnek. McLean rendezése egy olyan bődületesen hoszszú és elhibázott felvezetéssel bír, amit nagyon ritkán tapasztalok, így a kezdeti lelkesedésem idő előtt alábbhagyott. A Dzsungel egy órán keresztül vázolja fel nekünk, hogy milyen viszonyban vannak a karakterek, miért mennek erre az útra, hova mennek majd egész pontosan, mit fogunk látni és hasonlók. Mindezt egy vicceskedő, sokszor kifejezetten kínos kalandfilm köntösében teszi, aminek az lenne a dolga, hogy a cselekményt ne szóban mesélje el,

mielőtt még bármi érdemleges történne, hanem megmutassa azt. A gyönyörűen fényképezett tájon kívül nem sok minden tartotta életben a figyelmemet, lévén Yossiék kifejezetten antipatikusak voltak a film első felében, a borzasztó poénok mellett magát a történéseket pedig a film vágása tette rendkívül nehezen követhetővé, sokszor élvezhetetlenné. Valahogy semmi nem akart működni a felvezetés során, így feszültségkeltésről ne is álmodjunk, a történet lényegi része szinte a semmiből veszi kezdetét, ami viszont alátámasztja az elméletem, miszerint McLean innentől akart igazán rendezni, az első egy óra pedig pusztán a kötelező „rossz” lehetett. Csodával határos módon a Dzsungel szűk egy óra után magára talál, és mintha egy másik gárda teljesen különböző produkcióját látnánk, egy olyan definitív túlélőfilm élményét kapjuk, aminek szinte minden perce


A film Yossi Ghinsberg élményeit dolgozza fel, melyeket a Jungle: A Harrowing True Story of Survival című memoárjában írt meg.

Számomra a Dzsungel tanulsága mindenképpen az, ahogy Daniel Radcliffe átvette a stafétabotot, úgy varázsütésre (értitek.) vett 180 fokos fordulatot egy olyan film, ami abszolút halálra volt ítélve a rosszul megírt és összeillesztett felvezetése által. Az angol színész hiánytalanul mutatta meg, ahogyan a természet labirintusa szép lassan, ámde kíméletlenül kiszipolyozza az ember minden erejét és lelkét, egészen addig, amíg a már-már üres héjat egyedül az elnyűhetetlen, legősibb ösztönünk mozgatja: a túlélés. A Dzsungel nem tesz mást, minthogy ezeket a már számos másik alkotásban is látott és jól ismert sémákat oly módon turmixszolja össze, hogy ha valaki a jövőben megkérdi tőlem, tudok-e ajánlani neki egy korrekt, a túlélést központba helyező filmet, akkor garantáltan elsők között jut majd eszembe a Dzsungel. Radcliffe pazar játékával az élen Greg McLean rendezése a padlóról felállva szögezi vissza a nézőt a székbe. A valóság ihlette túlélőfilm, ha műfaját nem is reformálja meg, hiánypótló élménynek mindenképpen megfelel, egy olyan katartikus befejezéssel, melyért megéri két órán keresztül szenvedni az Amazonas mélyén elveszve. végtelenül szórakoztató, sőt. Radcliffe-nek innentől kezdve egyedül kell vinnie a cselekményt, amit a lehető legtermészetesebben, vérprofi módon meg is tesz, s gyakorlatilag egymaga varázsol egy olcsó kalandfilmből egy igazi pszichológiai thrillert. Ezzel párhuzamosan minden más is a helyére kerül, a vágás egyszersmind tudatossá válik, így az Amazonas kíméletlen, mégis csodálatraméltó erejét szinte a saját bőröm érezhettem. Tény, a film nem

mutat túl sok újat a műfajon belül, a jelenetek időzítése – az első egy órát meghazudtolva – eléri, hogy pont akkor vágjon minket gyomron egy kegyetlen felismerés a dzsungel trükkjeivel kapcsolatban, amikor az a legjobban tud fájni. Kapkodva vesszük a levegőt, lerágjuk a körmünket vagy éppen öklendezünk – nehéz elképzelni, de tényleg ilyen és ehhez hasonló reakciókat képes kiváltani az emberből a Dzsungel a legjobb pillanataiban.

