hanem csakis a szív szava.

Következtek a ’90-es évek, már úgy éreztem, nagyobb legény vagyok, felcsaptam labdaszedőnek. Sajátos miliője volt így a mecscseknek, rengeteg élmény fűződik hozzá. Talán a legemlékezetesebb a második 3:3as meccs a prágai Spartával, a Diňa-féle korszakból. Minden meccs előtt elosztották, ki hova álljon, én meg pont a B-közép elé kerültem. Mondanom sem kell, a góloknál nem voltam éppen biztonságban, anynyi petárda robbant a lábam alatt. Az unokatestvérem a tribünről integetett, hogy menjek onnan, mert még valami bajom lesz. De nem lett, hatalmas élmény volt. Este mindig lestük a tévében a sporthíreket, hogy mutat-e a kamera engem is?! Aztán jött a gimnáziumi lázadó korszak, amikor a „Mucsesz” haverommal és a többi sráccal úgy éreztük, hogy elfoglaljuk a megérdemelt helyünket a B-középben. A Casino Salzburg elleni UEFA-kupa meccsre ellógtunk a gimiből, de ugyanitt ünnepeltük Diňa 100. gólját például…

A Federális ligában csak egy-két hazai mecscs maradt ki, néha idegenbe is eljutottunk. Amikor olyan helyen dolgoztam, ha én nem is, de az öcsém ott volt a stadionban. Otthon az öreg óra alatt álltunk, az öcsém néha átnézett a B-középbe. Diňáék korszakában sokat edzett a DAC nálunk Királyfiakarcsán. A Fekete Bárány presszóban szoktak „elbújni” a játékosok. Barátságos meccsen felrakta Radolský Gőgh Árpit, aztán meg bekiáltott neki, hogy: „Árpi, ne féljen rászólni a Simon úrra, hogy passzoljon!” Aktívan fociztam én is, előfordult, hogy egymás ellen játszottunk az öcsémmel, ő a dercsikai csapatban, én a Királyfiában. Nem volt pardon, csíptük-rúgtuk egymást, anyánk a padlásról nézte mi történik a pályán. Egy szezont együtt fociztam Rudo Pavlíkkal, aztán az edzőnk lett. Mikor odakerült hozzánk, kiállt a csapat elé bemutatkozni. Mondom neki: Rudo, neked itt senkinek sem kell bemutatkoznod, itt mindenki ismer téged!