2014május

A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. május

WHO WANTS TO LIVE FOREVER?

A HOLNAP HATÁRA EXKLUZÍV INTERJÚ A GODZILLA MAGYAR ANIMÁTORÁVAL „NEM IGAZÁN LEHETSÉGES OLYAT ALKOTNI, AMI IDŐTÁLLÓVÁ VÁLIK.” AZ ELTŰNÉS SORRENDJÉBEN I GODZILLA

KEDVES OLVASÓK! S

zeretjük a májust, mert általában ilyenkor érkeznek az év első felének legjobban várt blockbuster filmjei. Nem tudni, miért alakult ez így, de az évek során jól megfigyelhető ez a tendencia. Tehát akár tetszik, akár nem, májusban mindig a kasszasiker várományos moziké a főszerep, és szerencsére nincs ez másként most sem. Az elmúlt hónapokban szépen körbejártuk az ehavi filmeket, hiszen márciusban Godzilla, míg áprilisban XMen címlappal és rengeteg háttérinfóval jelentkeztünk, így talán érthető, ha ezekről most nem, vagy a vártnál egy kicsit kevesebbet értekezünk (persze a Godzilláról így is írtunk egy 2 oldalas kritikát, plusz elbeszélgettünk a film egyik magyar animátorával is), és inkább azokra a filmekre koncentráltunk, amiket még nem tudtunk bemutatni. Így kerülhetett címlapra a Tom Cruise fémjelezte A holnap határa, melyhez vérmes reményeket fűzünk, ráadásul úgy tűnik joggal, hiszen nemrégiben néhány szerencsés újságíró kollega egy 20 perces betekintést kapott a filmbe, és az általuk elmondottak alapján minden adott egy elsöprő moziélményhez.

Megérkezett A csodálatos Pókember 2 is, amit nagyon féltettünk, nehogy összeroskadjon a saját maga súlya alatt, ám házi hálószövőszakértőnk szerint bőven a várakozások felett teljesített. Visszatértek a Coen-fivérek is, akik kisebbnagyobb kisiklások után végre egy újabb remek alkotást tettek le az asztalra. Nem is értjük, hogy a Llewyn Davis világát miért mellőzte az akadémia… A hónap meglepetése pedig kétségtelenül az Eltűnés sorrendjében című film lett, mely nemcsak témáját, de szerencsére minőségét tekintve is Fargo szintű mesterműre sikeredett.

Fargo-ból pedig amúgy is dupla dózist kaptok, hiszen nem elég, hogy gorcső alá vettük az Amerikában nemrég induló sorozat első pár részét, de a Filmklasszikus rovatban is Coenék hasonló című filmjéről értekezünk. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: senki sem bánja ezt a fajta párosítást…

Annyi mindenről kellene még beszélnem (pl. az új Majmok bolygója filmről szerzett exkluzív infóinkról), de sajnos kifutottam a helyből, így inkább nem tartanálak fel tovább Benneteket. Jó szórakozást!

CÍMLAPSZTORI: „A forgatások helyszínei közt is akad rendhagyó. A már említett első, grandiózus jelenetet például Londonban, a híres Trafalgar Square-en vették fel. Tényleg.

Nincs zöld háttér, nincs digitális tömeg, márpedig itt soha azelőtt, még a világháborúkban sem landolhatott helikopter.” >> 9.

KIEMELT KRITIKA: „Godzilla. Egy egyszerű név, amit garantáltan mindenki felismer és egyből tudja miről van szó, függetlenül attól, hogy látta-e valamelyik filmet belőle. Amikor először láthattuk az új filmet akcióban az első előzetesben, mindenki hátán végigfutott a hideg a dobhártyaszaggató hang hallatán a környezetemben…” >> 16.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. június 15.

2 / FilmMagazin

DÉMONA K

i ne ismerné Csipkerózsika történetét? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók 100 %-a legalább egyszer az életben végigizgulta a szépséges királykisasszony történetét. Ok. Ennyi volt.

Most egy picit el is felejthetjük őt, hogy bemutassunk egy érdekesebb karaktert és vele egy megszülető gonoszt, Demónát.

A hagyományos sztoriban, amikor megszületik Csipkerózsika, hét tündért hívnak meg nyolc helyett, viszont nem sokkal később megjelenik a nyolcadik tündér, aki elátkozza a hercegnőt, az átok szerint Csipkerózsika 16 éves korában meg fogja szúrni az ujját egy rokka orsójával, és a szúrásba bele fog halni. Persze nem, de ne lőjük le a poént.

Először Perrault francia meseíró írta le és jelentette meg Csipkerózsika addig szájhagyomány útján terjedő történetét (Lúdanyó meséi, 1697). Az 1800-as években két né-

met testvér, Jacob és Wilhelm Grimm ugyanígy írta le a történetet, az eltérés annyi, hogy ebben 13 javasasszony van, és a hercegnő 15 éves korában szúrja meg az ujját.

Idővel több rajzfilmfeldolgozása is született, köztük a Disney-féle, amelyben a szereplők nevet kaptak (a hercegnő Auróra, a gonosz tündér Demona, a három tündér Flóra, Fauna és Fiona). Az átok beteljesülését úgy akadályozzák meg, hogy a három tündér neveli fel Csipkerózsikát. A történetet 1952-ben kezdték készíteni, s 1959-ben mutatták be. A film az év legnagyobb kasszasikere volt a Ben Hur után.

A most bemutatásra kerülő filmben ezúttal nem az ártatlan hercegnő szemszögéből, hanem a gonosz szerepében tetszelgő Demóna álláspontjából igyekszik bemutatni a történetet a stáb. Demóna egy rendkívül erős és gonosz tündér, aki megpróbál bosszút állni a királyi páron

Csipkerózsika megátkozásával.

A főszerepben Angelina Jolie látható, aki magát a címszereplőt alakítja. További szerepekben Elle Fanning, Sharlto Copley, Sam Riley, Imelda Staunton, Juno Temple, Lesley Manville és Kenneth Cran-ham tűnik fel. A filmet a kétszeres Oscar-díjas látványtervező Robert Stromberg rendezte, aki korábban az Alice Csodaországban és az Óz, a hatalmas című filmek látványtervezője volt. A forgatókönyvet Linda Woolverton írta, zenéjét James Newton Howard szerezte.

Stáblista Rendező: Robert Stromberg Főszereplők: Angelina Jolie, Sharlto Copley, Elle Fanning Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. június 5.

FilmMagazin / 3

HÁTTÉR

A MAJMOK BOLYGÓJA: FORRADALOM A 2011-es Lázadás sikere után nem meglepő, hogy érkezik a folytatás, a kérdés csak az, hogy tartható-e a megkezdett színvonal.

Utánajártunk, hogy mi várható a júliusban érkező új résztől. Írta: Kovácsné

A

mai negyvenesek életét a Majmok bolygója igazán szimbolikusan keretbe fogja.

Gyerekként hülyére izgultuk magunkat a mai kölkek számára megmosolyogtató, és igazság szerint már a mi időnkben, azaz a nyolcvanas években is öregnek számító 1968as Majmok bolygóján. Tanúi lehettünk volna, ahogy a sorozat szépen, fokozatosan egyre nívótlanabbá vált (1970 és ’73 között összesen négy folytatás készült, ezek közül a közvélemény szerint talán a Majmok bolygója 3: Menekülés a legjobb), de nem voltunk, mert ezek a filmek

4 / FilmMagazin

hozzánk csak jóval később, videó/ DVD formában jutottak el, illetve a kereskedelmi tévékben bukkannak fel néha éjjel fél háromkor, amikor már Eduardo és Esmeralda is aluszik. Tiniként volt alkalmunk elolvasni magát a regényt is a kissé szuggesztív nevű, de attól még remek Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (ami olcsón és hatékonyan kedveltette meg a sci-fi műfaját egy teljes generációval – most nem azért, de a családunk Majmok bolygója példánya anno 18 forintot kóstált.) Közben a ’74-es és ’75-ös, kérészéletű tévésorozatok hozzánk el

se jutottak, hun vót még akkor a globalizáció… 2001-ben várakozással tekintettünk a vadonatúj Majmok bolygója elébe, de azért a vénségére tök lütyővé váló George Lucas és újkori művei példájából okulva nem tettük túl magasra a lécet, és még az is rezgett (Tim Burton-nek talán a Majmok bolygója volt az első igazán közepes filmje). A 2011-es Majmok bolygója: Lázadás (amely egyébként a régi sorozat negyedik részét dolgozta át) ehhez képest egész kellemes meglepetésnek bizonyult, és most ismét nekilendült a gépezet, megint bolyganak a majmok, hama-

Ha érdekel a Majmok bolygója-filmek története, olvasd el idevágó cikkünket a 2011. júliusi FilmMagazinban!

rosan bemutatják a Forradalmat.

A 2011-ben indított új sorozat anynyiban tér vissza a legősibb gyökerekhez (most nem a nézőkre, hanem a nézőpontokra gondolok, hehehe), hogy a változatos lőfegyverekkel hadonászva fogócskázó hominidák helyett – illetve mellett – ismét felbukkan némi gondolatiság.

Anno, 1953-ban Pierre Boulle könyvének alapgondolata érzésem szerint nem az volt, amit egyébként mindenki gondol, hogy mi lenne, ha az emberek és a majmok helyet cserélnének, ez csak egy díszlet volt ahhoz a sokkal érdekesebb kérdéshez, hogy mi van akkor, ha az uralkodó osztálynak hatalma biztosításához egy csöppet át kell írnia a történelmet. Ez az üzenet még a Charlton Heston impozáns mellkasán keresztül is átjött (nem utolsó sorban azon a legendás zárójelenet révén, amely nélkül a mai napig animációs film, bár itt jegyezném meg, hogy a könyv duplacsavaros lezárása legalább ennyire emlékezetes).

Az új sorozat nem kevésbé nagy fába vágta a fejszéjét, amikor azt kezdte boncolgatni, mi történik, ha egy elnyomott kisebbség egyszer csak öntudatára ébred (jelen esetben a szó legszorosabb értelmében) és a régi rendszert gyökeresen felborítva megpróbál egy új társadalmat kialakítani. 2011-ben ugyebár ez a történetszál odáig jutott el, hogy Ceasar csimpánz a felvilágosodott majmok élén eltűnik az erdőben, és mi biztosak lehetünk, hogy útjára indult az a vírus, ami majd jól kinyírja az emberiséget. A Forradalom nagyjából egy évtizeddel később játszódik, amikor Ceasar (Andy Serkis) nagyjából konszolidálódott csapata – köztük Ceasar felesége, Cornelia (Judy Greer) és fia River (Nick Thurston) – váratlanul összetűzésbe keveredik egy embercsoporttal (Jason Clark, Keri Russel, Gary Oldman, Kodi Smit-McPhee), amely túlélte a halálos vírust.

Matt Reeves, a rendező gyerekkorától a Majmok bolygója sorozat rajongója volt, saját bevallása szerint tulajdonképp ő nem is rendező szeretett volna lenni kiskorában, hanem gorilla, csak aztán a fránya motion capture miatt az izgalmas gumiálarcok és szőrös lajbik világa örökre leáldozott. Reeves lelkesedése és határozott elképzelései miatt végül

A MAJMOK BOLYGÓJA: LÁZADÁS CÍMŰ FILMRŐL ÍRTUK „James Franco-hoz és Andy Serkis-hez – aki kiváló, bár ’láthatatlan’ alakítást nyújt a filmben – kapcsolódik a történet egyik legfontosabb, és legérzelmesebb aspektusa, ami nem más, mint az ember-állat barátsága. A film észrevehetően próbálja kihangsúlyozni a dolgot, ellenben mégsem lesz tőle klisés a történet, és nem vonultat fel olyan érzelmi sémákat, amik már a Hallmark csatornán is lerágott csontnak számítanak. Ellenkezőleg, nagyon szimpatikus volt számomra a változatos morális séma használata. A majmok (a jóárasított, felokosodott fajták) nem kifejezetten jobbak mint az emberek a viselkedési szempontjaik alapján, de a társadalmi érzékük felettébb következetes. Akik bántották őket, annak a belét rámázolják a rajztáblára, aki nem így tett (pfú, itt egy kis off…az í betűmet a remek és agyafúrt designerek az alt és a space közé tették, így aztán elég nagy kínszenvedés egy-egy szó) de segédkezett a fogva tartásban, az megy a ketrecbe, aki kedves volt, az most nem olyan fontos, nekik később kenik a belét a rajztáblára. Ez felettébb elüt a ’mutassuk meg a ronda szőrös, mosdatlan, és felettébb kritikus jellemű nézőnek, mennyire alacsony érzelmi intelligenciája van a hozzá is hasonló embereknek’, és a ’fekete gonosz ismeretlen bilifejű idegenek, akiket Giger tervezett és széjjeltépnek a szájukban levő kicsi szájjal mindent’ sablonos megvalósításoktól .

Mostanában nem szoktam fontos szempontként tekinteni rá, de ebben a filmben úgy érzem szükséges kiemelnem a vizualitásokat. Ugyebár a WETA bácsik meg nénik hangosan sikoltoztak a videóban hogy ez jobb mint az Avatar, de még a Verdák 2-nél is jobb vizuális megvalósításban, és pár éve nem lehetett megvalósítani. Igazuk volt? Részlegesen mindenképpen. Abban a tényben szinte biztos vagyok, hogy a szabadtérre kihelyezett MoCap felvételi terület, vagy az ilyen szintű digitalizáció úttörőnek számíthat az iparban. A probléma csak az, hogy míg itt-ott valóban látványosnak hat a dolog, az esetek többségében nem igazán lehet rá odafigyelni. Valami eltereli a figyelmedet, de egyébként is az az érzése van az embernek (kicsit), hogy tulajdonképpen CGI-vel is meg lehetett volna ezt vagy azt csinálni, inkább csak kísérletezés, vagy mellveregetés a fejlett technológia használata. Ez a film fantasztikus vizuális világán persze mit sem csorbít. Összességében szerintem szívhez szóló, szinte megkönnyeztető a film, nagyon érzelmes, és feltehetőleg a legintelligensebb a mostani kínálatban. Az én agyam képes fakulni néhány területen, de azt hiszem ez volt eddig számomra az év legjobb filmje, várom azt, aki képes lenne ledönteni trónjáról.”

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

is kiváló választásnak bizonyult, mikor az eredetileg felkért Rupert Wyatt (aki a Lázadást is rendezte) művészi nézetkülönbségekre hivatkozva otthagyta a projektet. Az új rendező rögtön a producerekkel folytatott legelső találkozón át is íratta a filmet, mert azt szerette volna, ha az 1968-as és 2001-es filmekben bemutatott, szivarozó gorillákat felvonultató, kifinomult majomcivilizáció helyett a „csíraállapotot” mutatják be, amikor a társadalmi szerveződés még épp csak nyiladozni kezdett (amire a szkeptikus Kovácsné annyit tesz hozzá így fű alatt, hogy „Persze, mert a nyiladozó majmokkal sokkal vadabb és mozgalmasabb akciójeleneteket lehet csinálni, mint a könyvtárba járó, meg Megasztárt néző majmokkal”) Mindenesetre érdekes kettősséget ígér, hogy az emberek szempontjából a Forradalom poszt-apokaliptikus film – csak épp az alkotás főszereplői bizony nem az emberek, hanem a majmok. A poszt-apokaliptikus részeket ennek megfelelően például a Katrina hurrikán nyomán még mindig elég pogányul kinéző New Orleans-ban forgatták, míg az idilli erdei jeleneteket Vancouverben (ami az alkotók egybehangzó véleménye szerint maximum képen idilli, mert egyébként majd’ szétfagytak a hidegben). Magam is kíváncsi vagyok, hogy Reeves, aki rendezőként a

6 / FilmMagazin

a Cloverfield és az Engedj be amerikai remake-je kapcsán lehet ismert, mit tudott ebből a rengeteg motívumból és egyéb vonatkozásból összerakni, mert engem például az Engedj be abszolút nem győzött meg annak idején, legalábbis negyedannyira sem, mint a lenyűgöző atmoszférájú svéd eredeti. A hírek szerint ugyanakkor eldöntött tény, hogy a frachise következő, egyelőre névtelen részének is Reeves lesz a rendezője.

De akárhogyan is lesz, az biztos, hogy ezeket az új majmos filmeket nem a rendező, és még csak nem is az érdekes történet viszi el, hanem Andy Serkis, aki ugyan lelkesen bizonygatja, hogy saját stúdiója, az Imaginarium milyen lelkesen toborozza az új motion capture hősöket, de azt azért mindnyájan tudjuk, ehhez időszámításunk szerint Gollamtól napjainkig ő ért a legjobban, nem véletlenül kapott állítólag hét számjegyű gázsit a szerepért, ahol a tize-

Serkis látta a film olyan változatát, melyben még nem volt rajtuk a „majomgúnya” és azt ígéri, hogy nemcsak a látvány, de a történet is ütni fog.

>> DE

AKÁRHOGYAN IS LESZ, AZ BIZTOS, HOGY EZEKET AZ ÚJ MAJMOS FILMEKET NEM A RENDEZŐ, ÉS MÉG CSAK NEM IS AZ ÉRDEKES TÖRTÉNET VISZI EL, HANEM ANDY SERKIS, HISZEN AZT AZÉRT MINDNYÁJAN TUDJUK, EHHEZ IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT GOLLAM-TÓL NAPJAINKIG Ő ÉRT A LEGJOBBAN. << despont szigorúan a hetedik szám után található. (Érdekes vélemény egyébként, amely szerint az első igaz átütő sikerét valóban a Gollam figurával arató motion capture lenne a film jövője. A Serkis által is osztott érvelés szerint a technika megteremti az igazi egyenlőséget, hiszen végre csak az a számít, hogy valaki mennyire jó színész, az alkata, mérete, mellbősége, sőt, akár az ivara is másodlagos, a számítógép úgyis ráteszi majd, ami hiányzik és leve-

szi, ami pluszban van. Szerintem ez azért egy elég rémisztő módja az egyenlőség megteremtésének, de ez már a filozófia és a sci-fi rémregények tárgykörébe tartozik.) A Forradalom a motion capture-ben azt a forradalmi újdonságot hozta, hogy a felvételeket már nem stúdiókörülmények közt kellett felvenni, mert immár lehetőség nyílt arra is, hogy valódi helyszíneken alkalmazzák a technikát. Ez nem feltétlenül volt nagy öröm a stábnak, mert a rend-

szert a már említett jégveremszerű erdőkben, illetve a katlanszerűen forró New Orleansban egyaránt precízen be kellett lőni, a legváratlanabb helyekre kellett odavarázsolni a kamerákat, és természetesen minden jelenetet többször fel kellett venni a technika követelményei miatt. A rengeteg utómunkálat kapcsán így megváltásként érte az alkotókat, hogy a premier eredetileg tervezett dátumát elcserélhették új XMen film bemutatójával.

