Vademecum 340: Hét idézet Cs. Szabó László esszéiből Hírlevélíró sok évtizede gyűjtögető életmódot folytat, valaha kis papírcédulákra jegyzetelt, manapság már az Evernote nevű ingyenes programot használja, amely automatikusan szinkronizálódik otthoni, irodai gépe, laptopja és okostelefonja között, és nem csak szöveget, de képet és hangot is el lehet tenni jegyzetnek. De ki is volt Cs. Szabó László (1905-1984), az író és esszéista, a magyar nyelvnek ez a kiemelkedő, életének felét angliai emigrációban töltő mestere? Nevében a „Cs.” a csíkcsekefalvi előnév rövidítése, barátai csak Csé-nek szólították. Kolozsváron nőtt fel, 1918-ban jött fel Budapestre, részt vett Ady Endre temetésén. Közgazdaságtant tanult Budapesten, 1925/26-ban Párizsban volt egyetemista. 1935 és 44 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője volt. 1948 után emigrációban élt, dolgozott a BBC-nek és a Szabad Európának. 1979 után rendszeresen hazajárt. Összesen 32 könyve jelent meg: novellák és esszék, köztük non-fiction könyvek. Számára az esszé nem kaland volt, nem „kirohanás a tudomány mezőire”, hanem módszer. Legkedvesebb műfajai az útikalauz, a társadalmi helyzetkép, a nemzet- és városjellemrajz. Stílusa (egy irigykedő kortársa, Hegedüs Géza szerint) csillogó, játékos, ápolt. Radnóti, József Attila, Faludy György barátja volt. Kétszer is elvesztette egész könyvtárát, először a háborúban, utána emigrálásakor. Fogadkozott, hogy nem lesz 300 kötetnél nagyobb könyvtára, de persze nem tudta megállni: több mint 15 000 tétel maradt utána. Egy nagyon rövid szócikk, életének tényeiről a Múlt-kor portálon: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=7132.
Sokat írt a Nyugatba, ahol 1935-ben elkezdett egy Budapest sorozatot. Ezt félbehagyta, talán amikor barátja Szerb Antal megjelentette a képletesen marslakóknak szánt Budapest-könyvecskéjét. 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. Hírlevélíró különösen Cs. Szabó Budapestről szóló írásait szereti, az író egyszerre régi idők felidézője és kortársi tanú. A régmúlt városát igen élvezetes az ő előadásában tanulmányozni. Az alábbi idézetek nem csak budapesti témájúak. A szövegek helyesírását egy kicsit modernizáltam, némelyiket rövidítettem. Eredeti előfordulásukat és keletkezési évüket szándékosan mellőztem.
A régi Vigadó A régi Vigadó, a mostani elődje, tehát eredetileg a Dunasoron volt. A pestiek úgy mutogatták az idegennek, mint most a szigetet: „nincs párja” a földön mondták, s az udvarias idegen tüstént naplójába jegyezte a csodát. Pollák, a Múzeum mestere építette. Márványozott nagytermében a tizennyolc „iszonyú nagyságú luster” gyertyái kályhák helyett is fűtöttek, téli estéken négyezer polkázó fért bele! A táncolókat negyvennyolcban kizavarta a Pozsonyból átköltöző képviselőház. Itt érezte úgy a nagy Tribun, mintha Isten kezébe adta volna a tárogatót, itt sétálgatott izgatottan Széchenyi, félrevonva Deákot. Ön nem gondol arra, hogy főbe lője magát? kérdezte a bölcstől rábeszélőn. Deák azonban úgy gondolta, hogy a szerbek ezt úgyis megteszik az ember helyett. Egy év múlva Buda visszavételénél Hentzi esztelen bombái halomra lőtték a gyönyörű épületet, melyet a távolban talán a század eleji Pest első szerelmesei, az útleíró misszek is megsirattak. Szép, romantikus és elképesztő épület került a helyére, olyan összeférhetetlen a környező házak közt, mint tervezője volt a korabeli mesterek közt. Valaki tört magyarsággal egy arab mesébe kezd s a vérszerződéssel végzi: ez a Vigadó kőben elbeszélve.
