A nonprofit kincsvadász
Aki annyira szereti a betűket, hogy tipográfiából szerez diplomát, rossz ember nem lehet. Aki szereti a betűket, de a képekért egyenesen rajong, csakis jó ember lehet. Aki szereti a betűket és a képeket, ám tart a pénztől (annak ellenére, hogy négy gyermeke van), nos, ilyen emberfajta nincs. Ha mégis, akkor mindenképpen az Alibi e számába való.
Török András
Mulatságos véletlen, hogy a barátom monogramja TM, mert tényleg csak egy van belőle. Egyedi keverék (sőt, inkább ötvözet). Egy rész kelet-európai álmodozó, egy rész kaliforniai internetguru, egy rész mindenféle hit, egy rész makacs reformer. Életének minden szféráját áthatja a minőségérzék. Nem kivétel a lakása, a munkahelye, a barátai, a tárgyai, a modora, az önkéntes társai.
40
A lapok, a Facebook, a blogoszféra tele van a sikeres vagy sikerre áhítozó startupok történeteivel. Ma mindenkinek ott a zsebében a marsallbot, lehetséges milliárdos üzletet gründolni Budapestről (na jó, egy hosszabbrövidebb bostoni, San Franciscó-i kitérővel). Az alábbi portrévázlat nem a szegénység és önzetlenség dicséretét kívánja zengeni. Inkább egy nagyon kreatív és végsőkig konzekvens magatartásét. Egy olyan emberét, aki nagy valószínűséggel csak eb-
ben az elátkozottnak, reménytelennek hitt szellemi-erkölcsi táptalajban teremhetett. Ez az írás barátom legfontosabb „vállalkozásáról”, a Fortepan.hu-ról szól – de nehogy azt tessenek hinni, hogy ez az egyetlen megvalósult ötlete. Írt dokumentumfilm-forgatókönyveket, kiadott történelmi fotóskönyvet. Ő a 100 Éves Házak fesztivál ötletgazdája és főszervezője, szín-katolikus családi háttere ellenére (vagy éppen amiatt) ő találta ki a Csillagos Házak projektet, az ő ötlete alapján valósult meg munkahelye, az OSA Archívum számos újszerű kiállítása. „Minden ember felszed dolgokat az utcáról, ami érdekes lehet. A fotógyűjtésben nekem a kiindulópont a forradalom volt. Érdekelt ’56 és kíváncsi voltam minden részletre, ami elérhető volt akkoriban. ’87–88-ban jártunk, így nagyon keveset lehetett látni, voltak ugyan tankönyveink elmosódott képekkel, de kevés vizuális anyag volt elérhető. (…) Tiltott történelem és a család történelme volt egyszerre. Nagyon megragadott, hogy ez egy folyamat volt, mely közben voltak családi események, nem egy fekete-fehér történet, ezért éveken keresztül gyűjtögettem. Aztán jött a lomtalanítás-dolog, ami ugye időigényes. (…) Körülbelül 15 kerületbe jártunk el rendszeresen, évi 40 napot rászántunk, az biztos. Ez olyan mint a lottó, amikor az ember fix számokkal játszik; ha egyszer nem dobja be, idegbeteg lesz, mert azt hiszi, elmegy a szerencséje. Mi meg alaposan rászoktunk a lomtalanításokra.”