70% Stáblista Rendező: Greg McLean Főszereplők: Daniel Radcliffe, Alex Russell, Lily Sullivan Forgalmazó: Pannonia Ent. Ltd. Hazai premier időpontja: 2017. október 26.

FilmMagazin / 43


48 / FilmMagazin


EXTRA A LEGJOBB DC ANIMÁCIÓS FILMEK „Az Öngyilkos Osztag lehúzó kritikái kapcsán sokan hozták fel, hogy ilyennek kellett volna lennie a DC rosszfiúit összeverbuváló filmnek. Nem is lehet ebbe a kijelentésbe belekötni, hiszen Az Arkham ostroma cím egy valódi öngyilkos küldetést mesél el, igazi antihősökkel, kellően véres körítéssel és szörnyen szórakoztató fekete humorral. A karakterek közötti kémia remekül működik, a végkifejlet tartogat pár váratlan húzást, és ehhez a filmhez kötődik a kedvenc Joker poénom, amikor elsüti a világ legjobb pisztolyát.” >> 46.

SOROZAT: STRANGER THINGS 2. ÉVAD „Természetesen idén is jusson ki az alkotóknak a legnagyobb fejhajtás, hiszen kitettek magukért, s bár lehet nem ütött akkorát a második évad, de minden pillanata ajándék volt a jelen talán legjobb sorozatának és annak rajongóinak egyaránt.” >> 50.

FILMKLASSZIKUS: GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN „Egy remekül megírt forgatókönyvnek köszönhetően, és az ahhoz társuló pompás alakításokkal karöltve végigvezet minket egy nyomozáson, ami egy kőkemény drámában ér véget a néző számára.” >> 54.

FilmMagazin / 45


EXTRA

A LEGJOBB DC ANIMÁCIÓS FILMEK Míg a Marvel vitathatatlanul uralja a nagyvásznat a szuperhősöket öszszeverbuváló univerzumának terjeszkedésével, a DC az utóbbi két évtizedben folyamatosan lát el minket hullámzó minőségű animációs filmekkel, amik között már csak a nagy számok törvénye miatt is akad egy pár gyöngyszem. Írta: Kátai Levente

A

Warner Bros. animációs stúdiójából évről évre érkeznek az egész estés rajzfilmek kedvenc szuperhőseinkkel a középpontban. Az első hallásra sokadrangú filmek közt valójában nem egy igazán minőségi darab akad, amik még a nagyköltségvetésű, multiplexekben bemutatott társaikkal is könnyedén felveszik a versenyt. A félreértések elkerülése végett a listára fel nem került darabokat említem meg először, hiszen a nagy népszerűségnek örvendő A rém álarca és A gyilkos tréfa is okkal esett ki a selejtezőben. A rém álar-

46 / FilmMagazin

cát a nosztalgiázás kivételével nem sok pozitívummal tudnám illetni: a suta szerelmi szálra és a felemás drámai szegmensekre nehéz elnézően tekinteni, míg A gyilkos tréfa bár erős atmoszférával rendelkezik, pont az hiányzik az adaptációval, ami a képregényt olyan zseniálissá tette. 10. BATMAN BEYOND: RETURN OF THE JOKER A jövőbeli Batman sorozat nagyfilmje a teljesen korrekt történetével és megvalósításával nem is került volna fel a lista tízedik helyére, ha nem

tartalmazná azt a bizonyos visszaemlékezést (a The New Batman Adventures sorozattal való összekötést), ami mindmáig az egyik legszívszorítóbb pillanata Batman pályafutásának. Mikor azt mondjuk, hogy egy bizonyos momentumért már megérte megnézni az adott filmet, a Return of the Joker esetében ez hatványozottan igaz. 9 . A C S O D AN Ő A 2009-es Wonder Woman film nemcsak címében hasonló a Gal Gadot-féle élőszereplős szuperhős filmmel, de cselekményük és pozití-


Az eredeti tervek szerint a Batman: Az Arkham ostroma egy videojáték alapján épület volna fel, melynek neve Batman: Arkham Asylum.