Stáblista Rendező: Matt Reeves Főszereplők: Andy Serkis, Gary Oldman, Judy Greer Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. július 17.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR Minden idők egyik legütősebb sci-fije (de az évtizedé biztosan) már a premierje napján garantáltan egy új világrekordot fog megdönteni, és olyan helyszínen játszódó jeleneteket is láthatunk benne, amilyeneket a filmtörténet során még soha senki nem használhatott. Ez a Holnap határa Tom Cruise-zal és Emily Blunttal. Írta: Vampka

A

mnéziás, emlékezet-keverős filmből sok van. Inváziós filmekből is sok van. Van ijesztő és vicces, durva és könnyed, látványos és elvont egyaránt, kis költségvetéssel készült mozi és gigantikus szuperprodukció is. A Holnap határa az utóbbi kategóriába sorolható, ugyanis közel 200 millió dollárba került, de nem hiába. Emlékszünk még a Ryan közlegény megmentésének nyitó jelenetére? A Holnap határa hasonlóan nagy volumenű alkotásnak készül, és már az első percekben olyan filmtörténelmi pillanatnak lehetünk tanúi, ami valószínűleg hasonló élményt nyújt majd, mint Ryan partraszállása, különösen úgy, ha tudjuk: amit látunk, az nem számítógépes grafika, hanem valódi katonákkal és helikopterekkel készült jelenetsor.

A Holnap határa a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol az emberiség egy, a Földet megszálló űrlénysereg ellen küzd, és egy olyan férfi történetét meséli el, aki igazából az egyik valaha volt leggyávább főszereplő. Doug Liman, a rendező úgy fogalmazott: "A fickó totál gyáva.

Nem csak az elején, hanem akkor is, amikor már hősnek minősül. Végig teljesen beszari. Nincs még egy film, amiben Tom Cruise-nak ilyen sokszor kellett volna eljátszania, hogy a félelemtől sikoltozik – amit mellesleg meglepően jól csinál."

Liman rendezte a Bourne-rejtélyt, ahol a főszereplőnek szintén a múlt és jelen közti összefüggésekkel kellett megküzdenie, valamint a Mr. és Mrs. Smith is az ő nevéhez köthető, ahol megint csak egy férfi-nő páros bonyolódott közös problémákba, így

A HOLNAP

HATÁRA

HÁTTÉR

az ilyen akciófilmek nem állnak messze tőle. Az utóbbi időben Tom Cruise is visszatalált a sci-fik világába, aminek nem csak a nézők, de ő is örült. A forgatás első napján izgatottan mesélt karakteréről, William Cage-ről. "Bill a médiában dolgozik, igazából PR-os, egyáltalán nem katonának született fickó. Mindössze azért kerül a csatatérre, mert elkövet egy politikai hibát, aztán kész a baj" – meséli. – Mindig is szerettem volna Liman-nel dolgozni. A feje tetejére tudja állítani az adott műfajt, nagyon egyedi módszerrel dolgozik – folytatja Cruise. – Ebben a filmben a konfliktust egy idegen invázió adja, ami azonban csak egy kép, egy metafóra, egy háttérelem, amit a nézők már más filmekből jól ismernek. Ezért aztán képesek lesznek minden nehézség nélkül a lényegre: a két karakterre összpontosítani, ami egyszerre lesz érzelmes, vicces és akciódús élmény számukra. A film az ijesztő alaphelyzettől és a karakterek kapcsolatától lett különleges és komplex."

10 / FilmMagazin

A filmben nagy szerepet játszik az idegenek elleni harc mellett a sci-fik egyik legklisészerűbb eleme, az időhurok. Itt azonban a főszereplő nem lesz amnéziás, éppen ellenkezőleg.

Bill, köszönhetően az egyik idegennel való közvetlen konfrontációjának, olyan hurokba kerül, ami miatt néhány órával a csatatéren bekövetkező brutális halála előtt ébred fel, újra, és újra, és újra, és át kell élnie a csatatér borzalmait, valamint a saját halálát is – hogy aztán felébredjen, és kezdődjön az egész elölről. Ő pedig az egészre emlékszik, minden egyes alkalomra. Szerencséjére azonban nincs egyedül. Az Emily Blunt által játszott Rita Vrataski is hasonló cipőben jár, azzal a különbséggel, hogy ő nem egy maga alá csinálós menedzser, hanem egy képzett, elit katona, aki hajlandó kiképezni a pasit azokban az ismétlődő, ám röpke órákban, amiket halálaikig kapnak, ezzel esélyt adva maguknak, hogy túléljék, sőt, hogy megfordítsák az egyébként esélytelennek tűnő csatát a megszálló lé-

Bill szerepére eredetileg Brad Pitt-et akarta szerződtetni a stúdió, ám ez végül meghiúsult.

nyek ellen, és ezzel megmentsék az egész emberiséget. "Az idővel játszani agyrém – magyarázza Doug Liman. – Ki kellett találnunk a saját szabályainkat a filmhez, ki kellett jelölnünk egy pontot, ahonnan az egész újraindul, és úgy kellett alakítanunk, hogy a karakterek semmi mást ne tudjanak megváltoztatni, mint a saját cselekedeteiket. Csakhogy ha a karakter másképp viselkedik, akkor a körülötte lévők is másképp fognak viselkedni, még ha egyébként bennük ott is a késztetés, hogy legyenek ugyanolyanok, mint addig."

Rita Vrataski karaktere számára az időben való visszaugrálás nem idegen, ő ugyanis kiképzése során szándékosan be lett oltva az idegenek vérével, hogy elsajátítsa az "utazást". A nő érzelmileg elég sivár, a kiképzése során megkeményedett, a Bill-lel folytatott kényszerű együttműködése során ez jó párszor meg is nyilvánul, például amikor nemes egyszerűséggel lepuffantja a férfit, amikor az flörtölni kezd vele, hiszen az úgyis felébred. A kettejük kapcsolata nagyon lassan fordul át valami szürreális love-storyba, de ez nem meglepő. Doug Liman köztudottan szereti mixelni a különböző műfajokat, most sem esett nehezére az invázióba egy kis romantikát vinni. A Holnap határa így lett sci-fi, akció-, háborús és romantikus film egyszerre, de utóbbi valóban lassan kerekedik ki a történet során.

"Imádtam ezt a sztorit – lelkendezik Emily Blunt. – Szerintem ez az egyik legszokatlanabb szerelmi történet,

BLUNT VISSZATÉRT Emily Blunt remek formában van. A 31 éves színésznő a szülése óta a héten lépett először a nyilvánosság elé. Hazel nevű kislánya február 16án jött a világra, és a dögös brit színésznő azóta bujkált a fotósok elől – most pedig szinte letagadhatná az egészet: olyan karcsú, mint korábban bármikor. Bár Blunt minden nyilatkozta felér egy szerelmi vallomással, amit férjéhez, John Krasinski-hez intéz, talán mégis inkább Tom Cruise kedvéért hozta magát ilyen gyorsan formába. Hiszen Blunt és Cruise együtt játszik a nyár nagy sci-fi/akció filmjében. A holnap határa bemutatója vészesen közeledik, így a két színész hamarosan együtt indulhat a premierrel együtt járó promóciós túrára. – A holnap határa forgatásának a kedvéért elképesztő formába kellett jönnöm – nyilatkozta még terhesen a szép színésznő. – A Földet leigázó űrlények ellen harcolok, én képezem ki Tom Cruise karakterét, ezt nem lazázhattam el. De hálás vagyok érte. A jó kondi, a szülésnél is jól jöhet…

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

amit valaha láttam. Nagyon szerettem volna eljátszani Ritát, nagyon belevaló csaj, mivel nagyon sok kemény dolgot át kellett élnie." A két karakter eredetileg nem ismeri egymást, csak később, a hurkoknak köszönhetően találkoznak, és mikor Rita először találkozik Bill-lel... Nos, az Billnek már nem az első alkalom.

Blunt is csóválja a fejét, ha belegondol az időhurok őrületes bonyolultságába. "Rita nehéz helyzetben van, hiszen tudja, hogy a férfi, aki azt állítja, már találkoztak, valószínűleg nem hazudik, és valóban találkozott vele azelőtt már vagy ezerszer, de ő nem biztos abban, hogy mi történt vele az előbbi alkalommal.

Ahogy a kapcsolatuk fejlődik, és Rita számára minden nap az első találkozás, látja, hogy Bill valóban ismeri, kialakul köztük valami, de nem egymásra, hanem saját életükre, és az emberiség jövőjére kell koncentrálniuk."

A karakterek története önmagában is érdekes, de a lenyűgöző látványvilág rátesz egy lapáttal az élményre. "Nem CGI mozit akartam csinálni, hanem egy filmet, ami valódinak hat – mondja a rendező. – A legtöbb filmelőzetes és blockbuster műnek, hamisnak hat, úgyhogy én úgy voltam vele: oké, de mi lenne, ha a filmes kellékeket és felszereléseket tényleg megcsinálnánk? Mert valódinak KELL lenniük. Tényleg fel kellene építenünk a cuccokat!" Úgyhogy Liman összeszedett járműtervezőket, divattervezőket, gyártó szakembereket, és nekiálltak. Tervezni egy dolog, de aztán a kész ruhákat és páncélzatokat viselni is kell ám! Volt,

12 / FilmMagazin

amelyik 120 fontot is nyomott, ami átváltva több, mint fél mázsa.

"Ezekkel forgatni... érdekes volt – meséli Cruise, aki köztudottan nem használ kaszkadőrt. – Nem volt könnyű munka, elég durván össze tud zúzni egy ilyen." De nem csak Cruise-nak kellett keményen edzenie, minden színész alapos kiképzésben részesült. "Nekem már a forgatás előtt három hónappal neki kellett kezdenem a készülésnek – mondja Blunt szemforgatva. – Mindenfélét csináltunk, izraeli harcművészettől kezdve légzőgyakorlatokon keresztül mindent. Megtanultuk kezelni az agressziót, a helyes mozgást, használni a saját testünket és tömegünket a harchoz. Volt gimnasztika, jóga, futottunk plusz súlylyal, de még teherautót is kellett vezetnünk. Mikor rám tették a páncélt, az edzések ellenére majdnem elsírtam magam, nagyon nehéz volt.

Mindent összevetve tényleg sokat készültünk a szerepekre."

Liman szerint Blunt túl szerény, és sokkal többet tett, mint hogy egyszerűen csak felvette volna Rita szerepét. A rendező szerint Emily "a legerősebb színésznő a generációjában, okos, vicces, gyönyörű és elbűvölő.” Liman büszke rá, hogy ennyi erős nő veszi körül, és filmjeibe is igyekszik hasonlóan kemény női karaktereket belehelyezni. "Emily, mint a női főszereplő, valójában sokkal erősebb, mint Tom karaktere. Ő az igazi hős. Véleményem szerint az egész világ jobb hely lenne, ha több női vezetőnk volna."

Természetesen azért Cruise karaktere sem egy kis senki, habár körülbelül úgy kezdi, és lényegében ez a vonás adja azt a pluszt Bill karakterének, ami miatt eltér a többi hőstípustól. "Tom olyan fickót alakít, aki túl sok időt tölt a saját fejében – mondja Blunt. – Iszonyú vicces ebben a szerepben. Nem az átlagos akcióhőst játssza, hanem olyasvalakit, aki már a vér látványától is rosz-

A film egyes jeleneteit a londoni Leavesden Studióban készítették, ott, ahol a Harry Potter-filmek díszlete is található.

>> "NEM

AKARTÁK, HOGY A HOLNAP HATÁRA IS CSAK EGY STÚDIÓBAN LEVEZÉNYELT FILM LEGYEN. AKÁRCSAK ÉN, ŐK IS VALAMI ÚJAT, FRISSET SZERETTEK VOLNA; VALAMIT, AMIT MÉG SOHA SENKI NEM LÁTOTT, ÉN PEDIG NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁ, HOGY SIKERÜLT ÖSSZEHOZUNK EGY ILYEN FILMET." << szul van, és mégis rá nehezedik a világ megmentésének a súlya. Amit végül sikerül is elcipelnie a hátán."

A sztori persze nem teljesen egyedi. A film eredetileg az All You Need Is Kill címet viselő, japán regényen alapul (magyarul körülbelül úgy hangzik, hogy "Csak a gyilkolás kell"), de amint rájöttek, hogy Cruise ilyen remekül hozza a szinte már komikus Bill-t, megváltoztatták a komor címet valami elvontabbra, valami kicsit könnyedebbre. "Az utóbbi évek űrlényes filmjei jól néztek ki, de legtöbbjükben a karakterek borzalmasak voltak – mondja a rendező. – A színészeknek annyit kellett játszaniuk, hogy lelövöldözték az ellenséget, és kész. Egy napot ismételni újra és újra magában rejti a fejlődés lehetőségét, sokkal több érdekes elemet kínál fel."

A forgatások helyszínei közt is akad rendhagyó. A már említett első, grandiózus jelenetet például Londonban, a Trafalgar Square-en vették fel. Tényleg. Nincs zöld háttér, nincs digitális tömeg, márpedig itt soha azelőtt, még a világháborúkban sem landolhatott helikopter. A Holnap határa stábjának sikerült három órára lefoglalni a területet, és valódi katonákkal, igazi helikopterrel beleszállni a szökőkútba, ezzel történelmet írva. "A Warner Bros szerencsére nem erőltetett ránk semmit – fejezi be Liman. – Nem akarták, hogy A holnap határa is csak egy stúdióban levezényelt film legyen.

Akárcsak én, ők is valami újat, frisset szerettek volna; valamit, amit még soha senki nem látott, én pedig nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült összehozunk egy ilyen filmet."

És ha mindez nem lenne elég, a stáb a premier napján (május 28.) kevesebb, mint 24 óra alatt járja be a világot. Követve a film cselekményét, először Londonban jelennek meg reggel hétkor, majd Párizsba utaznak, végül pedig New Yorkba, ahol éjjel, 11:59 perckor, szó szerint a holnap határán kezdik el a film vetítését, ezzel a nem mindennapi körutazással pedig világrekordot állítanak fel.

Stáblista Rendező: Doug Liman Főszereplők: Tom Cruise, Emily Blunt, Lara Pulven, Jeremy Piven Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. május 29.

FilmMagazin / 13

EHAVI PREMIEREK

MÁJUS 1.

A csodálatos Pókember 2

Vérkötelék

Bérgavallér

Flörti dancing

Tessék mosolyogni!

Szent Charbel - A szív csendje

A Szörny mentőakció

MÁJUS 8.

Már megint lakótársat keresünk

Visszatérés Óz birodalmába

Az eltűnés sorrendjében

Fuss, fiú!

Salvo - Magányos szerelmesek

Kenau

14 / FilmMagazin

Violetta - A koncert

MÁJUS 15.

Llewyn Davis világa

Populaire kisasszony

MÁJUS 29.

Godzilla

A holnap határa

Rossz szomszédság

MÁJUS 22.

Hosszú út lefelé

X-Men: Az eljövendő múlt napjai

Grace - Monaco csillaga

Másnaposok szerencséje

Mr. Jones

La Jaula De Oro

Csúnya, gonosz bácsik

FilmMagazin / 15

KRITIKA

GODZILLA A legnagyobb őshüllő visszatért, hogy oly sok év után ismét leamortizálja a Föld városait. Óriások, robbanások, őshüllők – ha bármelyiket közel érzed a szívedhez, akkor a Godzilla a Te filmed! Írta: Santiagooo

G

odzilla. Egy egyszerű név, amit garantáltan mindenki felismer és egyből tudja miről van szó, függetlenül attól, hogy látta-e valamelyik filmet belőle. Amikor először láthattuk az új filmet akcióban az első előzetesben, mindenki hátán végigfutott a hideg a dobhártyaszaggató hang hallatán a környezetemben, és ez tökéletesen mutatja, hogy mennyire is meghatározó jelenség az őshüllő. Persze sokféle tálalásban megkaphattuk már Godzilla történetét és pusztán hangjával és kinézetével képes volt arra, hogy tömegek imádatát és rajongását elnyerje. Az 1998-as próbálkozás után Gareth Edwards kezébe került a projekt és az első képkockáktól kezdve sejteni lehetett,

16 / FilmMagazin

hogy reboot-ról van szó, amely viszsza akar tekinteni kicsit a karakter múltjára. De hogy hogy sikerült az idei év egyik legjobban várt filmje? A cikk végére minden kiderül…

A történet fő fonalát a Brody család adja. Joe (Bryan Cranston) egy japán erőmű mérnöke – amíg az egy rejtélyes földrengéstől a földdel nem válik egyenlővé. Javarészt saját vesztesége és büszkesége miatt évekkel később is megszállottan akarja bebizonyítani, hogy nem baleset történt, a kormány titkol valami fontosat. Fia, Ford (Aaron TaylorJohnson) idő közben felnőtté cseperedett és tűzszerészként dolgozik az amerikai hadseregnek. Mivel apját letartóztatják ezért Japánba utazik és végül segít neki kinyomozni,

hogy mi történt sok évvel ezelőtt valójában. És bizony végül valami olyasmire bukkannak, amire az emberiség nem volt felkészülve. Hogy mire? Szerintem már sejtitek…

Mielőtt a film fő aspektusait kezdenénk boncolgatni érdemes lenne lefutni a kötelező köröket, így a színészi játékkal és karakterekkel kezdve, amit nyugodt szívvel mondok, hogy a film leggyengébb szekciója. Bryan Cranston persze hatalmas rutinnal hozza a drámai jeleneteket, de szerepe elhanyagolható a filmben. Sokkal inkább TaylorJohnson kerül előtérbe, a szörnyeket leszámítva neki kellene elvinnie a filmet a hátán, de erre egyszerűen képtelen. Valószínűleg ő is úgy érezte, hogy mindenkit a szörnyek

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkait, olvasd el 6 oldalas háttércikkünket is a 2014. márciusi FilmMagazinban!

TI KÉRDEZTEK, MI VÁLASZOLUNK tuning7: A végső harc jó lett?

