októberi FilmMagazin

Page 1

EGY KAVICS A CIPŐBEN: LARS VON TRIER - PORTRÉ

FilmMagazin 2011. október

A VILÁG MINDEN IDEJE KÉMKÖLYKÖK 4D ILYEN MICHAEL CAINE BOSSZÚJA HARRY BROWN

BEMUT ATJUK A VÍRU SOS FILME KET!

SZTÁRPARÁDÉ FERTŐZÉS ÍME A BOX JÖVŐJE VASÖKÖL

MELANKÓLIA


KEDVES OLVASÓK! N

agyon érdekesre sikerült az októberi lapszám, hiszen hála istennek jó pár olyan témát gorcső alá tudtunk venni, ami vélhetőleg sokatokat érdekelni fog. Egyrészt bemutatjuk a vírusos filmeket, megvizsgáljuk a legjellemzőbb tulajdonságaikat, valamint összegyűjtöttük a műfaj jó pár képviselőjét is. Kiemelten foglalkozunk a rendkívül ellentmondásos megítélésű Lars von Trier-rel és legújabb filmjével, a Melankóliával, filmklasszikusnak ezúttal a Star Wars saga megkerülhetetlen opusát, A birodalom visszágot választottuk, de sorolhatnám még a szokásos minőségű háttércikkeket és kritikákat, de nem teszem, mert egyrészt majd úgyis szembesülni fogtok vele mihelyst átlapozzátok az újságot, másrészt pedig sokkal fontosabb dolgokkal kell most foglalkoznunk. Pár hónappal ezelőtt elhintettem néhány dol-

got az újság jövőjét illetően, ám az akkor leírtakon kénytelen vagyok most egy kicsit módosítani. A beharangozott fórum-ötletünket kénytelenek voltunk teljesen elvetni, hiszen megvalósítási és funkcióbeli problémákkal találtuk szembe magunkat a készítése során. Ettől függetlenül rendszeresen tudtok velünk kommunikálni egyrészt a facebookon, másrészt pedig emailben, a filmmagazin @hotma-il.com címen. Aztán azt is belengettem, hogy lesz egy nagyobb designbeli megújulás az év vége fele. Ez annyiban módosul, hogy a változás nem csak a külsőt, hanem a belső tartalmat is érinteni fogja, sokkal bőségesebb lesz majd a megújult FilmMagazin. A változások bevezetését azonban nem egy hónaphoz fogjuk kötni, hanem folyamatosan, számról - számra lesznek kisebb -nagyobb alakítgatások, melyekkel még jobb lesz szeretett újsá-

gunk. Addig is jó olvasgatást kívánok az októberi lapszámhoz, bátran állíthatom, hogy remek lett, én már olvastam, higgyetek nekem. Most pedig lapozás! :) KERESS MINKET FACEBOOKON IS, HOGY IDEJÉBEN ÉRTESÜLJ MINDENRŐL

CÍMLAPSZTORI: „A filmet elsősorban nem ambíció nélküli katasztrófafilmként kívánt elkészíteni, hanem megpróbálta az asztrofizikát valósan lefesteni, miközben az elkerülhetetlen katasztrófa alatt vizsgálja az emberi pszichét. A planetáris ütközést weblapok ihlették, amelyek a potenciális eseménnyel foglalkoztak.” >> 38.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Főszerkesztő-helyettes: Cihlár Gábor (Ceptor) Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Csernák Ákos, Fekete Felícia, Hannibál, Hompola Júlia V. (Vampka) Madura Gábor (iverson2), Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Kovács Beáta (Zaphier), Kónya Sándor (Sanya08) , Mocanu Attila, Verebélyi Tamás (Spike) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Csillag Zita (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film), Laska Pál (Mokép) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Következő szám tervezett megjelenés: 2011. november 13.

2 / FilmMagazin



HÁTTÉR

KÉMKÖLYKÖK 4D: A VILÁG MINDEN IDEJE Ki ne szeretné a mexikói származású amerikai filmrendező Robert Rodriguez egyedi töltetű filmjeit, aki a képregények rajzolásától mostanra eljutott odáig, hogy nevét a legnagyobbak, a filmes megadirektorok között tartsák számon? Írta: Veszják

R

obert Rodriguez pár felnőtteknek szóló film után ismét visszatér a gyerekfilmek műfajához és három legsikeresebb filmjéhez (Kémkölykök 1-2-3) készít folytatást Spy Kids: All the Time in the World címmel. Bár a választás, hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen mi szívesebben néznénk meg a Sin City folytatását-, azonban a nagyközönségnek biztosan be fog jönni, a Spy Kids: All the Time in the World- A világ minden ideje, azaz leánykori nevén Spy Kids 4 vagy Spy Kids 4D, ami egy ízigvérig igazi amerikai kalandfilm. Rodriguez (El Mariachi – A zenész, Desperado, Alkonyattól pirkadatig, Sin City – A bűn városa) első színes -szagos filmje. Színes-szagos szó szerint, hiszen a rendező követve múzsáját John Waterst (Polyester1981), a 4D-t nem technikailag, hanem egy olyan kis trükkel oldotta meg, melynek lényege, hogy szórakoztató elemként egy úgynevezett Aromascope-ot adnak minden mozilátogatónak a jegy mellé. A nézők a megfelelő pillanatot elkapva, a jel-

4 / FilmMagazin

zett számot megnyomva, különleges illatokba burkolózva, még interaktívabban élvezhetik a filmet. A nagyon ütősnek tartott ötlettel a kártyán végigcsúszatott kézzel néha bizony vicces illatorgiába kerülhet az ember. A népszerű sorozat a negyedik részben ezzel az újítással lép a piacra, bemutatja a 4D formátumot, amely a szaglás élményével teszi teljessé a legizgalmasabb jeleneteket, a film 8 kiválasztott jelentében. A forgalmazó Dimension Films szerint új dimenziót nyit a mozi élményben, hiszen a film világszerte 4D Aromascope-ban kerül széles vászonra. “A családok imádni fogják ezt az újfajta, interaktív mozi élményt. És ami a legjobb: ez nem jelent extra költséget, hiszen minden mozijegy mellé (legyen az 2D vagy 3D előadás) ingyenesen jár egy aroma kártya.” – mondta el Rodriguez. A film története röviden: a látszólag tökéletesen boldog Marissa (Jessica Alba) egy visszavonult kém, aki egy idilli családi életet él férjjel és gyerekekkel. Valójában Marissának igen nagy kihívást je-

lent, hogy Rebecca és Cecil pótmamájává váljon, hiszen a srácok nem igazán kedvelik őt. A férje, Wilbur pedig nem is sejti, hogy újdonsült neje egy visszavonult kém. Azonban vissza kell térnie a szakmába, mivel egy új gonosztevő világuralomra akar törni. A pótmamának és a gyerekeknek is be kell dobniuk magukat az emberiség megmentéséért, így az akcióba belekeverednek Marissa mostohagyerekei is. A főellenfél ezúttal a világuralomra törő őrült gonosz The Timekeeper (Jeremy Piven), lesz, vele küzd meg a Cortez család Antonio Banderas-t és Danny Trejo-t is beleértve. Két veterán kémkölyök, Carmen (Alexa Vega) és Juni Cortez (Daryl Sabara), valamint néhány elképesztő kütyü segítségével talán képesek lesznek megmenteni a világot és összehozni családjaikat. A népszerű franchise-ban pedig az eredeti sorozat két felcseperedett gyerekszereplője (Alexa Vega és Daryl Sabara) is felbukkan, hogy megküzdjenek Timekeeperrel és minden gonosszal a világon. A gonoszt Jeremy Piven


Jessica Alba 2008. június 8-án adott életet egészséges kisgyermekének, aki a keresztségben a Honor Marie Warren nevet kapta.

(Törtetők) alakítja, a korábbi részekből pedig visszatér az immár 22 éves Alexa Vega és a 18 éves Daryl Sabara, valamint Antonio Banderas és Danny Trejo is. A főbb szerepekben Jessica Alba (Honey, Sin City, A Fantasztikus Négyes, A kabalapasi), Rowan Blanchard, Mason Cook, Joel McHale, Danny Trejo, Antonio Banderas (Zorro, Evita, Frida, Femme Fatale) látható. A főszerepet tehát ismét Rodriguez egyik kedvenc színésznője, a Sin City-ben és a Macheté-ben is szereplő Jessica Alba alakítja: egy viszszavonult titkosügynököt játszik, aki televíziós riporter férje (Joel McHale) és nevelt gyerekei (Rowan Blanchard és Mason Cook) elől is titkolja a múltját.

2001-ben, filmes Robert Rodriguez elindította a Kémkölykök franchise-ot, mely teli volt vígjátéki elemekkel, élőszereplős kalandjáték kémgyerekekkel és családokkal, akik hősök voltak. Most 10 évvel később, az új kémek 4D Aromascope megoldással birizgálják érzékszerveinket. A sorozat harmadik része egyébként magasra tette a mércét, hiszen az volt az első 3D-s technikával forgatott film az elmúlt esztendőkben. Ehhez képest kellet valami újat alakítani a negyedik mozi kapcsán, extra dimenzióval megbolondítani a technikát. A 4D kitalálása nagyszerű móka volt, a következő lépés az 5D-s Kémkölykök megalkotása lesz. Rodriguezt Alba a Machete-ben nyújtott alakításával

inspirálta arra, hogy felkérje a film egyik főszerepére. A forgatáson meglátta Albát fekete ruhába, magas sarkú cipőben, és meglátta benne a tökéletes kémet, főleg, hogy a baba is ott volt a közelében. Rodriguez el is határozta, hogy kötelezően Alba kell, legyen a Spy Kids sorozat új anyukája. Tíz évvel az első film után Rodriguez visszavisz minket a Kémkölykök világába, melyben a régről ismert s kedvelt, valamint új szereplők egyaránt feltűnnek. A film forgatókönyvét 2009 decemberében fejezte be Rodriguez, és ekkor már a hivatalos címet is megkapta, míg a forgatás 2010. október 27-én kezdődött el. Spy Kids 4 általában negatív értékelést kapott a kritikusoktól, azonban a „forradalmi” újításnak, Rodriguez zsenialitásának és Alba idomainak köszönhetően nézők milliói lesznek kíváncsiak erre, a valljuk be nem egy épületes történetre.

Stáblista Rendező: Robert Rodriguez Főszereplők: Jessoca Alba, Alexa Vega, Jeremy Piven, Danny Trejo Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2011. október 27.

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

DELFINES KALAND 3D Sorozatsztárok, fiatal színészpalánták, zenészek, humanitáriusok, és egy Oscar-díjas veterán... Írta: Vampka

K

i gondolná, hogy ezek a személyek mind egy olyan típusú, közös filmben tűnnek fel, ami leginkább a hétvégék délutánjait hivatott megtölteni? Az állatokat középpontba helyező családi filmek többsége vidám, szívet melengető, de felejthető. A Dolphin Tale, azaz a Delfines kaland azonban kitűnik a többi közül. Az emberek és az állatok kapcsolata, különösen az értelmesebb fajokkal mindig is különleges volt. A delfinek intelligenciája legendás, természetük barátságos, ráadásul gyönyörűek, a belőlük áradó könnyedség és életvidámság

6 / FilmMagazin

évszázadok óta magával ragadja az embereket. Mégsem múlik el nap anélkül, hogy ezek a szeretetreméltó, érdekes állatok ne kerülnének bajba miattunk. A Dolphin Tale a gondoskodás, az odafigyelés, az együttműködés, a kitartás és a feltétlen bizalom igaz története, nem csak egy pár órás mese. A film ugyanis valós eseményeken alapszik, a főszereplő Winter pedig valóban az a delfin, akinek az életét évekkel ezelőtt megmentették, ő pedig cserébe sok, hozzá hasonló sorsú ember életét könnyítette meg, nem csak példás kitartásával és

kedvességével. 2005 decemberében egy floridai halász egy bébidelfinre bukkant, amely egy rákcsapdába gabalyodott, és a kötelek elzárták a farka vérkeringését. A súlyosan sérült állatot a Clearwater tengeri akváriumba szállították, ahol végleg elvesztette a farkát, és ezzel még kisebb lett az esélye az életben maradásra. Ám voltak emberek, akik nem kímélve magukat, napi 24 órában azért küzdöttek, hogy a megmaradt kis esélyt kihasználva megmentsék Wintert, de ehhez persze az is kellett, hogy az állat is minden erejével küzdjön a számára kiszabott sors ellen. Csodálatos felépülése nagyrészt egy zseniális farokprotézisnek köszönhető. Ezt forradalmian új tömlő rögzíti, amelyet egy nagyon puha, rugalmas és tartós anyagból készítettek, és ez az a szerkezet, ami azóta világszerte megváltoztatta sok súlyos testi sérüléssel küzdő ember életét. Hamarosan a média is felfigyelt arra, mi történik Floridában, így szerzett tudomást a történetről Richard Ingber producer is. „Néztem egy reggeli műsort a tévében, amiben volt egy riport Winterről – idézi fel Broderick Johnson producer. – Mindent abbahagytam, amit éppen csináltam. Rögtön eszembe jutott, hogy milyen remek családi filmet lehetne ebből


Winter, a művégtaggal újra úszni tanuló viziemlős a víziemlős a csökkent képességgel élő emberek példaképe lett.

csinálni, hiszen ez a történet valamennyi korosztályra hatással lehet. Mindent kiderítettem, amit tudni lehetett Winterről. Az egyik legcsodálatosabb dolog azok közül, amiket megtudtam róla, az volt, hogy többször is feladhatta volna a küzdelmet, de mindig képes volt tovább harcolni.” A stábtagok előtt amúgy sem idegenek az állatokkal foglalkozó filmek, sem a megható történetek. Színész, producer, forgatókönyvíró, rendező mind dolgozott már szívhez szóló filmen. „Mindig is vonzódtunk az ilyen jellegű filmekhez – mondja Johnson és Andrew A. Kosove, egy másik producer. – Ezek felemelő történetek. Ha megismered Winter sztoriját – pláne, ha őt magát is –, az átformálja az életedet, függetlenül a korodtól, a hátteredtől és a körülményeidtől. Ezt az érzést akartuk visszaadni a filmben.” Persze nem kell aggódni: bármilyen komoly és fontos üzenete van a Delfines kalandnak, a nézők nevetni is fognak eleget. Nem csak a forgatókönyvben vannak vicces jelenetek, a forgatás maga is jókedvűen telt, köszönhetően többek közt a remek színészgárdának, és természetesen magának Winternek, aki a nehéz sorsa ellenére, mint kiderült, valódi komika, és imádja a reflektorfényt. Ráadásul a filmhez építeni kellett

még két medencét, amiket Clearwater meg is tarthatott, és ma is használ. Az emberi főszereplők közt ott van Ashley Judd és Morgan Freeman is, a legfontosabb emberi szerepet azonban egy fiatal srác, Nathan Gamble játssza. „A történetet tanulmányozva úgy éreztük, hogy nagyon is filmre termett – meséli Noam Dromi forgatókönyvíró. – Úgy gondoltuk, ki kell emelnünk a delfin és az emberek viszonyát, és ki lenne erre alkalmasabb, mint egy kissrác? Ha Wintert egy gyerek szemével nézzük, akkor ráérezhetünk a csodára.” A Delfines kaland legfontosabb szála tehát a Winter és Sawyer, a megmentője közötti kötelék, ezért ahhoz, hogy megkapja Sawyer szerepét, az akkor mindöszsze 12 éves Nathannek először Wintert kellett megnyernie magának. „Négy vagy öt meghallgatáson találkoztam Charlesszal és a producerekkel, de ragaszkodtak hozzá, hogy találkozzam Winterrel, és ő is jól kijöjjön velem – emlékszik vissza. – Elrepültem Floridába, és életem egyik legcsodálatosabb élményében volt részem. Azonnal egymásra hangolódtunk. Amikor szóltak, hogy megkaptam a szerepet, nagyon örültem, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hónapokat tölthetek Winterrel és a többi állattal.”