vumaik többsége is szintre pontról pontra megegyezik. A történet szerint Diana és Steve Trevor felkerekednek, hogy legyőzzék a háború istenét. A főszereplők közti kémia, csípős dialógusok és Diana rácsodálkozása a számára ez idáig ismeretlen kultúrára remekül működik, és a végén még egy igen látványos csatajelenetet is kapunk, ahol felvonul az egész amazonsereg. 8 . B AT M AN : A KEZDET KEZDETE Nem csoda, hogy maga Christopher Nolan is Az első év Batman képregényből merítette az ihletet a realista stílusú szuperhős filmjéhez, minek 2011-ben készült el animált adaptációja a Batman: A kezdet kezdete címmel. Bruce Wayne álarcos igazságosztóvá avanzsálása mellett Jim Gordon történetszála az igazán érdekes, aki egy noir filmekből ismerős nyomasztó, korrupcióban úszó városban próbál lelkiisme-

retes rendőrként viselkedni, emiatt tettei az egész családját veszélybe sodorják. A maffiózók táborából hiányoznak az igazán emlékezetes rosszfiúk, és a stáblista legördülése láttán hiába keresnénk rá a folytatásra, A kezdet kezdetének folytatása sajnos elmaradt. 7 . AZ I G AZ S ÁG L I G ÁJ A: K É T F Ö L D I V ÁL S ÁG A párhuzamos világok közötti ugrálás mindig is az egyik legérdekesebb szegmense volt a DC történeteknek. A Két földi válságban Luthor jófiú verziója (mert a képregények történelmében van ilyen is) kér segítséget a világát terrorizáló bűnöző szindikátus megfékezéséhez. A számos komoly pillanat, a halandók és szupererővel megáldottak erőkülönbségének érzékeltetése, és a hátborzongatóan pszichopata antagonista megadja az események súlyát, és mindezt egy kellően hatásos lezárással fejelték meg a készítők.

6 . AZ I G AZ S ÁG L I G ÁJ A: ISTENEK ÉS SZÖRNYEK Igazi meglepetés volt az Istenek és szörnyek, amit a mexikói Superman és a vámpír Batman alapötlet alapján már nehéz komolyan venni, ennek ellenére nemcsak remekül építik fel a főszereplők háttértörténetét, de azonosulható, és kellően komplex jellemekké formálják őket. Az ehhez társuló kifejezetten sötét atmoszféra és brutalitás csak dob egyet rajta, ami kapcsán elég megnézni a Superman karakteréhez készült rövidfilmet. A film talán túl nagy része expozíció, de ez sem vont le annyit az értékéből, hogy elfoglalja a helyét eme listán. 5 . B AT M AN : AZ A R K H AM OSTROM A Az Öngyilkos Osztag lehúzó kritikái kapcsán sokan hozták fel, hogy ilyennek kellett volna lennie a DC rosszfiúit összeverbuváló filmnek. Nem is lehet ebbe a kijelentésbe

FilmMagazin / 47


EXTRA

belekötni, hiszen Az Arkham ostroma cím egy valódi öngyilkos küldetést mesél el, igazi antihősökkel, kellően véres körítéssel és szörnyen szórakoztató fekete humorral. A karakterek közötti kémia remekül működik, a végkifejlet tartogat pár váratlan húzást, és ehhez a filmhez kötődik a kedvenc Joker poénom, amikor elsüti a világ legjobb pisztolyát. 4 . AZ I G AZ S ÁG L I G ÁJ A: A V I L L ÁM - P AR AD O X O N Igazán sötét atmoszféra, világvége hangulat, kendőzetlen brutalitás és megannyi képregényes kikacsintás. A Villám-paradoxon igazi kincs a képregényrajongók számára, akik belekóstolhatnak abba, milyen a szuperhősök világa cukormáz és pátosz nélkül, ahol a jó és a rossz végletei között kidomborodnak a