FM: A végső harc egész látványos lett, lesz benne egy kis meglepetés is ha nem ástad bele magad nagyon a Godzilla világába. De igen, az utolsó 20 perc 2014 színvonalának megfelelő szerintem és ezt döntsd el, hogy jó vagy rossz hír-e. :D

érdekelnek, mert fapofával hoz mindenféle jelenetet, legyen drámai vagy örömteli. Elizabeth Olsen, mint feleség is épphogy megugorja a „férje” által felállított lécet, de ami számomra még kiábrándítóbb volt, az Ken Watanabe, a fő tudós, akinek a karakterének a szerepe kimerül abban, hogy minden elképzelhető pillanatban borzasztóan megdöbbenve és ijedten néz. Emellett ő az ügyeletes egysorosokat szolgáltató személy is, ezek a mondatok meg általában kimerülnek Godzilla – vagy Gojira – magasztalásában.

Nem segít sajnos az sem, hogy a forgatókönyv borzasztóan gyenge lett, egy igazán kreatív aspektusa sincs. A film sorra halmozza a kliséket a történetben, beleesik a szokásos „minden a főszereplő mellett történik” hibába és tele van logikátlansággal. Az események 80%-át az teszi ki, hogy az emberek maguk alatt vágják a fát, aztán megpróbálják megállítani a dőlését – persze a lehető legdrámaiabban és a legutolsó pillanatokban, hogy velük kapcsolatban is legyen valami érdekes.

Na de kit érdekel mindez? Hiszen ott vannak a szörnyek és itt már meg is nyugtatnék mindenkit, hogy Godzilla pont olyannyira epic, mint azt elképzeltük/vártuk. Bár a hosszú alvástól kicsit mintha megcomboso-

dott volna, de erre nincs is szinte idő figyelni, mert az az ikonikus üvöltés olyannyira kirázza az ember koponyáját a száján keresztül, hogy azt szavakkal el se lehet mondani, csak megtapasztalni! A MUTO-k is hasonlóan ötletesen lettek kitalálva és vizualizálva, remek ellenfelek, még ha nem is ikonikusak, mint mondjuk egy Mothra lenne.

A látvány persze lehengerlő és a film legnagyobb pozitívumai közé tartozik az az elképesztő monumentalitás amivel talán még a Pacific Rim (Tűzgyűrű) se büszkélkedhet.

Az ember olyan kicsinek érzi magát a mozi székében is, hogy tökéletesen át tudja érezni azt a kiszolgáltatottságot, amit a karakterek érezhetnek. Külön hatalmas plusz pont azért, amiért a fizikára is rendesen odafigyeltek, tehát ha egy Godzilla kiemelkedik a vízből, az bizony egy tsunamit jelent számunkra. Üröm az örömben, hogy a szörnyeket sokkal többet mutathatták volna és sok helyen bizony lecsalták a csatajelenetek megmutatását különböző technikai megoldásokkal.

Borzalmasan erőltetik az emberi történetszálat és ez érthetetlen számomra, mivel a lényt és az eredetük elmesélését nézve érezni, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz.

Pont ebből kiindulva tudhatták vol-

Shadowkill: Máshol nagy értékelést kapott itt miért csak 70%?

FM: Igazából az a probléma, hogy pl IMDB-n már azelőtt lehet szavazni egy filmre, hogy az kijött volna, emiatt az elvakult rajongók/utálók egyből felül/alul tudják pontozni az adott filmet.

Rotten-ben pedig ízlés kérdése, hogy ki mennyire bízik, ahogy az is, hogy az itteni írásban. Azt, hogy miért ennyit kapott, azt hiszem elmagyaráztam a kritikában. Hozzáteszem, nekem ott a helyszínen csalódás volt a sok kliséhalmaz…

na, hogy a nézőket közel sem fogja érdekelni egy ezerszer látott történetszál Godzillás tálalásban (sajna a pénz nagy úr). Persze bizonyos kérdések itt is felmerülhetnek az emberben Godzilla szándékait illetően, de ez sokkal inkább a karakter „hibája”, mintsem a filmé. Összességében kaptunk egy tökéletes popcorn-mozit. Igazi blockbuster még a nyár előtt, ami garantált kikapcsolódást nyújt azoknak, akik imádják a karaktert. A gyenge történet felett próbáljunk szemet hunyni és látványorgiára számítva üljünk be, úgy nem fognak annyira zavarni azok, amik nekem szembe tűntek.

70% Stáblista Rendező: Gareth Edwards Főszereplők: Bryan Cranston, Aaron Taylor-Johnson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. május 15.

FilmMagazin / 17

KRITIKA

A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 A rossz hír, hogy nem annyira jó, mint kellene. A jó viszont az, hogy közel sem annyira rossz, mint lehetett volna. Írta: TomPowell

N

ehéz a kritikus dolga. Sokan azt hiszik, hogy Fellini és Tarr Béla filmjein nevelkedtünk, és napközben egy romkocsmában eltartott kisujjal isszuk egyik sört a másik után, miközben a hollywoodi filmeket mélyen megvetjük.

Kétségtelen, hogy sok szempontból könnyű szakma a miénk, hiszen a kényelmes mozi székünkből véleményezzük az aktuális filmeket, miközben nem látunk bele az elkészültének a körülményeibe, miben kellett a készítőknek kompromisszumot kötniük a kész végtermék érdekében. Pedig mi is emberek vagyunk (bármilyen hihetetlen) és mi is szórakozni, maradandó élményre vágyunk legalább másfél, két órára.

18 / FilmMagazin

Számunkra is vannak kedves mozik, hiszen azért (is) választottuk ezt a szakmát, ahogy nekünk is vannak olyan, más médiumokból jól ismert kedvenc karaktereink, akikért rajongunk, és akiket szeretünk a vásznon látni. A baj akkor van, amikor a kritikus és a rajongó viaskodik benned, és nem tudod melyikre hallgass.

Azonban nem lennék fair, ha nem próbálnám meg az érem mindkét oldalát megvizsgálni.

Az egész 2008-ban kezdődött Tony Stark első kalandjával, amikor a stáblista végén a szemtapaszos Samuel L. Jackson kiejtette azt a száján, hogy „Bosszúállók”. A Marvel már korábban sikeresen pénzzé tette legismertebb karaktereit, hogy

megmentse magát az anyagi csődtől, ami akkor jó üzletnek bizonyult a Fox-nak az X-Men-nel valamint a Sony-nak a Pókemberrel. A nagyközönséget (akkor még) nem érdekelte egy méregdrága protézist használó emberbarát playboy, vagy egy amerikai zászlóba öltözött szuperkatona. Aztán ahogy szépen kiépült a Marvel filmes univerzuma az egymáshoz átjárkáló hősökkel, nyilvánvalóvá vált, hogy visszaütött a bumeráng, hiszen egy ilyen szerteágazó világgal egy egyszerű franchise sem képes felvenni a versenyt, hiába próbálja másolni mindenki. A mutánsok még jól jöhetnek ki belőle, hiszen a változatos karakterek és egymáshoz fűződő kapcsolatrend-

A filmben szereplő harci jelenetek legfőbb ihletői a némafilmek voltak, ugyanis a koreográfus nagy rajongója az efféle munkáknak.

szerük valamint a világban elfoglalt szerepük kellően változatos, a közkedvelt falmászónak viszont többszörös hátrányt kell ledolgoznia.

Az első és legfontosabb, hogy a két évvel ezelőtti reboot-nak meg kellett küzdenie a nézők emlékében még élénken élő korábbi trilógiával.

Minden tiszteletem Sam Raimi naiv feldolgozásaiért, érezhető a rendező a karakter iránti rajongása, viszont a figurákat – elsősorban címszereplőjét – és azok motivációit látványosan nem értette. Mark Webb interpretációja ezzel szemben nagy hangsúlyt fektetett szereplője hőssé válására, annak motivációira, amiben nagy segítségére volt a szerepben végtelenül hiteles Andrew Garfield, aki már gyerekkora óta erre készült, mikor Halloween-kor először öltözött Pókembernek.

A másik, amivel viszont az újabb kaland már nehezen birkózik meg, az pont az említett szerteágazás. A Falmászó rendelkezik a Sötét Lovag mellett a legemlékezetesebb nemezisekkel, és jórészük megérne egyegy filmet, de ezt sem a pénz, sem az idő nem engedi, így a Sony rálépett a gázpedálra.

A már említett első részt ért egyik legnagyobb kritika, hogy túlságosan komótos és csak a fináléban kapcsol igazán rá. Nyilván stúdió nyo-

másra ezen Webb is változtatni akart, ezért minél több gonoszt (erről később) és minél komplexebb sztorit kívánt beleszuszakolni a több, mint két órás játékidőbe. Túl komplexet is. Peter-nek túl sok problémával kell szembenéznie, amik nincsenek egyformán súlyban, a történetvezetés pedig kapkodós, így az előző rész érzelmi töltetéből lényegesen kevesebbet kapunk, ami van, az viszont működik.

DE! A film vitathatatlan erénye, hogy mérhetetlenül ambiciózus. Az akciók rövidségük ellenére is grandiózusak és kreatívak, a történet pedig hiába markol sokat és fog keveset, végig pörög és nem jut a sokat szidott Pókember 3 sorsára. Gonoszai nem lépnek egymás nyakára, inkább adogatják egymásnak a stafétát. Jamie Foxx akár vissza is adhatná az aranyszobrát, olyan szintű ripacskodást művel, mielőtt átalakulna kölyökbarát Dr. Manhattan-né (szerencsére ez nem tart sokáig), míg Dane DeHaan ennek pont az ellenkezőjét műveli. Az összes többi, beharangozott nemezis csak pár villanásnyi időt kap, és mire pislogunk, le is maradunk egyről, akiknek a neve így is csak a rajongóknak mond majd valamit. Emma Stone továbbra is elbűvölően okos és szexi, Garfield minden porcikájában érzi

a karakter humoros és drámai oldalát egyaránt, a kémia közöttük pedig Stone-nal (akárcsak a való életben) értelemszerűen működik.

Ahogy a bevezetőben is írtam, ambivalens érzések keverednek bennem kritikusi és rajongói énem összeütközése miatt, hiszen míg előbbi rendre fennakadt a forgatókönyv érdekes buktatóin, addig az utóbbi élvezte szemezgetni a neki szánt utalásokat. Azonban van egy közös nevezőjük: mindkettő jól szórakozott rajta. Messze nem hibátlan, de nagyra törő és nem bukik bele, habár ezen ambíciói kis híján maguk alá temetik. Pont ezért a kockázatvállalásért előreláthatólag a legmegosztóbb lesz a szériában, viszont emellett a legjobb 3D-s látványfilm a Gravitáció óta és egyben az egyik legjobb Pókkaland is.

70% Stáblista Rendező: Marc Webb Főszereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Jamie Foxx Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. május 1.

FilmMagazin / 19

KRITIKA

ROSSZ SZOMSZÉDSÁG Mindenkinek van utálatos szomszédja. Vagy azért utáljuk, mert bunkó és soha nem köszön, vagy azért, mert folyton hangoskodik. De mi a helyzet akkor, ha az ifjúságod – amit éppen készülsz magad mögött hagyni – költözik be a melletted lévő házba? Írta: Atee07

E

gy fiatal pár, Mac (Seth Rogen) és Kelly (Rose Byrne) gyakorlatilag az amerikai álmot éli: van egy gyönyörű nagy házuk, boldog párkapcsolatuk, munkájuk, és megszületett első gyermekük is. És pontosan ez a problémájuk is, nem szeretnék elfogadni még a szülő szerepet, túl fiatal még a lelkük hozzá, hogy ilyen kötelezettségeket vállaljanak. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a vándorcirkusz Project X verziója költözik a szomszédba, csak hogy az egyetemisták napról napra emlékeztessék Mac-et és Kelly-t arra,

20 / FilmMagazin

aminek készülnek hátat fordítani. Na meg hogy háborúzzanak velük az éjszakába nyúló partik miatt.

Elsőre elég érdekesnek tűnhet Zac Efron és Seth Rogen párosítása, mert előbbi az ostoba tinivígjátékok arca, utóbbi a korhatáros füves poénok mestere. De éppen ezért működik tökéletesen, mert ez a két karakter kellett ebbe a filmbe.

Szerencsére ráadásul a rendező és a forgatókönyvírók hagyták érvényesülni Rogen-t, nem erőltettek rá egy tőle idegen figurát, ugyanazt a füves barmot hozza, ami nem idegen tőle, Efron pedig marad ugyanaz a ri-

pacs, aki, azt azért hozzátéve, hogy kevésbé tenyérbe mászó, mint más filmjeiben.

Egy dupla kapuzárási pánik jelenséggel találkozunk, egyrészről a fiatal házaspár életében, akik ugyebár nem szeretnének még „öregek” lenni, amit náluk a családalapítás és az otthon megteremtése jelenti.

Másfelől a szomszéd egyetemisták, leginkább Teddy (Zac Efron) részéről, aki nemsokára befejezi az egyetemet, de nem igazán jó semmiben, ő sem akar kilépni a nagybetűs életbe. Ezek pedig olyan bizarr döntéseket szülnek, mint hogy Mac-ék el

Zac Efront egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a film forgatása során elvesztette a gátlásait és már a kényes szituációkat is kész bevállalni.

MINDENKIT LEVERTEK A FÉLMEZTELEN FIATALOK Meglepően nagy, 49 millió dolláros összbevétellel nyitott ÉszakAmerikában a Rossz szomszédság című produkció, és ezzel nemcsak a konkurenciát utasította messze maga mögé, hanem minden idők ötödik legjobb premeirjét produkálta korhatáros vígjáték kategóriában. "Ha egy vígjáték segít kiszakadni a hétköznapok szürkeségéből - márpedig a Rossz szomszédság így tesz -, akkor a közönség özönleni fog rá a mozikba" - segít megérteni a film sikerének titkát Nikki Rocco, a Universal stúdió forgalmazási igazgatója.

A Rossz szomszédság azért is közönségkedvenc, vélik szakértők, mert tele van olyan, a szexualitással, az anyagcserével, illetve a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos poénokkal, amelyeket a tévék rögtön kicenzúráznának, egy-két fizetős csatornát leszámítva.

"A tízen-huszonéves fiatalokat manapság nehéz bármivel is meglepni, láttak ők már mindent - mondja Paul Dergarabedian médiaelemző. - Ha mégis meg akarjuk ragadni a figyelmüket, kijjebb kell tolni a határokat olyan tartományok felé, amelyeket eddig még ők sem mertek meghódítani. Ezért van az, hogy a szokatlanul merész poénokkal operáló filmek, mint például a Ted vagy most a Rossz szomszédság olyan sikeresek tudnak lenni e kitüntetett célcsoport körében." (UIP-Duna Film)

akarják vinni a buliba a kisbabát.

Szerencsére pont megtalálták a készítők azt az egyensúlyt a humor, és a tanulság között, amikor még nem lesz kínosan giccses, de az alpári poénokat is egy egészséges szinten tudják tartani. Nem akarnak semmilyen fölösleges egymás nyakába borulós, erkölcsi felemelkedős, napfelkeltében ellovaglós katarzist elsütni a végén, és ez bizony egy nagyon nagy pozitívum.

Olyan humorral, szójátékokkal (ezek különösen pazarul sikerültek a magyar szinkronban, főleg az ominózus „tejes” jelenetben), szlenggel

van fűszerezve az egész film nyelvezete, hogy szinte egy percre sem hagyja nyugton az arcizmainkat.

Még az ingatlanközvetítő is ugyanolyan idiótán beszél, mint főhőseink.

Ha ez nem lenne elég, temérdek mennyiségű filmes, és popkultúrális utalással pakolták tele a jeleneteket, amik egyfelől zseniálisak, másfelől gondban lehetnek a poénok megértésével azok, akik esetleg ezekkel a művekkel nem lennének tisztában.

A káromkodások még éppen nem fülsértőek, viszont elég gyakran kerülnek elő ahhoz, hogy olyan bizarr szituációkban hangozzanak el, aho-

va abszolút nem illenének, ezzel is okozva egy-két röhejes pillanatot.

Az utóbbi időben eléggé haldoklott a vígjáték műfaja, de a Rossz szomszédság kicsit megcsillantotta a reményt, és bebizonyította, hogy a „legéletszagúbb” dolgokból sülnek ki a legjobb komédiák. Az életszagúságot persze csak az alapkoncepcióra értem, aztán ehhez jön a nagy adag művészi túlzás, amivel a vígjátékok szoktak élni. Tudom, hogy a május hónap nem feltétlen kíméli amúgy sem a pénztárcánkat, de aki egy könnyed vígjátékra vágyik a sok röpködő feszülő rucis ember közepette, annak bátran ajánlom eme filmet.

75% Stáblista Rendező: Nichollas Stoller Főszereplők: Seth Rogen, Rose Byrne, Zac Efront, Dave Franco Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. május 15.

FilmMagazin / 21

KRITIKA

LLEWYN DAVIS VILÁGA A Coen testvérek olyat húztak legújabb filmjükben, melyre igazából nem sokan számíthattak. A húzás, mely szerint a történet teljesen, vagy legalábbis inkább lényegtelen, elhozta nekik a cannes-i zsűri nagydíját, mely mondhatni őket igazolja. Írta: Paulkemp

L

lewyn Davis világában egy hét alatt egyszerre történik rengeteg minden és szinte semmi sem, ami viszont biztos, hogy a ’60as évek legelején folk zenésznek lenni nem túl jó dolog. Szimpátiánkat a nem jókedvéből couch surfingező címadó hősünk nagyon hamar elnyeri, akinek úgy tűnik mindennél fontosabb az a zene, amellyel ebben a korban még igazán mostohán bántak. De ez Coen-éket a legkevésbé sem érdekli, hiszen megtörténik a csoda ahogy Llewyn elkezd játszani, mondhatni „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehelet meg-

22 / FilmMagazin

szegik”, s maga a cselekmény is leáll. A megszokotthoz képest, mikor is egy dal elkezdődik egy filmben annak első pár traktusát meghallgatva a háttérbe vándorol, itt minden hangjegy elsőbbséget élvez, s kit érdekel a történet, mikor egy igazi zseni nyílik ki előttünk. ’61 elején a csontig maró New York-i télben hányódó Davis-szel a dalok között mégis kicsit megfordul a világ, hiszen nem mindennap verik meg az embert egy sötét sikátorban, s nem egyszerű megtudni, hogy már két éve apa (ezt a jelentet tanítani kellene a színészképzőkben ugyan-

úgy, mint a forgatókönyvíróknak szánt iskolákban!), ahogy azzal szembesülni sem túl jó, hogy egyszerűen lehetetlen kilépni ebből a világból, bármennyire is szeretné maga mögött hagyni hősünk ezt az egyre fagyosabbnak tűnő poklot. Az egyre inkább egymásra hánytnak tűnő cselekménytöredékek repedéseiből pedig szép lassan körvonalazódik egy remek emberi dráma, melyet Coen-ék zseniálisan töltenek fel a rájuk oly jellemző szürreális karakterekkel és szituációkkal.

