Vademecum 330: Mi fán terem a jó novella, elbeszélés, kispróza, és vajon kell-e nekünk évente két válogatáskötet? (Ha nem, miért nem?) Negyven éves kor felett mindenki emlékszik a Körkép című vastag könyvheti kiadványra, amelynek végén, egymás után voltak a fekete-fehér fényképek. A kiadványokból sütött az unalom – bérelt helyek voltak benne, a kultúrpolitika gondoskodott arról, hogy bizonyos írók ne hiányozzanak belőle, akkor se, ha az adott évben (vagy sok éve) nem írtak figyelemreméltó rövid prózai művet. A nyolcvanas évek irodalmi ízlésforradalma aztán csökkentette a valós és erőltetett kánon közti különbséget – a cenzúra hallatlanul megenyhült. A válogatás alcíme 1990-től mintegy jelképesen – a szabadságot jelképezve – kisprózáknak nevezi a műfajt, már nem elbeszélésnek. És a mai napig megjelenik a sorozat, immár fényképek nélkül, az írások a szerzők ábécérendjében sorakoznak. 2002-ben a Körképnek versenytársa akadt, ekkor jelent meg először, és azóta minden évben az Év novellái című kötet. Ez mintegy megismételte a Magyar Írószövetség kísérletét arra, hogy új, párhuzamos fórumrendszert építsen ki magyar íróknak. Ám az 1989-ben indult heti Magyar Napló nem tudott igazán megkapaszkodni a palettán, 1994 óta hetilapként viselkedő havilap lett, és sokak (köztük Hírlevélíró és barátai) szerint a B-
kategóriába szorult. Az első ligában olyan folyóiratok vannak, mint a Holmi, a Jelenkor, a 2000, és a fiatalok szerkesztette Műút vagy a Spanyolnátha – és mások. Hírlevélíró most komoly kísérletet tett, hogy végigolvassa nem csak a Körképet, amit minden évben megtesz, hanem mindkét gyűjteményt. Hátha az Év novellái is csupa aranyat halászott ki a tavalyi publikációk tengeréből. Körkép 2011 – Huszonkét mai magyar író kisprózája Nem csak külön-külön jó írások gyűjteménye ez a kötet, de egyben is nagyszerű olvasmány, egy-egy ugrással. De aztán az ember visszatér, mert sajnálja, hogy vége. Teljesen indokolt a kispróza meghatározás, van benne ütős, fordulatos novella, amely valamilyen stiláris, szerkezeti újdonsággal szolgál, elbeszélés, amelyben több szereplő erőterében történik valami fontos, tágabb, hosszabb időben, tárca, amelyben az író is joggal előtüremkedik, és másfajta olyan műfajok, amelyeknek még nincs neve, de az olvasó érzi, hogy előbb-utóbb lesz. Az egyik írásnak egyenesen 27 lábjegyzete van… A névsor fele nagyágyú, jól ismert prózaíró, a másik fele csak az irodalmi berkekben ismert egy-két kötetes szerző, sőt olyan is van, akiről Hírlevélíró még sohasem hallott. Ezúttal három plusz egy írást emelünk ki – nem könnyen, a sok jó közül. Garaczi László hat és fél (kis) oldalnyi „Hegek” című novellája egy fiatalkori emlék egy rövid, de gondosan előkészített vidéki utazásról. Szerelme, az örökbe adott lány először keresi fel vér szerinti szüleit, egy rövid időre. Óvatosságból (cinizmusból) álnévvel, alibi élettel felvértezve indul neki az útnak. Ám semmi sem úgy sikerül, kifordul minden, nem tudjuk meg miért. Sodró,
emlékezetes, fordulatos történet, amelynek a végén minden a levegőben marad. Darvasi László „Júdás” című hosszabb elbeszélése merészen a valóságos újszövetségi Júdást szerepelteti, és Jézust, a többi tanítványával. A gondosan kikalapált történetben Júdás van a középpontban, az ő rendkívüli képességei. Az árulásról egyetlen szó sem esik. Mi sem tudjuk meg, hogy nem is volt árulás, vagy csak azt látjuk, amit a többiek? Súlyos atmoszférájú, komoly darab, igazi emberek nyüzsögnek benne, akik egyként élhettek akkoriban, vagy manapság. Krasznahorkai László „Egyszer a 381-esen” című írása leginkább egy túlságosan kidolgozott filmszinopszisra emlékeztet. Egy spanyolországi(?) márványbányában dolgozó tíz év körüli gyerekmunkás monológja, egy szökés története. De végső soron a szabadságvágyról, a bátorságról, a szabad akarat határáról szól. Érdekes csattanója is van. Azt mondhatnánk, hogy Tarr Béla kamerája elé kívánkozik, ha a mester nem mondaná azt, hogy befejezte a filmezést. Az egész kötet leginkább kiemelkedő írása alighanem egy nemrég jelentkezett prózaírónő ragyogó novellája, Szvoren Edina „A babajkó” című írása. Egy (valószínűleg enyhe fokon fogyatékos) fiatalasszony belső monológja egy élve hazahozott hal körüli kalandokról, amelyben versszerű tömörséggel tárul fel a család élete. Minden mondat, a szófűzés, a ritmus elképesztően eredeti, izgalmas és sodró erejű. Sokat várhatunk még a szerzőtől. De a kötet szinte mindegyik írása kiemelkedő. Esterházy moszkvai tárgyú tárcája, Bán Zsófia anyatörténete, Forgács Zsuzsa Brúria apatörténete, és Kukorelly Endre rövid vizsga-látomása. Utóbbit, tekintettel arra, hogy az író képviselő lett, tíz szerkesztőből kilenc gyáván nem válogatta volna be.