48 / FilmMagazin

szürke jellemek. Akik nem hitték el, hogy Aquaman már nem az az ügyi-fogyi látszatot keltő alak, aki régen volt, azoknak csak mutassátok meg ezt a filmet. 3. S U P E R M AN SZEMBEN AZ E L I T E K K E L A listán az egyetlen, és a valaha készült legjobb Superman film a harmadik helyezett. Supermannek nem városromboló verekedésben kell sokadszor bizonyítani, hogy ő a legerősebb betyár a vidéken, hanem morális értékrendjét kell védelmeznie. Egy lehengerlően izgalmas, kiváló zenével és szinkronmunkával tálalt animációs filmről van szó, ami remekül jár körbe olyan témákat, mint az önbíráskodás, az igazságszolgáltatás, a szemet szemért mentalitás és legfőképpen azt, hogy mit is jelképez egy szuperhős. A

fordulatos csattanó után remek tanulsággal zárul a Superman szemben az Elitekkel. Olyan történet ez, amiben Superman nem csak akkor cselekszik helyesen, mikor az erejére van szükség. (Zárójelben megjegyzem, hogy kizárólag eredeti hanggal érdemes megnézni.) 2 . B AT M AN A P I R O S S I S AK ELLEN Egy szinte tökéletes összerakott Batman filmről van szó, ami gond nélkül hozott össze egy drámai momentumokban és akcióban gazdag történetet mindössze 75 percben. A három rosszfiú, a Joker, Piros Sisak és Fekete Maszk remekül kiegészítik egymást, az összetűzések pazar mód megkoreografáltak. Itt is felvetődik jó pár morális kérdés, és egy igen katartikus lezárással csúcsosodik ki mindez, aminek fordulata nem


A Villám-paradoxon véresebbre sikeredett, mint az eredeti film, ezért többen kevésnek ítélték a 12-es karikát.

a kicsoda kérdésre adja meg a választ, hiszen arra könnyedén rájöhetünk, hanem miértre. 1 . B AT M AN : A S Ö T É T L O V AG V I S S Z AT É R A Sötét Lovag visszatér első és második része egy olyan eposzi felemelkedés-történet, ami nemcsak a képregényes berkekben igazi ékkő, de túl is mutat a maga szuperhősös műfaján. hiszen pszichológiai és jogi szempontok alapján veszik górcső alá Batmant és munkásságát. Olyan kényes témákat vet fel, mint a morál és a törvény viszonya, a kisember és a kormány szembenállása, ami mind egy rendkívül izgalmas, allegorikus történetbe van csomagolva. Nincs hiány a nyomasztó atmoszférából, a vérfagyasztó momentumokból és a monumentális, érzelmekben gazdag lezárásból sem.

FilmMagazin / 49


SOROZAT

E.T.-ről ugye kiderült 2011-ben, hogy miután hazatelefonált és megjöttek érte a rokonai, nem a minden bizonnyal roppant gyönyörű szülőbolygója felé vette az irányt, csupán a sarki gyurdába, ahol Arnold nagy képeskönyvéből kiindulva szénné gyúrta magát, s ha már ilyen testtel áldotta meg a munka, úgy gondolta, hoz egy furcsa folytatást, ahol már nem a szerethető űrlény bőrében fogja megmutatni magát. Írta: Paulkemp

50 / FilmMagazin


H

ogy ez hogyan is jön ide? Roppant egyszerű, ugyanis J. J. Abrams Super 8-a vezérfonalán nyugodtan elkezdhetjük magunk előtt felfűzni a Stranger Things-et is, hiszen mind a set, mind a setting (a ’80-as évek, a gyermekek, az idegen lény) kísérteties hasonlóságot mutat a két alkotás között. S amennyire nem volt igazán kiemelkedő film a Super 8, annyira sikerült iszonyat brutálisra, szerethetőre és addiktívra a Stranger Things, amivel a Netflix lényegileg beletenyerelt a tutiba. Az első évadról szinte csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni, de lássuk, mi maradt az újdonság varázsa után, a felfokozott elvárások roppant hálátlan mezsgyéjén. Eltelt egy év, a hátborzongató eseményekkel terhelt kisváros élete viszont nyugodtan csordogál tovább, a lakók nagyjának fogalma sincs holmi mesébe illő demagorgon vérengzéséről, sőt még rémálmaikban sem bukkan elő olyasmi, hogy upside-down, vagy egy kopasz kis-