Llewyn (Oscar Isaac), olyan emberek között kallódik, mint az igazán

Érdekes statisztika, de igaz: ez az első olyan Coen-testvérek által rendezett film, amiben nem hal meg egyik szereplő sem.

aranyos, de annál inkább hisztis és érthetetlen Jean (Carey Mulligan), akinek a legnagyobb problémája, hogy nem tudja, hogy kinek a gyermekét várja, hősünkét, vagy a férjéét, a mit sem sejtő Jim-ét (Justin Timberlake). de természetesen az egészért zenészünket hibáztatja. Vagy a Chicago-i kitérő két útitársát, a szótlan, suttyó Johnny Five (Garrett Hedlund) és a nagypofájú és még parasztabb jazz muzsikus Roland Turner (John Goodman) személyében, akik közül az utóbbi egy országúti étteremben adagolja túl magának a heroint, míg a másikat nem sokkal később a volán mögül viszi el a rendőrség, a halódó Roland-ot és a teljesen ledöbbent Llewyn-t otthagyva a sztráda szélén.

S valahogy az ilyen karakterek és szituációk között rajzolódik ki szép lassan a kompromisszumképtelen művész portréja, melyet akár ars poeticaként is értelmezhetünk Coen-

ék celluloidjáról, hiszen talán ők is azon kevesek között vannak, akik nem buktak bele saját magukba a mainstream Amerikában, melyet talán tökéletesen igazol is a zsűritől kapott Arany Pálma. Ebben viszont nem kis szerepet játszik Oscar Isaac zseniális játéka, aki visszafogott alakításával megteremti a filmművészet talán egyik legjobb kallódó, jobb sorsra érdemes művészét. Az egész filmen végig hömpölygő melankóliát mégis erősen ellenpontozza a folkdalok áradata, melyek elérik, hogy ne érezzük kellemetlenül magunkat és szinte visszavágyjunk a bő másfél óra után legalább még egy dalra abba a fagyos világba.

A film legnagyobb hibája talán éppen ugyanez, hiszen ha valaki nem szereti a folkot inkább bele se kezdjen, mivel valószínűleg élete egyik legfrusztrálóbb szűk két órája elé néz. Aki viszont szereti, vagy legalább is elhallgatja ezt a műfajt,

annak szinte kötelező ez a kompromisszummentes alkotás, mely nem csupán egy zseniális portrét körvonalaz, hanem nagyon hiteles korképet is fest a néző elő az 1960-as évek kezdetéről, a legendás Greenwich Village-ről és annak szereplőiről, vagy az éppen azért rajongókról.

Mondhatni Coenék nagyot alkottak, még ha talán ez a legkevésbé műfaji filmjük is a már 30 éves pályafutásuk alatt.

95% Stáblista Rendező: Ethan és Joel Coen Főszereplők: Oscar Isaac, Carey Mulligan, John Goodman Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. május 15.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

BÉRGAVALLÉR Amíg összekulcsolt karokkal várjuk Woody Allen legújabb rendezését (vagy legalábbis egy trailert), addig csodáljuk meg sokadjára is a Mestert a kamera másik oldalán. Írta: Sanya08

V

olt nekem egy olyan félelmem, amely egyből megütött engem, amint olvastam anno ennek a filmnek a szinopszisát.

Mégpedig, hogy az egész alapötletet – miszerint Woody Allen John Turturro stricijét játssza – kifuttatják valami nagyon agyament kisiskolás szintű faszságra. Sejtettem persze, hogy Allen akármihez nem adja a nevét, pláne nem színészként (saját filmjeiben is egyre ritkábban bukkan fel), aztán John Turturro-t sem ejtették a fejére, nem kell egyből rosszat feltételezni róla csak azért, mert szerepelt a Transformers-filmekben.

Rendezéseihez pedig sem akkor, sem azóta nem volt szerencsém, hiába hangzatos az a cím, hogy Románc és cigaretta (ezen szeretnék változtatni ezentúl). Érthető volt tehát a félelmem, de ezzel együtt Woody Allen-rajongóként a kíváncsisá-

24 / FilmMagazin

gom magától értetődőnek bizonyult és már kezdettől garantált volt az, hogy a seggem a moziban lesz.

A New York-i helyszín, a zsidókérdés és a témához való enyhén ironikus hozzáállás láttán akár azt is mondhatnánk, hogy egy hamisítatlan Woody Allen-filmmel van dolgunk, ám végső soron mégsem hat olcsó hamisítványnak, inkább egy kvázi hommage-nek.

Turturro különös és meglepő érzékenységgel nyúlt hozzá az alapsztorihoz és a fentebb említett félelmem ezek láttán teljességgel alaptalannak bizonyult. Azonban mégsem éreztem a végeredményt teljesen kielégítőnek vagy különösen emlékezetesnek. Turturro érzékenysége és a témáért szinte ordító bugyuta humor mellőzése dicséretes, viszont sokszor átesik a ló túlsó oldalára azzal, hogy túlszentimentalizálja a

dolgokat. Csodálatos operatőri munkával megdolgozott filmről beszélünk, aminek azonban a sztoriját, vagy legalábbis a sztori alapját képező vonalat nem dolgozták ki eléggé és nem hozták ki belőle azt, amit ki lehetett volna belőle hozni. Ihletett és vicces pillanatoknak nincs ugyan híján, de a gyors felütés után az egész film mintha célt tévesztene és egy darabig elhagyjuk a dzsigolószálat, ami helyett a film további részében egy gyengéden romantikus szálat kell néznünk. Turturro javára legyen mondva, hogy önmagában nézve ez a szál is gyönyörű a maga visszafogottságával és csendességével (Vanessa Paradis-nak hatalmas puszi), arról nem is beszélve, hogy ennél a résznél se oda futtatja ki a rendező a dolgokat, ahová az ember eleinte gondolná. Meglepni a nézőt, valami színt vinni egy

Férfi nézők figyelem: van olyan jelenet, amelyben Sofia Vergara és Sharon Stone egy ágyban tartózkodik…

sokat látott történetbe önmagában véve óriási dolog, csak épp tényleg jó lett volna, ha az egész kontextus helytálló és ügyesebben konstruált.

Turturro személyében egy tehetséges rendezővel van dolgunk, ez messziről látszik. Tehetsége megmutatkozik a képekben, a színészek rendezgetésében és természetesen színészként se utolsó; szinte el is felejtettem már, hogy milyen jó tud lenni, ha akar. Melankolikus, majdhogynem unott arckifejezése, ahogy Sharon Stone-nal ismerkednek egymással a szex előtt, vagy amikor Sofia Vergara elkapja őt egy táncra: fantasztikus. A folyton felcsendülő spanyol muzsika pedig igazán üdítő, egzotikus hangulatot kölcsönöz a képeknek. Nem kevésbé tetszett a zsidó-szál is, amit először kissé oda nem illőnek éreztem, de végső soron kulcsfontosságúnak bizonyult és eredetinek tartottam a tradíciók ilyen formájú prezentálását. És ha már szóba került az imént Stone és Vergara, senki ne számítson nagy szerepekre, inkább csak egy hoszszabb epizódszerep jutott nekik, aki pedig esetleg utóbbi hatalmas, fedetlen kebleire lenne kíváncsi, pórul fog járni. Nem vetkőzik. Bár így is dögös. Nyilván. Persze muszáj Woody Allen-ről is pár szót ejtenem: alakítása szerencsére nem volt se

fáradt, se unott, hozta a szokásos formáját, mínusz a neurózis. Akadt pár kiemelkedő pillanata (társalgásai Vanessa Paradis karakterével), pár jó beszólása, szóval mindent összevetve nem lett eltékozolva az öreg és nagyon jó volt látni őt ismét a mozivásznon. Turturro-val ellenben ugyan ő kicsit elmarad a rá szabott játékidőt illetően, de a kémia kettejük között így is megvolt, bár keveselltem a közös jeleneteket. Mindenesetre szívesen néznék még filmet, amiben ez a két figura szerepel.

A másfél óra minden bukkanó ellenére azonban kellően gyorsan elrepült. A rendezés és a színészi alakítások, valamint az egynéhány eredeti ötlet révén egy hangulatos, bájos produkció született, melynek

mindenképpen megvan a maga élvezeti értéke. Csak éppen ott van az a makacs tény, hogy ha nem lennének azok a bizonyos egyenetlenségek, akár egy sokkal jobb film is születhetett volna. Összességében ezért nagy kár érte.

60% Stáblista Rendező: John Turturro Főszereplők: Woody Allen, John Turturro, Sharon Stone Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2014. május 1.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

MINDEN ODAVAN "Le kell menni a legaljára" – én mindig azt mondom. Szerencsére pont erről szól ez az Öreg halász és a tenger-szerű történet Írta: Fekete Felícia

E

gy öreg, amerikai férfi egyedül kerüli meg a földet a vitorlás hajójával, ám az léket kap. Így kezdődik a történet. Azt sem tudjuk ki ez a férfi, de nem is érdekes, mert itt ez az ember és a természet, meg a vakszerencse.

Ennyi az élet, vagy legalábbis ennyi volt pár ezer éve. És pont ezért érdekes ez a film, meg a vitorlázás úgy általában. A film legnagyobb erőssége talán az, hogy: semmi háttérinfor-mációnk nincs a főhősről, ennek ellenére szurkolunk neki, nagyon. Mint már írtam, szeretem a vizes dekket – most komolyan, ezt hogy írják, vagy nincs is ilyen szó? – meg a vízhatlan ruhákat, de a Szelek Szárnyán-nal és a Fordulóponttal ellentétben itt kevesebb a nyálcsorgatás és több az izgalom.

26 / FilmMagazin

Egy szerb és zsidó duplablöffel kezdődik a film, miszerint meghallgatjuk a főhős búcsúlevelét, így végig lehet arra gondolni, hogy majd mégsem hal meg. Na de tényleg izgalmas, mint Pi élete, ami amúgy nekem nem tetszett, pedig Ang Lee az egyik kedvencem, na de ezt most hagyjuk, mert a Minden odavan viszont tetszett.

Szép jutalomjáték ez egy közel nyolcvanéves szupersztárnak. Szeretném azt hinni, hogy ő akarta ezt a szerepet, és nem az ügynöke beszélte rá. Mert hát tényleg férfiasan küzd. Jó így búcsúzni valakitől és nem valami szentimentális hülyeséggel. Az meg egészen nagy bátorságra vall egy világhírű színésztől, hogy vállalta mindezt úgy, hogy végül is egyetlen egy mondatot sem

mond ki élete, minden bizonnyal, egyik utolsó monodrámájában. Összefoglalva az a lényeg, hogy egyedül van egy öregember egy vitorlás hajón és sok problémával kell megküzdenie, és a végén már az életéért küzd. Izgalmasan van megvágva, szépen is van fényképezve, és Robert Redford meg 1936-ban született. Mondom, 1936ban, akkor amikor még le sem rohanták Lengyelországot.

Mindez azért érdekes, mert még nyolcvanéves korában is szőkés vörös haja van, ami azért valljuk be, nem túl valószínű. De ennek ellenére teljesen pöpec a csávó még mindig, és hát tudom, hogy ez nem így van, de az embernek mégis az az érzése, hogy ilyen pasik már nem születnek egy ideje. Persze a remény hal meg utoljára.

90% Stáblista Rendező: J. C. Chandor Forgatókönyvíró: J. C. Chandor Főszereplő: Robert Redford Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, május 14-től

KRITIKA

PARAJELENSÉGEK: A MEGJELÖLTEK A Paranormal Activity csapata, már jó pár alkalommal bebizonyította, hogy lehet nagyon alacsony költségvetésből úgy összehozni egy filmet, hogy aztán sokszoros, sőt hatalmas bevétel legyen belőle. Ha ez most megint bejött, az sajnos nem a jó filmnek köszönhető, csak az elődök rajongótáborának. Írta: Zaphier

P

ersze Christopher Landon aki egyben a rendező és a forgatókönyvíró, megpróbált megfelelni az elvárásoknak, de tulajdonképpen ennek a filmnek nyugodtan adhattak volna más címet is. Nem sok köze volt az előző sztorikhoz.

Persze minden részben van valamilyen átfedés a többivel, hogy egy láncolatot alkothassanak, de itt ez már igencsak nyakatekertre sikeredet. Igaz ez a rész nem kapott számozást, csak egy alcímet, így úgymond megengedet, hogy ne sok köze legyen az eredeti történethez.

Ezúttal latin környezetbe tették az eseményeket, ezzel is egy új közönségréteget megcélozva. Valószínűleg ez a húzás sikeres volt és ez mindenképpen dicséretes az alkotók részéről. Ahhoz képest nem is beszélnek olyan sok jelenetben spanyolul. Ez leginkább a nagymama reszortja volt, míg a fiatalok már

természetesen angolul rémisztgették egymást. A latin háttér teret engedet a tradicionális hiedelmeknek is. Míg a fiatalok már a modern világ szülöttei, és kicsit aggódnak, ha egyikük felrepül a plafonra, a nagymamát nem érte annyira váratlanul a dolog. Kicsit morbid, hogy épp egy olyan néni unokáját szállja meg valami, aki simán jártas az ördögűzésben. Amúgy ő az egyik legszeretnivalóbb szereplő a filmben. Sőt, talán az egyetlen.

Természetesen most sem kapunk nagy színészeket, vagy híres alkotókat. Csak a para van beígérve, de az nem igazán akar összejönni. Persze van egy-két jelenet, ami jól sikerült, de többségében, csak az időhúzással próbálják fokozni az izgalmat, a csattanók többsége ugyanis eléggé kiszámítható. A történet nagy része egy kis lakótömbben játszódik. Egy fiú kap az érettségiére egy

kamerát és onnantól, a haverjával elkezdenek mindent lefilmezni, ami él és mozog. (Már fárasztó az állandó kameramozgás.) Aztán természetesen egyre furcsább dolgok jelennek meg a lencse előtt. A ház rémisztő banyája meghal és a fiúk nyílván megnézik a lakását. Hiszen ez alap egy horror sztoriban! Aztán meg csodálkoznak, hogy utána az egyikük furán kezd viselkedni…

60% Stáblista Rendező: Christopher Landon Főszereplők: Molly Ephraim, Richard Cabral, Crystal Santos Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, május 17-től

FilmMagazin / 27

KRITIKA

RON BURGUNDY A LEGENDA FOLYTATÓDIK Tíz év után Burgundy és csapata visszatért, hogy megmutassák, mi fán terem a hírolvasás! Írta: Sanya08

T

íz év telt el az első részben történt események óta (azazhogy csupán feltételezem, hogy annyi). A női hírolvasó puszta léte okozta kezdeti sokk elhalt, a világ – pontosabban San Diego (ami németül annyit tesz: a bálna vaginája) – elfogadta, hogy Burgundy ezúttal egy nővel az oldalán mondja be a legfontosabb híreket. Ron-nak azóta született egy kisfia és házastársi kapcsolatban él a még mindig Christina Applegate által alakított Veronica Corningstone-nal, ám házasságuk zátonyra fut, amikor főnökük Veronicát egy ranggal feljebb teszi, a férfit pedig kipenderíti a munkahelyéről… Ahogy mondtam, a női hírolvasás kezdetein túlvagyunk, McKay és Ferrell ezúttal egy újabb televízió

28 / FilmMagazin

történeti korszakot tesz meg a film cselekményének hátteréül, jelesül a 24 órás hírcsatornák születését. A képtelen és merész elképzelést, miszerint egy csatorna a nap 24 órájában folyamatosan ontja magából a friss híreket reklám és megszakítás nélkül megrökönyödés és kétkedés fogadja, de Burgundy megragadja a kínálkozó lehetőséget és úgy dönt, hogy beszáll a csapatba. Természetesen azzal a feltétellel, ha saját maga válogathatja meg a társait. Így aztán a régi, jól bevált csapat újra összeáll, hogy televízió történelmet csináljanak együtt.

A filmmel kapcsolatban nagyok voltak az elvárások tekintve, hogy folytatással van dolgunk és az első rész hatalmas kult státusznak ör-

vend. Dumái, szituációi még ma is nevetésre ingerlik a filmnézőket, a karakterek pedig legalább annyira eltaláltak és klasszikusak, mint A nagy Lebowski főszereplői. Nem csoda hát, ha egyrészről filmnézők tömegei követelték maguknak a sequel-t (folytatást), másrészről pedig hogy ennek fényében egyesek mekkorát csalódtak a kész produktumban. A nagy elvárásokkal nagyon kell vigyázni, ahogy azzal is, ha valaki csinál egy fasza filmet, annak folytatást készíteni már nagyobb felelősség. Kétszer ugyanazt a viccet nem biztos, hogy sikerrel el tudod sütni. Még akkor sem, ha Will Ferrell / Ron Burgundy már a puszta megjelenésével megnyeri magának a nézőt.

Kritikánkat az első részről a http://www.cinestar.hu/cikk/a-hires-ronburgundy-legendaja-ismerteto címen találhatod.