A válogatás végén nincsenek fényképek vagy életrajzok. Helyesen. Hadd beszéljenek a szövegek magukért.
(Magvető, 2011, összeállította Sárközy Bence, tervezte Pintér József, 272 o., keménykötés, ára 2890 Ft.) Az év novellái 2011 – Antológia Hírlevélíró mindent megpróbált, hogy élvezze a kötetet. Elhessegette gyanakvását, amit az okozott, hogy a 24 szerzőből mindössze 6(!) író nevét hallotta eddig. Valóságos pozitív diszkriminációs gyakorlatot hajtott végre. Megpróbálta élvezni az antológiát. De sajnos – nem ment. Az nem zavart, de szögezzük le, hogy a 24 írásból talán egy-két novella van. A többi memoár, tárca, elbeszélés, tündérmese, szociográfia, nyegleséggyűjteménybe ojtott publicisztika. De témaválasztásában és időhorizontjában nagyon egynemű. Nagyon leegyszerűsítve: a régi szép/csúnya időkbe elvágyódó, de azt egyben le is leplező írás a legtöbb. És sajnos még a jobb írások is erős szerkesztő után kiáltanak. Nem helyesírási vagy stiláris hibák fordulnak elő, hanem sokkal súlyosabb dolgok: íráshibák. Vállalhatatlan mondatok és bekezdések, epigon téma- és látószögválasztások. Csak találomra választva: nem lehet egy nagy stiláris erővel leírt disznóvágás
fényképezése a téma, és a novella csattanója az, hogy nem is volt film a gépben. Nem lehet egy bekezdés első három sora ez: „Akárha egy színház első sorában lennék. Nekem játszottak. Így képzeltem el.” Nem lehet egy 2005-ben Londonból írt levelet Mikes Kelemen stílusában megírni… A Körkép 22 írója és az Év novellái 24 írója között összesen két átfedés van csak: a már említett Szvoren Edina, és Kálnay Adél, akit ugyancsak a Holmi fedezett fel. Az egyik kiemelendő írás ebben a kötetben is Szvoren Edináé. („Ha végeztél”.) Egy halálos beteg anyát gondozó tinédzser, iskolakerülő lányról szól, itt több minden történik, mint a másik írásban, több a szereplő is, inkább a történések tartják fenn az érdeklődést, nem a stílus. A végén csavar, plusz üzenet, ez is kis remekmű. Jó olvasni, de korántsem hibátlan Ferdinandy György „A madárhanggyűjtő magánya” című számozott darabokból álló jelenetsora, amely egy tehetséges bevándorló dél-amerikai lány története. Üdítő már a témaválasztás is: végre nem a szörnyű magyar történelem…, mint majdnem mindegyik írásban. Temesi Ferenc „A 48-56-os zongora” című irományának se füle se farka. Hol Bartók Béla gyerekkoráról ás elő ismert dolgokat, hol egy ismeretlen német író pályáját ismerteti. Zárójeles dőlt betűs mondatok, belső cím, kiszólások, beszólások. Zűrzavaros, és nincs benne rendszer. Akkor mitől olyan jó olvasni vajon? (Magyar Napló 2011, Válogatta és szerkesztette Majoros Sándor, a borítót Árkossy István tervei alapján Zách Eszter készítette, puha kötés, 307. o.)
Három csodálatos magyar novella, amelyről már lelkendezett a Vademecum Móricz Zsigmond: Hét krajcár Hosszúság: 1 Megríkat: 10 Megnevettet: 2 Idézni lehet belőle: 5 Tóth Krisztina: „Játszódjatok” Hosszúság: 2 Megríkat: 5 Megnevettet: 5 Idézni lehet belőle: 6 Spiró György: Utópia Hosszúság: 2 Megríkat: 8 Megnevettet: 3 Idézni lehet belőle: 6
Három nagyszerű külföldi novelláskötet, amelyet már ajánlottunk Salinger: Kilenc történet Hosszúság: 6 Megríkat: 8 Megnevettet: 8
Idézni lehet belőle: 10 Jorge Louis Borges: A titkos csoda Hosszúság: 2 (egyenként) Megríkat: 2 Megnevettet: 6 Idézni lehet belőle: 10 Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme Hosszúság: 8 (egyenként, és ez pozitívum.) Megríkat: 7 Megnevettet: 8 Idézni lehet belőle: 6 (Kanadában, vagy angol nyelvterületen.)