2010 végén indult el a „vállalkozás”, akkor 4973, időrendbe rakott kép került ki a hálóra. Ma, amikor megnéztem a honlapot, ez a szám 33 881. Már tárgyszóra is lehet keresni. Az eltelt négy évben nemcsak a számok növekedtek, hála a külső adományozóknak. Már több tucat család adott képeket a Fortepannak. Az ő adományaikat egy-egy kattintással külön meg lehet nézni. Már az első hónapokban megjelentek a megfejtők. Külön fórumot indítottak. Bámulatos, mi mindent felderítenek a képekről. És hamar megjelentek mindenféle befektetők is. Voltak, akik az igazi aranybánya lehetőségét látták a Fortepanban, szőröstül-bőröstül megvették volna a honlapot. Voltak aztán, akik befektettek volna, és esküdöztek arra, hogy minden mehetne tovább, csak kitágulnának a lehetőségek... TM ekkoriban alapított új családot, megszületett a negyedik gyereke. Ezek a lehetőségek azonban meg se legyintették. Aztán jött olyan üzleti tanácsadó, aki hiteles rajongója volt a Fortepannak, és pro bono segítséget ajánlott egy olyan üzleti modell kialakításáért, amely annyi bevételt hozott volna, hogy a honlap fejlődhetett volna, de a nonprofit alapkarakter megmaradhatott volna. TM azonban nem tágított e teljes és korlátozásmentes ingyenességtől. Nemcsak erkölcsi alapon: valahogy érezte, hogy ennek a projektnek a közbizalom a felhajtóereje, az ingyenesség nem erkölcsi kérdés, ha-
nem a kincs-előcsalogatás alaptényezője. Ezen az utolsó üzleti tárgyaláson már én is jelen voltam. Akkor már három éve erősödött a kapcsolat közöttünk. Az volt az alapja, hogy az én kis nonprofit szervezetem már induláskor összekalapozott a Fortepannak félmillió forintot az árverésünkön – és egy fillér jutalékot sem vontunk le az adomány összegéből. Ekkor jöttem rá, hogy TM mögött nem áll semmilyen szervezet. (Igaz, a szerverkapacitást a mai napig ajándékba kapja munkahelyétől.) Az adományok a magánszámlájára folytak be. Három és fél éves lett a Fortepan, amikor elfogadta nonprofit cégem adminisztratív védőhálóját. Idén márciustól a Summa Artium kezeli a Fortepan pénzügyeit, mi gyűjtünk nekik 1%-okat is. „Amire büszke vagyok, hogy eddig nem jelentett fel senki, bíróságon se jártunk, pedig amit mi teszünk, teljesen jogszerűtlen, az első perctől fogva. A 75 évnél fiatalabb fotókat ugyanis nem hozhatod nyilvánosságra. Egyébként mutass egy hasonló fotósportált a világból – meglepő, de nem nagyon találsz! Egy normálisan működő demokráciában, amit régebben kapitalizmusnak hívtunk, ott egy ilyen honlap elképzelhetetlen, mert ott egy műalkotásnak, így egy fotónak is van értéke, ami pénzben kifejezhető. Az emberek arra szocializálódtak, hogy az ilyen típusú fotónak is értéke van. Nem csupán egy eldobandó halott tárgy. Én azért kaphatok magánszemélyektől képeket, mert egy megfoghatatlan posztszocialista világban
Török András
Török András
41
Török András
Az alábbi eset, amely mindennél jobban rávilágít TM erkölcsi iránytűjére, még a hivatalos munkakapcsolat előtt történt. Egy nap tanácsot kért tőlem egy barátom, hol vásárolhatna nagyobb mennyiségű régi Budapest-fényképet. Egy Andrássy úti új luxusáruház berendezéséhez kellene. Tudok jó helyeket, mondtam, de először menjen fel a Fortepanra, onnét ingyenesen letöltheti, ami megtetszik, nagy felbontásban. De ő fizetni akar, lenne rá körülbelül egymillió forint. Remek, gondoltam, annak csak örülhet a Fortepan. Win-win dolog. Ám a tranzakció mégsem jött létre: barátom némi gondolkodás után nem fogadta el a pénzt. Az ellen nem volt kifogása, hogy a képeket – mint bárki más – az új áruház is felhasználja; de az adomány nem kellett. Mivel TM tudta, hogy én irányítottam hozzá a vevőt, elmagyarázta nekem, mi volt az indítéka. Nem is az volt a baj, hogy a milliárdos áruház-gründoló „felnőtt szolgáltatásokból” szerezte a vagyonát – hanem hogy esztelenül drága holmikat árul... Az egymillió forint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárhoz vándorolt.
42
Innentől már nem tudtam követni a gondolkodását, de végleg megtanultam nálam fejlettebb (finnyásabb?) erkölcsi érzékét gondolkodás nélkül elfogadni és követni.