Figyelembe véve azt, hogy az első részt jómagam csak most, közvetlenül a második rész megtekintése előtt láttam és hogy nem tartozom bele a McKay és Ferrell rajongói táborba (ez egyébként még változhat, ha megnézem a többi – általam nem látott – filmjeiket), minden nagyobb prekoncepció és elfogultság nélkül tudtam megnézni és a helyzet az, hogy sajnos nem lett túlságosan jó a film. Vannak szuper ötletei és ihletett pillanatai, de összességében véve egy olyan komédiával állunk szemben, ami az első résszel ellentétben nem valami vicces. Ez nem csak az első rész fényében jelenthető ki (egyáltalán, az első részt überelni nem lehet, de ezt most tegyük félre), hanem egyébként is: a

poénok a legtöbb esetben inkább fárasztóak és erőltetettek, semmint sziporkázóak vagy frissek. Egyes viccek túl hosszúra nyúlnak és túl sokáig rugóznak egy olyan kiindulóponton, amely rövid távon se túl mulattató, nem hogy hosszú ideig és ismételgetve. Legjobb példa erre Burgundy vacsorája fekete bőrű barátnőjének szüleinél. A lehető leggázabb sztereotípiák vannak itt kifigurázva, de a minőség nem üti meg a mércét, fáradt és kínos jelenet ez, és nem csupán a főszereplő nézőpontjából tekintve. Az egészet nem éreztem túlzottan kimunkáltnak és kidolgozottnak, az első résszel szemben itt a poénok inkább hatnak bántóan infantilisnek, semmint üdítő marhaságnak. Mindennek leginkább

Steve Carell karaktere látja kárát, aki az első rész egyik fénypontja volt és az egyik legtöbb nevetés ingerlője, itt azonban retardáltságát piszkosul túlzásba vitték az alkotók és humorosnak szánt jelenetei csak nagyon ritkán érik el a kívánt hatást (értsd: egyáltalán nem vicces). Így se kell egy teljesen elbaltázott és menthetetlenül rossz filmről beszélünk, ugyanis félrement aspektusai mellett van egy-két dolog, amit jól csinált. Maga a háttérsztori (24órás hírcsatorna beindulása, stb.) jól ki vannak dolgozva és a néhány működőképes poénon, beszóláson kívül (a kondom-jelenet aranyat ér) még a finálé az, ahol beindulnak a dolgok és magára talál a film. Még akkor is, ha részben az első rész egyik legjobb jelenetét ismétli meg és kicsit viszi tovább, csak több cameóval. És ha már cameók…

Figyelemre méltó, hogy ennyi nagy arc elfogadta a meghívást egy ilyen marha filmbe. Direkt nem mondok neveket, bár aki kicsit utánanézett a dolgoknak, az már tudhat dolgokat, de ha nem, akkor én nem fogom lelőni. Legyen meglepetés.

Függetlenül az ihletett és ötletes pillanatoktól, valamint a zseniális cameóktól, a mérleg nyelve végső soron nálam inkább a "csalódás" felé billen. Nem tesz jót a filmnek a két órás játékidő (az első rész csak másfél órás volt) és az alkotók arra való törekvése, hogy az első rész pozitívumait felsorakoztassák és tovább vigyék, félrement sajnálatos módon. Szó nincs róla, hogy ez lenne minden idők legrosszabb folytatása, de hogy lehetett volna sokkal jobb is, az már biztos. A rajongók persze örülhetnek a visszatért szereplőknek és örvendezhetnek egyes jeleneteken, de véleményem szerint mindenki azzal jár a legjobban, ha újranézi az első részt.

55% Stáblista Rendező: Adam McKay Főszereplők: Will Ferrell, Paul Rudd, Steve Carrell Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, május 14-től

FilmMagazin / 29

KRITIKA

AZ ELTŰNÉS

SORRENDJÉBEN Az újság szerkesztője, akinek írom ezeket a kritikákat, arra kér sőt egyenesen utasít, hogy százalékban fejezzem ki mennyire tetszett az adott film. Hát mit ne mondjak elég nehezemre szokott ez esni, ugye mire adjon az ember 100%-ot Amélie csodálatos életén kívül? Egy csomó filmből kimarad a szerelem mint olyan, anélkül meg mit ér az élet, ugye? Ha egy filmben túl sok van belőle az megint egy kissé kellemetlen. Én például nagyon szeretem Wes Anderson filmjeit, de megértem azokat is, akik szerint ennél azért mélyebbre kell ásni az emberi lét értelmének kutatásában. Írta: Fekete Felícia

N

a, ezek szerint és miatt soha nem adok 100%- ot, O% is csak egyszer adtam, de az meg is érdemelte. Viszont most erre a norvég fekete komédiára adok egy 100-ast. Mert a maga műfajában tökéletes, azon túl is mutat és két óra felhőtlen szórakozást nyújtott, és tényleg őszintén , és sokszor nevettem a sajtóvetítés alatt, mondjuk pont máskor mint a többi filmkritikus.

Az utóbbi jelenségről persze megvan a véleményem, de azt inkább nem árulom el.

30 / FilmMagazin

Erős felütéssel kezdődik a film, de hogy pontosan mivel azt megint nem árulhatom el, talán csak annyit, hogy úgy kezdődik, mint egy szomorú, sötét és tragikus skandináv film.

Aztán szépen lassan sok havas véren és vízbe dobált hullán keresztül kibontakozik egy Fargo színvonalú fekete komédia sok hóval és tökéletes jellemrajzzal. Fiúgyerekes apáknak különösen ajánlom, még az is lehet, hogy a nagy nevetés közepette sírni is fognak. Az alkotás sikeresen lavíroz a durva és bátor poénok és az embereket összekötő hasonlóság megható bemutatása között.

Például a szerb maffiavezér (Bruno Ganz) különös gyengédséggel volt ábrázolva. Mondjuk, maga Bruno mindig különösképpen érzékenyen ábrázolja a figuráit. Lehet, hogy azért használtam a gyengéd szót

mert nekem mindig melegség önti el a szívemet ha meglátom Ganz-ot, mert pontosan, egy az egyben úgy néz ki mint a nagyapám és ebből következően a nagybátyám, és a nagynéném. Aki szereti a Fargo-t, a havon csikorgó csizmák hangját, a bazi nagy hókotrókat és a fekete humort, ki ne hagyja!

100% Stáblista Rendező: Hans Petter Moland Főszereplők: Stellan Skarsgard, Bruno Granz, Kristofer Hivju Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. május 8.

KRITIKA

AZ ÖRDÖG IVADÉKA Úgy tűnik, hogy a csúnya, gonosz Lucifer, leginkább az ifjú házasokat szereti kiszemelni magának. Érdekes, hogy nagy többségben a nőt környékezi meg. Ez már Évánál elkezdődött… Írta: Zaphier

S

am (Allison Miller) és Zach (Zach Gilford), nagyon fiatalok, nagyon lelkesek és nagyon szerelmesek. Összeházasodnak és nászútra mennek. Természetesen latin vidékre. (Mostanában a gonosz, ilyen helyeken bújik meg.) A pár, egy kamerát kap nászajándékba, így a férjnek mi sem természetesebb, hogy mindent megörökítsen.

(Az alacsony költségvetésű filmek egyik biztos segítője.) Eleinte az az indok, hogy maguknak videóznak, aztán az, hogy az utódoknak. Bár néha már túlzásokba esnek a kamera használatával, hisz nem túl természetes, hogy egy zsúfolt diszkóban, tánc közben, valaki kamerázzon. Nos, a nászút minden esetre jól alakul, kivéve, hogy van pár óra az italozás után, amire egyikük se emlékszik. Aztán hazajönnek, és kiderül, hogy az újdonsült feleség, hamarosan anya is lesz egyben. Ugye mindenki sejti, hogy nem lesz egy egyszerű terhesség?

A posztereken sikerült a lehető legrémisztőbb képeket megjeleníteni és a film néhol – főleg a végén – hozza is azt a hangulatot, de az első

50 perc meglehetősen eseménytelen. Természetesen zajlik a történet, megismerjük a szereplőket és látjuk, hogy mennyire szerelmesek, de nem igazán történik semmi félelmetes. pedig egy horror filmet akartunk megnézni. Amikor elkezdődnek a furcsa események, még azt is lehetne gondolni, hogy az új anyuka csak hormonzavaros. Jó időnek el kell telnie, mire egyértelművé válik, hogy itt valami természetfeletti van a háttérben. Minő véletlen, hogy a férjnek esik le legkésőbb. Persze ez nem meglepő egy szerelemtől elvakult embertől. A házat sem azért kamerázza be idővel, hogy a felesége után kémkedjen, hanem mert aggódik érte. Persze az is hozzá tartozik, hogy az asszony „megrontói” nem tűnnek el, hanem a közelben várják a jövevényt. Főleg ez vonja el Zach figyelmét arról, hogy a felesége, milyen hátborzongató dolgokat művel. Persze a sztori vége felé már eléggé egyértelmű, ott már nincs kibúvó. Bár a film első fele meglehetősen vontatottra sikeredett, a második felében már elérték az alkotók, hogy megörvendeztessenek ben-

nünket, néhány igazán látványos jelenettel. A végére sikerült Sam-et is igencsak démonikusan megjeleníteni. Tehát némi látványosság, némi izgalom, de mind a kettő inkább a második részre jutott. Szóval türelem, előbb vagy utóbb, de feltűnik a gonosz!

60% Stáblista Rendező: Tyler Gillett Főszereplők: Allison Miller, Zach Gilford, Steffie Grote Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, május 21-től

FilmMagazin / 31

KRITIKA

BORGMAN A hollandok előrukkoltak egy remek, bizarr és furcsa filmmel, amely több, mint aminek elsőre tűnik. Írta: Sanya08

B

efutott az idei év eddigi egyik legtalányosabb, legfurcsább filmje. Alex van Warmerdam színész/rendező (direktori munkássága nálunk kevésbé ismert, de néhány cím azért a miheztartás végett: Emma Blank utolsó napjai; A ruha; Északiak, stb. című műveket köszönhetjük neki) legújabb alkotása egy olyan család történetét meséli el, amelynek felszínes idilljét egyik napról a másikra felborítja egy titokzatos idegen megjelenése, aki első ránézésre egy hajléktalannak tűnik, az események azonban hamar szürreális fordulatot vesznek és a néző nem győzi megfejteni azt, hogy mi a fenét is lát. A hajléktalan férfiról nagyon gyorsan kiderül, hogy ő bizony nem teljesen az, aminek mondja magát, vagy legalábbis egy nagyon spéci egyedét képezi az osztályának. A jóindulatú asszonyka az erőszakos férje tudta nélkül rejtegeti házukban a Camiel nevű rejtélyes

32 / FilmMagazin

idegent, akinek jelenlétével szép lassan minden a feje tetejére áll. A gyerekek furcsán kezdenek el viselkedni, a néző számára megfejtetlen, különös események történnek.

A több szempontból is frusztrálónak ható alkotás egyrészt azért is lehet nyugtalanító a néző számára, mert szembesíti őt saját, hajléktalanokkal szembeni viselkedési formáival, másrészt pedig nagyon sok mindent hagy a rendező megválaszolatlanul. Még a stáblista alatt is lehet például gondolkodni azon, hogy vajon milyen funkciója volt az első jelenetnek, a kutyáknak, vagy éppen a furcsa, szürreális halálnemeknek.

Egyáltalán: mi a célja a rejtélyes idegennek, akihez a film későbbi részében csatlakoznak társai? Szép lassan felsejlik előttünk egy tágabb világ, ám ennek inkább csak apró morzsáit látjuk itt. Ízelítőt kapunk abból, hogy mivel is foglalkoznak ezek az emberek(?), de nem látjuk a

tágabb értelemben vett okokat, indokokat. A rendező elrejti a nézők elől a célt, ez pedig csak tetézi a film rejtélyes és frusztráló voltát. A Borgman végével pedig nem leszünk okosabbak, viszont az agyunk kattog, dolgoznak bennünk továbbra is a lefutott képkockák.

A műfaji meghatározásnál is nehéz dolgunk van, de ez igazán nem okozhat gondot, a film valahogy magabiztosan járja a saját útját és nem is nagyon tér le róla. Néha enyhe thrilleres hatást kelt, bár a durvább feszültségkeltésekkel szűkös kézzel bánik. A Borgman olykor a klasszikus "család-terrorizáló"-filmek típuskörébe is belekóstol, csak épp a legtöbbnél itt sokkal komplexebb, rétegzettebb a kép. A fekete, groteszk humor abszolút domináns szerephez jut, de nincsenek elhanyagolva a családi konfliktust ábrázoló jelenetek sem, ám ezek is megfelelően vannak kezelve: melodrámának

A film egyik legjobb jelenete az, ahogyan próbálják eltűntetni az egyik hullát.

nyoma sincs, a kezdeti rejtélyes, furcsa hangvétel végig jelen van. Érdekes műfajmix ez, amiben inkább csak apró motívumok formájában mutatkoznak meg a zsánerelemek, semmint teljes életnagyságban. Kicsit dráma, kicsit horror, kicsit thriller, kicsit komédia. Ezek pedig nem oltják ki egymást, sokkal inkább támogatja egyik a másikat.

Az egyik legérdekesebb abban, ahogy Warmerdam elmeséli ezt a történetet, az a misztikumnak az alkalmazása, illetve nem alkalmazása. Sosincs direkt formában kimondva, hogy kivel/kikkel is állnak szemben a főszereplőink és mibe is keveredtek, csupán apró utalások nyomán érhetünk el a megoldáshoz. Az apró, természetfeletti gondolatával kacsintgató elemek használata sose válik arcba mászóvá és sose tűnik túlságosan földtől elrugaszkodottá.

A már említett kutyák megjelenése például egy másik filmben hangsúlyosabbá tevődött volna, itt azonban az egyszeri felbukkanás után annyiban marad és a misztifikálás a nézőre van bízva. Mindig csak annyira

lebeg a film a föld felett, amennyi még nem válik kárára és amennyinél a nézőt rendesen otthagyhatja a kérdőjelek között. Egy kis misztikum és annyi: értelmezési skála széles marad, de azért ott marad a nyugtalanító, potenciális válasz minden kérdésre. David Lynch Twin Peaks című sorozata az, ami eszembe jut hirtelen, ott volt még ennyire mesterien vegyítve a racionalitás és a természetfelettiség.

Nem arról van szó, hogy nincs a film megértéséhez megfelelő kulcs, nyilván aki ért a dolgokhoz, annak leeshet az, hogy mire megy ki a játék, de a rendező így is hagy teret a fantáziának, ez pedig semmiképpen sem elítélendő dolog. Igaza is van: nem kell mindent beledörgölni az arcunkba, jobb az, ha egy film észrevétlenül becsúszik a bőrünk alá és hatni kezd. Így pedig arra is esélyt hagy, hogy ne ÚGY értelmezzük a látottakat, ahogyan esetleg az író eredetileg gondolta. Egy jó pohár bor mellett vitázhatunk aztán egy jóízűt arról, milyen jelek mire utaltak és mit jelenthettek.

Talányos, furán vicces és marhára frusztráló darab a Borgman. A műfaj, a téma megközelítéséért és a hangulatért egy hatalmas piros pont jár a rendezőnek, ahogy azért is, hogy merte magának meghagyni a válaszokat, ez pedig még így se okozott blöff-hatást. Hiába nem leszünk a végére információban gazdagok, nem érezzük azt, hogy átvágtak volna. Csupán az történt, hogy láttunk egy okosan kimunkált és remekül strukturált filmet.

80% Stáblista Rendező: Alex van Warmerdam Főszereplők: Jan Bijvoet, Jeroen Perceval, Hadewych Minis Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2014. április 24.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

SZÁZKARÁTOS SZERELEM Emma Thompson és Pierce Brosnan elképesztően jól érzik magukat egymással. Írta: Fekete Felícia

E

z egy francia film, angol szereplőkkel. Micsoda ötlet!

Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe… Egyértelmű, hogy a franciák csinálják a legjobb filmeket, viszont nem lehet érteni, hogy mit beszélnek. Olvasni meg nem szeretek, mert akkor nem látom a filmet.

Na szóval, királyság, Emma Thompson szépen beszél britül, jól is játszik, szebb mint valaha, mivel régen nem volt szép, most meg az.

Pierce Brosnan meg túl szép volt, most meg már pont jó. Nagyon viccesek mind a ketten, tökre élvezik a játékot, egymás társaságát meg Dél-Franciaországot is.

Emma és Pierce egy jómódú brit házaspár, vagyis ex-házaspár. Emma épp egyedül maradt mert a kisebbik gyermeke is elment kollégiumba. A szomszédai egy egészen szánalmas teniszedzővel próbálják összeboronálni de ő inkább otthon iszogat és gyerekeivel skype-ol. Az ex-férjnek sem sokkal rózsásabb az élete, mert pont belekerült abba korba amikor már a Pierce Brosnan típusú pasikat is lapátra tehetik, és szerencsétlenségére oda is kerül.

De mint később kiderül ez még csak

34 / FilmMagazin

a kisebbik baj, ugyanis az összes félretett pénzüket elcsalta az új tulaj.

Nincs mit tenni, össze kell fogni az ex-nejével és elindulni Franciaországba visszaszerezni a pénzt. Ez végül is mindkettőjüknek az ínyére van, mert Pierce nyíltan Emma meg titkon szerelmes az exbe. A végkifejlett nem kétséges, de nem is ez a lényeg hanem a jó mulatság. Ez adott, és ebben nagy szerepe van a két mellékszereplőnek, Timothy Spall-nak és Celia Imrie-nek akik a végletekig eltúlozva, de tökéletesen hozzák a középkorú brit párt akik végletekig eltúlozott texasi párnak adják ki magukat.

Valószínűleg a francia baloldal szponzorálta a filmet, mert a főgonosz magyar származású, csak úgy mint Sárközy ugye, a gyengébbek kedvéért. Mindemellett még nagyon sokszor lendítik magasba a kezüket Szabadságot kiáltva, ami igen érdekes mozdulat egy dél-

francia kastélyban, gyémánttal a nyakunkban.

A mű nyilván a középkorú és elvált nők elérhetetlen vágyát testesíti meg és igen, minden realitást nélkülöz a film és igazi idióta romantikus akcióvígjáték, csak hát sokkal kellemesebb azt nézni amikor értelmes emberek hülyéskednek, mint amikor a hülyék komolyan veszik magukat és arra vetemednek, hogy az életről, mint olyanról, okítsanak minket.

70% Stáblista Rendező: Joel Hopkins Főszereplők: Emma Thompson, Pierce Brosnan, Timothy Spall Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. április 24.

KRITIKA

ÖLD MEG

KEDVESEID Mit is mondhatnék erről a filmről anélkül, hogy belemennék a meleg vagy a pedofil témába?