……………………………………………………………… Spiró György: Utópia Nyáréjszaka volt, különös nyári éj: nemrég múlt el a soros világháború, a túlélők újjáépítettek vagy bosszút álltak boldogan, a halottak közönyösen hevertek szétszórt csontjaikban, és eszükbe se jutott, hogy feltámadjanak. Ez olyan háború volt, hogy a szétbombázott városokban maradtak még épületek véletlenül; a fémtükrös petróleumlámpa mellett a vaskos, békebeli, több nemzedékre tervezett konyhaasztalon újjáépítési koncepciók hevertek és igazolóbizottsági jegyzőkönyvek, bennük az ítélet, ki volt háborús bűnös, és ki nem, ki hogyan, hány tanú által bizonyítva állt ellent, nem vett részt, rejtegetett áldozatnak kiszemelteket. Ott hevert az újra ugyanazt termelni készülő gyáraknak beszerzendő nyersanyagok listája, az anyagokhoz
csalafintán, könyörögve, fenyegetőzve, feketén lehetett hozzájutni a soros béke kitörését követő hónapokban, mint minden béke kezdetén. Mi lehetett még az asztalon? Főtt tojás, legföljebb kettő, talán egy szelet kenyér, ami a napi negyven deka fejadagból estére megmaradt, melasz és só bizonyára. Talán mind a negyven deka só ott hevert az asztalon azon a különös nyáréjszakán, hónap eleje lévén; újságpapírban lehetett ott a só, mert az újságok, béke lévén, éppúgy megjelentek naponta, mint a háború alatt. Egy túlélő ült a konyhaasztal mellett, s mert egykori üldözött volt, pontos számításokat végzett a jövőre vonatkozólag, mely minden békekezdet idején tervezhetőnek látszik. Azon a rendkívüli, augusztus eleji békés nyáréjszakán a következő adottságokkal lehetett számolni: a liszt kilója 30 pengő, a cukoré 450, az olajé 240, a krumplicukoré 600, a tojás darabja 9, az aludttej litere pedig 28 a Garay téren, az adott és nem teljesen szétbombázott főváros legolcsóbb piacán. Adottság volt az is, hogy a tépelődő túlélő havi fizetése 480 pengő. Ült a túlélő a konyhában, az újságpapírral beragasztott, lichthofra nyíló ablak alatt drótkeretes, kerek szemüvegében, a háború előtti béke divatját követte e szemüvegtípus, az újságpapír az ablakon már az új béke terméke volt, számokat rajzolt ceruzával az előtte fekvő papírokra, lassan újrarajzolva, vastagítva őket a felismerhetetlenségig. 480 pengő. Ebből kellene megélniük. Osztható kettővel. De hárommal is osztható. Minden békeidő kezdetén feketepiacra sütnek a pékek, a gyerekeknek központilag szánt tejet ellopják, éjszaka bandák vetkőztetnek az utcán, a vidéki fegyveres osztagok megvámolják a fővárosba tartó szállítmányokat, az üzletek előtt a sorban állás alatt egyesek még fütyülik a már betiltott háborús indulókat, a deportált gyilkosok egy részét hazaengedik hétvégére, közülük a
derekabbakat hamarosan átveszik a békefenntartó rendőrségbe, mert ilyenkor minden tisztességes szakmában hiány mutatkozik. S mint ilyenkor arrafelé általában, a célszerűen berendezett haláltáborokból az ugyanolyan marhavagonokban hazafuvarozott túlélők számára kezdeményezett gyűjtés befullad, a kínos módon megmaradottakat az egyelőre üres, és majd csak a béke hosszú éveit követően zsúfolttá váló elmegyógyintézetben tárolják, további újjáépítésig. De mint minden béke kezdetén, bőven akadtak tételek a másik rubrikában is, a remény tételei. A túlélő igaz örömmel tapasztalhatta, milyen szépen meg lehet lenni bútorok és evőeszközök nélkül, amelyeket a túlélésre spekulálván az üldözésből kimaradt, becsületes embereknek adtak át megőrzésre a veszélyes időkben, akik most mindent letagadtak. És hamarosan, mint az újságok megírták, megérkezik az adott, mindenkori provinciába a felszabadítóként ténykedő sereg hazájából a kilónként majd csak 300 pengőbe kerülő krumplicukor. Megjelent továbbá a rendelet, hogy a parasztoknak évi 540 liter tejet kell beszolgáltatniuk tehenenként és havi egy kiló juhgomolyát. Már az, hogy békeidőben is lehet rendeletet