A rendezésre a producerek Charles Martin Smitht kérték fel. „Attól kezdve, hogy megismertem Winter történetét, tudtam, hogy nekem kell megcsinálnom ezt a filmet – mondja Smith. – Úgy gondoltam, remek ötlet, hogy egy gyerek szemszögéből mutassuk be a sztorit. A gyerekekben és az állatokban van valami ártatlanság, tisztaság.” A történet viszont nem „csak” a fiú és a delfin kibontakozó barátságát hivatott megmutatni. Emberi sorsok változnak meg a szemünk előtt, testi és lelki sebek gyógyulnak be az állatok elképesztő kisugárzásának hatására. Dokumentumfilm és weboldal is hirdeti a csodálatos delfinlány túlélésének kalandját, amiből valóban mindenki reményt meríthet, hiszen azt, ami Winterrel és barátjával, majd hatásukra sok másik, megtört emberrel történt, nem lehet másképp nevezni, mint csodának. Érdemes tehát mindenkinek megnéznie a filmet, egyedül, családdal vagy épp barátokkal, és elhinni, hogy a lehetetlen bizony nem létezik.

Stáblista Rendező: Charles Martin Smith Főszereplők: Morgan Freeman, Ashley Judd, Nathan Gamble Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2011. október 20.

FilmMagazin / 7


HÁTTÉR

FERTŐZÉS Steven Soderbergh Hollywood egyik legsokoldalúbb rendezője, aki annak idején a kilencvenes években a Szex, hazugság, videó című filmjével robbant be a köztudatba, és vívta ki magának a nézői és szakmai elismerést egyaránt. Írta: Sanya08

A

zért tekinthetjük kaméleontípusú direktornak őt, mert egyrészt bármely zsánerhez hozzá tud járulni érdemben, másrészt pedig minden egyes műfajhoz, történethez más és más stílust foganatosít, más hangnemben mesél el. Hol a régi, negyvenes évekbeli hollywood-i filmkészítés stilisztikai módszerei szerint jár el (A jó német), hol dokumentarista stílusban regél el drogtörténeteket (Traffic), hol pedig könnyedre hangolt, szórakoztató hangvételben bohóckodik (Ocean-filmek). Az eredmény általában meglehetősen érdekfeszítő és említésre méltó. Soderbergh az évek folyamán sikeresen otthagyta keze nyomát a művészfilmek és popcorn-mozik terepén egyaránt. Legújabb filmjével a vírusos filmek

8 / FilmMagazin

rögös talajára lépett. Az ilyesfajta mozik többször is reneszánszukat élték már, vagy legalábbis nem egy olyan alkotás készült, ami megmaradt az emlékeinkben. Elég, ha a kilencvenes években készült Outbreak (magyar címén: Vírus) című dolgozatra gondolunk Dustin Hoffmannal, Morgan Freemannel és Donald Sutherlanddel a főszerepben. Azt hiszem mindannyian egyetérthetünk abban, hogy az egy remek kis alkotás volt, ami után az ember kétszer is meggondolta hogy moziba megy (lásd: tüsszentés a moziban). Az egyik olyan dolog, ami általában szokott működni az ilyesfajta fertőzés-filmekben az az, hogy mindig aktuálisnak érezzük, hiszen bármikor beüthet a krach, bármikor felütheti a fejét egy újabb fajta vírus,

fertőzés. Kb. mint a katasztrófafilmeknél. Steven Soderbergh rendezőben és Scott Z. Burns forgatókönyvíróban (akivel az Informátor című filmen is együtt dolgoztak) egy repülőút során felmerült a téma, hogy az emberek milyen sebezhetőek tudnak lenni nyilvános helyen. Egy repülőgépen sok ember van akár több órára is összezárva, így valóban felmerülhet a veszélye annak, hogy neadjisten elkapnak egymástól különböző betegségeket, kórokozókat, és igazán ez ellen még csak tehetni se tehetnek semmit. Ez adta a forgatókönyv magját, innentől kezdve pedig már csak magát a karaktereket, a cselekményszálat kellett kidolgozni. Matt Damon, aki már nem először kollaborál együtt Soderbergh-gel, ennek a filmnek is


A rendező a forgatás alatt érdekes dolgokat vett észre: a stábtagok ugyanis a forgatási idő előrehaladtával egyre többször mostak kezet.

A FILMEZÉS FERTŐZŐ Vagy mindenki mindent félreért, vagy Steven Soderbergh össze-vissza beszél. Az elmúlt hetekben – főleg az új, fertőző félelmet terjesztő thrillere, a Fertőzés bemutatója kapcsán adott interjúkban – a rendező számtalanszor elmondta: nyugdíjba készül vonulni, abbahagyja a filmezést. Az utóbbi napokban viszont újságíróknak már a következő négy-öt filmjéről beszélt. Zavaros. De Soderbergh egyszerűnek látja. – Egyedül az a baj, hogy Matt Damon nagyjából úgy tud titkot tartani, mint egy 14 éves kislány – vélte a rendező-író-operatőr-vágó-zeneszerzőproducer. – Ő kezdte terjeszteni ezt az egész nyugdíjba vonulást, csak azért, mert amíg a Fertőzés-t forgattuk együtt, egyik este kicsit becsíptem, és marhaságokat mondtam neki. Pedig manapság senki sem mond fel, ha már van egy jó állása. A kép még így sem tisztul. Mert Soderbergh maga sem cáfolta, hogy áthelyezi a hangsúlyokat az életében. – Más művészeti ágakkal is meg szeretnék próbálkozni – mondta. – Addig kell az ilyesmit elkezdeni, amíg van lehetőségem rá és még bírom. De ha elfogy a pénzem, rögtön nekifogok a következő Ocean’s filmnek. Vagy a Fertőzés 2.-nek. Az Ocean’s és a Fertőzés egyformán dúskál a nagy színészekben.

megkapta az egyik fő központi karakter szerepét. Damon így nyilatkozott a filmről és annak stílusáról: „Steven filmje szikár és ugyanakkor pörgős. Egy olyan témánál, mint ez, nagyon fontos a ritmus megtartása, hisz meg kell mutatni a fertőzés terjedésének spirális mozgását, és a betegség előretörésének egyre gyorsuló tempóját. Ő pontosan tudja, hogyan tartsa egyben a történetszálakat, és hogy azok hol metsszék egymást, hol találkozzanak a megfelelő időben. A történet valóban állandó mozgásban van.” Egy másik ötlet az volt, hogy a járványt ezúttal még halálosabbá tegyék. Meghalsz, mielőtt rájönnél mi történt veled. Akár egy golyó a fejbe. Ugyanakkor fontosnak tartották, hogy maguk a karakterek hitelesek legyenek, és „valóságosak”, ne szupermenek vagy James Bondok, igazi, hús-vér karakterek, akiknek meg kell találniuk a módját, miként küzdenek meg az adott szituációval. Az ilyen szituáció-filmek rettentő izgalmasak tudnak lenni akkor, ha a rendező megfelelően vezényli le a dolgot és helyes arányban adagolja mind a feszültséget, mind pedig az érzelmi töltetet. „Hús-vér emberek szemén keresztül tekinthetsz be a járványvilágba.” –mondja a film másik szereplője, Kate Winslet.

Michael Shamberg és Stacey Sher producerek egyformán fontosnak tartják, hogy ez a film a legősibb félelmeinket és a túlélési ösztönünket szólítja meg. „Megmutatja, hogy nemcsak az a baj, hogy megdöbbentő méretekben szivárog be a vírus a lakosság körébe, hanem hogy az élet napról-napra megváltozik, a jól ismert dolgok hirtelen félelmetessé válnak, beleértve a saját otthonodat is, a barátaiddal pedig rettegsz találkozni” – magyarázza Shamberg. Egy ilyen esemény hatalmas krízist képes kiváltani az emberekből, a társadalomból, és az alkotók szerint tehát éppen ezt szeretnék bemutatni. Miként bomlik meg a rendszer ennek következtében, hogy fordul fel a világ. Olyan apró dolgok kerülnek előtérbe, mint például az, hogy arra vigyázz, a kezedbe köhögj és ne pedig bele a nagyvilágba, csak hogy a film másik szereplőjét, Jude Law-t idézzem. Ahogyan az már tapasztalható volt Soderbergh korábbi filmjeiben, igen illusztris színészi gárdát képes öszszevezényelni egyes produkcióihoz, itt sincsen ez másként. Matt Damon, Kate Winslet és Law mellett a filmben szerepet kap Lawrence Fishburne, Gwyneth Paltrow is, csak hogy a legismertebbeket említsem. Egy ilyen névsor akár a laikus néző-

sereget is becsábíthatja a filmszínházakba. Ami a kritikusokat illeti, a filmet igencsak keblükre ölelték. Többen felhozzák pozitívumnak a film azon tulajdonságát, hogy nem hasonlítható a masszív hollywood-i művekhez, nem igazán az akcióra van helyezve a hangsúly, hanem a drámára. Az ilyen műfajjal való variálás jellemző volt a rendező Amerikai vérbosszú című dolgozatára is, ami szintúgy egy jól ismert sémát vett alapul (revans), de mindezt abszolúte rendhagyó módon volt képes tálalni. Ettől a filmtől is valami ilyesfajta eredetiségre lehet számítani.

Stáblista Rendező: Steven Soderberg Főszereplők: Matt Damon, Jude Law, Gwyneth Paltrow Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2011. október 13.

FilmMagazin / 9


HÁTTÉR

VÍRUSOS FILMEK Mindig is voltak filmek, amik a teljes pusztulás rémképével riogatták az embereket. Idegen bolygóról érkező lények, mesebeli szörnyetegek, megvadult természet vagy a saját fajtánk; egy apokaliptikus film alapja csak a kreativitáson múlik. Az előbb említett alapanyagokban a közös, hogy mindegyik látható, fizikai valójában nagyon is erős ellenfél, mégis. Az egyik, ha nem a legijesztőbb ellensége az emberiségnek mindig is a betegségek voltak, amik ellen bizony nincs hová menekülni. Írta: Vampka

A

z emberek természete sokféle szempontból érdekes. Sorolhatnánk itt a furcsa tulajdonságokat, de van egy olyan vonásunk, amire nem sok magyarázatot lehet találni: valamilyen rejtélyes oknál fogva mi, emberek, mindig is szerettünk félni. Ne is tagadjuk... A mindennapi életben is rengeteg olyan helyzet van, ami a veszély miatt lesz izgalmas és félelmetes, mint például egy heves vihar, vagy egyszerűen csak a képzeletünket mozgatja meg, mint mondjuk egy éjszaka becsapódó ablak. Ezt az érzékenységet kihasználva a filmiparnak kinőtt néhány olyan ága és ágacskája, amik a félelemkeltésre alapoznak. A két legnagyobb műfajú kategória ezt illetően a thriller és a horror. Míg az első leginkább a lélekre hat, és még a film befejeztével is égve hagyunk minden lámpát, addig a horrorban a vér, az ijesztgetés dominál, minél brutálisabb, annál "jobb", de általában nem hagy maradandó nyomot, legfeljebb némi émelygés formájában.