Leginkább semmit. Összességében nem tetszett a Kill your Darlings. Ahogy, mint később utána olvastam, Lucian Carr fia sem volt elragadtatva tőle. Írta: Fekete Felícia

D

e arra mindenképpen jó volt, hogy értesültem egy rendkívül érdekes eseményről amiről idáig nem tudtam. Angol szakos bölcsész létemre. Mentségemre szolgál, hogy amikor az amerikai irodalmat kellett volna hallgatni, akkor én krakkói kocsmákban éltem az állami ösztöndíjasok arany életét, és Gellért Marcell tanár úr meg nem arról volt híres, hogy a félévi vizsgán ezért különösen haragudott volna rám… Allen Ginsberg, a későbbi legnagyobb amerikai költő, és Lucian Carr, a későbbi szerkesztő, együtt járnak a Columbiára, mindkettőnek igen zaklatott családi háttere van, nagyon forradalminak érzik magukat, barnás szürke ruhában járnak, a végén valaki valakit megöl.

Szóval adott egy tökéletesen érdekes történet, egy nagyon jó (Dane DeHaan) és egy rossz alakítás (Daniel Radcliffe). Az utóbbi, ismertebb nevén Harry Potter, maníros, és erőltetett. Szerencsére amikor szomorú akkor a sminkes hulla fehérre mázolja az arcát, így ilyenkor tudjuk, hogy most másmilyen mint amúgy. Az egészből, és valóban igaz történetből, annyit sikerült rendkívül piszin kihozni, hogy azon nyavalyognak benne 2 órán keresztül, hogy vajon egy 14 (!) éves fiú, akit elhagyott az apja 4 éves korában, homoszexuális-e valójában a szíve egyik eldugott kis zugában, vagy tényleg áldozat, amikor testileg és lelkileg zsarolja, majd évekig zaklatja és üldözi egy nála 14(!) évvel idősebb ex-tanára. Ööö…

Félreértés ne essék, nem kevés irodalomért rajongó meleg srácot ismerek, sőt az fent említett időszakban velük lógtam éjjel-nappal. Amivel itt bajom van, az az erőltetett hátsó történet keresés, ami szerintem nincs benne a sztoriban. Ami

viszont benne van, miszerint egy kiskorú gyereket molesztáltak és üldöztek évekig, na ezt a szálat elfelejtették kifejteni. Ezenkívül úgy van beállítva a negyvenes évek Amerikája mint egy rendkívül veszélyes ország, mindezt úgy, hogy annak töredékéért amit ebben a történetben a későbbiekben megölt férfi csinál most olyan durva börtön járna, hogy csak na.

Azt hiszem amikor homoszexuális pedofil botrányoktól hangos Hollywood, ez a szimplán félreértelmezett történet elég kellemetlen is. Cink.

45% Stáblista Rendező: John Krokidas Főszereplők: Daniel Radcliffe, Dane DeHaan, Michael C. Hall Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, május 7-től

FilmMagazin / 35

EXTRA

3 NICK HORNBYADAPTÁCIÓ Arsenal, popzene, stb. Írta: Sanya08

NICK HORNBY Angol származású író, kritikus.

Az 1992-es Fociláz sikere óta helye gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen a kortárs angol irodalom legnagyobbjai között. Az Egy fiúról 1998-as megjelenése után már Amerikában is a csúcsra tört, hisz megkapta a E. M. Foster díjat az Amerikai Művészeti és Írói Akadémiától. Másik jelentős irodalmi díja a WH Smith Award, amit 2001-es könyvéért, a Hogyan legyünk jók című regényéért kapta. Az ebből származó bevételeit könyveinek további kiadásaira fordította.

Szeret jótékonykodni, könyveinek bevételéből mindig juttat különböző szervezeteknek, többnyire beteg gyermekek megsegítésére. Legutóbbi könyve 2009ben jelent meg Meztelen Juliet címmel, a Pop, csajok, satöbbihez hasonlító történettel.

N

ick Hornby regényei, ha nem is tartoznak a szépirodalom legnagyobb remekei közé, roppant módon imádnivalóak. Cinizmusuk, stílusuk és finom humoruk bármikor, bármilyen állapotban képes becélozni és eltalálni a befogadót. Történetei rendre a középkorúság küszöbén álló férfiakról szólnak, akik csak nagy nehezen tudnak felnőni és a legtöbb esetben gyermekként viselkednek. Mindazonáltal rajongókról is beszélünk, akik valaminek egy egész életre elkötelezik magukat. A lényeg: megtalálni azt az egészséges középutat, amivel kezdhetsz magaddal valamit, és

36 / FilmMagazin

közben saját magadat sem kell feladnod. Ezek az emberek beragadtak egy időhurokba és csak egy nő (adott esetben egy kisfiú) képes arra, hogy kihúzza őket a csávából.

Nick Hornby 3 regényadaptációját vizsgáltuk meg.

EGY FÉRFI, EGY NŐ ÉS EGY FOCICSAPAT 1992-ben Nick Hornby óriási sebességgel berobbant a könyvpiacra egy olyan könyvvel, amely, azóta a focirajongók (pontosabban: Arsenaldrukkerek) bibliája lett. A nagy részben önéletrajzi írás több mint 200 oldalon keresztül élteti és mutatja be

a futball iránt való őrült rajongás világát. Hornby, aki maga is nagy fociőrült, kvázi önterápiás céllal írta le a focival kapcsolatos élményeit egészen kisgyermekkorától, amikor is az édesapja elvitte őt első mecscsére. A regény telis tele van adatokkal, információkkal az Arsenal játékosaival és meccseivel kapcsolatban. Dátumok, nevek, érdekességek, nagy gólok és még nagyobb kihagyások, mindebbe pedig bele van ágyazva a férfiasság kérdéskörétől kezdve a párkapcsolati hercehurcákon át egészen a felnőtté válás folyamatának ábrázolása is.

Ilyenformán sokrétű alkotásról be-

A Szívem csücskei szintén a fociláz alapján készült, ám benne Jimmy Fallon a Boston Red Sox baseballcsapatért rajong fanatikusan.

A FILMEK

Egy férfi, egy nő és egy focicsapat

Pop, csajok, satöbbi

Egy fiúról

Szívem csücskei

Egy lányról

Sztár született

szélünk, ám egy hozzám hasonló laikusnak beleélnie magát a regénybe felettébb nehézkes feladatnak bizonyult, ezért bevallom őszintén, hogy a film megtekintése könnyebb próbatételnek bizonyult számomra.

Az 1997-es adaptáció az akkor még ifjonc Colin Firth főszereplésével készült, aki lezser öltözékével (szénaboglya-haj, bőrdzseki, cigaretta a szájban) nagyon jól hozza az Arsenal-rajongó, tipikus Hornby-figurát. A forgatókönyvet magát is az író írta: kicsit megnyirbálta a tömény adatmennyiséget (filmvásznon úgyse lehetett volna élvezhetően átadni) és inkább egy félig-meddig konvencionális romantikus vígjátékot írt a filmhez, amely azért még így is elég sokat átad ebből az odaadó rajongásból. A rendezője David Evans, aki azóta se tett le sokat az asztalra, csupán csak sorozatepizódokat köthetünk a nevéhez (Downton Abbey, például).

Hosszú út lefelé

EGY FIÚRÓL A Hugh Grant főszereplésével készült film alapjául szolgáló regény 1998-ban íródott és nagyjából minden megvan benne ahhoz, hogy egy definitív, igazi Hornby-regény legyen belőle. Adott egy felelőtlen, lélekben gyerek, középkorúság küszöbén ácsorgó férfi, akinek nagyon gyorsan észhez kell térnie és rendbe kell hoznia a saját életét. Ehhez azonban természetesen szükség lesz egy s másra. Például egy kisgyer-

kőcre, aki egy idő után elkezd apaként tekinteni rá, valamint annak az édesanyjára, akit viszont sürgősen ki kell gyógyítani kóros depressziójából. A regény alapötlete azonban, hogy ez a férfi – miután jó kapcsolatot ápolt egy egyedülálló anyukával – eljár egy egyedülálló anyák klubjába, ahol aztán azt hazudja, hogy ő egy fiát egyedül nevelő apuka. Így aztán természetesen óriási hazugsághálóba keveredik, amiből csak nehezen tud kikászálódni. Közben pedig egy kissrác állandó társaságát is muszáj megszoknia, akinek aztán persze apja helyett apja lesz. A regényből készült film nagy részben teljes hűséggel követi az alapanyagot, csupán egy-két helyen figyelhető meg nagyobb eltérés. Ez pedig főként a kábítószeres jelenetekre

HOSSZÚ ÚT LEFELÉ Cikkünk apropója nem más, minthogy ebben a hónapban kerül mozikba egy újabb Hornby-adaptáció, méghozzá Hoszszú út lefelé címmel. A történet főszereplői egy tetőn találkoznak, ahova mindannyian öngyilkos szándéktól vezérelve jutnak el. Aztán végül mégsem ölik meg magukat, hanem sokkal inkább barátságot kötnek egymással és megpróbálják a véget minél tovább elódázni. A dolog természetesen médiaszenzáció lesz, a négyes ezért Mallorcára utazik… Sajnos a legtöbb kritika szerint nem ér fel a könyvhöz, mi lapzártánkig még nem láttuk,

FilmMagazin / 37

EXTRA

vonatkozik (Will, a főszereplő nem veti meg a könnyű drogokat), illetve a befejezés is másként zajlik le a filmben, mint a könyvben. Továbbá megfigyelhető, hogy a Nirvanára vonatkozó utalások sem találhatók meg a filmben. Ezzel együtt egy kellemes, gondolatébresztő, az átlagnál keserédesebb és frappánsabb filmmel/adaptációval van dolgunk, melyben Hugh Grant sokadik alkalommal bizonyítja be, hogy igenis jó színész. A filmet Chris Weitz és Paul Weitz rendezte, akik többek között az Amerikai pitén, illetve az Arany iránytűn is dolgoztak. Külön érdemes megjegyezni, a forgatókönyv írásához Nick Hornby-nak nincs köze, Weitz-ék ketten dolgoztak rajta.

POP, CSAJOK, SATÖBBI Az eddigi talán legeltaláltabb Hornby-adaptáció. Tovább megyek: talán a legjobb Hornby-regény, sőt minden idők egyik legjobb regénye. Jó, ez talán túlzás. Visszavonom. Az azonban biztos, hogy mind a film, mind az alapjául szolgáló regény abszolút telitalálat minden téren. Az egyes szám első személyben elmesélt történet egy férfiról szól, akivel a barátnője éppen szakít, ezért válságában végigjárja azokat a nőket, akikhez az öt legfájdalmasabb szakítása köthető. Fejlődésregénnyel van dolgunk itt is, melyben a futball helyett ezúttal a popzene jelenti a

38 / FilmMagazin

parányi vigaszt. A regény/film főszereplői megszállott zenebubusok, akik az istennek nem akarnak felnőni és normális életet élni. A film Stephen Frears rendezésében készült (ő a legnagyobb, legnívósabb név a Hornby-adaptációk rendezőit illetően), aki megnyerte főszereplőnek John Cusack-et. A regény ugyan Londonban játszódik, míg a film amerikai környezetet talált magának, de nem számít, a lényeg ugyanaz. „Melyik volt előbb? A szenvedés, vagy a zene?” – teszi fel a kérdést magának és a nézőnek/ olvasónak egyaránt Rob, a lemezbolt-tulajdonos lúzer. A kérdés jogos és egyben megválaszolhatatlan. A finom iróniával, kiszólásokkal és laza dumákkal, szimpatikus geekekkel telenyomott regény a filmvásznon is legalább annyira imádnivaló, mint amennyire könyvben (ha nem még jobban, elvégre a filmben mégiscsak Cusack-et látjuk abszolút csúcsformában). Változtatások persze akadnak, illetve leginkább kihagyások: a regényben többet van jelen az énekesnő Marie, megismerhetjük Rob családját is, illetve egyéb apróságok. Összességében véve a három közül a legjobb adaptációnak mondható. Nem kevésbé hűséges a többinél és nem is jobban, egyszerűen csak egy bármikor, bármilyen állapotban újranézhető film, amely a regényre is ugyanúgy vonatkozik. Ja és persze John Cusack fantasztikus.

EXTRA

INTERJÚ A GODZILLA MAGYAR ANIMÁTORÁVAL Még csak pár éve van a szakmában, de máris a legnagyobb hollywoodi produkciók animációiért felel. És a legnagyobbat a Godzilla esetében szó szerint is vehetjük. Interjú Török Attilával.

Készítette: TomPowell

A

Double Negative egyike az álomgyár viszonylag fiatal (1998-as alapítású) vizuális effektus cégeinek, amelynek paradox módon Londonban és Szingapúrban vannak kirendeltségei. Többek között olyan filmek tűz, víz és köd effektjeiért feleltek az elmúlt években, mint például Az Acélember, Az Éhezők Viadala: Futótűz, vagy az utolsó két Harry Potter és az Eredet. Utóbbiakért BAFTA, Christopher Nolan sci-fijéért pedig az Oscar-díjat is megkapták. Itt dolgozik FX Technical-Directorként a mindössze 25 éves Török Attila, akit az új munkája, a Godzilla kapcsán kérdeztük szakmáról, filmekről, valamint hogy miképp látja a technika ez irányú fejlődését.

Hogyan kerültél erre a pályára ilyen fiatalon?

Ebben elég sok tényező játszott közre, hogy már 22 évesen szerepet tudjak játszani egy vfx-teli mozi film elkészítésében. Már 19 évesen, a gimnázium végére bennem volt, hogy én filmes effekteket szeretnék csinálni, de akkor még nem igazán tudtam, hogy hogyan is tudnék ebbe belevágni. Először itthon próbálkoztam, de nem találtam lehetőséget, és a Műszaki Főiskolán kezdtem el egy programozói szakot, gondoltam mégiscsak ez kapcsolódik legjobban a 3D-s animációhoz. Közben pedig egy fél éves 3D-s tanfolyamot is végeztem itthon, ami nagyon tetszett, hasznos volt, és jó volt a társaság is. Viszont sajnos utána akármennyire is próbálkoztam cégek felkeresésével, minden honnét elutasítottak. Ezt látva külföldön kezdtem próbálkozni, és el is küldtem a munkáimat 4 külföldi 3D-s animáció-

40 / FilmMagazin

munkáimat 4 külföldi 3D-s animációval foglalkozó egyetemre, amelyekre mind felvettek volna, viszont én Bournemouth-t választottam, ahol jelenleg a világ egyik legjobb animációs szaka található. Hamarosan pozitív visszajelzést kaptam, hogy felvettek a következő tanévre. A szak 3 éves, és szerencsére az oktatási rendszer is olyan, hogy nem lehet éveket csúszni, hanem pont annyi idő alatt lehet elvégezni amennyire a szak meg lett hirdetve.

A második tanévem végen pedig beadtam a már akkori munkáimat egy világversenyre, ahonnét beválasztottak a legjobb 10 köze. Ennek eredményeképpen a Double Negativ-tól kaptam ajánlatot egy 2 hónapos nyári diákmunkára, és akkor kezdtem el az első mozis filmemen dolgozni, a John Carter-en. Ez nem

csak nekem, hanem a sulinak is jelentős volt, hogy már másod évesként a 100 fős szakunkról egyedül én kerültem be ilyen komoly céghez.

A harmadik évem befejezése után pedig egy 3D-s software-t programozó céghez jutottam ki fél évre Torontóba, az ottani munkám alapján pedig több lehetőség is kínálkozott olyan cégektől, mint a Pixar, a Blizzard, a DNeg, de mivel DNegnél adták a legjobb ajánlatot, úgy döntöttem visszatérek Londonba.

Mi is pontosan a feladatot a Double Negative-nál?

FX Technical Director-ként dolgozok. Ez egy összetett munkakör, ami elég sok mindent foglal magába. Az FX nagyvonalakban a különböző víz, köd, törés/rombolás és egyéb hasonló effektusokra utal. Az

hogy éppen melyiket csinálom, az filmről filmre változhat.

Hányan dolgoztok a cégnél és ebből általában mennyien egy adott filmen? Úgy tudom körülbelül valamivel több, mint 1000 fő dolgozik a DNegnél. Hogy mennyien dolgozunk egy filmen, az főként attól függ, hogy mekkora részt vállalunk a filmből és hogy a filmkészítés melyik stádiumába vagyunk. Egy film kezdetekor lehet, hogy csak 20-30-an dolgoznak, és ez a szám folyamatosan megy felfele, ahogy a film készül.

Aztán a végleges határidő közeledtével akár 200-300-an is lehetünk egy filmen. A cég mindig több filmen dolgozik egyszerre, de egy ember egy időbe csak egy filmen.

Ezek szerint van olyan, amikor speciálisan rá kell készülni egy munkára?

Igen, mindegyik témakör különböző tudást igényel. És mindegyiknek megvannak a saját technikái, amit ki kell tanulni, ami mindig időt igényel, hogy valaki belejöjjön. Ezért vannak, akik egy dolgot szeretnek csinálni FX-en belüll is, és próbálnak ahhoz ragaszkodni. Én nem gondolom, hogy ilyen lennék, rengeteg terület van, amit szeretek csinálni, akár FXen belül, akár kívül, úgyhogy én örülök neki, hogy változatos feladatokat kapok.

A vizet köztudottan a legnehezebb animálni. Valóban így van, vagy szőr animációt készíteni (John Carter), esetleg ködöt animálni (Futótűz) a nehezebb?

Igen, valójában a számítógépes utómunkában a víz reprodukálása a legnehezebb. Sokkal összetettebb, mint mondjuk a köd vagy akármilyen más szimuláció, és sokkal nagyobb gépi kapacitásra is van szükségünk hozzá. Összetettebb azért, mert több különböző elemből tevődik öszsze. Az alap víz szimuláció az egyik leghosszabb folyamat, ami akár 2-3 napot is igénybe vehet. Ilyenkor a

Legutóbb az új Godzillán dolgoztál. Itt mi volt a feladatod? Egyáltalán mi alapján válik el, hogy melyik filmhez kerülsz, és ott mit csinálsz?

A fő feladatom a víz elkészítése volt Godzilla úszása közben. Előtte köd szimulációt készítettem az Éhezők Viadala 2-höz. Aztán a 3D lead-em, aki akkor a vizes jeleneteken dolgozott az arénához, szerette volna, ha vele megyek a következő projectre, ahol szintén víz szimulációt csinált, és így kerültem én is a csapatába.

Ezen kívül, a filmben még több törés/rombolás jelenetet is készítettem. Most pedig elkezdtünk dolgozni a cég eddigi legnagyobb vizes projectjen, A Tenger Szívében, ami rengeteg víz szimulációt igényel, így a Godzilla után erre a filmre kerültem. És most éppen ezért jelenleg mindenféle vízi állatok úszását tanulmányozom.

