Simplicissimus tárcái a Budapest Könyvből P. 453-472, PARK KIADÓ 2012
Mándy Iván sétája – ez a címe Reismann János (1905–1976), a kivételes műveltségű, kalandos és szörnyű fordulatokban bővelkedő életű fotográfus képének. Élt Berlinben és Párizsban, Moszkvában, részt vett a francia ellenállásban, később a Rajkperben életfogytiglanra ítélték. Ezt a szelíd és derűs utcai jelenetet 1969-ben kapta el. Az akkor a környéken lakó, csak kevesek előtt ismert novellista és meseregényíró napi sétáját rója a Víg utcában, ahol valaha a kuplerájok voltak. Vajon a fodrászok mégis felismerik? Vagy csak a csodabogarat mosolyogják meg?
Simplicissimus szerint a világ Leginkább Pesten, egyre hosszabban kifejtve, de a bőbeszédűségen talán még éppen innen.
Mit tesz egy kis aranyozás? Szent István király fia, Szent Imre trónörökös, testőrparancsnok a magyar történelem nagy, beváltatlan ígérete volt. Gellért püspök neveltje mindössze 24 éves korában vadászbaleset áldozata lett 1031. szeptember 2-án. Ennek ellenére apjával együtt őt is szentté avatták. A fiatal szentet Kisfaludy Strobl Zsigmond mintázta meg, 235 cm-es méretben, igen illúziókeltő módon, ún. contraposto pózban. A lovagi ruhás (harisnyát és kis szoknyácskát viselő) herceg bal lábára nehezedik, koronás fejét szendén és áhítatosan lehajtva jobbra tekint. Kezében virág. Balra tőle parasztlány, cserkész, diák. Jobbra díszruhás lány liliommal, szívét felajánló, térdelő leány, imádkozó levente. A helytörténet azt is feljegyezte, hogy Szent Imre herceg modellje Kemény Iván dr. volt, az ajándékozó pedig Croy-Dülmen Izabella főhercegasszony. A koronát és a herceg kezében tartott virágot még a tér komplett feltúrása előtt bőségesen újraaranyozták, és ez, meg kell mondani, valóságos csodát tett. Az addig szinte észrevehetetlen szobrot kiemeli, szinte lebegteti a tér felett. Afféle transzcendens élmény a pokolian forgalmas téren. Persze csak a gyalogosoknak.
Két név siratása A Hideg Burkoló néhány szép évet élt meg a XIII. Csanády és Kresz Géza utca sarkán. Virtigli szendvicsbolt volt, a vásárló válogatta össze a szendvicsébe valókat. Minden idők legszellemesebb boltneve? Angolra is le volt fordítva a cégtáblán. Nem fogják kitalálni, hogyan: Lord Sandwich. Még az évszámok is szerepeltek alatta, nehogy összetévesszék a cím előbbi és utóbbi birtokosaival: 1718–1792. Nem sokkal élte túl az új évszázad elejét. Helyén egy Vén Cigány nevű vendéglő nyílt, amely nemigen tudott lábra kapni. A Feketéző csak futó epizód volt a pesti vendéglátóhelyek zajos és gyorsan változó színterén; egy presszóba ojtott ebédelőhely, amely az V. kerületi Kristóf téren működött kb. 2005 és 2007 között. Ötven év alattiak talán nem is értik, mit jelent a feketézés, mármint a kávézáson kívül. A második világháború utáni koalíciós években keletkezett kifejezés: illegális kereskedés, „túlzott haszonszerzés” érdekében. Rokon szavak
454
Simplicissimus szerint a világ
a nepper és az üzér. Burget Lajos kitűnő Retró szótára (2008) szerint cigarettapapír, petróleum, krumplicukor, cukor, dohány, csokoládé, arany, ablaküveg, só voltak a fő árucikkek, csempész- vagy lopott forrásokból. A Feketéző helyén 2011-ben már a harmadik új hely nyílt.