„Hihetetlen mennyiségű kép készül, de manapság ritkaságszámba megy például, hogy egy család hivatásos fotóssal megörökíttesse magát. Régen ez másképp volt. Hogy nem a nagypapa egy sámlira felállva próbálja lefotózni a családot, hanem felkér egy hivatásost. A mai családi fotókról hiányzik a megkomponáltság. Most nyáron kaptam egy igazán értékes sorozatot a Tiszántúlról, egy falusi család rendszeresen lefényképeztette magát. Tíz kép húsz évet fog át. Egy hatgyerekes családról van szó, akik húsz éven át ugyanazon parasztház udvarán állnak. Ezt a sorozatot irigylem tőlük, mert sugárzik a képekből, hogy hiába múlnak az évek, ez a család egyben van. Dokumentálhatóan megmaradt. Eltűntek a műtermi fotók és a fotóstúdiók, velük a csengő, ahol előjön a néni, kék köpenyben. Ennek az egésznek a tárgyi közege, a fantasztikus kamerák, a nyersanyagok és vegyszerek, amiket én szintén nagyon sajnálok.” Még nem beszéltem arról, hogy TM nemcsak jó ötletember és a maga módján jó menedzser (hiszen a munkája mellett több tucat önkéntes munkáját irányítja, anélkül, hogy fizetni tudna nekik), hanem valóságos művésze a válogatásnak. Ezt – nagyon helyesen – saját kezében tartja. (Gimnáziumi osztálytársa, SzM, akivel az eredeti gyűjteményt összehozták, ma már csak csendestárs.) TM ebben nem ismer tréfát. Van, hogy több ezer lába elé hordott képből egyetlen egyet sem használ fel. Az adományo-
A doboz és tartalma
Török András
lebegünk, ahol egy csomó mindennek nincs pénzben kifejezhető értéke. Ezért is gondolom úgy, hogy érdemes lenne kiterjeszteni a kutatást a volt szocialista országokra is. Lenne mit keresgélni.”
43
Még egy órát vagy napot biztosan tudnék beszélni TM-ről, de már csak két dologra maradt idő. Mindkettő sűrítve tartalmazza a kelet-európai nonprofit kreativitás és az internet találékony összekapcsolásából fakadó végtelen lehetőségeket. Az egyik a mi kis szervezetünk közreműködése nélkül is megtörtént volna, a másik (így, ilyen formában) aligha.
Török András
A Fortepan gyakran kap felajánlásokat. Egy nap egy Ady Endre utcai hölgy azért telefonált, hogy talált egy doboznyi negatívot, kell-e. TM elment, és még a helyszínen belenyúlt a dobozba – egy Soros Pál névre kiállított síszövetségi igazolvány volt benne. Még aznap biztossá vált: Soros Tivadar, a milliárdos filantróp apjának több száz fotója és gyermekeinek Magyarországra írott levele került elő.
44
Volt ebben valami örömtelien szimbolikus. Soros György alapította a Közép-európai Egyetemet a 90-es évek elején. 1995-ben ugyancsak ő alapította az egyetem kebelében működő Nyílt Társadalom Archívumot, amelyet kezdettől fogva RI vezet. Ő találta meg munkatársnak TM-et. Itt tehát az autonómiák láncolatának szép példáját láthatjuk (amely egyébként a Karl Poppertől eredő „nyílt társadalom” eszme egyik talpköve). A doboz nem sokkal Soros György 84. születésnapja előtt került elő. Sikerült elérni,
hogy akkor vehette kézhez a képeket és dokumentumokat. Legjobban nem is a képeknek, hanem egy általa írt, Lupa szigeten kiadott tréfás „újság” példányainak örült meg. Azokra már akkor gyerekkorában is nagyon büszke volt. Van rá remény, hogy a szenzációs anyag még az idén kikerülhet a Fortepanra. A másik történet már annak a hozadéka, hogy a Fortepan három és fél év után mégis csak elindult az intézményesülés útján. TM addig-addig várt, amíg a business világ leglájtosabb végvára tett neki ajánlatot. A Summa Artium Nonprofit Kft., az én kicsiny cégem garantálja a Fortepannak a régi függetlenséget, mégis szilárd adminisztratív/pénzügyi hátteret képes nyújtani, és ezt nem csak a személyes bizalom, hanem egy bármikor felbontható szerződés is biztosítja. „Elsősorban szabad hozzáférésű anyagokra vadászunk. Én váltig állítom, hogy egy közgyűjtemény is erre kéne, hogy törekedjen. A múzeumi szakma azonban nem igazán partner ebben. Az itt elhelyezett hagyatékokhoz civilként nem is lehet csak úgy hozzáférni, holott az adományozók, akik a múzeumba bevitték, azért tették ezt, hogy bárki számára hozzáférhető legyen. És nem csak pénzért, ezekért a hagyatékokért sem fizetett korábban az állam. Vidéki megyei múzeumok online sem erősek. Szerintem jogosan merülhetne fel a kérdés: a közpénzen digitalizált közgyűjtemények miért nem lehetnek végül közkincsek?”