FilmMagazin / 41

EXTRA számítógép akár több mint 150 millió különálló részecskének a mozgását számolja ki. Ennek a sok részecskének az utána való feldolgozása is sok időbe kerül, például hogy ki tudjuk alakítani a víz felszín geometriáját. A következő lépés pedig, hogy a feldolgozott részecskékből újabb szimulációkat indítsunk a víz habjának, buborékoknak, a vízpermetnek, és a levegőben köddé való víz-részecskéknek az elkészítéséhez. Ezek mindegyike megint akár egy egész napot is igénybe vehet. Miután az összes elemünk készen áll, a másik nagy kihívás hogy a végleges képet úgy rakjuk össze, hogy ezek az elemek meggyőzően egyetlen egy nagy víztömegként nézzenek ki. Ez a sok szimuláció rengeteg tárhelyet is foglal a gépeken, egy-egy shot könynyen elérheti a 30 terra bájtot is.

Ebből adódóan a változtatások is sokkal lassabban mennek végbe.

Míg a Futótűzön egy új verziót akar másnap is betudtam mutatni, víz szimuláció esetében egy hétbe is belekerül,mire újat tudunk a supevisor elé vinni. Ami viszont a legérdekesebb, hogy akármilyen szépen is tudjuk megcsinálni a jelenlegi technikákkal, a valóságban még legalább 10 év kell ahhoz, hogy a számítógépes technika elérje azt a szintet, hogy ténylegesen a valósággal megegyező minőségű vizet tudjunk készíteni.

Egyes rendezők – különösen, akik a speciális effektesek világából jöttek, mint amilyen Gore Verbinski vagy James Cameron – igyekeznek kihozni a maximumot az FX stábból. Te már jártál úgy, hogy felülről jött a parancs, hogy még csiszoljatok az effekteken?

Igen, mindegyik rendező szeret csiszolgatni a végleges kép megjelenésen, még akár egy héttel a leadási határidő előtt is, ami persze nem kis erőfeszítést szokott igényelni a számunkra. Konkrétan a Futótűzön fordult elő velem, hogy az utolsó pillanatban szerettek volna változtatni az utolsó 5 shot-on, amikor a köd egy láthatatlan falnak ütközik, így csak két hetem maradt újracsinálni azt amire a produkció közepe táján körülbelül 2 hónapom lett volna.

Ilyenkor éjszakázások nélkül nem is lehetne befejezni.

42 / FilmMagazin

>> ÉN

ÚGY GONDOLOM, HOGY EGY OLYAN SZAKMÁBAN, AMI AZ ELMÚLT 10-15 ÉVBEN OLYAN HATALMASAT FEJLŐDÖTT ÉS FEJLŐDIK TOVÁBBRA IS, NEM IS IGAZÁN LEHETSÉGES OLYAT ALKOTNI, AMI IDŐTÁLLÓNAK FOG KINÉZNI HOSSZÚTÁVON. << Általában mennyi idő, míg egy filmen dolgozol? Igazak azok a pletykák, amelyek szerint még a bemutató előtti pár hétben is az effekteken dolgoznak?

Mi általában mindig leadjuk a kész shot-okat két- két és fel hónappal a megjelenés előtt. Mi eddig még nem csináltunk 3D sztereo- konverziót.

Ha kell a filmhez, azt más cégek csináljak, és akkor nekik még szükségük van két- három hétre biztosan, hogy be tudják fejezni. De én úgy tudom, hogy legalább egy hónappal a megjelenés előtt már készre van összevágva a moziba kerülő verzió.

Van olyan film a közeljövőben, aminek az effektjein szívesen dolgoznál?

Igen, sok film van, amin szívesen dolgoznék, akárcsak cégen belül, de akár más vállalatnál is. A DNeg-nél most fogjuk elkezdeni a Bosszúállók 2-t, amihez nagyon szívesen csatlakoznék, vagy akar az Éhezők Viadala utolsó filmjéhez is kedvem lenne visszatérni. Ami pedig még nagyon érdekelne, az az új Jurassic Park vagy a Star Wars.

Mint szakmabéli, mennyire tudsz felhőtlenül élvezni egy látványfilmet? Kritikus szemmel tekintesz rá, vagy képes vagy ilyenkor kikapcsolni?

Eddig még nem okozott problémát a kikapcsolódás, ha moziba nézek egy filmet. Akkor nem szoktam kritikus szemmel nézni az effektekre.

Persze feltűnik, ha valami nagyon szuper lett, vagy épp az ellenkezője.

Viszont amikor már a gépemen is meg tudom nézni a filmet, akkor mar jóval kritikusosabb vagyok és kepés vagyok sokszor visszatekerni ugyanahhoz a jelenethez.

A mai CGI uralta blockbustereknek sokan felróják, hogy nem elég időtállóak, míg 20-30 évvel

ezelőtti társaik (Pl. Star Wars, Terminátor 2.) még mai szemmel nézve is látványosak. Te is így látod?

Van olyan film, aminek az effektjeire te is elismerően csettintesz? Én úgy gondolom, hogy egy olyan szakmában, ami az elmúlt 10-15 évben olyan hatalmasat fejlődött és fejlődik továbbra is, nem is igazán lehetséges olyat alkotni, ami időtállónak fog kinézni hosszútávon. Egyre több és több részletet tudunk belevinni az egyes effektekbe, amihez ha hozzászokik az ember szeme, a régebbi film hasonló effektje már nem néz ki olyan jól. Például amikor elkezdtem a John Carteren dolgozni, egyből szembetűntek a különbségek a Tarks-ok zöld bőre és az Avatar-beli Na’vi-ké között, és csak egy-két év különbség van a filmek között. Én is úgy vélem, hogy egy régebbi Star Wars vagy egy Terminator 2 is még mindig látványos, de azért szembetűnőek a régi technika nyomai. Ami számomra a lenyűgöző az ilyen régebbi filmekben az az, hogy hogyan tudták megcsinálni azokat az effektet olyan jól, akar speciális vagy minimális vizuális effektekkel, ami még ma is nagyon sok nehézséget okozna elkészíteni a számítógépen.

FilmMagazin / 61

EXTRA

ILYEN VOLT PÓKEMBERTRILÓGIA Nosztalgia: így alakult az évek során a hálószövő mozis karrierje. Írta: TomPowell

A

z újragondolt Pókfej másodjára is be hálóhintázott a világ mozivásznaira, ami viszont mind a kritikusokat (RT: 54%), mind a rajongókat széles körben megosztotta, és még azt se lehet mondani, hogy minden ok nélkül. Ennek apropóján kivesézzük a 10 évvel ezelőtti trilógia epizódjait, hogy rájöjjünk, a nosztalgia szépíti meg Sam Raimi trilógiáját, vagy tényleg jobbak csodálatos kistestvéreinél.

PÓKEMBER (2002) A legtöbb helyen azt róják fel A csodálatos Pókember első részének, hogy túl korai volt újraindítani a franchise-t. Ez részben igaz, csak hát azok a fránya jogok, meg az ezzel járó anyagiak. Ha a másik oldalról nézzük, akkor viszont pont Raimi filmje volt túl korai. 1997-ben a Batman és Robin fiaskója után a stúdió főnököknek összerándultak a záróizmai, ha csak meghallották azt a szót, hogy képregény feldolgozás.

A pár éves hiátust (oké, azért volt ott egy korrekt Penge is) végül Bryan Singer törte meg az X-Men: A kívülállókkal 2000-ben, aki komolyabb megközelítést alkalmazott az addigiakhoz képest és a nagy sikerre a Sony is lecsapott, ha már sikerült megszereznie a jogokat, minekután még James Cameron se tudta vászonra vinni a karaktert, de a karakterhez mérten egy könnyedebb filmben gondolkodtak. Így került végül a rendezői székbe a horror guru, Sam Raimi, aki gyerekkora óta nagy rajongója Pókembernek.

44 / FilmMagazin

És itt hadd térjek ki máris egy lényeges sarokpontra. Az, hogy valaki rajong valamiért/valakiért, nem jelenti, hogy érti is azt, Raiminál pedig érezhetően ez történt. A rendező ugyanis Peter Parkert egyfajta Clark Kent variánsként értelmezte, annak minden csetlésével, botlásával, és noha a karakternek vannak párhuzamai az Acélember alteregójával (elvégre valahol minden mai hős az

ő köpönyegéből bújt ki), szellemiségében mind a főhős, mind az elbeszélésmód megragadt Richard Donner 1978-as Supermanjénél, ami 2002-ben, két évvel az említett mutáns mozi komoly hangvétele után pláne ódivatúnak számított.

Akkor miért is nem rossz film a Pókember? Mert tagadhatatlanul van egy régi módi naiv bája, ami (itt még) képes túllendíteni minket a film

problémás megoldásain, nem is beszélve arról, hogy az akkor még 9/11-es sokkból mindig magához nem térő Amerikának jót tettek az ilyen könnyed mesék. Problémákból pedig van elég, de az azóta valóságos meme gyárrá váló Tobey Maguire esetlensége és bamba képe (itt még) jól állt a kezdő szuperhősnek, és nem felejtettek el a szájába alkalomadtán a figurára jellemző poéno-

kat adni. Kirsten Dunst-al már más a helyzet, ugyanis nem értjük, hogy hogy lehet oda a hős olyan valakiért, aki az első perctől azt sugározza magából, hogy a fél foci csapat átment rajta. Az elnagyolt karakterek pedig már itt a sorozat szerves részét képezik, élükön a példabeszédet tartó Ben bácsival és May nénivel (persze előbbi halála ettől még megrázó a néhai Cliff Robertson

szerethető alakításának köszönhetően), de ketten még ezekből a karikaturisztikus felfogásból is jól jöttek ki: J.K. Simmons minden megmozdulása aranyat ér Jamesonként (nem csak ebben a részben), míg Willem Dafoe a képregényekhez képest rendkívül alulírt (a manipulatív, intelligens skizofrén szemétládából csak a skizofrén szemétláda maradt) és ciki, a Power Rangerstől

FilmMagazin / 45

EXTRA kölcsönzött jelmeze ellenére is képes egy vérfagyasztó örültet csinálni és ehhez elég csak csúnyán néznie a manó képű színészlegendának.

Technikailag pedig a film valahol a ’90-es évek derekán ragadt, hiszen kezdetleges CGI trükkjei felett – pláne ebben a mai látványorientált világban – gyorsabban eljárt az idő, mint Batman gótikus díszletei esetében. Ugyanakkor olykor rendhagyó kamera mozgásai még ma is rendkívül kreatívak és ötletesek, Danny Elfman zenéje pedig még ma is felejthetetlen, és ezek közrejátszottak abban, hogy kedves nosztalgiával gondoljunk vissza az első epizódra, még ha a filmtörténelemből szépen lassan ki is kopik majd.

46 / FilmMagazin

PÓKEMBER 2 (2004) Az első rész meglepően nagy sikernek bizonyult, amit mi sem bizonyít jobban, hogy ez volt az első film, ami az első hétvégéjén átlépte a 100 millió dolláros bevételi határt (10 évre rá pedig egy másik Marvel adaptáció a kétszeresével döntött rekordot), ezek után törvényszerű volt, hogy jön a folytatás, ami 2004ben azonos stábbal készült el, a Hálószövő nemezisének ezúttal pedig Doctor Octopus-t tették meg. A bevételek a megnövekedett költségek (több mint 200 milliós büdzsé, ami még ma sem kevés) ellenére is elmaradtak az első részétől, ugyanakkor az akkori kritikák szerették és az általános közvélekedés szerint

is ez a trilógia legjobb része. Én ezt azonban vitatnám, pontosabban annyiban, hogy a kor (mindössze 10 év!) a második résznek tett a legrosszabbat. Pedig a felütés nagyon jó és tökéletesen megragadja a Pókember legendárium egyik fontos mozzanatát, vagyis a szuperhős lét és a magánélet öszszehangolását. A saját bőrünkön érezzük, ahogy Peter minden igyekezete ellenére sem tudja összeegyeztetni a kettőt, ahogy minden kis sikere egy szempillantás alatt szertefoszlik, vagy ahogy a most is csak példabeszédekben kommunikálni hajlandó May néni anyagi problémáin képtelen segíteni. A bajok már itt érződnek, ahogy Tobey Maguire

színészi képességei meghaladják eme egyszerű feladatot, arról nem is beszélve, amikor (ál)tudományos maszlagokat adnak a szájába és azokat is olyan, mintha egy enciklopédiából olvasná fel (Nem, nem.

Még korai kifakadnom.), de a karakter átérezhető problémái túllendítenek minket ezeken.

Közben ehhez mérten az előző rész történet szálait is tovább kellett görgetni: Peter igyekszik jó barátja lenni a bosszúszomjas Harrynek (James Franco durcás kisfiú üzemmódban), miközben MJ-vel folyamatos csiki-csukit játszanak, ami nem elég, hogy a játékidőből többet vesz el a kelleténél, aminek az antagonista látja kárát, de a két színészi antitalentum az érzelmek bármilyen közvetítésére is képtelen nem csak a nézők, hanem egymás felé is.

(Nem. Még mindig túl korai.) Mindemellett az új gonoszt is fel kellett vezetni és be kell mutatni.

Kétségtelen, hogy Oki Doki hálás szerep és Alfred Molina hozza is a kötelezőt, de semmi többet. Viszont nála jön ki a leginkább Raimi horrorfilmes múltja: a jó doktor feleségének a halála, a műtős vagy a bankrablás jelenet sikítozó hölgyeményei mind tisztelgések a műfaj – első sorban a B-filmek – előtt, amibe technikai újításként néha befigyelnek a csápok kamera látószögei.

Arról nem is beszélve, hogy a széria legjobb akció jelenete is hozzá köthető. Az a bizonyos magas vasúti jelenet kellően ötletes, kreatív és látványos (idejétmúlt CGI ide, Oscar -díj oda), amit a végén a giccses „Nem mondjuk el senkinek.” szcénával majdnem (ismétlem: MAJDNEM) tönkrevágnak Raimiék. A figurával azonban már vannak bajok: az első rész Zöld Manójához hasonlóan most is elsütik a tudathasadást, mint a pálfordulás kiváltó okát, és a motivációi neki is elnagyoltak.

Utóbbi még egy képregény adaptációban bocsánatos bűn tudna lenni, azonban ez nem mentség a második félidőre széteső forgatókönyvre. Raimiék ügyesen a szuperhős identitásválságának a jelképévé teszik a képességek időszakos elmúlását (mondjuk arra most sem kapunk választ, hogyha a testéből jön ki a háló, az hogyan hatol át a ruhán), ami jó ürügy arra – amellett, hogy Ben bácsit egy kicsit megint visszahozzák – hogy Peter visszatérjen a normális életéhez. A probléma, hogy miután a film alapfeltevése az, hogy hősünk képtelen a két életét összeegyeztetni és ennek mind két végletét be is mutatják, végül semmilyen megoldást nem kapunk rá. Nem beszélve az olyan ordas nagy forgatókönyvírói bakikról, hogy Harry árulja el Octopus búvóhelyét, amiről egyáltalán nem is tudhat.

Pont ezek miatt részleteiben hiába dob fel egy sor remek labdát a film,

FilmMagazin / 47

EXTRA

túl keveset üt le ahhoz jól, hogy egészében maradandó lehessen.

PÓKEMBER 3 (2007) Addig kell ütni a vasat, amíg meleg – gondolhatták a producerek, akik minél többet akartak kisajtolni az arany tojást tojó tyúkjukból, így három évvel később trilógiává bővült a széria, ami a decens bevételek ellenére is a kritikusok, de elsősorban a képregény fanatikusok rémálma mind a mai napig. Szögezzük le: a Pókember 3. nem csak saját jogán, mint önálló filmalkotás rossz, hiszen akkor be lehetne tudni egy egyszerű – de közel 300 (!!!) milliós költségvetésű – melléfogásnak a készítők részéről, amit a sokáig tervezett negyedik résszel kijavíthattak volna.

Nem. A túlzsúfolt filmnek nem csak az ad hoc jelleggel egymás után hajigált temérdek történetszál és

48 / FilmMagazin

gonosz a problémája (de erről majd később), hanem a már első rész óta félre értelmezett karakterek és a rossz casting.

Peter Parker már sikeresen összeegyeztette falmászó létét civil életével (hogy hogyan, azt nem tudjuk, pedig legutóbb két órán keresztül tette fel nekünk ezt a kérdést) és mindennél boldogabbak Mary Janenel. Érdekes mód egyikőjükre sem haragszik utóbbi ex-apósa és előbbi főnöke (J.K. Simmons szerencsére most is elemében van), minekután feleslegesen fizetett ki egy méregdrága esküvőt hoppon maradt fiának.

Persze jönnek a problémák: a még mindig begőzölt Harry – akivel szemmel láthatóan hősünknek nem volt ideje tisztázni a konfliktusukat – apja nyomdokaiba lép röpdeszkás Manóként, színre lép a börtönből szabadult majd szuperbűnözővé

váló Homokember, aki amellett, hogy beteg lányán kíván segíteni, hősünkhöz is személyes konfliktus fűzi. Ráadásul az eddig sikeres M. J.-t ünnepelt színésznőből énekes pincérnővé fokozza le a forgatókönyv mindössze egy rossz szerep miatt, hogy konfliktust generáljon közte és agyhalott párja között (tudtátok, hogy ezzel a főhőssel kellene szimpatizálnunk?), aki nem csak fél New York, hanem szíve hölgye előtt is lesmárolja a valamiért a történetbe beemelt Gwen Stacy figuráját. Ennek tetejébe még befigyel egy földönkívüli szimbióta, ami előbb a főhős elméjét és színészi teljesítményét, majd a rivális fotóriporter kollégát fertőzi meg.