10 / FilmMagazin

A félelemnek ezernyi formája lehet, legtöbbször az elmúlás, a halál, a megsemmisülés az, ami központi szerepet kap az ilyen filmekben, ráadásul rengeteg formában képes megjelenni. A végső pusztulás témája pedig a kilencvenes években végképp felkapott lett, hiszen közeledett az ezredforduló, és ezzel a világvége első verziója. Hihetetlen ugyan, de nem jöttek be a jóslatok, még mindig élünk, virulunk, 2000 jött, 2000 ment, és íme, máris újabb apokalipszis van kilátásban: a maják megjósolták nekünk, hogy 2012-ben nem lesz alkalmunk karácsonyozni, köszönhetően a december huszonegyedike (körül) várható... Minek is? Bolygóbecsapódás? Mágneses mezők, űrlények, mutánsok...? Igazából mindegy is, a filmipar nem is tud már miből válogatni, totális a bőség zavara, főleg, ha azt vesszük, hogy nem csak az ősi népek vészjósló próféciái, de jó pár valós esemény is remek alapanyag egy katasztrófafilmhez, mi több, az az emberi faj kipusztulásának egyik legkedveltebb

témája az elszabaduló vírus, ami a népesség 99, 9999 százalékát hamar, és legtöbb esetben elég ronda mellékhatások kíséretében tünteti el a föld felszínéről. Minden fertőzéses film félelmetes, efelől nincs kétség, hiszen mindenki belegondol, hogy tényleg, mennyire sebezhetőek vagyunk, milyen védtelenek ezekkel a nálunk felbecsülhetetlenül kisebb lényekkel szemben. A vírusok ellen nem lehet baltával vagy Berettával menni, nem használ a szép szó, sem a tank, sok filmben a magány sem megoldás, a tömeg pedig végképp, szóval kijelenthetjük, hogy a maga módján bizony a betegségekről szóló filmek a legijesztőbbek, már csak azért is, mert sokszor úgy érezzük: igen, a fenébe, ez tényleg bármikor megtörténhetne! Persze a téma nem új, amióta az ember tisztában van a kórokozók létezésével, és a mozgókép is népszerű, voltak és lesznek is ilyen mozik, amik ugyan legtöbbször tényleg nem maradnak meg az emberben hosszú távon, de amíg nézzük őket,


azért sűrűn fut végig rajtunk a hideg... Pluszban a szituációk, amiket a betegségek okoznak; a következmények és mellékhatások annyira változatosak, hogy hiába ijesztő maga az alaphelyzet, nem csak vérfagyasztó horrorok, hanem szívfacsaró drámák, sőt, remek vígjátékok is készültek már a témában. Az alábbiakban sorra vesszük, mik is azok az új évezredes filmek, amik a fertőzéseket, mint apokaliptikus jelenségeket mutatják be, nem kicsit ijesztő módon; és amiket érdemes legalább egyszer megnézni, vagy mert annyira elgondolkoztatóak, vagy mert annyira elvetemültek. Természetesen a horror és thriller kategória az, amelyik a legtöbb ilyen alkotást magába foglalja, és meglepő, de ezek közt akad a legtöbb "klasszikus" is. Vegyük elsőnek az immár Trilógiaként emlegetett Kaptárt (2002), Milla Jovovich főszereplésével. A tizenöt és huszonöt év köztiek fele majdnem teljesen biztos, hogy legalább egy részt látott, és/vagy játszott a szintén Resident

Evil néven futó játékkal, ami természetesen ugyanarról szól, mint a film: egy tudósok által előállított, speciális vírus véletlenül bekerül a föld alatti központ szellőzőrendszerébe, a fertőzötteket pedig haláluk után csinos, rothadó zombikként indítja újra, akik másra sem vágynak, mint mindent elpusztítani, ami az útjukba kerül. Mármint minden élőt. A történet természetesen nem csupán erről szól, hiszen egy elzárt bunkerben fel-le masírozó sereg nem lenne veszélyes az emberekre, nem igaz? Akkor viszont egyből más a helyzet, ha ezek az élőholtak kijutnak, és szépen elterjesztik a kórt, amíg az immunis főszereplőre mások is elkezdenek vadászni, a saját túlélésük érdekében, és ne felejtsük el megemlíteni magát a védelmi rendszert, ami gyakran közbeszól a zombik ellen harcoló kis túlélőcsapatnak. A történet alapjaiban véve egyáltalán nem lenne rossz, és az első rész, bárhol bárhogy pontozták is, népszerű volt. A folytatásokról viszont ne beszéljünk, azok megle-

hetősen gyengécskére sikerültek, a látványvilág ellenére is, amire egyébként tényleg nem lehet panasz. Közelharcok, golyózápor, speciális és nagyon is kreatív fegyverek gondoskodnak arról, hogy se élő, se holt ne legyen biztonságban. A Kaptár egyértelműen nem az érzelmekre, inkább a gyomortartalom megmozgatására szakosodott, de tény, hogy azt akkoriban elég ügyesen meg is valósította. Egy másik, valamivel komolyabb, de szintén folytatásos darab a brit földön és színészekkel készült 28 nappal később (2002), aminek a második és szerencsére eddig utolsó része a 28 héttel később címet kapta. Félreértés ne essék, részemről nagyon is jónak tartott filmekről van itt szó, nagyon is jó színészekkel (Cillian Murphy és Jeremy Renner például), habár a megjelenített vérmennyiség lehet, hogy csak egy hajszállal - vagy inkább cseppel több a kelleténél. Emellett tényleg nem érdemes belekötni. Egyszerű történet, mondhatni klisé, de a lé-

FilmMagazin / 11


HÁTTÉR

nyeg ezúttal a karaktereken van, hogy ki miként éli meg egy rokon, egy barát, egy szerelem elvesztését, hogy dolgozza fel a fájdalmat egy olyan világban, amiben már semmi sem ugyanaz, semmi sem biztonságos többé, semmit sem értesz, és minden pillanatban életveszélyben vagy. Ötletes a kidolgozásban a tény, hogy egy szigetet választottak "karanténnak". Amíg a Kaptárban a kutatóközpont a föld alatt van, addig a 28 nappal később esetében magának Nagy-Britanniának köszönhető az elszigetelődés, ebből kifolyólag pedig a világ többi részének a biztonsága, de hát semmi sem tart örökké, a csodák pedig úgyis csak három napig tartanak, vagy jó, legyen most épp 28 nap… Az esetek nagy részében egyébként az alkotók szeretik az egész katasztrófát magára az emberi fajra kenni. Kísérletezések, hanyagság, biológiai fegyverviselés... Minél negatívabb egy-egy szituáció, amiből az egész bonyodalom kibontakozik, annál nagyobb a valószínűsége, hogy erős érzelmeket vált ki a nézőből, főleg akkor, ha már az elejétől tisztában vagyunk azzal, hogy lett egy-egy kisebb betegség végül világméretű katasztrófa. Ennek talán legjobb példája a Legenda vagyok

12 / FilmMagazin

(2007) című, Will Smith főszereplésével készült film, ami már inkább dráma, mint horror. Tény, és való, hogy vannak benne rémisztő részek, habár a fertőzött, leginkább vámpírokra hajazó emberek, akiket éget a nap, kihullott a hajuk és elég satnyák, szóval ők maguk nem okoznak álmatlan éjszakákat, de a légkör, a nyomasztó magány, nos, ezek elég jól átjönnek. A főhős tudóst csak a kutyája segíti a túlélésben és az ellenszer kifejlesztésében, hiszen elviekben mindenki más elkapta a betegséget, és nappal sötét helyekre húzódva pihen, ez belegondolva nem túl vidám és reményekkel teli kilátás. Will Smith egyébként remekül játszik egyedül is, egy pillanatra sem lehet unatkozni a filmen, a végén pedig garantált a remegő száj, esetleg pár könnycsepp is. A zene is megemlítendő, a bánatos dallamok szintén a dráma felé tolják el az egészet, de azért össze-összerezzen nagy ritkán az ember, készüljünk fel. Az összerezzenésnél jóval komolyabb ijedtségre számíthatunk az alapjaiban klasszikus gonoszokkal, a gyorsan és hangosan támadó betegekkel teletűzdelt Karantén (2008) esetében, ami a témájában és megvalósításában szinte teljesen ugya-


>> MINDEN

FERTŐZÉSES FILM FÉLELMETES, EFELŐL NINCS KÉTSÉG, HISZEN MINDENKI BELEGONDOL, HOGY TÉNYLEG, MENNYIRE SEBEZHETŐEK VAGYUNK, MILYEN VÉDTELENEK EZEKKEL A NÁLUNK FELBECSÜLHETETLENÜL KISEBB LÉNYEKKEL SZEMBEN. <<

nolyan, spanyol előd, a REC (2007) remake-je, ha lehet ilyet mondani az egy év különbség láttán. A film a kézikamerák varázsára épít (amit leginkább az Ideglelés című horror óta kaptak fel), azaz ez a kamera most egy hivatásos operatőr kezében lévő, komolyabb szerkezet, de a mozgó, sokszor életlen képek, meg az, hogy csak egy perspektívából látjuk az eseményeket, izgalmas hangulatot idéz elő. Az ember úgy érzi, a dolgok tényleg megtörténnek, hiszen igazából egy jelenet sem kifogástalan, már ami a látványt illeti. Az alkotók a színészi teljesítményre nem voltak túl érzékenyek, a főszereplő lány, Jennifer Carpenter kissé túljátssza a dolgokat, de maga a történet érdekes. Eszerint egy riporter és operatőre egy tűzoltó csapat estéjét szeretné megörökíteni, és elkíséri őket az egyik helyszínre, ahová kihívták a csapatot. Csak hogy a helyszín egy olyan emeletes ház, ahol a lakók eltűnnek, vagy habzó szájjal vetik rá magukat az egészséges emberre. A házban lakó állatorvos megállapítja, hogy ez valamiféle mutálódott veszettség lehet, ami cseppfertőzésként terjed, és nagyon gyorsan átveszi az uralmat a szervezet, főként az agy felett, de hogy miképp lehet leküzdeni, azt

FilmMagazin / 13


HÁTTÉR nem tudja, és szemmel láthatólag senki más sem, mivel a tűzoltók, a lakók, a riporter és az operatőr hirtelen bezárva találják magukat a házba. Kinn fegyveres erők, helikopterek, rendőrség és a járványügy, benn agresszív betegek teszik el őket egyenként láb alól. Egyáltalán nem unalmas film, ráadásul a második részben - mert természetesen miért ne lenne folytatás - választ kapunk arra is, miből lett a vírus, és milyen okból jött létre. A horrorok mellett viszont van egy olyan darab is, ami akármilyen undorító jelenetekkel örvendeztet meg minket néha, igazából nagyon is vicces, és meglepően igényes munka: a Zombieland (2009). Horrorként is definiálva van, de csak mert sok elem megtalálható benne az előbb említett műfajból, teszem azt a főhősök, akik a beteg zombikkal teli világban magányosan szelik keresztül az országot. Ez eléggé elcsépelt

14 / FilmMagazin

kiindulás, nem? Lehet, de a Zombielandben igazából nem a betegség a lényeg, nem annyira az izgalom, nem is a látvány, habár tény, hogy az élőholtak kivitelezése elég jóra sikerült, de itt nincsenek három perces, lassított, hatásvadász képsorok, vagy ha mégis, akkor az tele van iróniával. A film nagyon is vicces, mert ez bizony egy vígjáték, a színészek közt ott van Emma Stone, Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Abigail Breslin is, akiket mind nagyra tartanak a szakmájukban. A három tehetséges fiatal nagyon jól hozza a rájuk szabott szerepet, de az íróknak is jár a dicséret az emlékezetes párbeszédekért és kidolgozott karakterekért. Már készül a második rész, reméljük, sikerül nem rosszabbra összehozni, mint az elsőt. Végül következzenek azok a filmek, amik elsősorban nem horrorok, mert ha folyik is bennük vér, az nem

olyan nagyon számottevő; nincsenek bennük nyáladzó, nyögdécselő, botladozó hullák; de nem is thrillerek igazán, elvégre nem rohansz az ajtóhoz, hogy kétszer ráfordítsd a zárat, és eltorlaszold... Ezek már inkább a dráma kategóriába esnek, mivel elég elgondolkodtatóak, és sokkal inkább a szereplőkre lelki világára, mint túlélésük módszereire koncentrál. Az egyik ilyen a Tébolyultak, amit először 1973-ban készítettek el, majd a remake 2010-ben került a mozikba, Timothy Olyphanttal a főszerepben. Ebben a történetben szintén egy rendőr a fő karakter. Az elszigetelt kisváros, ahol szolgál, egészen átlagos - amíg el nem kezdenek a lakók furcsán viselkedni. Egyikük a másik után dönt úgy, hogy csinál valami elképesztően brutális dolgot. Üres tekintetek, érzelemmentes viselkedés kezd úrrá lenni az embereken, azok, akikben bíztál, akikről azt hitted, ismered


őket, bármelyik pillanatban neked eshetnek vasvillával. Egy idő után a túlélők rájönnek, hogy ez az akármi terjed, és kiderül, hogy a vízzel van valami probléma, amit beszennyeztek valamivel, de hát erről a falusi ember mit sem tudhat... És a várost sem hagyhatja el, természetesen. Kamu szövegekkel érkezik egy kisebb hadsereg, és elkezdenek mindenkit kivonni a forgalomból, nehogy fény derüljön az elbaltázott kísérletekre és szennyezésre a vízben. Főszereplőnk természetesen nem adja fel, és megpróbálja szerettei érdekében kijátszani a fertőzött, lelketlen gyilkosokat, és a kíméletlen fegyveres erőket is. Lehet számítani nem csak a betegek miatt félelmetes jelenetekre, keserű, baljós légkörre, és jó színészi munkára. A Víruscsapda (2009) még kevesebb hangsúlyt fektet az ijesztgetésre, itt a lényeg tényleg a szereplők lelki világa. Két testvér, és két barát-

nőjük próbál keresztüljutni az országon, hogy elérjenek egy olyan védett területre, ahol állítólag egészségesek az emberek. A Chris Pine főszereplésével készült Víruscsapdában ugyanis szintén egy fertőzés az, ami az embereket megőrjíti, és egyben valamennyire le is gyengíti, így a betegeket nem nevezhetjük agyatlan zombiknak. Veszélyesek és agresszívek ugyan, de a történet lényege abban áll, hogy a félelem miket hoz ki az emberekből, mennyire kegyetlenné válhatnak azok, akiket szeretsz, vagy épp te magad; az életben maradás törvénye minden mást felülír, nem számít, ki az, akit el kell löknöd magadtól, hogy ne pusztulj el te is. Ez a film szerény véleményem szerint az egyik legjobb a témában, nincs felesleges félelemkeltés, nincs mellébeszélés, nem szépítik a dolgokat, a szereplők pedig mind hús-vér emberek. A helyzetekbe, amikbe kerülnek, senki

sem képzeli bele magát szívesen, itt nincs vidám lövöldözés, rohangálás vagy autós üldözés, csak az az egy kérdés lebeg a szereplők előtt, hogy hogy jussanak tovább, anélkül, hogy bárki megfertőződjön, és ha mégis bekövetkezik... Időben észrevegyék. Végezetül pedig pár szó a lényegretörő Fertőzés (2011) címet kapó, aktuális mozifilmről, amiről a számban részletesebben is olvashattok. Ami először feltűnik az embernek, az nem is a sztori, hanem a sztárparádé, amit az alkotóknak sikerült összeszedniük. Kate Winslet, Matt Damon, Jude Law, is főszerepet játszanak, ami már jónak hangzik, de maga a film is rendhagyó a maga módján, és ezért talán az egyik legfélelmetesebb is, mert ki ne emlékezne a madárinfluenza-pánikra? Itt ugyan nincsenek élőhalottak, csak egy gyorsan terjedő, könnyen lehet, hogy létező betegség, de éppen ettől lesz olyan hátborzongató.