Habkönnyû találós kérdés egy térrel kapcsolatban, nyár elején, szerda reggel 1 allegorikus ábrázolás, eladó telefonközpont ormán, a hírvivés nehézségeiről a telefon feltalálása előtt 1 kedvezőtlen testalkatú sikeres iskolaigazgató, tempója sietős 1 fürdőbe igyekvő kéjnő, kiérdemesült, ismeretlen megélhetésű 1 ujjával irányt mutató szobor, hitszónok, magyarul hitvitázó, jezsuita bíboros, 1958 óta 3 Trabant: egy parkol, kettő forgalomban, váratlan sűrűség 1 nehezen járó, sebes beszédű, ősz hajú helytörténész asszony cekkerrel, nem kalandvágyból 1 tizenkét osztályos iskola, verhetetlen 2 kigyúrt, tetovált férfiember vastag aranylánccal, egyik romának tűnő 1 lassan elhaladó rendőrautó, Skoda Octavia típusú 1 katolikus templom, 1798 óta, kéttornyú, sárga, kimagasló Száz-egynéhány balkáni gerle, mind jól táplált és szemlátomást boldog Névadója történetíró, csanádi püspök, miniszter. Csak 1951 óta A rendszerváltáskor maradhatott, helyesen Hol lehetünk? Megfejtés a 490. oldalon
Danaidák A Belváros egy meghitt kis terén, a Deák téri rút metrófeljáró és a Városháza északnyugati fala között 1933 óta áll egy díszkút, rajta bronz szoborcsoport, a címe Danaidák (Sidló Ferenc műve). Ha az embernek egyszer megakad rajta a szeme, nem ereszti, ahányszor erre téved, mindig új és új részletet fedez fel rajta. Mint ismeretes, a történet Danalosz király 50 lányáról szól, akik megölték saját férjeiket, mert édestestvéreik voltak, ezért büntetésük az lett, hogy feneketlen hordóban kell hordozniuk a felejtés vizét. (Akkor őket is a király nemzette?! Százat?) Itt mindenesetre csak kettőt láthatunk, két szomorú, összehajoló, mutatós fiatalasszonyt. Bájos ötlet, Danaidák egy díszkúton, mintha örökké ők hordanák ide a vizet… A szobrász nyilván olvasta Babits híres, azonos című versét, amely igen szépen adja vissza a töltögetés monotóniáját, bravúrosan demonstrálva a magyar nyelv alkalmasságát mindenféle antik metrumra. Így kezdődik:
Simplicissimus szerint a világ
455
„Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelo sok között, hol asphodelos meg se moccan, / gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos / ágyban, mélyen alszik, nem beszél.” (Ha valaki lusta azonnal felpattanni, és odamenni, még fél tucat fotót találhat ezen a nagyszerű honlapon: www.budapest-photo.hu /Danaidak%20kutja.htm.)
Téli reggel, menetrend szerint A Déli pályaudvar ügyeletese megnyomja a bűvös gombot: megszólal a sohasem fakuló szignál, és végigszánkázik a Martinovics-hegy kopott betonszegletein. A kaposvári vonat, bár hírét a hangszóróból nem hallani, „kijár”. Két, nyugdíj felé araszoló öreglegény a fitneszklubjuktól kőhajításnyira beszorul egy kukásautó mögé – kellett nekik kocsival jönni. Egy rövidre nyírt hajú szakember kerekes kukát vonszol fel egy erzsébetvárosi bérház magasföldszintjére. Nyaka körül kapukulcsgyűjtemény csörömpöl. Egy egész kerületé? A szerelmes természetű pici asszony, hivatásos világjobbító, „intézeti” kutyáját indul futtatni. Macskája még az igazak álmát alussza. A programozó lakótelepi otthonában, a hetekkel ezelőtti beállításnak precízen engedelmeskedve pontosan 4.57-kor bekapcsol a sose hallott márkájú (iPhone-nal nem működő) hifitorony. A válófélben lévő tanárnő takarékos, finom mozdulatokkal felfelé kezdi húzni a húszkilós faredőnyt, éppen csak annyi zajt csapva, hogy felébressze gátfutásban jeleskedő leányát. Amikor még a férje is itt lakott, ő húzta fel, felzavarva az egész utcát. A mozgékony, fiatalos nagypapa kilencedik, utolsó kísérletébe fog: újra megpróbálja beindítani az Újlipótváros egyik utolsó, négyütemű Trabantját. Ezenközben a város legádázabb teleit idéző szél fütyül komisz kitartással. Semmi dallam, csak egyhangú, kitartott magasság. Ma reggel nemigen érdemes felkelni. A hangokért bizonyosan nem.