lány, aki a gondolataival akár olyan pusztításra is képes, amit talán Roland Emmerich is megirigyelne. Mondjuk nincs is rá okuk, hogy sokat töprengjenek, maximum azon, hogy mégis mit keresett tavaly novemberben egy rakás kormányügynök a csöndes kis városkájukban. Hiszen mint azt sejteni lehetett, Uncle Sam mindenhová elérő keze jótékonyan elsimította a dolgokat a környékükön. Bár Will és kis kompániája mindennapjaiban is élénken él a tavalyi év emléke, a felütés idillikusabb, mint arra számítani lehetett. A csúfgonosz tudósokat megértő és együttműködő orvosokra cserélték, akik úgy tűnik, hogy tényleg segíteni szeretnének, még ha nagyon hamar ki is derül, hogy a cseppnyi levegő, amihez hőseink jutottak, csupán egy még nagyobb vihar előjele, melyet közel sem biztos, hogy olyan könynyedén átvészelnek, mint az előzőt. Mivel talán még vannak az olvasók között olyanok, akik nem abszolválták a második évadot, sokkal

jobban nem szeretnék a történet mélyére hatolni (bár itt jelzem, hogy a továbbiakban enyhe spoilerek biztosan a sorok közzé fognak keveredni), csupán elnagyolt ecsetvonásokkal festeném fel, hogy a második évad kissé talán repetitív módon hozza az első évadot, csak mindent hatványoz, mely lehet, hogy kissé csalódást keltő. De mindez ugyan kit érdekel, mikor olyan új karakterek jelennek meg a színen, akik egy másik sorozatot is könnyedén elvinnének a hátukon, s közben számos régi ismerős kap olyan új mélységeket, ami igazán nagyszerűvé teszi a szériát. Kezdjük az újakkal! Már csak azért is, mivel a 4 fős (ha El-t most nem vesszük számításba) társaság az évad végére 5 főre bővül, s a nemi egyenjogúság nevében egy lánnyal, Mad Max-szel (Sadie Sink) válik még színesebbé. Mad Max amúgy egy kis tabudöntögetésként is szolgál, hiszen ki hallott már geek lányról, akit tényleg jobban érdekelnek a videojátékok, a szerepjátékok és

FilmMagazin / 51


SOROZAT persze a gördeszkája, ellenben a hasonló korú lányokkal. Azon túl, hogy szinte tökéletesen illeszkedik bele a történetbe és pillanatok alatt szerves részévé válik a cselekménynek, egy újabb színt visz az eddig is szivárványban játszó eseményekbe, hiszen vele megjelenik a kamaszodás, a másik nem felé kacsingatás tematikája, mely, mint a való életben, itt is remek humorforrás és számos konfliktus alapja. A bátyja, Billy (Dacre Montgomery) talán a legüdébb színfolt az egész évadban. Ő a megtestesült ’80-as évek, a korszellem egy olyan lenyomatának tökéletes reflexiója, melyet egyszerűen látni kell, ahhoz, hogy tényleg elhiggyük. A frizura, a fülbevaló, a bajusz enyhe vonala, az autó és az elmaradhatatlan cigaretta valami olyan egyvelege a hajmetálnak, a helyi menő csávónak és a bullynak, mely egyszerre komikus és rendkívül félelmetes szinte minden pillanatban.

52 / FilmMagazin

De ha már hajmetál, akkor legyen egy kevés punk is, s ahogy Max és Billy a külvilág előszelei, úgy Kali maga az eddigi mikrokozmoszon kívül létező világ. El „testvére”, a kísérlet 8. alanya (vagy legalábbis a csuklóján lévő tetoválás erről árulkodik) tágítja ki igazán a sorozat univerzumát, s nem csupán a nagyvárosi helyszín és annak minden velejárójával. El rajta keresztül szembesül először igazán azzal, hogy mi is történt pontosan a labor falai között, s hogy mit is tett Dr. Martin Brenner vele és sorstársaival. Na meg persze ki tudná elképzelni a ’80-as éveket némi punk nélkül, mely mozgalom lehet úgy tűnt, hogy az évtized elején szétesik, de igazából ekkor hódította meg az egész világot. Kali és bagázsa pedig szinte tökéletes példája – annak ellenére, hogy a bankrabló, misztikus erőknek parancsoló és nem mellesleg igazságosztó punkok valószínűleg nem voltak túl sokan – hogy miben is gyöke-