FilmMagazin / 15


HÁTTÉR

MELANKÓLIA Lars Von Trier legújabb munkája, amelynek a forgatókönyvét is jegyzi a Melankólia című pszichológiai-apokaliptikus dráma, amely művének premier előtti sajtókonferenciáján megdöbbentő kijelentése a mai napig világszerte vita tárgyát képezi. Írta: Spike

A

főszerepekben olyan szupersztárokat láthatunk, mint az amerikai-német származású színésznő, énekesnő és modell, Kirsten Dunst Caroline, angolfrancia kolléganője, az énekesdalszerző, Charlotte Gainsbourg Lucy (2009-ben a Cannes-i Filmfesztivál neki ítélte oda a Legjobb színésznőnek járó díjat az Antikrisztusban látott alakításáért), valamint az Emmy-és Golden Globe nyertes Kiefer Sutherland, mindenki Jack Bauere a világhírű és népszerű amerikai televíziós sorozat, a 24 sztárja. de ezen alkotásában is viszszatér Stellan Skarsgard, John Hurt (Akinek csak az orgánumát hallhattuk a Dogville-ben), valamint Udo Kier is. A történet szerint Justine (Kirsten Dunst) és Michael (Alexan-

16 / FilmMagazin

der Skarsgaard) egy nagyszabású összejövetel keretében ünneplik a házasságukat Justine nővére, Claire (Charlotte Gains-bourg) és annak férje, John (Kiefer Sutherland) hatalmas házában. Annak ellenére, hogy Claire mindent megtesz, ami csak az erejéből telik, az esküvői parti kudarcba fullad: felszínre törnek az elfojtott családi feszültségek, a kapcsolatok megbomlani látszanak, és elindulnak a végzetes szakadások irányába. Mindeközben pedig egy Melankólia nevű kisbolygó halad egyenesen a Föld felé... Trier műve egyaránt elhozza a világvégét úgy a fizikai, mint az érzelmi síkon, miközben a tőle megszokott erőszakkal ás az emberi lélek mélyére, mindezt csodálatos képek társaságában. Maga az ötlet egy terápiás ülés

alakalmával fogalmazódott meg a rendezőben, aki depressziójával járt a kezelésekre. Egy terapeuta azt mondta Triernek, hogy a depresszióban szenvedő emberek hajlanak arra, hogy nyugodtabban cselekedjenek, viselkedjenek, mint mások nehéz nyomás alatt, mert már arra számítanak, hogy rossz dolgok fognak történni. Ekkor körvonalazódott benne a film mondanivalója, amelyet elsősorban nem ambíció nélküli katasztrófafilmként kívánt elkészíteni, hanem megpróbálta az asztrofizikát valósan lefesteni, miközben az elkerülhetetlen katasztrófa alatt vizsgálja az emberi pszichét. A planetáris ütközést weblapok ihlették, amelyek a potenciális eseménnyel foglalkoztak. Trier már kezdetben úgy határozott, hogy a film elején tudatja a né-


Kirsten Dunst már a zenei világban is kipróbálta magát, hiszen ő énekelte a Kihevered, haver! egyik betétdalát.

zővel a világvégét, elkerülvén azt, hogy a közönség feszültséggel teli módon várja a végkifejlettet, és ne érje meglepetés. A két nővér koncepcióját és a karakterük fejlődését nagyban meghatározta számára a megboldogult Jean Genet, francia regényíró, drámaíró, esszéista, költő és politikai aktivista a Szobalány című 1947-ben írt műve. A cselédlányokból végül nővérek lettek, a Justine nevet pedig a francia arisztokrata, forradalmai politikus, filozófus, író és szabados szexuális életmódjáról hírhedt Donatien Alphonse François, Marquis de Sade, 1787ben írt klasszikus regénye a Justine szolgáltatta. A filmet a Zentropa finanszírozta, de koprodukcióban segítette a németországi leányvállalata, a svéd Memfis Film, a francia Slot Machine-és Liberator Productions valamint az olasz Pappagallo Films is. A büdzsé kezdetben közel nyolcmillió dán korona volt, a Dán Filmintézet jóvoltából, hatszázezer eurót kaptak az Eurimages intézetétől, és további három millió svéd koronát a Svéd Filmintézettől, de további finanszírozást nyújtottak többek között olyan televíziós cégek is, mint a francia CNC vagy a Canal+. A teljes költségvetés így ötvenkét és fél millió dán koronára rúgott. A főszerepre eredetileg

Penelope Cruzt szerette volna megnyerni, aki levélben közölte is Trierrel, hogy szívesen dolgozna vele együtt, azonban egy projekt miatt nem tudta elvállalni a főszerepet, csak a filmje befejezése után, de a direktor nem várt rá, így végül Dunst kapta meg Justine szerepét. A filmet 2010. július 22. és szeptember 8. között forgatták Trollhattan városában – ahol immár negyedik ízben dolgozott, - Svédországban, valamint az egyik nevezetes épületében, a Tjolöhlm kastélyban. A külső felvételeket itt rögzítették, míg a belső jeleneteket a Film i Vast a stúdióban vették fel. A filmet Arri Alexa

és Phantom kamerákkal rögzítették digitálisan. Trier mondhatni próbák nélkül alkalmazta stílusát; a színészek javarészt rögtönöztek. Kezdetben saját maga kezelte a fényképezőgépet, de később átadta Manuel Alberto Claro operatőrnek, aki utánozta a stílusát. Elmondása szerint a vizuális hatás minél realisztikusabb ábrázolása miatt használt kézikamerát. Félt azonban, hogy a romantikus szál, a kastély és az előkelő esküvő miatt mindez szerinte „szuper giccsessé” válik. Zenei téren Wilhelm Richard Wagner, világhírű német zeneszerző klasszikus operájának, a Trisztán és Izoldának

FilmMagazin / 17


HÁTTÉR

az előjátékát hallhatjuk felcsendülni, amely a film fő zenei témája. Választásában megihlette őt Valentin Louis Georges Eugene Marcel Proust, francia író, kritikus és esszéista népszerű, monumentális hét kötetes, a világirodalom egyik legterjedelmesebb regényciklusának, az Eltűnt időnek egy 30 oldalas része, amelyben Proust az egyik legnagyobb műalkotásként hivatkozik Wagner klasszikusára. A Melankóliában ezen kívül szinte az összes Trier-i dallam és jellemző stílusjegy felcsendül majd, amely intenzíven él, lüktet majd a film cselekményeivel, így sok helyen együtt alakították, formálták a látottakat a halottakkal. „Ez így olyan, mint egy videóklip. Még vulgárisnak is nevezhető.” – jegyezte meg, sőt, hozzátette, hogy Wagner zenéje és a náci Németország esztétikája között is lehet párhuzamot vonni. A vizuális effektusokat a lengyel-svéd-és németországi vállalatokkal közösen készítették el, Peter Hjorth vezető irányítása alatt. A lengyelországi

18 / FilmMagazin

Platige Image – amely cég korábban az Antikrisztus effektusaiért is felelt – készítette el a film legtöbb vizuális munkáját, amelyre az utasításokat 2010 nyarán adta ki Trier, és egy 19 grafikus művészből álló csoport mindegy három hónapig dolgozott rajta. Nem sokkal a film premierje előtt Trier kiadott egy „rendezői nyilatkozatot”, amelyben elmondta, hogy már kezdi bánni, miszerint egy ilyen fényezett filmet csinált, de remélte, hogy tartalmaz néhány hibát is, amely érdekessé teszi majd. „Fejjel előre fejest kívántam ugrani a német romanticizmus szakadékába...”- nyilatkozta. A BOTRÁNYOS KIJELENTÉSEK A premierre a 2011-es cannes-i Filmfesztiválon került sor, ahol május 18-án mutatták be a nagyérdemű publikum előtt, versenyvetítés keretében. Azonban az indulatok csak a vetítés utáni sajtókonferencián szabadultak el, és itt kapott negatív nyilvánosságot Trier véleménynyilvánítása is. Scott Roxbo-

rough, a The Hollywood Reporter amerikai napi szaklap riportere szerint „Trier sosem volt politikailag korrekt, és cannes-i sajtótájékoztatókon mindig úgy játszik, mint egy rutinos sötét stand-up-os, azonban a Melankólia esetében ezt még egy szinttel fokozta, ahol már nem volt helye a nyilvános illemnek.” Trier először azon viccelődött, hogy készülő pornográf filmjében, a Nimfomániásban biztosan nagy sikerre tenne szert a Melankólia két női főszereplője, majd amikor a német romanticizmus és a Melankólia kapcsolatáról kérdezték, elmondta, hogy egészen felnőtt koráig úgy nevelték, hogy azt hitte, hogy édesapja zsidó származású, de mint kiderült, ő a mostohaapja volt, a vérszerinti családfő ellenben német. Később a zsidókról és a németekről kezdett poénos hangnemben beszélni, sőt, kijelentette, hogy megértette Adolf Hitlert, és csodálta Berthold Konrad Hermann Albert Speer német építészt is, majd tréfásan bejelentette, hogy ő egy náci. „Az egyetlen dolog, amit


A filmben együtt szerepel apa-fia, vagyis közös jelenetekben is láthatjuk Stellan és Alex Skarsgard-ot

mondhatok, hogy hosszú ideig azt hittem, hogy zsidó vagyok, és ettől nagyon boldog voltam. Aztán később jött Susanne Bier, és már nem voltam olyan boldog, hogy zsidó vagyok. Ó, ez vicc volt, sajnálom. De kiderült, nem vagyok zsidó, ha zsidó lettem volna, akkor másodrendű zsidó lennék, mert létezik egyfajta hierarchia. Különben nagyon akartam zsidó lenni, és aztán kiderült, én valójában egy náci vagyok, tudod … mert a családom német volt – Hartmann – … ez is adott nekem egy kis örömet. Ez vagyok én … Én … mit is mondhatnék? Megértem Hitlert. … Azt hiszem, ő tett néhány rossz dolgot, határozottan igen. De látom őt, ahogy ül a bunkerben a legvégén. Nem, csak azt mondom, hogy azt hiszem, megértettem ezt az embert. Ő nem az az ember, akit kedvelni szoktak, de én … igen, nagyon megértem őt, és egy kicsit együtt érzek vele, igen. De ugyan már, nem állítom, hogy a második világháború jó dolog volt! És nem vagyok a zsidók ellen – Suzan-

ne Bier! – Nem, nem is Susanne Bier. Ez is egy vicc. Én persze nagyon is a zsidók mellett vagyok – vagyis, nem nagyon, mert Izraellel tele van a tököm. De mégis, hogyan fejezhetném be ezt a mondatot? Csak azt akarom mondani a művészetéről… nagyon sokat jelent nekem Speer, Speer tetszik… kedvelem Albert Speert. Talán (nem?) Isten legjobb gyermeke, de tehetséges volt, amit ki tudott használni, amíg … Oké, egy náci vagyok!” A cannes-i Filmfesztivál – és egyben Trier is – nem sokkal a közfelháborodás után bocsánatkérő levelet nyújtott be, és tisztázták, hogy Trier nem náci vagy antiszemita, azonban a vezetőtestület a gálavetítés lezajlása után persona non gratának (latinul „nem kívánatos személynek”) nyilvánította a rendezőt, amely annyit tesz a gyakorlatban, hogy tilos 100 méteren belül megközelítenie a fesztiválpalotát, de engedték neki, hogy Cannes-ban maradjon az interjúk abszolválása végett. Számtalanszor bocsánatot kért

mindazoktól, akiket megbántott, és ostobának titulálta a saját kijelentéseit, de a bőréből csak nem tud kibújni. A Hollywood Reporternek adott interjúban például azzal zárja a mea culpázást, hogy reméli, a Cannes-ból való kitiltása nem jelenti azt, hogy a filmjeit is tiltólistára teszik, mert "ha én lennék Hitler - és itt le kell szögeznem, hogy nem vagyok Hitler -, szóval, még ha én is lennék Hitler, és csinálnék egy szuper filmet, szerintem Cannes-nak be kéne válogatnia a programjába". A Spiegelnek pedig azt mondta, hogy "ha valaki meg akar ütni, nyugodtan megteheti. De előre szólók, hogy lehet, hogy élvezni fogom, szóval nem biztos, hogy ez lenne a büntetés legjobb módja". Nem győzi hangsúlyozni, hogy "büszke rá", hogy persona non grata lett Cannesban, és szokásos flegma modorában ehhez még azt is hozzátette, hogy "olyan klausztrofóbiásan érzem magam a fesztiválpalotában, hogy örülök, hogy nem kell odamennem többé. Végre van ürügyem ar-

FilmMagazin / 19


HÁTTÉR májusában elhangzott megjegyzésekre irányul. Ezeknek a súlyos vádaknak a következtében beláttam, hogy nem vagyok képes egyértelműen kifejezni magamat, és ezért úgy döntöttem, hogy a mai naptól kezdődően tartózkodom mindenféle nyilvános nyilatkozattételtől és interjútól." Az őt ért sérelem tehát örökre tüske és fájdalom marad a szívében, ami érthető, de tudni kell disztingválni is, főleg annak tudatában, hogy mellőzésével óriási csorba esett renoméján és sokat is veszített, hiszen Cannes meghatározó volt egész életében filmjei elismerését illetően. A FOGADTATÁS Az óriási port kavart kijelentések azonban nem gátolhatták meg a film debütálását, amelyre 2011. május 26.-án sor is került Dániában. 57 moziban vetítették a filmet, és mind az ötvenezer jegy elkelt. Az Egyesült Királyságban és Írországban szeptember 30.-án, Németországban október 6.-án, ÉszakAmerikában a 2001-ben alapított Magnolia Pictures jóvoltából november 11.-én, míg idehaza október 27.én lesz majd megtekinthető. A film ra, hogy ne menjek Cannes-ba". Azért az is kiderül, hogy kicsit aggódik, ezután nehezebb lesz pénzt szereznie a filmjeire, és nem tud majd minden színészt megkapni, akit szeretne. Újabb fricska, hogy a sajtótájékoztatón tett ellentmondásos kijelentéseit a New York Timesnak azzal magyarázta, hogy már nem iszik: "Régebben meglehetősen sokat ittam, de már leálltam. Senkinek sem ajánlanám, hogy abbahagyja az ivást. Ha még innék, a sajtótájékoztatón félálomban lettem volna, és nem mondtam volna azokat az ostobaságokat". Azt mondja, jellemző rá, hogy rosszul méri fel a hallgatósága hangulatát, sokszor kihasználják azt is, hogy nem beszél perfektül angolul, és a mostani eset után megfogadta, hogy soha többé nem tart sajtótájékoztatót. A dán rendőrség az eset után kihallgatta azzal összefüggésben, hogy kijelentései miatt Franciaországban vizsgálat indult ellene háborús bűnök tagadásának gyanújával. Von Trier közleménye szerint "a nyomozás a cannes-i sajtótájékoztatón, 2011

20 / FilmMagazin


Charlotte Gainsbourg szintén zenél, de Kirsten Dunst-tal ellentétben neki már 4 lemeze is megjelent, az utolsó éppen 2011-ben.