Két Reagan-szobor, egy népharag Pesten Nagyon régen volt már, amikor 1897-ben II. Vilmos azt jegyezte meg Ferenc Józsefnek, hogy Budapest szép város, csak kevés benne a köztéri szobor… Ma a kevés jó köztéri szobor a probléma, de ezek száma eggyel gyarapodott, amikor Ronald Reagannek köztéri szobrot állított a Fővárosi Önkormányzat a Városliget egy eldugott sarkában. Veres Gábor szobrászművész alkotása hagyományos bronzportré. A szoborállítás nem kerülte el a 2004-ben elhunyt egykori színész, szakszervezeti vezető és elnök pályájához kritikusan viszonyuló budapestiek törpe, de aktív
456
Simplicissimus szerint a világ
kisebbségét. A szoborra az avatás után kevéssel stenciles véleményt fújtak. A „Mister Kapitalismus” német-angol kifejezés nem szorul magyarázatra, az „In Cash We Trust” („a készpénzben a bizodalmunk”) már inkább, mert hiszen a fejlettebb kapitalizmus kerüli a készpénzt, inkább a számlapénzt favorizálja… Nyilván a dollárérmék elmaradhatatlan szövegének („In God We Trust”) a parafrázisa. A gonosz birodalmát megdöntő elnök születésének centenáriumán 2011-ben, néhány héttel az után, hogy Roosevelt elnök nevét levedlette a város, egy másik, már teljes alakos bronzszobrot is kapott a volt elnök, egy sokkal nagyobb presztízsű helyen, a Szabadság térnek a Vécsey utca torkolata felé eső pontján. Laza testtartásban éppen az amerikai követség felé indul. Előtte a földön teljes elnöki szignója. Közel hozzá megbújik egy érintőképernyős elem – minden, amit valaha tudni akartunk a 40. elnökről, de túl elfogódottak voltunk ahhoz, hogy megkérdezzük. Angolul és magyarul is. Népharag, a felállítás óta – e ponton, a nyomdába adásig – nem mutatkozott.
Élmény a Széna téren, este Simplicissimus egy őszi este a Széna téren a Pest felé tartó villamos megállójában álldogált, amikor az eset történt. Mellette egy jól öltözött, ballonkabátos fiatalember egy óriási bagettszendvicset majszolt, egy zacskóból egyre kijjebb tolva az újabb és újabb részeket. Ekkor a Mammut II bevásárlóközponttól, az átmenetileg elapadó autófolyamok közötti rést kihasználva átvágott egy húsz év alatti fiatal hölgy, akire ugyancsak a jól öltözött jelző illik, csak egészen más regiszterben. Bakancs, színes harisnya, égővörös haj, bőrruha, testékszerek minden mennyiségben. Egyenesen odalépett fiatalemberünkhöz, és kedves, de határozott hangon azt mondta: „Szia! Nem adsz egy harit?!” Adott. Közben megjött a villamos. Ők nem szálltak föl.
A meleg Budapest, télen, este A postatiszt rápillant apjától örökölt órájára: még tizenöt hosszú perc zárásig. A tudós egy ütvefúróval a kezében habozik: nincs-e itt a fürdőszobafalban vasbeton pillér? A leggonoszabb toll tulajdonosa egy internetes színházi lapot böngész: mit képzelnek ezek? Az orvos a Budapestről készült flickr.com képeket lapozgatja a képernyőn: nem tud napirendre térni e gazdagság fölött. A színész még egy adag festéket ken az arcára: ma este meg kell kétszereznie a korát.