A fentiekből is kitűnik, hogy az első kettő, viszonylag nyílegyenes története után nem csak egyszerűen tartalmas, hanem valami hihetetlen

A CSODÁLATOS PÓKEMBER ELSŐ RÉSZÉRŐL ÍRTUK (…) sokszor köröket ver Raimi filmjeire, mert míg az néhol fájóan nyálas volt és repetitív, addig ez egy átélhetőbb, emberközelibb és jobb film. És igen, az akciókban is sokkal jobb, meg a hálóhintázásokban is veri az előzőeket. Összességében tehát nem túl nagy kár, hogy újra elmesélték az eredettörténetet, mert jól szórakoztam és érzelmileg tudtam rezonálni. És amíg ez így történik, nagy baj nincs. Hölgyeim és uraim, ez itt egy remek Pókember-film!” (FilmMagazin 2012/07) módon túlzsúfolt az egész film, és minden elem csak random, a stúdió, vagy a forgatókönyvíró Raimi tesók kénye kedve miatt került a végleges szkriptbe. Ilyen például a film legnagyobb vesztese, Venom, aki részben rajongói, részben stúdió nyomásra került a filmbe. Nyilván való, hogy a Titkos Háborúkat el kellett hagyni, de az, hogy Pókember egyik legördögibb nemezisét fél óra alatt letudják, miközben egy egész filmben is nehéz lenne bemutatni, az nem kis slendriánságra vall, és ezt csak megfejeli Topher Grace félre sikerült castingja. És ha már az eddig is sokat emlegetett szereposztásnál tartunk: ebben a részben jön ki, hogy Tobey Maguire mennyire korlátozott színész és rossz volt egy alapvetően félreértelmezett szerepben. Csak azért nem rossz színészt írok, mert

az azt jelentené, hogy senkit sem tud eljátszani, pedig ez nincs így. A Pleasentville óta ugyanazt a karaktert játssza, ami az első részben még – ha tökéletesen nem is, de – működött, mostanra viszont teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hebehurgya figurák életre keltésén kívül alkalmatlan bármire. Ami viszont ennél is rosszabb, jelen esetben ehhez nem megfelelő rendezői instrukció is társul. Nem, nem a ciki táncra gondolok az utcán, az egyértelműen poén (még ha gáz is), ahogy Bruce Campbell rövid jelenete is (az viszont sírva röhögős), hanem az emósra hangszerelt Peter Parkerre, ami annyira karakteridegen, hogy önmaga paródiájába fordul az egész. Ezekben a jelenetekben jön ki igazán, hogy Raiminál nem a karakterrel együtt nevetünk, hanem rajta. Ennek tetejébe a figura az első

félidőben egy öntelt hólyag, aki a végére egy picsogós óvodássá degradálódik. Ebben pedig méltó párja, a színészi eszköztárát tekintve egy teásfilterrel vetekedő Kristen Dunst, aki harmadjára is csak azt a funkciót látja el, hogy a sikítozó, bajba jutott nőt testesítse meg, és hozzá társul a szőke libává lealacsonyított Gwen Stacy karaktere is, Bryce Dallas Howard tálalásában. Amivé ezt a két alapvetően erős női figurát degradálja Raimi sokat elárul arról, ahogy a nőket látja, és az rendkívül elszomorító. Egyedül James Franco tudott valamelyest pozitívan kijönni az egészből: figurája az első két rész felvezetése után végre megkapja a kívánt teret, de az olyan forgatókönyvi húzásokon még ő sem tud javítani, mint az inas hírhedt vallomása, vagy az ultra szirupos finálé, ami azonnali 2-es típusú diabétesz kialakulását idézheti elő a nézőben.

A jobb sorsra érdemes Thomas Haden Church pedig folyton bánatos arcával hiába igyekszik tragikus hőst faragni Homokemberből, a forgatókönyv rendkívül alulmotiváltan bánik a karaktererével (pedig a rendező személyes kedvence), ebből kifolyólag illogikus cselekedetei lehetetlenné teszik, hogy akár kicsit is ördöginek, akár szánni valónak tartsuk.

Ennél fogva pedig hiába látványosak és kreatívak most is az akciók (élükön az első csatával a Manó ellen), a túlzsúfolt és darabjaira széthullott, giccsbe belefulladó történet (ahol Jamesonon kívül mindenki elsírja magát), a rossz színészi játék és rendezés csak egy monstre és lelketlen látványfilm szintjére sülylyeszti az egészet. Kár. Pedig Stan Lee közkedvelt hőse lényegesen többet érdemelt volna.

FilmMagazin / 49

SOROZAT

FARGO

Egy csendes kisvárosban két idegen férfi ül a kórház baleseti sebészetén a váróban és beszélget. Az egyik egy hidegvérű bérgyilkos, a másik egy félénk, visszahúzódó alak, akit egész életében mindenki megalázott és elnyomott a környezetében. Lehet tippelni, hogy a legközelebbi gyilkosság a városban, kinek a műve lesz… Írta: Zaphier

A

Fargo-ra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy egy tipikus sorozat. Bár lassú folyású a sztori, gyakran a lehető legabszurdabb helyzeteket tudja produkálni. Nem igazán lehet kinevezni egyetlen szereplőt sem fő karakternek. Talán azért tűnik Lester Nygaard alakja a főszereplőnek, mert az ő döntésével indult meg a lavina, ami elsodorta mindannyijuk életét a megszokott kerékvágásból.

No és persze kellet hozzá az a bizonyos bérgyilkos is, Lorne Malvo, aki viszont nem csak az elején, hanem folyamatosan kavarja az állóvizet a kisváros „tavában”. A jó öreg Billy Bob Thornton, zseniálisan alakítja ezt a figurát. Nem tudom, hogy az ő színészi munkájának köszönhető-e inkább, vagy Noah Hawley már eleve ilyen klassz karaktert írt. Látszólag kissé összeszakadt és gyenge fickónak tűnik, de ahhoz képest bármilyen áldozatot képes legyűrni.

Míg általában az a megszokott a sorozatoknál, hogy egy egész írói gárda hozza össze a történetet, ez a sztori teljes egészében Noah Hawley keze munkája. Talán ezért is tűnik, olyan összeszedetnek a történet. Éppúgy, mint más sorozatoknál,

50 / FilmMagazin

itt is megismerkedünk jó pár karakterrel, de itt általában úgy, hogy bekapcsolódnak a fő szálba. Nem az a séma, hogy megismerünk valakit, látjuk azt, amit tesz, aztán a rész végén, vagy rosszabb esetben csak a következő részben tudjuk meg, hogy mi köze tulajdonképpen a többiekhez. Itt szép fokozatosan belecsordogál mindenki a főágba és ott ismerkedünk meg vele.

Ebben a bűnügyi drámában főként a fekete humor a nyerő, amelyből a lehető legtöbb a mi szeretett bérgyilkosunkhoz köthető. Talán épp ezért lehet szeretett személynek szólítani.

Mert amúgy egy eléggé utálni való alak mindazért, amit kiváltott ennek a városkának az életében. Ám épp hidegvéréből és érdekes magabiztosságából ered számtalan morbid és röhejes helyzet. Talán ebből kifolyólag érez az ember rokonszenvet iránta. Lester Nygaard figurája inkább szánalmat tud kelteni, mint rokonszenvet. Szerencsétlen ember, részről részre akkora gödröt ás maga alatt, hogy a végére már képtelen lesz kimászni belőle. Martin Freeman, a mi szeretett Zsákos Bilbónk a megyéből, vagy más esetleg Dr. Watson-ként ismeri, remekül formál-

ja ezt a kissé ügyetlen és tanácstalan, önmagából lassan teljesen kiforduló személyiséget.

Mivel bűnügyi drámáról beszélünk, természetesen a rendőrségnek is képviseltetnie kell magát. Nem is csak egyet, egész kis csapatot kapunk belőlük, családostul. Az Allison Tolman által alakított rendőrnő, eleinte túligyekvőnek tűnik, de szép lassan rájövünk, hogy szinte ő az egyetlen, aki megfelelő IQ-val rendelkezik a városban. Legalábbis a rendőrség berkein belül mindenképpen. Kedves és szeretni való személyiség, akinek a romantikusabb lelkületűek rögtön szurkolni kezdenek, hogy de jó lenne, ha találna egy megfelelő pasit magának. Az illető pedig, igaz, nagyon lassan, de annál biztosabban meg is érkezik.

Colin Hanks egy duluth-i rendőrt alakít, aki az első rész szinte utolsó kockáiban kapcsolódik be a történésekbe. Egy egyszerű igazoltatásra állítja meg bérgyilkosunkat a járőr, ám ez a találkozás olyan nagy hatással lesz hősünkre, hogy elkerülhetetlen, hogy bele ne folyjék az eseményekbe. Ennek a két rendőrnek a találkozása válik szép lassan veszélyessé Lester és Lorne életére

A sorozatot több évadra tervezik, mindig más történetet más szereplőkkel elmesélve.

és munkásságára. Akár csak a már említett két férfi színész, Colin sem egy ismeretlen arc, akit most látunk először képernyőn. Az FX csatornának jó pár közkedvelt figurát sikerült összeterelnie. Ott van például Oliver Platt is, akit már számtalan filmben láthattunk az elmúlt évtizedekben. A helyi, nagyon gazdag nagymenőt játssza, aki úgy gondolja, hogy bármit megtehet. Persze bérgyilkosunk bebizonyítja, hogy milyen egyszerű félreállítani az ilyen alakokat. El kell ismernem, hogy én nem is igazán

Mr. Thornton figurája bérgyilkos.

Vagy ha mégis az, akkor valami nagyon speciális lehet. Nem egyszerűen csak ahhoz ért jól, hogy hogyan juttasson a hullaházba embereket egy késsel a fejükben. Nagyon jó abban is, hogy hogyan manipuláljon másokat. Hogy például egy kis mezei biztosítási ügynökből, hogyan csináljon vérengző vadállatot. Nem csak gyilkol, hanem marad és zavart kelt. Beleavatkozik mások életébe, megkavarja az eseményeket. Ráadásul az a legnagyobb rejtély – bár

ezen kívül nem is nagyon van másik –, hogy vajon miért teszi mindezt?

Vagy vannak esetleg rejtett szándékai is? Mindez valóban egy véletlen találkozás következménye, egy kórházi váróban? Talán csak a saját szórakoztatására tesz tönkre másokat? Nem szereti az unalmas kisvárosokat? Nos, pár órával az érkezése után három ember is meghal és ez csak a történet eleje. Még csak a káosz kezdete. Vajon mennyi hulla lesz még az évadot záró tízedik epizódra?

FilmMagazin / 51

FILMKLASSZIKUS

FARGO 1987 tele, Fargo, Észak-Dakota. Jerry Lundegaard autókereskedő egy igen érdekes húzással próbálja megoldani pénzügyi problémáit: felbérel két kisstílű bűnözőt arra a feladatra, hogy rabolják el a feleségét és szabadságáért cserébe jelentős pénzösszeget követeljenek, remélvén, hogy a váltságdíját a nő igen tehetős édesapja fogja kifizetni, amiből mind a bűnözők, mind Jerry részesülni fog. Ám az "üzlet" a gyakorlatban nem sikerül ilyen egyszerűen… Írta: Török Tamás

A

zt hiszem a Fargo sztorija magáért beszél, és talán azt sem kell említenem, hogy mint ahogy minden hasonlóan őrült történetet, ezt is az élet írta. Első olvasatra hihetetlen szürreálisan hangozhat az egész (ami valamilyen szinten igaz is), ám a Coen fivérek egy olyan forgatókönyvet írtak az események köré, ami alapján öröm lehetett a rendezés, a végeredmény legalábbis mindenképpen erre utal.

"Miért nem kért egyszerűen kölcsönt az apósától?" – bizonyára ez a kérdés fogalmazódhatott meg az olvasók többségében a felvezetés olvasása közben. Szerencsére ezt a felvetést mi magunk is hamar elvet-

52 / FilmMagazin

jük a film során, ugyanis a Fargo egy remek „in medias res” típusú kezdéssel operál, amiben a rövid játékidő ellenére is bőven lesz időnk megismerni a főbb karaktereket.

Elsősorban Jerry és az após, Wade karaktere az, ami lehetetlenné teszi a pusztán jóindulatú kölcsön lehetőségét. Jerry annak ellenére akar majd' egymillió dollárt, hogy magyar viszonylatban mindenképpen jómódú életet folytat, emellett boldog családapa és férj, plusz autókereskedői állásában sem egy legalja pozíciót tölt be. Akkor mégis mit akar még ez az ember? Ugyanazt, mint mindenki más: feljebb lépni. Ám ehhez apósa dörzsölt üzletem-

ber révén egyszerűen nem fog egymillió dollárral hozzájárulni, szóval maradt a "B terv". Ez a bizonyos megoldás önmagában minősíti a filmbeli és az életbeli Jerry-t is, ráadásul a cselekmény során egyértelműen érezni fogjuk a Coen testvérek rendezésének és William H. Macy játékának köszönhetően, hogy ez az ember szánalmat keltően gyenge jellemmel rendelkezik.

E jellem ellensúlyozására hamarosan feltűnik Marge Gunderson főtörzsőrmester, aki a félre sikerült emberrablás ügyében kezd el nyomozni. Ez a nő ijesztő hidegvérrel kezeli az eseményeket, és a Coen fivérek igen sajátos, néhol – nyu-

IDÉZETEK A FILMBŐL Carl Showalter: Te jártál már Minneapolisban?

Gaear Grimsrud: Nem! Carl Showalter: Fájna, ha mondanál valamit?

Gaear Grimsrud: Mondtam!

Carl Showalter: "Nem". Az egyetlen szó, amit négy óra alatt mondtál. Hát ez… én mondom kéz szózuhatag öreg, egy egész gejzír."Megállj öreg, fogd magad vissza!". Ilyet… Én csak itt vezetek órák hossza óta öreg, vezetek a kibaszott Braynerd óta. Tudod arra gondoltam, beszélgethetnénk. De rohadt unalmas így az út, de te egyetlen kibaszott szót szóltál.

Kapd be, nem is akarok beszélgetni veled. Ha te úgy, akkor én is úgy. Totális csend.

godtan nevezhetjük így – fekete humorát gyakorlatilag egymaga közvetíti a néző felé, mindenféle szemrebbenés nélkül. Nem csoda, hogy Frances McDormand Oscar-t nyert az alakításáért. Ám voltak itt még remek alakítások, például a két bűnözőé, akiket Steve Buscemi és Peter Stormare alakít valami egészen zseniálisan. Buscemi hozta a tőle már megszokott "viccesen drámai" karakterét, ám erre nálam Stormare simán rá tudott kontrázni azzal, hogy egy jegyzetfüzetlapnyi szöveggel is képes volt uralni a jeleneteit. Sokan talán kritizálják az efféle alakításokat, ám nálam mégis ebben leledzik a tehetséges színész legfőbb ismertetőjegye.

Nem véletlenül kezdtem én is egy kicsit „in medias res” módjára az alakításokkal, ugyanis annak ellenére, hogy a Fargo toppon volt bennük, mégsem ebben keresendő a film sikere és nagyszerűsége. A történet meglepően komplex, és bűnügyi filmhez elvártan az események és annak különböző szálai remekül fonódnak egymásba a film végére. A hangulat viszont már messze nem ilyen egyértelmű, pontosabban an-

nak minősége igen. A Coen fivérek humora egészen érdekes szájízt kölcsönöz a Fargo-nak, ami néhol már-már komikussá is tud válni, ám nagyon ügyel a film arra, hogy mindez pár másodpercig tartson csak, ugyanis majd' minden poénra jön a drámai válasz. Nagyon érdekes ez a kettőség, amiben a film lavírozik, és őszinte leszek, annak fényében, hogy ez egy igaz történet, talán nem mindig állt jól a filmnek. Ám ekkor jön a következő eleme a Fargo-nak, ami mindezt pusztán szőrszálhasogatássá teszi, ugyanis egyértelműen eldönti, hogy a film inkább a dráma műfaji sajátosságai mellett teszi le a voksát. Ez az elem, ami nyugodtan elnyerhette volna a harmadik Oscardíjat a Fargo-nak, az Carter Burwell fantasztikus zenéje. Az elképesztő darabokból álló soundtrack két másik komponenssel karöltve alkot igazán nagyot, legalábbis szerintem: Fargo hűvös, remekül fényképezett téli környezete a két rosszfiúval a képben már önmagában is libabőrös pillanatokat tud okozni, de amikor felcsendül Burwell egyik dallama, az bizony igazán naggyá tudja tenni a Fargo-t.

Gaear Grimsrud (Jerry feleségének): Fogd be a pofád, vagy behajítsalak a csomagtartóba?

Carl Showalter (vigyorogva): Hé, ez több, mint amennyit egész hét alatt mondtál.

Marge Gunderson: Nem is tudom, Irv, lehet, hogy nem győz meg száz százalékig a munkád.

Marge Gunderson: Nem csak a pénzről szól az élet. Nem tudtad? Nézd, milyen gyönyörű napunk van.

A Fargo egy remekül megírt, végletekig átgondolt koncepciót követő film. A rendezés remek, a színészi játék a toppon van, ikonikus jelenetek is akadnak bőven, ám az is biztos, hogy a Fargo egy hamisítatlan rétegfilm. Olyan hangulati elemekből építkezik, amik közül ha egyre is "allergiás" az adott néző, akkor igen nagy az esély arra, hogy értetlenül fog állni a Fargo IMDb-n elért 150. helyezése előtt. A Coen fivérek humorát sem fogja mindenki maradéktalanul értékelni, ám az vitathatatlan tény, hogy a Fargo a műfaján belül maradandót alkotott. El kéne kezdeni a sorozatot…

FilmMagazin / 53

KÖV. HÓNAP

TRANSFORMERS: A KIHALÁS KORA A történet röviden: hatalmas robotok fogják egymást csépelni. Elméletileg a cselekmény az előző film után veszi föl a fonalat, és az előzetes szerint nem igen szívlelik a Transfor-mereket az emberek. A drámai vonal is valószínűleg összesen annyi lesz a filmben, mint amennyit a trailer megmutat. A poszterek tanúbizonysága szerint Mark Wahlbergnek, Nicola Peltznek és Jack Rey-nornak is fontos szerepük lesz, ez utóbbi két főszereplőhöz, valamint Optimushoz érkezett egy-egy pátoszos távolba révedős poszter, amiket akár maga a rendező is tervezhetett volna, legalábbis ő szereti hatáskeltően lobogtatni az USA zászlót a háttérben.

HOGYAN ROHANJ A VESZTEDBE Seth MacFarlane (Ted) a rendezője, producere, társszerzője ennek az új vígjátéknak, valamint ő alakítja Albertet, a gyáva birkatenyésztő farmert. Miután Albert kihátrál egy pisztolypárbajból, szeszélyes barátnője elhagyja őt egy másik férfiért. Amikor egy titokzatos, gyönyörű nő lovagol be a városba, segít hősünknek megtalálni a bátorságát, és közben egymásba szeretnek. Ám amikor a nő férje, a hírhedt bandita bosszúszomjasan megérkezik, a farmernek próbára kell tennie újdonsült bátorságát.

54 / FilmMagazin