redzik a mozgalom és miért lesz mindennek remek táptalaja az Egyesült Államok. A régiek közül a Mike-DustinLucas trió hozza a formáját, s valahogy mindig arrafelé lábatlankodnak, amerre az események sűrűje található, csak úgy, mint a NancyJohnatan duó, akik az első évadhoz hasonlóan kicsit késésben, de végül a megfelelő helyen kötnek ki, hogy a történet fő medrében találják magukat. Viszont talán meglepő, hogy Steve az évadban olyat ugrik felfelé, amelyre senki nem számíthatott – itt nem csupán a Dustin-Steve bro-vá válásra gondolok – s biztos senki nem gondolta, hogy az egész karakter megítélésé nagyon pozitív irányba fordul pillanatok alatt. S persze ott van El, aki egyedül tengeti mindennapjait egy, az erdő mélyén megbúvó viskóban, melyet mindenki kedvenc seriffje biztosított menedékként számára, de az gyorsan túl szorossá, már-már börtön-


A sorozat logójának betűtípusa és szerkesztése nagyban hasonlít Stephen King '80-as években megjelent regényeinek könyvborítóihoz.

>> A

RÉGIEK KÖZÜL A MIKE-DUSTIN-LUCAS TRIÓ HOZZA A FORMÁJÁT, S VALAHOGY MINDIG ARRAFELÉ LÁBATLANKODNAK, AMERRE AZ ESEMÉNYEK SŰRŰJE TALÁLHATÓ, CSAK ÚGY, MINT A NANCY-JOHNATAN DUÓ, AKIK AZ ELSŐ ÉVADHOZ HASONLÓAN KICSIT KÉSÉSBEN, DE VÉGÜL A MEGFELELŐ HELYEN KÖTNEK KI, HOGY A TÖRTÉNET FŐ MEDRÉBEN TALÁLJÁK MAGUKAT. << szerűvé válik hősnőnknek. Persze egy ilyen teremtést nem lehet túl sokáig bezárva tartani, s a kisebb road movie-s kitérője után természetesen meg kell érkeznie a fináléra, hogy ismét rendbe tegye a dolgokat, s amolyan őrzőként álljon a két világ között, hogy ismét a mi világunk felé billenjen a mérleg. De hogy senki ne nyugodjon meg egy pillanatra sem, a záró iskolai bál negatívja nem nagyon rejtegeti, hogy az upside-down nem végzett még hőseinkkel.

Nyílván ennyivel nem lehet összefoglalni a második évadot, hiszen olyan szereplők maradtak ki a felsorolásból, mint Joyce új barátja, Bob, vagy a már említett Dr. Brenner, akik szintén fontos kellékek, de talán tényleg csak ennyik a Duffer testvérek eszköztárában, mely azért nem változott akkorát a második évadra sem. Ismét könnyedén ültetnek fel minket a nosztalgiavonatra, mely ellen azért nem tiltakozunk annyira. S repítenek el minket egy olyan kor

olyan szegletében, ahol tényleg a szórakozásé a főszerep. Így, ha dicsérni kell még valamit, akkor természetesen idén is jusson ki az alkotóknak a legnagyobb fejhajtás, hiszen kitettek magukért, s bár lehet nem ütött akkorát a második évad, de minden pillanata ajándék volt a jelen talán legjobb sorozatának és annak rajongóinak egyaránt. Most pedig nincs más hátra, mint várni egy újabb évet, hogy folytatódjon a kaland.

HAWKINS VÁROSÁRA MOST NEM CSAK A SZÖRNYEK ÁRNYÉKA VETÜL A Jonathan Byerst alakító Charlie Heatont ugyanis drogbirtoklás miatt nem engedték be az Egyesült Államokba, így nem tudott megjelenni a sorozat premierje kapcsán tartott gálaesten Westwoodban, Kaliforniában. A 23 éves brit színésznél drogkereső kutyák találtak egy kisebb adag kokaint, amit Heaton el is ismert, hogy az övé. Ezek után nem engedték átlépni az amerikai határt és vés visszafordították az Egyesült Királyságba. Jaime Ruiz, az Amerikai Vám- és Határvédelem Stratégiai Központjának szóvivője így nyilatkozott: „Elfogad-hatatlannak és bűncselekménynek tartjuk a külföldi állampolgárok drogbirtoklását. A Vám- és Határvédelem tisztjei tisztelettel és mély szakmai alázattal viseltetnek a nemzetközi utazókkal szemben és a legnagyobb biztonságot tartják szem előtt.” Kíváncsiak vagyunk a fentiek fényében, hogy a színész vajon szerepet fog-e kapni a harmadik évadban is.

