Kínok és rímek

Nagyon sokan kezdik versírói pályafutásukat tinikori kínos szerelmes versekkel. Ezeknek a zöme az íróasztal fiókjáig jut csupán, jobb (rosszabb?) esetben leközli őket a suliújság. Aztán vagy követik ezeket sikerültebb, érettebb alkotások, vagy nem. Mindenesetre itt a május, a szerelem ideje, úgyhogy gondoltunk egyet, és megidéztük mi is versírói karrierünk hajnalát, és visszautaztunk a saját tinikorunkba, hogy ekképp tisztelegjünk hajdani rossz zsengéink előtt. Vagy épp így nevessünk rajtuk, ahogy tetszik.

Amikor először megláttam őt matekon, tudtam, ez a srác egy igazi ikon. Ahogy mosolya villan a harmadikon, tudtam: szerelmes vagyok belé titkon.

Ahogy már szinte ritmusra lép a lába, maga elé mered, mint aki nagyon kába, szerelme észrevétlen kerít hatalmába, várjunk csak...Vajon eljönne velem a bálba?

Mi lesz, ha e kérdés nem lesz épp sikeres? Ha magának egy szebb és jobb csajt keres? Ha megszégyenülök, az arcom rögtön veres, ó Dani, az nem lehet, hogy mégis mást szeress!

Az irigy nézéseket majd helyetted kiállom, csak legyél a jóképű, büszke bálkirályom, a többi lány miatt a fejed ne fájjon, fogd a kezem, táncolj velem, én csak erre vágyom.

Sipos Janka: Kínok és rímek

Szerelmes vagyok. Mi a bizonyíték? Ontom magamból a rossz verseket. Nem számolok se szótagot, se rímet, csak fecnikre firkálgatom neved.

Mit törődöm én most metaforákkal! Csak betűimből ordít a hiány, hogy kettőnk sorsát nincs mi összekösse. Két őserdei fa, de nincs lián.

Alkatunk aligha alliterál. Közöttünk csakis indulatszók esnek. Törődsz is azzal, hogy a szavaid hogy esnek nekem, az alperesnek.

Akárcsak Havas John, semmit se tudsz, a női lélek hogy és mire rezdül… Az önérzeten tankként átveretsz, és szóvirágokon hajtasz keresztül.

Mit tudom én, hogy miért, mennyire, és legfőképp: hogy mivégre szeretlek. Verstölteléknek jó lesz ennyi is. Hát legyen ez a pár sor a kereszted.

Hét szereplő hét napja, épp csak villanásokban, amelyek így vagy úgy összeérnek. Közülük néhányan ismerik egymást, bár jobbára nem a szónak abban az értelmében, hogy ténylegesen tudnának is egymásról valamit, vagy megértettek volna a másikból valami lényegeset. Van, hogy inkább csak egymás testei ismerősek nekik, és van, hogy a saját életük és motivációik nagy részét is homály fedi. De mi, olvasók sem tudunk meg sokkal többet. Csak töredékekből próbálunk meg tájékozódni ebben a repetitív napokkal körülhatárolt, egyszerre szürreális és valóságszagú útvesztőben, a nehezen körülhatárolható és meghatározható karakterek és viszonyok között. Nagy Hajnal Csilla tavaly megjelent regénye különös kísérlet és érdekes olvasmány. Persze, nem biztos, hogy lehet regénynek nevezni, hiszen a címoldalon olvasható műfaji megjelölés is kihagyja ebből a szóból a magánhangzókat. Így rámutat arra, ami az egész szervezőelveként is felfogható: valami hiányra, hibára, kimondhatatlanra, a szereplők közötti foghíjakra. Mindezen keresztül pedig azokra a repedésekre is, amelyek közöttünk nyílnak a mindennapokban. (sj)

(Fordította: Fedina László és Fedina Lídia), Metropolis Media Group. 2019

A legendás kávé: fekete színe, keserű íze és varázslatos illata évszázadok óta hódítja a világunkat. Annak ellenére, hogy örök életemben „kávéellenes” voltam (éljen a tea!), és a kávézókat is csak itt-ott látogatom, be kell vallanom, hogy a kávé pontosan az az ital, amely képes elegáns maradni minden környezetben: egy gyönyörű kávézóban, egy gyorsétteremben, vagy egy vonatállomás automatájában is. Talán ezért isteníti annyi ember és talán ezért inspirál annyi művészt. Négy vendég. A közös kapocs a fekete ital és egy legendás kávézó Tokió rejtett zugaiban. Ha a kedves vendég betartja a hely (nagyon) szigorú szabályait, akkor képes visszautazni az időben. Igen, jól olvasod. Visszautazni a múltba egy konkrét pillanatba. Természetesen, mint minden dolognak, az időutazásnak is megvannak a veszélyei. Kavagucsi regényétől viszont nem kell valami gyors sci-fi akciót várni. Ez egy kicsi könyv: mindennapi emberi történetekről és életekről. Kapcsolatok, múltbéli szerelmek, betegségek –pontosan ezeknek a dolgoknak a sokasága alkotja a könyv szívét-lelkét. (vo)

The Weeknd

Dawn FM Még januárban érkezett Abel Tesfaye, korunk egyik, ha nem a legnagyobb popprófétájának soros lemeze. Kissé meglepő az év eleji időpont, de The Weeknd nem az, aki törődni szokott az olyan megcsontosodott szokásokkal, hogy év elején nem adunk ki valamire való albumot. Ehhez képest a 80-as évek szintinosztalgiáját tovább sűrítő Dawn FM-et néhányan már most kihirdették az év egyik legjobbjának. Tesfaye kijelentette, hogy ezzel egy trilógia közepén járunk, mely az előző albummal, az After Hourszszal kezdődött és az After Life-fal ér majd véget. The Weeknd a fülledten erotikus, elektronikus darabjaiból immár átnyargalt az igazán nagy formátumú darabokig, de ez egyáltalán nem hígította fel a szerzeményeket, épp ellenkezőleg, széles körben meghonosította azt a modern hangzást és előremutató irányvonalat, amit ő képvisel.