kiadni, akárcsak háborúban, biztató. És ha csak a harmadát lehet is behajtani, az éhínség minden háború után, minden felszabaduláskor fenyegető réme legyőzetik. S ha nem lesz is olyan bőség élelemben, mint volt a háborús években, ezért kárpótol a béke. A béke, amelynek kitörésekor fiatal, tiszta arcok és tiszta tekintetek tűnnek elő a romok alól, a semmiből; reménykedő és ártatlan emberek találtatnak, tele vággyal és történelmi terhektől mentes, új ideológiával; s ha kicsit ugyan hideg lesz még télen, mert most megint emelni kellett a szén árát, nem számít, és ki gondol a
télre, amikor béke és nyáréjszaka van, s olyan bizonyosnak látszik, hogy az államosítással, a soros béke egyik főeszméjének valóra váltásával a szén ára is lemegy majd, és soha többé nem lesz infláció. Csoda történik. Ezt látni a romos városban naponta. Az emberek dolgoznak és boldogak, éheznek és boldogak, mert nem akarják tudni, ami volt, nem akarnak emlékezni, tiszta lappal akarnak nekivágni az életnek, olyan életnek, amilyen még nem volt soha, amilyen még nem esett meg soha előző nemzedékkel, soha előző béke kezdetén. A történelemben, bizonyára így gondolta a túlélő tépelődő a vaskos konyhaasztal mellett, olyan mélypont, mint pár hónapja, a soros háború utolsó pár hónapjában, soha többé nem lehetséges, és lám, még azt a szörnyűséget is túlélhették mindazok, akik véletlenül megmaradtak. Egyetlen titka van a csodának, egyetlenegy: nem szabad többé rosszat tudni az emberről. Bármi történt is, el kell törülni egyetlen megbocsátó, emberi mozdulattal. És legfőbb ideje, hogy ezt a gesztust végre ő is megtegye: pár nap múlva harminchét éves, nem olyan fiatal már, hogy vakon bízza rá magát a végzetére. Hogy a konyhában tépelődő, újjáépítésbe fáradt túlélő aznap éjjel döntést hozott, bizonyos. Hogy a döntés horderejével tisztában volt-e, kétséges. Olyan ügyben kellett döntenie, amelyben korábbi békék elején soha nem döntött senki, s amelyben ember illetékes nem lehet. Jövőt tervezett, az emberi faj jövőjét, mint mások is a mámorukban korábban, de ő emberi létet is egyben. Jövendő élet volt a belátására bízva. A teremtés nyomta a vállát, akár sejtette, akár nem. Isteni teremtés. Ha egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, talán homályos lelkifurdalást érzett. Talán nem. Talán csak nagyon egyedül volt e
váratlanul rászakadt békében, és érthető önzéssel úgy érezte: nem bírja majd ennyire egyedül. Részletek a történelemben soha nem tudhatók pontosan. Talán szöget vett elő, talán egyéb hegyes eszközt. Valószínűleg lecsavarta a petróleumlámpát, nem könnyű a béke első időszakában világító anyaghoz jutni. Ha így cselekedett, utána egy ideig szoktatta a szemét a sötéthez. Az előszobába tapogatózhatott hallgatózva. Halkan nyithatta a szobaajtót, lábujjhegyen mehetett át a szobán, ahol a felesége mélyen alhatott negyvenkét kilósan. A fürdőszoba a szobából nyílt abban a leválasztottnak nevezett lakásban, a korábbi békében tették szűkösebbé a még korábbi béke álmos, nagyszabású, örök békére szánt terjengős lakásából. Óvatosan nyithatta a fürdőszobaajtót. Bent kitapogathatta a dobozkát, amelyhez a béke szabályai szerint drágán és feketén lehetett csak hozzájutni. Kibontotta, kivette a tartalmát, és a sötétben gondosan, megfontoltan, elszántan, ahogy mindig is dolgozott, az összes, gumikesztyűujjra emlékeztető alkalmatosságot az éles tárggyal átlyukasztotta sorban. Ez biztos, anyám mesélte el nekem, ő pedig elpirult és nem felelt, amikor a rám mért korral s a teremtés egészével békétlenül felelősségre vontam. (Forrás: Digitális Irodalmi akadémia, honlap.)
……………… Summa Artium („A kultúra támogatása — a támogatás kultúrája”) 1054 Budapest Honvéd utca 3. V. emelet 13.
T/F 06 (1) 318-3938. W www.summa-artium.hu Szรกmlaszรกm: MKB 10300002-20193694-00003285