Idén tavasszal, az együttműködés első hónapjában értesültem egy újabb szenzációs fejleményről. Az Iowai Egyetem egyik tanszéke arra kért engedélyt, hogy lemásolhassa az egész site-ot, Fortepan Iowa néven. Ezen csak iowai képeket gyűjtenének. TM persze igent mondott. Mit kérnek cserébe? Az ötletgazda először semmit sem akart, de aztán rájött, hogy mégiscsak kellene egy új automata szkenner. Amikor mi bekapcsolódtunk, éppen arról egyeztettek, milyen vámszabályok vannak az amerikai importgépekre. TM ezt a tárgyalást örömmel átadta nekem. A bürokrácia általában nem az erőssége. Mielőtt elmerültem volna a vámszabályok részleteiben, feltettem egy bátortalan kérdést az amerikai félnek: mi lenne, ha az együttműködésre úgy tekintenénk, mint egy afféle „nonprofit franchise szerződésre”? Adományozzák minden támogatás és szponzoráció 10 százalékát az eredeti Fortepannak. Fél óra múlva jött a válasz: boldogan elfogadják a szerintük fair ajánlatot. A szkenner adományozása hála istennek lekerült a napirendről. Azóta már megszületett a több oldalas szerződés, ebbe az amerikai partner kérésére bekerült az a kitétel, hogy bár a jogot nem adhatják tovább, de az eszme népszerűsítésére mindent elkövetnek. (A projektvezető példája az volt, hogy miért ne indulhatna egy nap Fortepan Oklahoma vagy Fortepan Palestine?)
Úgy látszik, a startupok esetében a nonpro fit irányba is kínálkozik út, méghozzá Budapestről, az Arany János utcából. Biztos, hogy általában a pénz ügyes és célszerű felhasználása a siker záloga, de ezer esetből most az egyszer éppen a pénz szinte teljes mellőzése... Hogy mire vágyik még a barátom? Szeretné a Fortepant középtávon regionálissá fejleszteni. Elsősorban a Monarchia országaira gondol. Ehhez persze helyi megfejtők szövetsége is kell. A másik nagy vágya a múzeumi világ szunnyadó kincseinek megmozdítása. Ez alighanem magától is be fog következni. Réseket már sikerült ütni az erős, makacs védekezésre berendezkedett bástyákon. Sem neki, sem a munkáját segítő maroknyi csapatnak nincs kétsége: ez sikerülni fog. A Fortepan sikerre van ítélve. Képei a sajtó után már bekerültek a tankönyvekbe is. A Fortepan ma már egy megállíthatatlanul növekvő ismertségű márka, amelynek értéke egyre nő. És mégsem eladó. (Tamási Miklós 1970-ben született Budapesten. A tucatnyi, sok fényképpel illusztrált vele készült bloginterjú közül talán a két legjobb: Mandiner.hu, 2010. szeptember 9., a kérdező Terján Nóra; Nyugat.hu, 2013 szeptember 18., a kérdező Pais-H. Szilvia. Az idézetek közül az első forrása a mandiner.hu, a többié a nyugat.hu.)
Török András
zó megkapja a szkennelt állományt (és természetesen visszakapja az eredeti képeket), de TM bármikor bevállal egy sértődést.
45