lekményét, és az öt csillagból végül csak kettőt ítélt oda neki. Az ambivalens érzések és a film körüli feszültség szinte tapinthatóak, azonban egy dolgot nem tudunk megtenni a filmmel, és a direktor személyiségével szemben: semlegesnek maradni. Trier tehát újra elképesztette a nézőket és a kritikusokat, azonban nem ülhetünk nyugodtan a nappalinkban vagy a mozikban a Melankólia képsorait nézve, hiszen máris tervezi következő projektjét. A Screen Daily-nek elmesélte, hogy két filmterve volt, a The Nymphomaniac (A nimfomániás) és a Dirt in Bedsores (Kosz a felfekvéses fekélyekben), és megkérdezte üzleti partnerét, hogy melyik cím tűnik jobban eladhatónak. A partnere azt

>> MAGA

AZ ÖTLET EGY TERÁPIÁS ÜLÉS ALKALMÁVAL FOGALMAZÓDOTT MEG A RENDEZŐBEN, AKI DEPRESSZIÓJA MIATT JÁRT A KEZELÉSEKRE. EGY TERAPEUTA AZT MONDTA TRIERNEK, HOGY A DEPRESSZIÓBAN SZENVEDŐ EMBEREK HAJLANAK ARRA, HOGY NYUGODTABBAN CSELEKEDJENEK, VISELKEDJENEK, MINT MÁSOK NEHÉZ NYOMÁS ALATT, MERT MÁR ARRA SZÁMÍTANAK, HOGY ROSSZ DOLGOK FOGNAK TÖRTÉNNI. EKKOR KÖRVONALAZÓDOTT BENNE A FILM MONDANIVALÓJA << eddig világszerte több mint ötmillió dollárt jövedelmezett, és többnyire pozitív visszhangra talált mind a nézők, mind pedig az ítészek körében: az IMDB-n 7.7 csillagon áll, a Rotten Tomatoes pedig 80%-ra taksálta, amely igen elismerendő számadat, figyelembe véve a kritikusok szigorát. Kim Skotte, a dán újság, a Politiken írója szerint: "Vannak képek - sok kép - a Melankóliában, amelyek hangsúlyozzák, hogy Lars von Trier egy különleges filmes és mesemondó", valamint "a választott anyag és kezelése is kiemeli Lars von Trier eredetiségét." Természetesen az éremnek két oldala van, így az ellentábor egyik tagja, Peter Bradshaw a The Guardian brit napilapban „esetlennek” és „fárasztónak” nevezte a filmet, valamint nemtetszését fejezte ki azon a téren is, ahol a „szenvedély és a képzelet próbált reális lenni”, és „rosszul megírottnak” minősítette a film cse-

felelte, hogy A nimfomániás-ra egész biztosan azonnal találnak finanszírozókat csak a cím alapján, ezért Von Trier úgy döntött, ezt valósítja meg. Az is kiderült, hogy mi igaz a sajtótájékoztatón emlegetett három-négyórás pornófilmből: valójában a már korábban bejelentett The Nymphomaniac-ot szeretné legközelebb megrendezni, ami egy nő szexualitásának alakulását mesélné el tizenkét és ötvenéves kora közt. És hogy ez pornó lesz-e? Csak soft core, mert "farok és koton nélkül nem tudnék igazi pornót csinálni"

Stáblista Rendező: Lars Von Trier Főszereplők: Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, John Hurt Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2011. október 27.

FilmMagazin / 21


PORTRÉ

LARS VON

TRIER „Egy filmnek olyannak kell lennie, mint egy kavicsnak a cipődben.” Írta: Spike

L

ars von Trier 1956. április 30.án született Dániában, Kongens Linby városkájában. Édesanyja, a megboldogult Inger Trier volt, míg édesapját sokáig Ulf Triernek (1907-1978) hitte, azonban anyja, 1989-ben, a halálos ágyán bevallotta fiának, hogy munkáltatója, Fritz Michael Hartmann, római katolikus vallású klasszikus zenész volt a vérszerinti apja. Míg anyja kommunista, és a háború alatt az ellenállási mozgalom tagja volt, addig apja szociáldemokrata, és mindketten elkötelezett hívei a nudizmusnak. Gyermekkorában gyakran töltötte nyaralásait ilyen táborokban. Trier elmondása szerint ateista családban nőtt fel, és noha Ulf Trier zsidó származású volt, mégsem vallásos. Csak születése után 33 évvel tudta meg az eltitkolt igazságot a biológiai családfő kilétét illetően. A szülei-akik Svédországban, a számüzetés alatt ismerkedtek meg a családi életben eléggé merevek és szigorúak voltak, amely levetíthető volt a vallás, az érzések és az élvezetek szintjére is, továbbá nem voltak hajlandóak olyan szabályokat hozni, amelyek szerintük ártott volna gyermekük összetett személyiségének valamint fejlődésének. A kis Lars rajongott a mozik világáért, itt érezte magát boldognak, hiszen ebben a közegben kezdte megismerni a külvilágot, olyan témákról tudott tanulni, amelyet a szülei tiltot-

22 / FilmMagazin

tak neki, valamint már itt megmutatkozott szeretete a filmek iránt. Már 11 éves korában elkezdett filmezni, amikor ajándékba megkapta élete első, Super-8-cas kameráját, amelylyel a középiskolás évei alatt is folyamatosan részt vett a független filmkészítésben. 1977-ben készült el élete első kisfilmje a The Orchid Gardener című rejtélyes és szimbolikus cselekményű műve, 16 mm-es kamerával rögzítve. 1979-ben beiratkozott a Dán Nemzeti Filmiskola nevezetű független intézménybe. Társai az iskolában a „von Trier” becenevet adták neki, amely egyfajta belső-viccként alakult ki a von német elöljárószóból, amely a nemesi származást hivatott prezentálni, valamint a Trier-ből, amely a Lars -szal ellentétben eléggé ritka és szokatlan név volt Dániában. Végül megtartotta a von szócskát a nevében, ezzel is tisztelegve Eric von Stroheim, osztrák születésű színész, a némafilmkorszak egyik sztárja, valamint Josef von Sternberg, osztrák-amerikai filmrendező előtt, akik elmondása szerint nagy hatással voltak életére és filmes pályájára. Iskolás évei alatt több rövidfilmet is rendezett: 1980-ban a Nocturn c. drámát, 1981-ben a The Last Detailt. Mindkét fekete-fehér kópiában forgatott alkotásáért elnyerte a Müncheni Nemzetközi Filmfesztivál Legjobb film díját, majd 1982-ben elkészítette Images a Relief című



PORTRÉ munkáját, amely végül 1983-ban egy diplomához juttatta őt. A diploma megszerzése után kezdte el forgatni a kultikus Európa-trilógiájának első darabját - amely háromrészes műremek elsősorban gyökerei táptalajából nőtte ki magát -, az erősen stilizált bűnözési-drámáját, a Bűn lélektanát (1984), amely elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Technikaiművészi Vulcain-díját. 1987-ben következett a széria középső akkordja, a Járvány, amely egy sötét tónusban ábrázolt sci-fi, egy jövőbéli pestisjárvány krónikája. A filmet Niels Vorsel német forgatókönyvíróval közöse írta, sőt, mind a ketten főszereplői is voltak a produkciónak. A film szintén látható volt Cannes-ban, az ún. Un Certain Regard („bizonyos tekintet”, „egyfajta tekintet”) részeként, amely a Filmfesztivál hivatalos válogatásának versenyprogramon kívüli, önálló szekciója, melyet 1978ban alapított Gilles Jacob, hogy felkeltsék az érdeklődést a fiatal, vagy kevésbé ismert filmrendezők alkotásai iránt, és elősegítsék ezen produktumok forgalmazását. 1988-ban forgatta le a Médea című történelmidrámáját, amelyet kirobbanó kritikai siker övezett; megkapta érte többek között a rangos francia Jean d’Arcydíjat is. A mű alapját az egyik legnagyobb direktornak tartott dán Carl Theodor Dreyer, Jr. forgatókönyve szolgáltatta, a főszerepben pedig az elismert német, elsősorban horrorfilmekben szereplő veterán színészt, Udo Kiert láthattuk, akivel számos további filmjében dolgozott együtt Trier. 1991-ben fejezte trilógiáját, Europa címen, de Amerikában Zentropa néven forgalmazták, mivel nem szerették volna, hogy összekeverjék az Europa Europa c. 1990-es német nyelvű mozival, Lengyelország egyik leghíresebb rendezőjének, Agnieszka Hollandnak az alkotásával. A forgatókönyvet ismét Vorsellel közösen jegyezte, a film pedig az USA által megszállt Németországban játszódott, egyedi, fekete-fehér kópia és színes látványvilágú hibrid keverékeként. A széria zárófejezete s meghozta a sikert Triernek, hiszen elnyerte Cannes Zsűri díját, és egyben megnyílt előtte az út a rangosabb Filmfesztiválok felé is. 1990-ben a Laid Back nevű dán punk együttesnek rendezte meg „Bakerman” című világhírű zenés vi-

24 / FilmMagazin

deóját. 2006-ban an angol DJ, Shaun Baker elkészítette a remakejét, amely szintén óriási siker lett. Az 1998-as Idióták című filmjében szexuálisan explicit képek garmadája is megjelent, és ezzel vette kezdetét nála az a fajta hullám, amely az ún. „arthouse” (komoly, független műfajú filmek csoportja, amely a piaci rést hivatott betölteni és ennek megfelelni, nem pedig a tömeges piaci elvárásoknak) műfajú és „mainstream” (az adott terület célközönségének szóló), ún. „unsimulated sex” kategóriájú filmeket voltak hivatottak prezentálni, amely művekben az erotika kifejezőeszköz, amely értékkel bír, és nem fordul át öncélú pornográfiába. Ilyen alkotások voltak többek között a francia Catherine Breillat, rendező, író és tanár 1999-es Románca, a 2000-es luckMe, a 2001-es Intimitás, Vincent Gallo, olasz-amerikai színész-rendező 2003-as filmje, a Barna Nyúl, valamint az angol direktor, Michael Winterbottom 9 dal című 2004-es alkotása. 1998-ban Trier történelmet írt, hiszen filmforgalmazó cége a világon először készített mainstream kategóriába tartozó keménypornó filmeket; ezek voltak a Constance (1998), a Pink Prison (1999) és a Mindent Annáról (2005) című felnőtteknek és elsősorban a női közönségnek szóló művek, amelyek rendkívül sikeresek lettek egész Európában, sőt az első kettő közvetlenül felelős azért is, hogy a 2006 márciusában legalizálták a pornográfiát Norvégiában. „A

nők szeretnek erotikus vagy pornográf filmeket nézni, ha a megjelenítés módja kedvet csinál nekik, és nem pedig elveszi a kedvüket. Lars von Trier volt az első, aki felismerte ezt, így értékes minőségű pornófilmeket gyártott a nők számára.” - amely írás a német heti hírmagazinban, a Stern 40-es számában volt olvasható 2007. szeptember 27.-én. Kezdeményezése egyre több európaihullám követőre talált; olyan nőbarát pornófilm rendezőket ihlettett meg, mint az angol Anna Span a svéd Erika Lust valamint a német Petra Joy. Azonban hiába a lelkes


szimpatizánsok, ha a Zentropa kénytelen volt abbahagyni ezen filmek gyártását angol üzleti partnerek nyomása miatt. 2009 júliusában a világhírű Cosmopolitan nő magazin a Top 5-ös listáján az első helyre rangsorolta a Prink Prison-t, mint a legjobb női pornót, és az „új pornógeneráció példaképeként” hivatkoztak rá. Trier végül 2009-ben ismét visszatért műfajához, az Antikrisztus c. alkotásában, igaz itt ezt a fajta megvalósítást sokkalta mélyebb és sötétebb tónusban ábrázolta. Trier szavaival élve: Egy filmnek olyannak kel lennie, mint egy

„kavicsnak a cipődben.” Elmondása szerint, ha egy valóban eredeti filmet akar valaki csinálni, akkor stilárisan meg kell különböztetnie magukat a művészeknek a többi alkotástól, ám ez kötöttségekkel jár, és gyakran korlátozva vannak a filmkészítés folyamatában, sőt néha ezek szükségesek a sikerhez. Ezen megszorítások talán legnépszerűbbje, a Dogma95 nevezetű általa, és másik három rendezőkollégája által alapított mozgalom, amelynek egyetlen egy tagja, amely megfelel minden általuk felállított mércének az Idióták. A többi munkája során Trier folyamatosan megszegte a szabályokat, így csak ez a filmalkotása nevezhető az első és egyben egyetlen igazi Dogma95 alkotásnak. A Táncos a sötétben forgatása során drámain különböző színskálákat, valamint fényképezőgép technikákat alkalmaztak, a „valós világ” és a zenei részletek kihangsúlyozására, de merőben eltér innovatív irányzatától a Dogville is, amelyben a fiktív városkát egy stúdióban építették fel, a falakat, ajtókat, alapokat pedig vonalak keltették életre. Trier gyakran filmez digitálisan, és nagyon szereti maga végezni a fényképezés metódusát is, mivel elmondása szerint így folyamatosan nyomon tudja követni a színészek játékát, szinte megállás nélkül. A Dogville-ben a művészeknek különösen sokáig engedte, hogy azonosuljanak filmbéli alteregójukkal, akárcsak a „methodacting”, azaz „módszer-színjátszás” során, amely módszer megtestesítő-

je a néhai Lee Strasberg, amerikai színész, rendező, drámapedagógus valamint írófenomén. A célja, hogy a színészek szimulálják az érzelmeket olyan külső eszközökkel, mint pl. a vokális intonáció, vagy az arckifejezés. Ezek a fajta technikák azonban óriási megterhelést jelentenek a szereplőknek, akik közül kiemelkedik a Táncos a sötétben sztárja, Björk Guomundsdóttir (világszinten csak Björk) népszerű énekesdalszerzőn felejthetetlen alakítása, valamint Oscar-jelölése a Legjobb betétdal kategóriában. Gyakran alkalmaz filmjeiben olyan színművészeket, akik már korábbi alkotásaiban is feltűntek; többek között a francia-amerikai színész-rendező, Jean-Marc Barr, Udo Kier, vagy az ismert svéd színész, Stellan Skarsgard is visszatérő kollégája ilyen téren. Nagy hatással volt, és erősen befolyásolta a megboldogult dán filmrendező Carl Theodor Dreyer, Jr. munkássága, valamint Liliana Cavani, olasz rendező és forgatókönyvíró legismertebb és egyben legellentmondásosabb produktuma, az Éjszakai portás. Jorgen Leth, dán költő és direktor a Tökéletes ember című rövidfilmje akkora hatással volt rá, hogy ennek nyomán megrendezte a 2003-as Öt akadály című dokumentumfilmjét, mentorával és barátjával az egyik főszerepben. Trier első nagyjátékfilmjével kezdetét vette három trilógiájának első szelete, amely az Európa trilógia nevet kapta, a többi részek pedig