Baross Gáborról Elődeihez, Gorovéhoz vagy Kemény Gáborhoz képest plebejus volt. Említettem, hogy a Tisza-korszak az ország-kormányzást kisnemesipolgári irányba tolta; a reformkori s kiegyezéskori, jórészt mágnás dilettánsok örökébe fertálynemesek, polgárok kerülnek. A nagy közlekedés- és kereskedelempolitikus nem annyira a nyolcvanas évek liberalizmusára, inkább múló demokratizálódására jellemző. Beksics mondja, hogy abban az időben háromféle párt és politikus volt: szabadelvű, szabadelvűbb s legszabadelvűbb. A demokratikus szót már nem lehetett volna így fokozni. Horvát Boldizsár, a szombathelyi polgárfiú a hetvenes évek elején még kirí mágnás és középnemes minisztertársai közül, azok liberálisok, ő demokrata. A Mostesquieu-n, Tocqueville-en, Montalembert-en művelődött Eötvös nem is lehetett demokrata, csak liberális, a szó mérsékelten konzervatív-alkotmányos, arisztokratikus foltok is feltűnnek a politikában. Baross önemésztő munkadühe, hetykén magabízó alkotókedve félreismerhetetlen s nagyon rokonszenves plebejus vonás, munkamohósága elárulja, hogy a kisnemes lelke mélyén mégis csak paraszt. (A Nemzeti Casinóhoz képest mindenképpen az.) Vadnay Károly visszaemlékezésében olvasom, hogy külföldi, talán tengerentúli hídomlásról, végzetes sínlazulásról hallva az éjjelét is elrontotta, nem egyszer ágyából ugorva szigorú körrendeletet fogalmazott a hidak, vágányok vizsgálatáról. Aztán megkönnyebbülten visszafeküdt. Így őrzi a gazda, álmából riadva, félig öltözötten a szőlőjét. Valószínűleg ő jutott legmesszebb a polgári gondolkodásban. Mikor kinevezték államtitkárrá - írja Vadnay - valaki nagyúrisan figyelmeztette, hogy most már lépjen be a kaszinóba. Hát én vajon mit csináljak ott? nevetett. „Nem futtatok, nem kártyázom s társalogni
sincs időm.” Rendezte a vasárnapi munkaszünetet, de maga vasárnap is a minisztériumban volt. A kaszinó nem maradt adós a bosszúval. Halálhírére elfelejtették kitűzni a fekete zászlót. Az csak tagoknak járt. Este versenybál volt a földszinti teremben. Így történhetett, hogy az utcára nyíló ablakon át valaki a gyászszegélyű újságokat a táncolók közé dobta.
Görögökről Úgy tartja a köztudat, hogy népet nemzetté tenni: rangemelés. A nemzet magasabb rend, mint a nép, közösségi tapadása erősebb, felfokozott léte tágabb és ellenállóbb, gyökere mélyebben kapaszkodik a történelembe, szomszédai és saját múltjába sáncolva magasztosabb hivatástudat hajtja nagy tettekre, tragikus összeomlások után kivérezve is szívósabb ellenállással vészeli át a próbát láp mélyén, havasi útvesztőkben a feltámadásig. Országalapító szentek, önkínzó ostorozók, lélekmáglyán elhamvadó próféták rendszerint egy nemzet átörökölt szerelmei, megváltó kezesei, bűnbánattal elsiratott áldozatai, mostohafiúként elűzött, édes gyermekei. Népet nemzetté emelni: rangosítás, néha nagyon fájdalmas, annyi, mint családias szokások, ősi hagyományok fedez díszletei mögül kitaszítani a világtörténelem vakító fényű, tülekedő, közönyös színpadára. Kivétel az a nép, amely több évezrednyi nyomás alatt se keményedett nemzeti kristállyá, országa nagyon ismert, de jelentéktelen s új keletű. Időtlenül hullámzó léte során szívesebben választotta a legkisebb vagy legnagyobb politikai testet közösségi életformának, nemzetalattit és nemzetfölöttit: városállamokra forgácsolódott, birodalommá duzzadt, de a két szélsőség között a ,,nemzethalál” szorongató balsejtelmei nélkül viselt el szürke tengődéseket bekebelezett tartományokban, önhasznát keresve és gyakran találva a dicstelen fogság alatt is. Hatása mégis kihatott idegen műveltségekre a forró Indus-torkolattól a