FilmMagazin / 53


FILMKLASSZIKUS

GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN Kenneth Branagh újragondolása kapcsán elővettük Sidney Lumet klaszszikusát, ami még mindig nagyon jó abban, amit csinál. Írta: Török Tamás rdekes, ahogy telik az idő és azzal együtt evolválódnak a filmes zsánerek, egyre jobban változnak meg a fogyasztói elvárások is. Ennek a közvetlen egymásra hatásnak az eredménye, hogy habár a jelen alkotásai nem feltétlenül értékesebbek, mint a múltéi, jóval több fronton igyekeznek, és kell is helytállniuk. Agatha Christie legendás történetének számtalan feldolgozása közül a szakma, de talán a nézők is egyértelműen az 1974-es Sidney Lumet nevéhez köthető adaptációt tartják a legkiválóbbnak, ami minden sallangot nélkülözve, csak és kizárólag a lényegről beszél nekünk, lehengerlő részletességgel.

É

54 / FilmMagazin

1935 decemberében járunk, mikor is a – mindenki számára ismerősen csengő – Orient expressznek elkeresztelt vonat, annak bő egy tucatnyi utasával együtt, egy méteres hófal útonállása miatt meg kell, hogy szakítsa az útját. A jármű ideiglenes lakóinak azonban nem emiatt lesz álmatlan éjszakája, ugyanis egy titokzatos, ám feltehetően annál tehetősebb utastársukat meggyilkolják a téli este folyamán, méghozzá tizenkét szúrással. Az indulás előtti utolsó pillanatban kerítettek helyet a világhírű belga detektív, Hercules Poirot (Albert Finney) számára, aki természetesen azonnal beleveti magát az ügy sűrűjébe, hogy mielőbb

utánajárjon a gyilkos kilétének. Elvégre is, a tettes potenciálisan az utasok egyike is lehet. A Gyilkosság az Orient expreszszen talán legnagyobb varázsa az, hogy egy hamisítatlan, lényegre törő kriminek készítették, és az is lett. A felállás roppant egyszerű: adott egy, a külvilágtól teljesen izolált vonat, egy halott és tizenkét személy, akik között esetlegesen ott lapul, vagy lapulnak a hidegvérű gyilkosok. Lévén, hogy a szerelvény jó ideig egy tapodtat sem fog mozdulni, a sajátos stílusú Poirot számára minden adott, hogy a végletekig feltérképezze a szóban forgó ügyet. Lumet filmjének cselekménye nem operál má-


Albert Finney a harmadik választás volt Poirot szerepére. A szerepet eredetileg Alec Guinnessnek és Paul Scofieldnek ajánlották fel.

sodlagos szálakkal, nincsenek hirtelen betoppanó, addig ismeretlen karakterek és nem kell lényegtelen, pusztán a játékidő kitöltésére szolgáló információkkal megküzdenünk. Amit ezzel mondani akarok, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen nem megtéveszteni, elterelni akarja a nézőt, hanem meginvitálja őt Hercule Poirot személyi asszisztensének. Előttünk van a kirakós összes darabja, és nem csak a megoldást megelőző pillanatokban vágja nevetve a fejünkhöz azokat. Ha nem figyelünk eléggé, akkor könnyen melléfoghatunk. Lauen Bacall, Ingrid Bergram, Sean Connery, Anthony Perkins vagy a már említett Albert Finney. Ilyen és hozzájuk hasonló, legendás nevek keltették életre 1974-ben az Orient expressz utasait, aki gyakorlatilag kamaradarabhoz hű alakításokat nyújtottak. Lumet filmje a játékidő nagyját egy az egyben magával a nyomozással és a részletek feltárásával tölti, aminek során a színészek közül mindenkinek közel megegyező súlyú szerep jut a vásznon. „Ez nem kihallgatás, pusztán csak beszélgetés.” – jómagam is élnék Poirot szavaival, tehát: beszélgetésről beszélgetésre haladunk, a detektív egyenként hallgatja meg az