FilmMagazin / 25


PORTRÉ mondhatni tematikus módon követték egymást, noha Trier elmondása szerint kezdetben egyáltalán nem volt tervbe véve a különböző mondanivalójú izolált triók elkészítése; ez az ötlete utólag fogalmazódott meg benne. Az Európa trilógia a földrész múltját és jövőjét mutatja be, egyfajta szociális és erkölcsi válsággal, társadalmi összeomlással a háború utáni időkben. Mind a három film szerves részét képezi az idealista főszereplő, aki köré felépül a cselekmény. Mindhárom rész merít a film noir stílusból (Filmes szakkifejezés, amely franciául „fekete filmet” jelent. Elsősorban a hollywoodi bűnözési drámák fekete-fehér kópiában forgatott darabjai által vált világhírűvé, az 1940-es évek elejétől, egészen az 1950-es évek végéig.), miközben hipnotikus, víziókkal teli sajátos látványvilágával feltárja a kapcsolatot valós és valótlan között. A trilógia három része: A bűn lélektana, Járvány, és az Europa. Soron következő trilógiája az „Arany Szív” nevet kapta, hiszen filmjeinek főhősei olyan naiv, sokat szenvedett nők, akik dacolva a sorozatos tragé-

diákkal megőrzik „Arany Szívüket”, és küzdenek. Bár mind a három filmben lehet tapasztalni a Dogma95 mozgalom által ihletett eljárásokat, mégis csak egy, az Idióták az, amely teljes egészében erre a fajta metódusra épül. Tagjai: Hullámtörés, Az Idióták, valamint a Táncos a sötétben. Záró akkordja, az USA: Land of Opportunities (USA: Lehetőségek Földje) Grace karakterét helyezi az origóba, miközben maguk a filmek egy stilizált amerikai múltat elevenítenek meg. Kijelentette, hogy Amerika trilógiája elkészítésében ösztönözték, hogy készítsen egy trilógiát az Egyesült Államokról, amely az amerikai reakciónak volt a végterméke, amellyel a Táncos a sötétben Cannes-i debütálásakor támadták őt, mondván neki nem volt hozzá joga, hogy megrendezze az ominózus alkotását, lévén kritikus Amerikával szemben, és a fóbiája miatt nem is szándékozik egy utazás keretében meglátogatni az országot. Trier azonban kijelentette, hogy nem állt szándékában kritizálni a világ vezető nagyhatalmát, hiszen a filmek egy fiktív Amerikát vázolnak

>> TRIERNEK 1997. JANUÁR 14.-ÉN DANNEBROG LOVAGI RENDJÉT KÉSZÍTETTÉK EL. 10 ÉVVEL KÉSŐBB ÚGY DÖNTÖTT, HOGY VISSZAADJA A NEMESI MEGTISZTELTETÉST ARRA HIVATKOZVA, HOGY A DÁN KIRÁLYI CSALÁD CSUPÁN „ROSSZ TULAJDONSÁGÚ EGYSZERŰ EMBEREK” TAGJAIBÓL ÁLL. <<

26 / FilmMagazin

fel. Hozzátette, hogy „egy sor prédikáció, az amerikai bűnök és képmutatás bűnök és képmutatás” nagyban inspirálta őt a filmkészítés során, továbbá elmondta, hogy az amerikai rendezők számos olyan helyről forgattak már filmet, ahol sosem jártak. Mindkét film ugyanabban a jellegzetes stílusban készült el, hiszen egy stúdióban volt a forgatás, az épületek falainak, alapjainak a helyét pedig vonalak jelképezték a padlón. Ihletet az 1970-es évek televíziós színházdarabjaiból merített. Részei: Dogville: A menedék, Manderlay, és az egyelőre megjelenési dátum nélküli Washington. Nemrég megjelenő filmjével (a Melankóliával) és a cannes-i bemutatót követő botrányos viselkedesével külön cikk keretei között foglalkozunk!

Trier többszörös fóbiában valamint depresszióban szenved, ezek közül az egyik a repüléstől való félelme. Ez olyannyira meghatározó nála, hogy igyekszik stábjával együtt szinte minden filmjét vagy Dániában vagy pedig Svédországban leforgatni, sőt, ezen fajta önmegszorítása még a külföldi filmes produkcióira is igaznak bizonyulnak. Karrierje meghatározó állomása volt Cannes, ahol számos filmjének sikerét köszönhette, így a mai napig kitart a világ legnépszerűbb Európai Filmfesztiválja mellett, és imád szülőhazájából Franciaországba utazni. Számos alkalommal elismerte, hogy alkalmi depresszióval is meg kell küzdenie, amely miatt képes ellátni a munkáját, viszont számos esetben nem tud eleget tenni társadalmi kötelezettségeinek. Triernek 1997. január 14.-én Dannebrog Lovagi Rendjét készítették el. 10 évvel később úgy döntött, hogy visszaadja a nemesi megtiszteltetést arra hivatkozva, hogy a Dán királyi család csupán „rossz tulajdonságú egyszerű emberek” tagjaiból áll.



EHAVI PREMIEREK

OKTÓBER 6.

Álmok otthona

A Hópárduc talpra áll

Vasököl

Harry Brown

Néma csend

OKTÓBER 13.

A három Muskétás

Fertőzés

Jane Eyre

A vizsga

Még egy év

28 / FilmMagazin


OKTÓBER 20. Delfines kaland 3D

Egy nap Parajelenségek 3

Kaland

Room 304

Submarine

OKTÓBER 27.

A dolog

A Guardista

Melankólia

Lopott idő

Isztambul

FilmMagazin / 29


KRITIKA Aki

VASÖKÖL Figyelmeztetés: Ez NEM sci-fi! Ez NEM akciófilm! Jó eséllyel EZ 2011. egyik legszórakoztatóbb családi filmje, habos kakaóval. Írta: Kovácsné

A

ki elfogulatlan filmkritikára vágyik, írassa robotokkal, ebben a műfajban az intelligens gépezetek valószínűleg jobbak lennének, mint a bokszban, de erről valamivel később. Jelen film esetében elfogultságomat nem a Hugh Jackman disznósajtnyi mellei okozzák. (Hát PERSZE, hogy Jackman itt is levetkőzik. Szegény ember, komolyan kezdem sajnálni, már nem is úgy kezelik, mint egy színészt,

30 / FilmMagazin

hanem mint egy rossz kurvát...) Hanem a Robot Wars. Mi az a Robot Wars? – kérdezi erre teljes joggal a 9 millió-hányszázezer megnépszámlált magyar lakos, aki nem nézte annak idején a BBC2-t. A Robot Wars című sorozat többé-kevésbé a Vasököl alapötlete, arról szólt, hogy pihentagyú ezermesterek harci robotokat eszkábálnak össze a sufnijukban (a 30 cm-es mérges kis gyufaskatulyáktól a másfél mázsás

monstrumokig), aztán ezeket egy vicces meglepetésekkel teli arénában egymásnak eresztik, ennek pedig a nem kevésbé pihentagyú nézősereg (csekélységemmel az élen) nagyon örül. A Vasökölben ez a grandiőz elgondolás annyiban módosul, hogy értelmes, praktikus kialakítású harci robotok helyett két lábon egyensúlyozó, emberszabású kasznikat látunk, és a lángszóró használata nem engedélyezett. Ja,


>> SZÜ LET ET T EGY FILM, MEGLE HATAL MAS, PŐEN MEKK E D J Ó CS E VAL L, MEG ALÁDI AMI G TANUL SAL. < I G Á S S Z Á < I ÉRZ GOKK ELAL, ME GK ATARZ IS-

és a pihentagyú ezermesterek helyett a képünkbe tolják a kariz(o) matikus Hugh Jackmant meg az angyalarcú kiskölyköt. A közeli jövőben járunk. Szabóéknak pont lejár a frankhitele, végre kiváltják a nagymutert a zaciból, és már nem csak karácsonykor használnak meleg vizet. Közben a világ túlsó felén az emberek jobb híján azzal szórakoznak, hogy kívülről vezérelt, kétméteres robotokkal vívatnak bokszmeccseket. Charlie, a kiégett ex-bokszoló (Hugh Jackman) abból próbál megélni, hogy nem kevésbé kiégett roncsokat küld a harcba huszadrangú falusi vásárokon és eldugott arénákban. De ha csili-vili krómozott csodákkal dolgozna, akkor sem lenne sikere, mert pocsék rossz irányító, és az élet minden egyéb területén is egy hülye lúzer. Emberünk robotjait rendszere-

sen alkatrészekre verik, egy fityingje sincs és állandóan menekül mindazok elől, akik könnyelműen kölcsönöket adtak neki (mint pl. az egyébként kiváló Kevin Durand, akinek a karaktere ebben a filmben azért szerepel, mert... miért is?) El lehet képzelni Charlie örömét, mikor hozzá kerül a 11 éves kisfia (Dakota Goyo), hát még amikor a gyerek megtalálja a retekben Atomot, a régi rozsdás robotot, és kitalálja, hogy csináljanak sztárharcost belőle. Hogy múlik az idő. Harminc éve elég volt kiírni a poszterre, hogy Spielberg, és már tódult is a nép a moziba a bankókat lobogtatva. Most meg megláttuk a stáblistán a nevét, és testületi „Uram Jézus” felkiáltással a kukoricába temettük az arcunkat. Vazze, Spilberg, meg szőke kisgyerek, meg kék szemű robot? Hát nem volt elég az AI? Komolyan

mondom, már készítettük a hányózacskót. De legnagyobb meglepetésünkre épp csak néhány deka répa hagyta el a szervezetünket. Hisszük, avagy sem, a robot nem kel életre, és nincs neki szíve, és a szőke kisgyereken is csak annyi vattacukor van szétkenve, hogy az még átlagos gyomorral éppen elviselhető. Szinte láttam magam előtt, ahogy a csaholó Spielberget négy-öt kétségbeesett asszisztens próbálja kezénél-lábánál visszafogni. „Érzelmeket! Gyereket! Kutyát! Amerikai zászlót!” ordít az elaggott Mester, csak úgy preckel a nyála. „Steve, mi csak a pénzt szeretnénk kérni” próbálnak a lelkére beszélni a többiek „a többit bízza ránk”. Spielbergnek kiesik két milla a farzsebéből, ekkor elvonszolják és bezárják valahova. A robotok tehát csak majdnem tűnnek értelmes élőlényeknek, a talpraesett kisfiú láttán

FilmMagazin / 31


KRITIKA csak majdnem nyílik ki a bicska a zsebünkben, a film csak majdnem veszi magát halálosan komolyan. Ami menti az egész furcsa egyveleget, az Hugh Jackman. Jackman ugyanis aranyos, nem pedig férfias jó, persze, hogy férfias, de nem a baltaarcú, gépkarabélyos hőstípus, hanem a szeretetre méltó balfék. Tisztára mint egy bébirozsomák. Jackman kedvéért elnézzük a vérlázító párbeszédeket, a naplementéket, a kék szemű robotot, meg ahogy peregnek a könnyek, mint az a bizonyos hulló vízgyöngy hattyú tollán. Már csak azért is elnézzük, mert ez bizony vérbeli gyerekfilm, olyannyira, hogy egyetlen árva csöcsöt sem mutatnak, és többen ülésmagasítót kértek a bejáratban. Nem csak gyerekeknek szól, hanem a gyermekdedeknek is. Láttam én már egy-két sikerültebb komédiát hosszú életem során, de akkora röhögést még vetítőteremben nem hallottam, mint mikor a robotok harcában, Atom szanaszerteszéjjel verése közben másodperecnyi hatásszünet állt be, épp csak annyi időre, hogy tisztán hallható legyen a nyolcadik sorban ülő kopasz-kigyúrt kétajtós fridzsider megjegyzése: „Jaj, szegény csórékám!” A sok együgyű néző, sikerült őket átrázni. Ezek, kérem, együtt éreztek a karakterekkel! Itten szurkolás volt! Meg „Vigyázz, ott van mögötted!”. Miközben megértéssel viszonyulok az összes háborgó filmkritikushoz, akik a sárga földig, sőt a vörös iszapig lehúzták ezt a szerencsétlen filmet, szeretném megjegyezni, hogy ez az együttérzés az egyetlen, ami egy ilyen műalkotásban számít. A Vasököl nem társadalmi dráma, nem pszichológiai mélyszántás, hanem a Vitéz László meg az Égigérő fű, nagy gyösz robotokkal. Tenném hozzá azonnal: meglepően jó és életszerű robotokkal. Végre eljutottunk a mindentbele CGI-tól az értelmesen kihasznált technikai lehetőségekig. Megérte felépíteni a két és fél méter magas animatronic modelleket, mint ahogy megérte kikérni Sugar Ray Leonard tanácsait is. Ugyanebben a témakörben a Rocky talán jobb volt (ez már csak abból is látszik, hogy nálunk a rekurrens vándorcirkuszban a mai napig a Rocky zenéjére jön be az elefánt, szájában az ötvenéves kiflitterezett

32 / FilmMagazin


Hugh Jackman legközelebb Rozsomákként fog visszatérni és ha minden jól alakul, akkor nemsokára a forgatást is elkezdik majd.

művésznővel). De a Rockyra nem viszem be a kiskölyköt. Erre meg igen. Bizonyos technikai részletek mellett azért nem lehet szó nélkül elmenni. (Illetve el lehet, de juszt sem fogok). Ha ezt a filmet én írom, az hagyján, hogy kihagyom belőle a nyálas családegyesítési vonalat, de az is biztos, hogy a hangvezérelt bokszoló robot a tabella legalján végzi, közvetlenül Kozármisleny után. Gondolkodjunk már el, felebarátaim. Hangvezérlés a konzol ellen, különös tekintettel egy olyan ellenfélre, aki saját bevallása szerint AI-t használ. Hát a jobb horogból odáig jutok el, hogy jo..., és a másik robot máris bevitt vagy negyven találatot. Ráadásul a jobb horog komplex fogalom. Körülbelül háromezer mozdulatot jelölhet, melyek tizedmilliméterekben meg millinewtonokban térnek el egymástól, és ezek az eltérések adott esetben egy egész meccs kimenetelét dönthetik el. De nem kevésbé vagyok lesújtó véleménnyel az árnyék üzemmódról sem, ahol a robot Hugh Jackman bokszmozdulatait másolva harcol a másik ellen. Ez ugyebár azt feltételezi, hogy Hugh Jackman a részecskegyorsított bozonokat megszégyenítő sebességgel rohangászik a ring körül, hogy mindig benne legyen robotjának szűk 90 foknyi látóterében. Rohangászott a bozon/tos Hugh Jackman? Dehogy rohangászott, akkor a jónép nem látta volna, ahogy időnként befeszít és mosolyog az ötvenkét fogával. Meg ha már árnyékboksz... Gyerekek, XXI. század. Kinectről hallottatok már? Szóval gyalázat,

na, ekkora marhaságokat megpróbálni beadni a műértő nagyközönségnek. Mondom, ha én csinálom ezt a filmet, ilyen hibák nem fordulhattak volna benne elő, hanem a garantáltan gyerekmentes főhős, aki véletlenül sem egy impulzív, izomagyú barom, hanem egy megfontolt, szemüveges műszaki entellektüell, szépen, fokozatosan, hibáiból minduntalan tanulva kidolgozza a világ legjobb harci robotját, aki aztán mindenkit lenyom. Remek film lett volna, rajtam kívül megnézik még vagy öten. Gondolom, nem véletlen, hogy a filmek készítését nem rám bízzák. Maradt tehát az összes nyál és takony, a lelkesen domborító Hugh Jackman, a bűbájcuki kisfiú, a megható pofájú robot, meg az a kibánt hangirányítás, és született egy meglepően jó családi film, hatalmas, de valami gigászi érzelmekkel, meg tanulságokkal, meg katarzissal. És még Kovácsné is megmaradt a nézőtéren. Olyannyira, hogy azonnal viszi majd a DVD-t a gyereknek, ahogy megjelenik.