Hebridák jég és orkán marta szigetgátjáig az Atlanti-óceánon. E küldetés önmagán kívül számos közvetítőre volt bízva. Hó- és homokzivataros ázsiai sziklatorkokban vergődő zsoldos katonák és kalmárok, kékül ujjaikat fújva, köhögő, vaksi szerzetesek ír könyvfestő műhelyekben egyaránt az akaratlan misszionáriusai. Elmosódnak térben s időben e sugárzás körvonalai. Megújuló forrása az, hogy nemzetnek gyönge, szórványnak viszont rettenetesen szívós, és mindenütt jelen van. Szóródj világgá más népek közé, légy a kovászuk, így akarta tömjénfüstös boltozati aranymozaikon a hipnotizáló, sötét szakállas Világbíró, de már előtte hűvös és csupasz márványcellájában a villámszóró Zeusz, de már előtte a fia-faló Kronosz, de már előtte Uranosz, az ősnemző. Ez a sorozatos nemzedékváltás a mindenség urai közt nem történt simán: egy istenapa kiherélése, hegygörgető mennyei ostrom és szakavatott kínzások után egy keresztre feszítés előzte meg. Tudta ezt a világszórvány, ismerte az istenek kegyetlen hatalom-átviteli rendjét, azért volt bölcs, ravasz, fecsegve is titoktartó s mindig készséges adófizető az oltárnál. Kockázat nélküli, megbocsátható csellel, visszatartva a felajánlott pecsenyehús javát, amit magának sütött meg a nyárson. A görögöknek nem volt Szent Johannájuk. Volt a regében Odüsszeuszuk s a valóságban Nagy Sándoruk.
Terézváros Annál nemesebb egy város, minél kegyetlenebbül alapították. Volt, amelyiket a testvér kiontott vérével vakoltak, a másik sárkányfogvetésből sarjadt. A Terézvárost, hol a jó Fényes Elek szerint „a legtöbb sidó mozog”, II. József türelmi rendelete terjesztette ki. Nem is lett belőle sohasem előkelő városrész. (…) Ha a Sánta Ördög volnék, egyszerűen nem merném leemelni a házfödeleket. Biztos, hogy a szoba-konyhás lakásban olyan az élet,
mint amit az ember a józsefvárosi szabójánál tetten ért: a szalmaseprűt a piros plüss-díványon felejtették, levélnyomónak szarvas-patát használnak, a belső szobában a nagypapa slájmosan köhög s a folyosó végén egy főbérlő magánzónő délutánonként sietős férfilátogatókat fogad. (…) Az ellesett családi élet hőmérséklete is más: erotikusabb, fülledtebb s dúsabban erezett, mint a keresztény szegényeké. Még emlékeztet az ősanyák uralmára, a biblikus családi szövevényekre. Mintha a család láthatatlan gőzfürdőben ülne: a kölcsönös odaadás valósággal ellepi a bőrfelületet, feloldja a mozdulatokat s fojtogatja az idegent, aki hidegebb szenvedélyekhez szokott. Van zsidó ügy? Efféle kérdés után sohasem gondolok Spinozára, még Wahrmann Mórra sem. A terézvárosi őstalajra gondolok, amely mindig zavarba ejtett. Minden van ebben a városnegyedben, de legtöbb a szorgalma. A pincében gombokat csiszolnak, a földszinten petróleumot árulnak, az emeleten ruhákat igazítanak, gyűrűket vésnek, a kapu alatt ládát feszegetnek, az udvar végében prémet porolnak s néha liptói túrót gyártanak. «Les juifs n’ont pas de détente», mondta egy francia író. A zsidók nem tudnak elernyedni. Évezredes istencsapás: a szorgalom birtokában végzik a mulandó munkát s megvetik a pihenést, ami örök. Ha néha estefelé erre a vidékre tévedek, még javában dúl a munka; a pincékből, ajtókból, ablakokból, a homályos villanykörték alól patakzik a dolog. A Belvárosban is eleget dolgoznak, de több szemfényvesztéssel s a robot a fényűzés látszatába burkolódzik. És Újpesten nyilván még többet dolgoznak, de a szívük gyökeréig ellenszegülve, falusi hazavágyással vagy visszafojtott lázadással, emberségesen. Csak a Terézvárosban folyik az acsarkodó, egyedekre bomlott munka, amely után hisztérikus fáradtsággal s elbúsult kapzsisággal merülnek a család erotikus gőzfürdőjébe.