utasok leírását a gyilkosság éjszakájának történéseiről. Poirot, s egyben a film a fináléig nem von le egyértelmű következtetéseket, egyedül a detektív furfangos, néhol kifejezetten személyes vonatkozású kérdéseiből sejthetjük, hogy éppen merre is járunk a rejtély erdejében. Finney többnyire tárgyilagos, ám olykor kifejezetten tüzes és vehemens játéka rávilágít a teljesen különböző karakterek, szintén eltérő, személyére, vagy éppen múltjára. A lassan már száz éves regényből még most sem szeretnék semmit lelőni, így dióhéjban annyit árulnék el, hogy a forgatókönyvet szerző Paul Dehn remekül ültette át mindazt, amiről ez az eleinte egyszerűnek tűnő krimi valójában is szól. Adott egy gyilkosság, ami, mint hamar kiderül, egy talán még komolyabb bűntetthez köthető. Mindezek mögött, vagy azok által érintve eltérő személyek állnak, olyan emberi sorsokkal vagy motivációkkal, amik elsőre, nem hogy nem egyértelműek, de rejtve is maradnak. Poirot rávezet minket minderre, feltár előttünk egy bűnügyet, de ami még fontosabb, hogy szembesít minket egy olyan erkölcsi dilemmával, amivel valamilyen úton-módon mindannyian találkoztunk már életünk folya-

IDÉZETEK A KÖNYVBŐL – Vagyis legalábbis ezt az egy embert ártatlannak tartja – kedélyeskedett Bouc. Poirot rosszallóan nézett rá. – Az utolsó pillanatig mindenkit gyanúsnak tartok. – Mi nem tetszik az ajánlatomban? Poirot felállt. – Bocsásson meg, hogy személyeskedni fogok a válaszomban. Az arca nem tetszik, monsieur Ratchett – mondta.

mán. Hercule Poirot nem tesz többet, mint felszínre hozza az igazságot, ítéletet mondani viszont nem fog. A Gyilkosság az Orient expreszszen nem egy kifejezetten sokoldalú alkotás, ám egy remekül megírt forgatókönyvnek köszönhetően, és az ahhoz társuló pompás alakításokkal karöltve végigvezet minket egy nyomozáson, ami egy kőkemény drámában ér véget a néző számára. Egy őszinte és gondosan felépített krimiről beszélünk, ami a műfaj eszközeinek révén tár fel előttünk nagy kérdéseket, felszínes válaszok nélkül.

FilmMagazin / 55


KÖV. HÓNAP

STAR WARS: AZ UTOLSÓ JEDIK Lehet, hogy Az ébredő Erő után kissé lanyhultak a kedélyek a Star Wars irányába, de még így is 2017 legjobban várt filmjéről van szó. Az biztos, hogy (Han Solo kivételével) mindenki visszatér, hogy Rey megkezdi jedi kiképzését és tovább folytatódik a bromance Finn és Poe Dameron között, miközben az ellenoldalon Kylo Ren tovább merül a sötétségbe Snoke vezetésével és új gonoszt köszönthetünk Benicio Del Toro személyében. A filmet Rian Johnson (Breaking Bad, Looper - A jövő gyilkosa) írta és rendezte, így az elvárásaink az egekben vannak és most már a színtiszta nosztalgiával nem érjük be.

A LEGNAGYOBB SHOWMAN Michael Gracey a 19. század legendás showmanjéről, P.T. Barnumról készítette el első önálló filmjét Jenny Bricks (Rio 2, A férfi fán terem) és Bill Condon (A szépség és a szörnyeteg, Mr. Holmes) forgatókönyve alapján a 20th Century Fox számára, amelyben azt meséli el, hogy Barnum hogyan trombitált össze egy rakás tehetséges embert és varázsolta el velük a közönséget. Ez A legnagyobb showman című musical, amelynek dalait a Kaliforniai álom díjnyertes párosa, Benj Pasek és Justin Paul szerezték. A címszereplőt a nagyszerű énekes és annál is tehetségesebb színész, Hugh Jackman kelti életre, aki mellett feltűnik a vásznon még Michelle Williams, Rebecca Ferguson, Zendaya és Zac Efron is, hogy elvarázsoljanak minket.

56 / FilmMagazin




Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.