Simplicissimus szerint a világ
457
A minisztériumi főember összeüti a vacsorát undok kamasz lányának. Pedig annyira igyekszik. Az északi autógyár kifinomult vezérképviselője visszaül a tavalyi Booker-díjas regényhez. A zenetanár hab nélküli sört önt egy másodlagos tisztaságú pohárba munkásnegyedbeli lakásában. Még fel kell hívnia vidékre utazott anyját. Fél füllel mindannyian izgatottan lesik a telefont. Fontosabbnál fontosabb hívásokat várnak. Ma sikerült elhajolniuk a várost elöntő karácsonyi fény- és áruáradat elől. „26-os kapucsengő”, mondja egyikük a Lehár-dallammal csöngő telefonba.
Koszorús költô, tavasszal Simplicissimus hátulról látta meg az alacsony, kalapos költőt az aluljáró luxusújságosánál. Két napilapot vett: egy mérsékelten baloldalit és egy igen jobboldalit. Öt perc múlva már a metrókocsiban futottak össze, szemtől szembe. – Láttalak az újságosnál. Milyen lapokat vesz egy digitális halhatatlan? – Mindenfélét… – felelte kitérően. – Mindennap kiolvasom az összes fontos napilapot. Abban a pillanatban magától felpattant a rozzant diplomatatáska zárja, s minden kiborult a latyakos műanyag padlóra. Legfelül éppen a jobboldali újság. Ketten szedegették össze az újságokat, az összegyűrt reklámszatyrokat, a többi holmit, a metrókocsi utasainak diszkréten kárörvendő pillantásai közepette. – Ha ennyi újságot olvasol, biztos olvastad, hogy felemelik a minimálbért. Emiatt a „halhatatlanok” havi járandósága is emelkedik valamelyest. Olvasta, örül neki, bár sokan irigykednek rá. „Ahelyett, hogy jó műveket írnának…” – Errefelé laksz? – erőltette a beszélgetést Simplicissimus, bár rémlett neki, hogy a költő Budán lakik. – Nem. Fodrászhoz megyek. Ötven éve ugyanaz az ember nyír. Közepesen elegáns fodrászüzlet, puritán, kétszeresen Kossuth-díjas költőfejedelmek számára? – Hol szállsz le? Merre van az üzlet? – Rákospalotára megyek, háromhavonta egyszer, a fodrászom lakására. Nagyon beteg. De én – most már – nem hagyom el. Nem én. És a 20. század egyik legnagyobb költője a Deák térnél valóban leszállt.
458
Simplicissimus szerint a világ
Három ember, aki hiányzik a mai Pestrôl Na, nem a nagyon régi Pestről, amikor még hordárok álldogáltak a Kristóf tér sarkán. Őt és társait, a vízhordót, a lámpagyújtogatót vagy a kucsébert Porzó kollégánál tessék keresni. Simplicissimus közülük már csak a jegesre és a drótostótra emlékszik kisgyerekkorából. Akiket, illetve amint majd a folytatásból látható, amiket hiányol, részben „intézmények” voltak, váltakozó személyzettel. Az Astoriánál, az egykori Pannonia Szálloda kollégiumi menzává alacsonyult földszinti traktusának jobb szélén valamikor a hatvanas évek elején egy nyugati típusú grillcsirkés nyílt. Simplicissimus és még nála is kövérkésebb iskolatársa, Agnellus ide jártak „kenyerezni”. Az őket kiszolgáló elegáns, fehér ruhás dáma húsz fillérért belemártott egy-egy vastag szelet kenyeret a lecsöpögött, sűrű csirkezsírba, és felitatott azzal együtt némi bőrkét és lehullott húsdarabot… Nem volt ennél mennyeibb csemege. És a nyugati világ borzongatóan kellemes lehelete az ember tarkóján! A másik intézmény az ember hajtotta automata volt a Blaha Lujza téri aluljáróban. 