A Pesti Dunapart A kikötő olyan város, amelyben nem látszik, hogy lakói munkából élnek. A láthatáron daruk forognak, keserves kürtszó bőg a torkolat felől, a láthatáron talán dolgoznak is, de a bennlakók a parti kávéházban ülnek, elefántokat firkálnak a márványasztalra, veszekednek és megélnek. A pesti parton emberek ülnek a kávéház előtt és valamiből élnek. Az idegen éjjel megáll a Lánchíd közepén s mint egy sötét hajóról: elnézi a zenés kikötőt. Vajjon kik laknak ott és mit ünnepelnek? Mert ünnep zsong a levegőben s már arra is elkészült, hogy ha a híd hirtelen hajóvá változva partot ér: az első kivilágított helyen megvendégelik, isznak az egészségére s mindezért csak éltetnie kell a dózsét, podesztát vagy minek is hívják a város fejedelmét! Csak a szép, komoly híd árulja el, hogy nincs a Levantén. A parti szállodák tövén langyos fényben áznak az emberek. Úgy ülnek a nádfonatú székben, mint a kényelmes török urak a meleg vizes medence peremén. A kis asztal, a talpas pohár, a mazagran párizsias, nyugati ember mégsem tudna ilyen elmozdíthatatlanul melléjük telepedni. Pesten úgy bukkannak fel a bennfentes „megélők”, mint a bukfencező halak az öböl hulladékterítéke körül, de azért minden alkalommal leereszkedő biztonsággal települnek a feketéhez. Látszik, hogy az istenek minden mellékes titokba és minden kínos magánügybe beavatták őket. Keleti kényelem a párizsi csendéletben. A kikötőbe tévedt utas a széttárt kávéházajtókon keresztül megpillantja a lakkozott bárpolcot. Henger alakú, fényes üst füstölög a pulton, két fehérkabátos ember, talán két buddhista láma elmerülten tesz-vesz körülötte. Táplálják a pöfögő bálványt. A következő kávéház tükrös hátterében hirtelen megelevenedik Manet felejthetetlen képe, a Folies Bergère bárja. Megáll, kedve volna bemenni s megszólítani a kiszolgáló lányt: Téged már láttalak a képtárban. Végre ő is letelepszik. Szemközt egy csipkevár lebeg a fénylő hegy tetején, összeborzad s eszébe jut a tűz
mellett duruzsolt altató mese: akkor a vitéz fogta a kardját s elindult a Holtak Várába, a fekete királyhoz...
1956-os menekült ifjú titánok Lélektanilag persze a válogatós igény is odatartozott az ellenálláshoz. A mai fiatalok nyílt eszű, rászedhetetlen, szókimondó, radikális arisztokraták. Tányéraknát csináltak a tepsi-sütőből, de finnyásan megnézték, hogy el van-e sütve a tojásrántotta fehérje? Más jellemmel, igénytelenebb és hiszékenyebb természettel áldozatul estek volna a pártnak, fogott volna rajtuk a métely, megadták volna magukat a hazugságnak. Szellemi éberségük és luxusigényük mellett az apróbb magatartásbeli védekezésnek egész rendszere alakult ki bennük, olyan tulajdonságok, amelyek hasznos önvédelemül szolgáltak a párt ellen, de megnehezítik beilleszkedésüket Nyugaton. Mert az eleven gondolkodású, koraérett s öntudatos fiatalok nemcsak nyelvismeret és világlátás, hanem a társadalmi erkölcs dolgában is visszamaradtak. Nyelvi visszamaradásuk a moszkoviták egyetlen, részleges győzelme volt felettük. Morális visszamaradásuk viszont a párt elleni önvédelem következménye s fölösleges teher a szabad világban, olyan társadalmakban, amelyekben ki-ki bántatlanul hű lehet önmagához. Fejedelmi individualizmusuk, szeszélyes munkakedvük, az óramutató szinte orientális semmibevétele, törvénybontó leleményességük s bizalmatlanságuk minden hivatallal és intézménnyel szemben a rémuralom elleni szívós, vértelen harcban tapadt rájuk, de összeférhetetlen azzal az önkéntes fegyelemmel, amely a nyugati népeknek a vérében kering, kissé rideg és merev természetüket jellemzi s órajáratú civilizációjukat nemcsak átjárja, de egyáltalában lehetővé tette. Ezt a civilizációt nem adták ingyen s ma is megdolgoznak érte. Ha a fiatal magyar intellektusok a maguk s a haza javára ki akarják tapasztalni a nyugati civilizációt, alkalmazkodniuk