80% Stáblista Rendező: Shawn Levy Főszereplők: Hugh Jackman, Dakota Goyo, Evangeline Lilly Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2011. október 6.

FilmMagazin / 33


KRITIKA

HARRY BROWN Bosszúvágy Redux. Írta: Sanya08

A

z elmúlt évtizedben nem egy veterán aktor rövidke visszatérésének lehettünk szemtanúi. Clint Eastwood a Gran Torino című mozijában morgott még egy utolsót(?) és tanította a fiatal

34 / FilmMagazin

“gengsztereket” móresre, Stallone is visszatért hogy Rambo-ként seggbe rúgja a Burmát rettegésben tartó gennyládákat. Michael Caine ugyanilyen elkötelezettséggel és alázattal dobbantott egy újat a gyöngyvá-

szonra, hogy szembenézzen az újkori London hanyatlásával és a mai generáció söpredékével. Nem ez az első alkalom, hogy a jeles brit színészt bosszúvágyó figuraként láthatjuk, elég csak a nagyszerű Get Carter-re gondolni (nem a Stallonefélére, hanem az eredeti, magyarul Öld meg Cartert!-re gondolok természetesen). Nem áll tehát tőle távol az, hogy felvegye a kesztyűt és merev, hideg tekintettel hidegre tegyen egy-két arra érdemes egyént. A Harry Brown Londonban játszódik, a címszereplőt alakító Michael Caine egy nyugdíjas férfi. Felesége kórházi ágyon fekszik, nincsen neki senkije, csupán egy másik hasonló korú férfi, Len. Néhanapján elmennek a közeli kocsmába, beszélgetnek egymással, mint két jó cimbora, sört isznak. Egyik ilyen társalgás során Len elpanaszolja Harry-nek, hogy a helyi fiatalok miként zaklatják őt és nem hagynak neki nyugtot. Harry azt tanácsolja, menjen a


Michel Caine jövőre A Sötét Lovag - Felemelkedés című filmben lesz látható, természetesen Alfred szerepében.

rendőrökhöz. Len-t másnap meggyilkolja egy csapat suhanc, akik az utcát tartják rettegésben. Ez a fő cselekményszál kiindulópontja, innentől kezdve pedig nincsen más hátra az öreg háborús veteránnak, mint hogy szembeszálljon nem csak az elkövetőkkel, de saját múltjával, és önnön személyével is. Daniel Barber elsőfilmes rendező kvázi megcsinálta a modern idők Bosszúvágyát. Tökéletesen beleillik azon filmek soraiba, melyek az igazság egyén kezébe vételét rakták középpontba, de a korszaknak megfelelően a tónus még sötétebb és még keményebbek a jelenetek. Ezen kívül a direktor rendkívüli szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot, filmje amellett hogy kitűnő bosszúdráma, amolyan szociofilmnek is beillik, csakúgy mint a szintén angol, az Eden Lake. Ugyan egyik horror, másik akciódráma, de ilyen tekintetben sok hasonlóságot felfedezhetünk bennük. Mindkét műben már a fiatalok veszik át az “irányítást”, apuci és anyuci nincsen jelen, elkallódott, elcseszett tinédzserek azok akik a legnagyobb veszélyt jelentik a társadalom számára. A rendőrség persze tehetetlen, bizonyíték híján nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel, Brown pedig elhivatott ugyan a célját tekintve, mégse nevezhető sebezhetetlen szuperhősnek. Ha meglövik, vérzik, kórházba kerül, a tüdeje már nem a régi, viszont a pisztolyt azért tudja kezelni múltjának köszönhetően.

EMILY MORTIMER Tipikus mellékszereplő, akinek az arcát szinte már mindenki látta legalább egyszer, de a nevét nem jegyezte meg senki. Szerepet kapott a Rózsaszín Párduc 1-2-ben, a Match Pointban, a meglepően színvonalas TranszSzibériában és a zseniális Viharszigetben. Legutóbb a Verdák 2-ben kölcsönözte Holley Shiftwellnek a hangját. Amint említettem, ez a film Harry saját félelmével való szembenézéséről is szól, ezt jól szimbolizálja, jelképezi az a jelenet, amelyben napi rutinja során mindig elér egy bizonyos alagúthoz, mely sötét és ki tudja, miféle veszélyeket rejt. A film elején nem mer keresztülmenni, inkább a hosszabb, kerülőutat választja, a film végén azonban eljut arra a pontra, hogy bemer menni oda, ahová előtte nem mert. (Értitek? Ez egy metafora.) Itt-ott rendkívül erőszakos filmmel van dolgunk, azon kívül akadnak rettentő intenzív jelenetek is. Ennek egyik legékesebb példája az, amikor Harry fegyvert vesz egy helyi fegyverkereskedő drogdílertől. A helyzet pattanásig feszül, minden perc telve van feszültséggel és a néző szinte lélegzetvisszafojtva várja mi sül ki ebből. Azt pedig szinte mondanom se kell, hogy Caine fantasztikusat alakít, igazi nagy visszatérésnek lehetünk tanúi, bebizonyítván, hogy öregember bizony nem vénember, hiába a kor, a pisztoly, a szigorú tekintet még mindig jól állhat valakinek. Ezen kívül a játékát érdemes figyelni, drámai színészként is bizonyít újfent az “öreg”. Legalább akkorát alakít, mint amekkorát Clint

Eastwood játszott a Gran Torinoban. Mellette ismertebb színészek nem igazán bukkannak fel, hacsak nem számítjuk Emily Mortimert, aki egy rendőrnőt alakít. Tetszett a játéka, nem lett a karaktere ledegradálva egy ostoba szintre. Játéka élvezetes. Azoknak ajánlom ezt a filmet, akik szeretik Michael Caine munkásságát és akik nem ellenzik egy akciófilmben a szociális kommentárt és a jóadag drámát. Itt megvan minden, és maga a cselekmény ugyan a már megszokott utat járja, mégis képes stilárisan és mondanivalójával újat mondani és nagyot rúgni a néző hasába. Nem mondom, hogy klaszszikussal állunk szemben, de érdemes lesz még egyszer-kétszer elővenni ezt a művet.

75% Stáblista Rendező: Daniel Barber Főszereplők: Michael Caine, Emily Mortimer, David Bradley Forgalmazó: Vertigo Media KFT. Hazai premier időpontja: 2011. október 6.

FilmMagazin / 35


KRITIKA

JOHNNY ENGLISH ÚJRATÖLTVE A film, ahol Mr. Bean pofán vágja Scully ügynököt. Írta: Kovácsné

A

FilmMagazintól ezúton is szeretnék elnézést kérni, hogy ennek a pár sornak a megszülése több mint két hetet vett igénybe, de szegény Johnny English tényleg nem az az alkotás, ami bármiféle nyomot hagyna az ember pszichéjén: mondhatni a világ legbiztonságosabb filmje, se a magunkra ismerés katartikusan depresszív melankóliáját, se hisztérikus röhögőgörcsöt nem fog kiváltani belőlünk. Ilyenkor az önjelölt filmkritikus hazamegy, és hirtelen ezerféle hasznosabb dolga akad, mintsem hogy leüljön ihleni egyet. Johnny Englishnek köszönheti tehát a kicsiny házinyúl, hogy kilakkoztam a körmeit, meg a gyerekek, hogy kiporszívóztam a mackóállományt, meg a fér-

36 / FilmMagazin

jem azt a pompás, aszalt szilvával töltött pácolt vaddisznófejet. Bármit, csak erről ne kelljen írni. Johnny English (Rowan Atkinson) mint minden magára valamit is adó titkos ügynök besokall a hivatástól, és egy távoli tibeti kolostorban keresi a belső békét, ahol is az önmegvalósulás jegyében mind nagyobb és nagyobb téglákat vonszol a zacsijához kötözve. Ám a nagyvilág pörgése ettől még nem áll le. Pegazus ügynök (Gillian Anderson) tudomására jut, hogy a kínai miniszterelnököt meg akarják gyilkolni, Johnny Englisht tehát ismét csatasorba kell állítani. Kap egy kötelező afroamerikai buddyt (Daniel Kaluuya) és már indul is a csatába a barátjának hitt áruló kettős ügynök (Dominic West)

és persze a mániákus gyilkológép 80 éves kínai takarítónéni ellen. Közben pedig – hinnénk, avagy sem – még a dögös szőke (Rosamund Pike) is beleszeret. Mármost a jelen alkotásban pellengérre állított James Bond filmek önmagukban is elég röhejesek. (Ezúton is elnézést a rajongóktól, de azok. Igen, a Quantum csendje is az, különös tekintettel a magyar címére.) Parodizálni őket veszélyes mulatság, a Johnny English már az első nekifutásban is erősen határeset volt, de akkor legalább Rowan Atkinson még relatíve fiatal volt, és a filmet hajtotta valami miszterbínes groteszkség és lendület. Félreértés ne essék, én Atkinson elkötelezett híve vagyok. Kitűnő színész, és még


Aki esetleg megirigyelte volna a filmbeli autót, annak jó hírrel szolgálhatunk, hiszen a kocsi már hétköznapi emberek számára is elérhető.

azt is megkockáztatnám, hogy szimpatikus férfi (nem, nem, köszönöm, nem kell a mentőket hívni, majd beveszek valamit). A többség persze Mr. Bean-ként ismeri, ahol emberünk folyamatosan olyan arcot vág, mint aki nem csak sejti, de tudja is, hogy a végbélszondából ez még csak az első három méter volt. Ha viszont várunk néhány percet, akkor azért sokaknak beugorhat a maga nemében végtelenül szellemes és intelligens Fekete Vipera sorozat is, vagy akár az Eltakarítónő zseniálisan megformált pap karaktere. Aki meg látta Rowan Atkinsont színpadi szkeccsekben, az soha nem felejti el (én mondjuk nem láttam, csak DVDn,de akkor is.) Talán ezért is fáj, hogy ez a film ennyire semmilyen lett. Atkinson megöregedett, és nagyon helyesen belátta, hogy az átlagnéző nem igazán vevő az olyan jellegű szórakoztatásra, hogy a kedves, ezüstös hajú bácsi borzalmas pofákat vág, aztán tetőtől talpig öszszekenik szarral. A legütősebb gusztustalanságokat és a leghajmeresztőbb ökörködéseket tehát nyilván el kellett hagyni, amivel viszont a film elveszítette a közönségének mondjuk 90%-át. Az újratöltött Johnny Englishnek vannak jó poénjai. Az a kettő-három legalábbis, ami

nincs kapcsolatban a macskákkal, illetve a herékkel. Én pl. jókat kuncogtam a körforgalomban szabályosan közlekedő helikopteren meg az aranyos szuperautón, de mindent megér az az öt perc is, mikor Johnny English igazi cool angol titkos ügynökként létrák és lépcsők szövevényén át megamagabiztosan elkapja és hatástalanítja a vérnősző kung-fu bajnokot. A többi viszont gyalázat. Szomorú, de így van: a 21. században elértünk arra a kulturális mélypontra, hogy macskákról és herékről egyszerűen nem lehet több bőrt lehúzni. (Akkor se, ha az előbbi húzza le a bőrt az utóbbiról. Fordítva - na az már érdekesebb volna.). Ha beütne valami borzalmas apokalipszis, ahol a világ összes filmjének még az emléke is elpusztul, akkor olyan hat-hét generáció múlva már ismét biztonsággal lehetne próbálkozni a macskahajigálással és a tökön rúgással. Akár a habostortás vigalommal is. De addig nem. Főleg akkor nem, ha a moziból hiányzik a már említett szakértő nézői réteg, akiknek a macska és a here csak felvezetés a kakipisihez. (Ne aggódjunk, azért Scully ügynök nagyijának többször végighúzzák a szendvicses tálcát a pofásabbik felén, sőt Scully ügynök is megkapja a magáét, önfeledt szórakozásban nem lesz hiány.)

A kimondottan rossz tempójú filmben egy-egy vidámabb percet vagy tíz-tizenöt olyan követ, ahol nem lehet eldönteni, mi is volt az alkotók szándéka, finoman bazsalygós paródia, komoly kémtörténet, vagy csak a mozijegyek árának beszedése, aztán futás. Egy olyan mezőnyben, mely magában foglalja a maga nemében utánozhatatlan Austin Powers sorozatot, a távolabbi rokon Csupasz pisztoly életművet és mondjuk a Nagy Durranást, ezt még egy angol film sem léphet meg. Johnny English talán még az 1967es Casino Royale-nak sem ellenfél, pedig az is egy híresen kevéssé sikerült James Bond paródia volt, zseniális David Niven és Oscar jelölés ide vagy oda. Talán ha Atkinson radikálisan megváltoztatja a koncepciót, és egy életkorban és intelligenciában sokkal jobban hozzá illő, friss, dögös, agyafúrt Fekete Vipera karaktert vett volna elő a kifakult, szomorú idióta helyett, aki jobban passzol az egyébként egészen jópofa helyszínekhez és akciókhoz.. de nem… Kedves, nyugodt, helyenként kifejezetten unalmas filmet kaptunk egy nyugdíjas, nagyon szimpatikus bohóctól. Nem erre fizettünk be.

50% Stáblista Rendező: Oliver Parker Főszereplők: Rowan Atkinson, Gillian Anderson, Dominic West Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2011. szeptember 15.