2 forintot kellett bedobni, és akkor ki lehetett venni egy szabadon választott bécsis zsömlét (bár majdnem mindegyikben ugyanaz volt). A masina el-elromlott, akkor dörömbölni kellett egy ajtón, egy idő után kidugta a fejét egy kelletlen személy, és azt tudakolta, mi a baj. Végül általában hitt a fiatal reklamálóknak, alapos műszaki szemle nélkül is. És kidugott egy zsömlét emberi erővel. A harmadik személy valóban ember volt, semmi más, mégis intézmény. 1989-ben még ott üldögélt a Jégbüfénél egy széken a kedves, meghatározhatatlan korú világtalan hölgy, akinél a környékbeliek nemcsak lottót vettek, de üzeneteket, apró csomagokat is hagytak egymásnak…
Lovakrul A szigeten, egy vasárnap reggel két gyönyörű lótompor haladt előttem. Én kocogtam, ők poroszkáltak, le kellett hagyni őket, sajnos. Milyen barna, milyen nemes, milyen hatalmas állat a (barna) ló. Micsoda küzdelmet folytatott a magyar szobrászat Pesten és Budán, hogy mindezt az érzést felkeltse bennünk. Nem is hiába. A Királyi Vár előtt ott a „zentai győző” termetes feneke alatti példány: éppen visszahőköl. Erei kidagadnak – még órákig bírja. Ott vannak a Hősök tere-csoportozat legkevésbé ismert paripái: az őrjöngőek és a boldogan lépkedők a „Háború” illetve a „Béke” alakzatban. Milyenek lehetnek szemtől szembe? A Parlamentnél ott a jól ismert fejedelem ágaskodó lova. Dús farka nélkül ugyan mire menne? Ott a szakértő szemeknek kitett csodakanca, a kőbányai versenypálya előtt. Ez a semmi állat nyert ötvennégyszer?
Simplicissimus szerint a világ
459
A Várban ott áll Hadik András, a „leghuszárabb huszár” szobra, aranylón csillogó sárgaréz ló-herékkel. Ezek célirányos érintése sokszorosan bevált villanykari szigorlat reggelén. És ott a három büszke mén, akik egyetlen kocsit – trigát – húznak egyre a Kúriából lett múzeum tetején. És ott áll délcegen Görgey újraöntött alakja. Ötnegyed életnagyságban, hajadonfőtt üli meg lovát a mindössze harmincegy éves fővezér. A ló leszegi fejét, feltartja fülét: megfeszítetten figyel. És ott van a legújabb, legkevésbé életteli állat, amely 2001 óta álldogál a Sziklakápolna előtt. Szent István lova, takaróval beborítva, mellette a csenevészre sikerült fiatal király, akinek esze, a kezében szorongatott templommodell szerint, állandóan az egyházszervezésen jár. Szerencsére (kő- és bronz-) lóban nincs hiány…
Egy bevándorló, aki otthon érzi magát Simplicissimusnak már majdnem két évtizede feltűnt egy nem magyar illetőségű férfi, aki pénzváltással foglalatoskodott, és arab nyelven veszekedett társaival az Aranykéz utca és a Régiposta utca sarkán. Akkoriban még szűkében voltunk a kemény valutának, sok ilyen „intézmény” működött a Belvárosban – az illető egy cseppet sem rítt ki közülük. Simplicissimus már akkor is feltételezte, hogy a harsány külsőségek mögött talán egy becsületes, adót buzgón fizető polgár rejtőzik. Az úr, aki lassan betöltötte a negyvenet is, megtestesedett, egy idő után mobiltelefonja lett, és egyre többet telefonált, többnyire arabul, de mindig egy talpalatnyi helyen járkált fel-alá. Időközben az Aranykéz utcában pénzváltó helyiség nyílt – talán ő nyitotta? Amikor néhány éve a jóképű, sikeres nyomozót azzal készítették ki, hogy filléres ajándékot fogadott el