kell önként vállalt belső törvényeihez. Máskülönben a határszélén fognak tengeni, elvesztegetve a drága éveket. Én csak az angliai dolgokról tudok. A szigeti szokások nagyon megtévesztők, takargató beszédmódjukban például örökké a dologtalan hétvégi pihenőről, nyári vakációról s a lustaság gyönyöreiről esik szó. Közben lankadatlan fegyelemben élnek, az adott szó aprószentjei, a megbízhatóság sziklái, a pontosság példái. Játékos ellentét van beszédük és magatartásuk között s a magyar vendégnek a magatartásra kell figyelnie, nem a szóra. Ami nem könnyű, mert az angol ember a tévedéseket kínos tapintattal szokta kiigazítani és tapintatos fél-szavakból ért. A magyar ember viszont a megnyomott szavakból ért s meg is fogadja, ha érzi, hogy ész, becsület és szeretet van abban, aki mondja. Nemcsak két népnek kell egymást kiismernie a következő hónapokban, nemcsak egy idegen nyelvet kell megtanulni, hanem kétféle beszédmódot is: Az alkalmazkodás nehéz próbája vár mindkét félre. Menni fog a dolog. Az angolokban megvan a szinte határtalan jóakarat s a fiatal magyarok szellemében megvan a portyázó ősök zsákmányoló kedve. Legalább is azokban, akik egyszer még a haza mindenesei s a magyar parlag kertészei akarnak lenni. Akár kellemes, akár kellemetlen, amit a húszévesek mondanak, mindig szembenéznek az emberrel. Lehet-e baj velük?
A magyar liberalizmus Rögzítsük meg a kósza neveket, tegyünk két próbát a Tiszti Címtárral. 1875-ben Széll pénzügyi, Trefort közoktatási miniszter, Hieronymi közlekedési, Horn kereskedelmi, Csemeghi igazságügyi államtitkár. 1890-ben Wekerle pénzügyi, Baross kereskedelmi, Szilágyi igazságügyi miniszter, Láng Lajos pénzügyi, Lukács Béla kereskedelmi, Berzeviczy közoktatási államtitkár, Popovics elnöki
titkár, Kozma Ferencz miniszteri osztályfőnök, Kautz az OsztrákMagyar Bank alkormányzója. Harminc éves korukban mind jó nevű emberek, ismerik a külföldet, ahol tanulmányaik után, érett ésszel forogtak. Széchenyi előkelő kozmopolitizmusa, Eötvös roppant ismerete, Szalay külföldi tekintélye kötelezi őket. A kor léha, léhább, mint a reformkor, hiszen a vágy könnyebben teljesül. De a fiatal elit mégis csak szélesebb körű, mint a reformkorban, a párbajozók, gründolók, nagyszájúak közül évtizedről évtizedre különválnak a harmincéves, szinte pelyhedző állú tekintélyek. Ezt a tekintélyt korai öregedésüknek köszönik. Ruha-, szakáll-, bajuszviseletben a kiegyezésbe áthajló fáradt óriástölgyekhez öregednek, a harminc és ötven éves ember közt alig van korkülönbség s erre a fiatalabb a büszke, valósággal ő erőlteti a nemzedékközösséget. A minisztériumban, akárcsak a régi megyében, a miniszter és fogalmazó csupán rangban különbözik, szellemi és nevelési különbségük elmosódik. Közvetlen, kicsit apáskodó kiválasztással a miniszter hamarosan fogalmazó munkatársára talál, e munkatársi viszony aztán egy-kettőre elvégzi a megvénítés csodáját.
………………
Summa Artium („A kultúra támogatása — a támogatás kultúrája”) 1054 Budapest Honvéd utca 3. V. emelet 13. T/F 06 (1) 318-3938. W www.summa-artium.hu Számlaszám: MKB 10300002-20193694-00003285