FilmMagazin / 37


KRITIKA

DRIVE - GÁZT! Csók után koponyatörés. Írta: Sanya08

N

icolas Winding Refn belépett Hollywood-ba. De micsoda belépő, kérem szépen! Stílusos, elegáns, gyönyörű és brutális amerikai debütálás egy dán rendezőtől, aki eddig se volt rest megdolgoztatni érzékszerveinket filmjeivel. A Drive egy “ponyva” alapján készült, az abból készült forgatókönyv sokáig közkézen forgott Hollywoodban, egy ideig úgy volt hogy Neil Marshall rendezi Hugh Jackman-nel a főszerepben. Biztosra veszem hogy az a verzió is szórakoztató lett volna, de kétlem hogy lett volna benne annyi spiritusz és művészi hagyaték, mint Refn alkotásában. Ryan Gosling a “felelős” azért, hogy a dán direktor beszállt a buliba, ő kereste meg a fickót és mondta meg hogy “Rendezd!”. Refn elvállalta mindannyiunk nagy örömére, ezáltal pedig egy jó nagyot lépett előre annak érdekében hogy világszerte ismertté váljék a neve. Cannes-ban álló tapssal örvendett a közönség a

38 / FilmMagazin

filmnek, a kritikusok hamar piedesztálra emelték, és kvázi mindenki aki látta, alélt szavakkal beszél csak a kész alkotásról. Még maga Refn is elégedett a végeredménnyel, úgyhogy tényleg van itt valami.

A történet a Sofőrről szól (Ryan Gosling), aki nappal akciófilmekben sofőrködik mint kaszkadőr, éjjel pedig elvállal különböző piszkos megbízatásokat. Rablóknak vezet autót, mert ő a szakmájának legjobbja. Ha


Carey Mulligan szerepet vállalt Steven McQueen Shame és Buz Luhrmann The Great Gatsby című filmjében, ígéretes mindkét alkotás!

RYAN GOSLING Ki emlékszik már arra, amikor a 2007-es Oscar-gálán egy tök ismeretlen fiatal színész jelölve volt a Fél Nelsonban nyújtott nagyszerű alakításáért? Vélhetőleg kevesen, ám azóta Ryan Gosling nevét megtanulta az egész világ, ráadásul a 2011-es év egyértelműen az ő esztendője a hazai mozikban, hiszen 3 filmje is eljutott Magyarországra, ráadásul a The Ides of March-ra sem kell már sokat várnunk - január 5-én azt is megtekinthetjük, szerencsére jó kis filmnek ígérkezik!

őt beülteted a volán mögé, akkor csodákra képes. Azonban betoppan az életébe A Nő (Carey Mulligan) és felkavarja hősünk életének állóvizét. Nem a dialógusok miatt fogsz emlékezni erre a filmre, hanem a hangulat és képek fantasztikus egymásba fonódása végett. Refn erőteljes atmoszférával takarja be a dolgozatot, a képek elemi erővel hatnak, a zene pedig mintha egy régi Michael Mann-film zenéje volna. A Michael Mann-párhuzam egyébként nem is nevezhető véletlennek, a rendező sokszor úgy kezeli a filmet, olyan profizmussal, ahogyan azt csak Mann tudta annak idején. Nézzük csak meg az Embervadászt vagy az Erőszak utcáit és látni fogjuk miről is van szó. De szó nincs arról, hogy ez egy újabb mókás hommage volna. Hommage is, ugyanakkor kiváltképp igényesen elkészített thriller, amiben a ki nem mondott szavaknak sokszor több jelentősége van, mint annak ami ki

van mondva. De mondhatnám akciófilmnek is. Akciófilm, amiben jó ha van két-három igazi akciójelenet, azok viszont gyomorszájon vágnak. A film egyik csúcsjelenete például egy olyan kiváló autósüldözés, melyet Hollywood-i filmektől már el se várunk. Erőteljes színekkel dolgozik Refn itt is (ez színvakságára vezethető vissza), ahogyan korábbi filmjeinél. A vér vörös és szinte forr. Nem nonstop erőszakról van itt szó, csak néhányszor fordul elő hogy penge villan, puska dörren, de ha ez megtörténik, akkor valósággal az arcunkba van dörgölve. A lehető legváratlanabb pillanatokban, a lehető legsokkolóbb módon tör magának utat az erőszak, ez pedig így marhára kielégítő volt, szinte perverz örömöt éreztem, amikor is a Sofőr – miután hosszasan, finoman megcsókolta a Nőt – a tag koponyáját pépesre rugdalja. Igen, tudom. Rossz dolog. Apám csak bólogatna

és oda se merne nézni a vászonra. A film szívét-lelkét Gosling minimalista és baromi jó alakítása mellett az a bizonytalan jövőjű szerelem adja, melyet a rendező szinte már pironkodóan naivra és ártatlanra finomított, azonban ez így jó, kontrasztot nyújt. A Sofőr szemében a szomszéd lány egy szimbólum, egy jobb élet jelképe, mely valószínűleg soha nem adatik meg neki. Mulligan játéka nagyon jó, arckifejezésével elárul mindent, és belé szeretünk mi is. Hát mit lehetne még erről mondani? Sorolhatnám még… Albert Brooks sziporkázó játéka, Ron Perlman végre nem egy fosban mutatja meg magát, hanem normális filmben, Gosling kisfiús mosolya és badass-attitűdje (és igen, a kettő bizony megfér egymás mellett), az operatőri munka, a nyitójelenet, a filmzene… Mind-mind adalékai egy igazán kitűnő, minden tekintetben kielégítő és szórakoztató filmnek. Zabáltam minden egyes percét ennek az alkotásnak. Azt pedig szinte közhely mondani, de mégis megteszem: instant klasszikussal állunk szemben.

100% Stáblista Rendező: Nicolas Winding Refn Főszereplők: Ryan Gosling, Carey Mulligan, Albert Brooks Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2011. szeptember 15.

FilmMagazin / 39


FILMKLASSZIKUS

STAR WARS V: A BIRODALOM VISSZAVÁG Fanatikus rajongók hadának testét tölti el zsibbadás mind a mai napig, ha valahol, utcán, plakátokon, mozikban meglátják a kétsoros, sárgás feliratot: Star Wars. Írta: Hannibál

A

jelenség 1977-ben indult hódító útjára, és egy csapásra ismertté tette az egész stábot: az alapgondolatért, a forgatókönyvért és a rendezésért felelős valódi "főhős"-t, a mítosz atyját, George Lucast, továbbá az addig teljesen ismeretlen főszereplőket, Mark Hamillt, Carrie Fishert és Harrison Fordot. Az akkori mércével mérve nagy költségvetésű űrmese dicséretesen teljesített a jegypénztáraknál, és bár a történet látszólag körbeért a főhős elindult, megküzdött a gonosszal és győzedelmeskedett- sejthettük, hogy mindennek folytatódnia kell, nem merülhet ki egyetlen epizódban. Lucast azonban mind mentálisan, mind fizikailag megviselték az Egy Új Remény forgatásai, ezért úgy határozott, felkel a rendezői székből, és valaki mást ültet bele. Így jött a képbe Irvin Kershner rendező, és végre-valahára 1980-ban ismét feljajdulhattunk, hátunkon újból végigfuthatott a jól ismert borzongás, üdvrivalgással támadhattuk a mozi pénztárait, és ismét hódolhattunk a popkultúra időszakának legterebélyesebb, legsikeresebb, legmonumentálisabb eposza előtt. A történet szerint a Galaktikus Birodalom könyörtelenül megtorolta a Yavin rendszerben elszenvedett vereségüket. A lázadók megmaradt csoportja a fenyegetés elől a távoli Hoth jégvilágába menekült, megpróbálván elrejtőzni a birodalmi flotta elől. A gonosz Darth Vader nagyúr (David Prowse) parancsára kutaszdroidok ezrei sereglettek ki a galaxisba, hogy a rebellisek és az élükön még mindig ellenálló Luke

40 / FilmMagazin


Skywalker parancsnok (Mark Hamill), az ifjú Jedi nyomára leljenek. Miután a Birodalom felfedezi gondosan titkolt búvóhelyüket, a szövetségnek menekülnie kell, amilyen gyorsan csak lehet. A meglepetésszerűen támadó birodalmiak - Vader vezénylésével - problémamentesen igázzák le a szövetség létesítményét. Han Solo kapitány (Harrison Ford) és Leia hercegnő (Carrie Fisher) kénytelenek elmenekülni, nyomukban a flottával, az ifjú Luke pedig Obi-Wan Kenobi (Alec Guinness) útmutatását követve elvetődik a Dagobah bolygó mocsarában rejtőzködő Yodához (Frank Oz), az utolsó élő Jedi mesterhez, aki majd felkészíti őt a végső összecsapásra Darth Vaderrel… Lucas zseniális érzékkel szövögette tovább a galaktikus háború történetét. Miután Vaderék kiugrasztják őket menedékükből, a főhősök előtt ismét tengernyi megpróbáltatás tornyosul. Ügyes csavarok és nagyot lendítnek a nem túl összetett cselekményen a Han és Leia közt kibontakozó, csipkelődős-évődős szerelmi szál, Yoda bemutatása, felvezetése és helye a történetben, Luke önfejű türelmetlensége, és a ki tudja, hányszor idézett ördögi fordulat: "Én vagyok az apád." Mindezek bizonyítják, hogy a Star Wars nem feltétlenül csupán a látványról szól, cselekménymenete nem válik sekélyessé, vontatottá, és A Birodalom visszavág legendásan sötét tónusú is. Lucas az előző epizódénál sokkal pesszimistább hangvételű forgatókönyve nyomán Kershner-nek sikerült egy sokat méltatott, szinte már apokaliptikus atmoszférát megteremteni. Ezt a szinte már félelmet keltően reménytelen hatást a helyszínek erősítik leginkább. Figyeljük csak meg, mekkora szakadék tátong a kilátástalanul homályos, ködös dagobah-i mocsárvilág, a Felhőváros feketés-szürkés színei és az Egy Új Remény képi világa között. Bár az előző részben egy nagy mester ment el a kötelező filmvégi fénykardpárbaj során, ezt mindenféle vér és fájdalom mellőzésével oldották meg. Itt viszont szinte anatómiai pontossággal láthatjuk, amint céltudatos főhősünk a Vaderrel vívott küzdelemben elveszíti a kézfejét. Láthatjuk sistergő csonkját, hallhatjuk velőtrázó kiáltását, szinte érezzük az

égett hús orrfacsaró bűzét. Kemény és megdöbbentő montázsok ezek, és ebben rejlik az ötödik epizód nagy erénye, ezért nem válik csupán egy semmitmondó, újdonságot felmutatni nem tudó, önismétléssé laposodó folytatássá; mert új hangulatot teremtett, szemben az előd tündérmese-szerű, felszabadult, reménykedő, idillikus légkörével. Hogy mindezt sikerült véghezvinni, az elsősorban Lucas fantasztikus szkriptjének, és Kershner-nek az érdeme. A látványvilág természetesen most is felteszi az i-re a pontot. Rendkívül hatásos a jelenet, melyben birodalmi lépegetők közelednek lassan a végtelen hómezőn, közben a lázadók távcsövön kémlelik a túlerőt. A Hoth-on zajló csatajelenet parádés, Lucas ismét bizonyított a trükkök terén, persze az előző film már meg is teremtette az alapot neki erre. Személyes kedvenceim az aszteroidamezőben játszódó jelenetek, amelyek során Han zsonglőrködik néhány termetesebb példány között, és emberfeletti manőverezési képességeinek köszönhetően ki is kerül a kutyaszorítóból. Az egyik ilyen jelenetben egy szembejövő

aszteroida tulajdonképpen egy krumpli - a hibavadászok természetesen gyorsan kiszúrták ezt, de sebaj, ennyi még belefér. A báb Yoda is tökéletesen megfelelt, legalább nem kellett csupán "odaképzelni", mint az új epizódokban. Az összképen ismét csak a színészi alakítások rontanak egy keveset. Mark Hamill és Carrie Fisher sajnos most sem tanulta meg a színészmesterséget, Ford persze itt is kirázza a kisujjából a nagyszájú csempészt, köszönetet mondhatunk még Frank Oznak Yoda remek szinkronjáért, és Alec Guinnessnek a pár másodperces cameójáért. A Birodalom visszavág megreformálta a Star Wars-mítoszt. Nem döntötte romokba az előd hírnevét, akár a szintén ígéretesnek induló A cápa folytatása(i), ellenkezőleg: újdonságokkal is szolgált. Rájöhettünk, hogy a Star Wars nem mindig csupán gyerekeknek szól. Így sikerült hát a Birodalomnak visszavágnia, de keményen, és jócskán "túlszárnyalni" (ugyanmár) az Egy Új Reményt: a rajongók többségének máig ez a kedvence. Én azért mégis maradnék az eredetinél elveim miatt.

FilmMagazin / 41


KÖV. HÓNAP

TINTIN KALANDJAI Tintin, az ifjú riporter, jellegzetes frizurájával, foxterrierje és néhány hű barátja társaságában (élükön a mogorva Haddock kapitánnyal) mindig új kalandba veti bele magát. A világjáró kalandor ismét szimatot fog: ezútal Haddock kapitány egyik őse, Sir Francis Haddock elsüllyedt hajójával kapcsolatban fedez fel valamit, amit sokan régóta keresnek. És most nemcsak a hír értékes: az Unikornis nevű kalózhajó szállítmánya ugyanis csupa arany és drágakő volt. Izgalmas, tengeren és sivagaton át, vizen és levegőben vezető útja során nemcsak Haddock, hanem egy börtönből szökött rab és a két detektív, Thomspon és Thompson (az egyiknek felfelé pödört a bajsza, a másiknak lefelé konyul) is az expedíció segítségére van.

A SEGÍTSÉG Skeeter (Emma Stone) a főiskola befejezése után újságíróként próbál pénzt keresni, de elhatározza, könyvet ír az előkelő déli családoknál szolgáló cselédekről, méghozzá a szolgálók nézőpontjából. Hosszas rábeszélés után Aibileen (Viola Davis), Skeeter legjobb barátjának házvezetőnője, a hallgatást megtörve elsőként mesél a kívülállók számára zárt fekete közösség félelmeiről. Annak ellenére, hogy Skeeter életre szóló barátságait kockáztatja, Aibi-leennel közösen folytatják a kutatást, és hamarosan több nővel találkoznak, akik szeretnék elmesélni történetüket, és kiderül, sokkal több mondanivalójuk van, mint amire számítottak.

42 / FilmMagazin




Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.