egy pénzváltótól, ez a férfi jelent meg lelki szemei előtt – nem ismert más eleven pénzváltót. Amikor egyszer a Régiposta utcai szusibár nyitása csúszott néhány percet, Simplicissimusnak volt ideje körülnézni a sarkon. Egy Buchwald-szék tűnt fel neki, amelyre egyáltalán nem emlékezett. Talán a Dunakorzóról hurcolták ide. És kitalálta már a nyájas Olvasó, hogy kisvártatva ki huppant a székbe? Mr. Ismerős, bizony. Szemét érdeklődve hordozta körül. És hamarosan két látogató kereste fel. Egy nála fiatalabb és mutatósabb, nagyon szőke hölgy és egy tízegynéhány éves leánygyermek – gesztusaikból nyilvánvaló volt, hogy a saját családja. Röviden megtanácskoztak valamit, átadott nekik valamit (pénzt új cipőre, füzetcsomagra?), a hölgyek szedelőzködtek. Annál is inkább, mert megcsörrent a telefon. Az az igazság, hogy a leskelődő Simplicissimus mobiljával lopva lekaphatta volna az egész családot, vagy legalább a férfit. Végül is addig tépelődött (meg is szusizott közben), amíg csak a széket tudta lekapni. Jobb is így. Az biztosan nem veszi zokon. Tanulság? Talán a szék? A beilleszkedés? Budapest lebírhatatlan vonz ereje? A korlátlan lehetőségek?
460
Simplicissimus szerint a világ
Asszociációs gyakorlat egy nagyon hideg téli napon, avagy szolidaritás nélkül nem elég jó fejnek lenni Simplicissimus nagy barátja a tréfás elnevezéseknek. A minap is nagyon megörült, amikor a Károly körúton megpillantotta a Főbe-járat Music Pub elnevezést. Nem lehet ma könnyű nevet adni egy-egy új klubnak! Lehurrogta magát az önkéntelen megjegyzéséért, hogy még jobb lenne a Phoebe Járat – mert elismerte, úgy nagyon kevesen értenék meg, miről van szó. És abban a szempillantásban – talán a hideg miatt – egy remekbe szabott felirat jelent meg lelki szemei előtt, Budapesten kétségkívül a legszebb e nemben: „Főbejárat”. Az egykori Népszállón található, a XIII. Dózsa György út 152. alatt. (Az, hogy szép, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól is olvasható.) Budapest nagymérvű fejlődése közvetlenül 1900 előtt és után megnövekedett adóbevételekkel is járt, amely lehetővé tette, hogy aktívabb nyomorenyhítő politikát folytassanak. Sokan belátták, hogy angol mintára szükség van olyan épületekre, mint amilyen ez a nagy, sárga ház, eredeti nevén Népszálló. 1912. február 17-én nyitotta meg dr. Bárczy István polgármester. Olyan dolgozó férfiak szállásául szolgált, akik többre vágytak, mint egy városi ágybérlet, de egy teljes szobáéra nem futotta nekik. Ebben az épületben összesen 417 szobácska volt, amelyek fala nem ért a mennyezetig. A bérlőknek minden áldott nap jegyet kellett váltaniuk, a helyiségeket este 7 és reggel 8 óra között használhatták. A városi tanácsban nagy vita alakult ki, hogy valóban szükség volt-e a terv szerint megvalósítandó mindenféle „luxusra”, például hogy vécék vannak minden (!) szinten (nem csak a földszinten, ahogy Angliában). Felrótták, hogy legalább 500 ágy kellett volna ide, hogy hosszú távon önfenntartó legyen az intézmény. „Világraszóló reklámpalota”, „külföldieknek szóló mutatványosbódé” – kritizálták az ellenfelek. Igaz, minthogy még telt ház esetén is folyamatosan veszteséges volt, a többi négy tervezett szálló sohasem épült meg.
Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás utódai Simplicissimus szeret azzal kérkedni, hogy csak az 1800 előtti zenék hozzák lázba, csak ezek képesek boldoggá tenni őt. A minap azonban a Nagy Budapest Törzsasztal levelezőlistáján körbeutazott egy Budapesmód című fájl, amit óvatlanul meghallgatott – és halálos rés keletkezett a védőpajzsán. Az Akkezdet Phiai (www.akkezdet.com) Kottazűr című dupla albumáról származik. Kosztolányi, Heltai, Cseh Tamás versei nyújtották a város ennyire meghitt, láttató és bennfentes érzetét. A látlelet olyan�nyira kritikus, hogy a szeretet éppen csak felsejlik, nagyon mélyről. Az együttes (inkább formáció – így szokták mondani?) két tagra épül, bizonyos Saïd és bizonyos Újonc a két rapper (vagy inkább slammer?),
Simplicissimus szerint a világ
461
ők alkalmanként vendégeket hívnak. Második, új, dupla albumuk a mainstream kultúrafogyasztókat is elérte. De hát mi is a számok műfaja? Talán slam, zenei effektekkel? Hogy mi az a slam? „Kortárs urbánus verselés; kiút a rapből; nyelvújító mozgalom; Nyugat-majmolás; no budget, bázis demokratikus, alulról építkező megszólalási lehetőség névtelen költőknek; egy rakás amatőr; creation space; előremutató kísérlet; a pesti kabaréhagyomány természetes folytatása a harmadik évezredben; nem is slam, hanem spoken word; az utca hangja, a kor hangja…” – az Urban Heroes slamfesztivál honlapja szerint. Csodás, sötét, vicces Budapestportré, az irodalom, a kortárs zene és a nemzedéki lázadás keresztútjáról. Nem hiányozhat egyetlen komoly Budapest-rajongó polcáról vagy iPodjáról sem, 19 és 99 közöttieknek ajánlható, különösen azoknak, akik szeretnek mindent tudni, de az élet sűrűjébe se nem kívánkoznak, se el nem jutnak.
Gúnynevet tessék A Gerbeaud-tömbről már említettük, hogy miért hívták Snejderfírekknek (lásd ott: Schneider Viereck) – talán ez volt az első, általánosan elterjedt becenév. Kevésbé ismert 19. századi név volt a Fogpiszkáló, így nevezték el a Millenniumi emlékmű elődje, a Gloriette zászlórúdját (ma a Széchenyihegyen). A millenniumi oszlop tetején álló Gábriel arkangyalnak két gúnyneve is volt: Rézangyal, illetve Cserebogár. Az Andrássy út 60.-nak nyilaskeresztes központ korában Zöldház volt a titokban használt csúfneve, a nyilasok zöld inge, illetve a „zöld házikó”, azaz az utcai vécé után. A késő Kádár-kor egyik emblematikus épületének Spenótház volt a neve, ez volt a valahai rendőrkapitányság helyén acélgolyókra épített, akkor Roosevelt, ma Széchenyi téri irodaház. A hallatlanul rossz térkihasználású, technológiai hibáktól (is) szenvedő Vörösmarty téri Zeneművészet Házát a népnyelv Elizélt Palotaként emlegette. A helyén ma álló épületet dicsérte a szaksajtó, szeretik az emberek, újabban Tyúkketrec lett a neve – de még nem terjedt el széles körben. A Városliget szélén álló, már említett ING irodaépület elterjedt gúnyneve: Dülöngélő Ház. Van aztán egy bennfentes gúnynév, inkább becenév, amely egy nagyon híres New York-i épületre, a Broadway és az Ötödik Sugárút sarkán álló, 87 méter magas Flatiron épületre utal. Emez is hegyes szögű, de kicsi, egy külső negyedben van, de a miénk: a budapesti Vasalóház (Bálint Imre és társai, 2000, XIII. Lőportár utca 24.). Vasalóháznak nevezik azt a Bauhaus stílusú házat is, amely a Pozsonyi út és Wahrmann Mór köz sarkán áll, ahol a közelmúltban nyílt meg a Sarki Fűszeres nevű különleges élelmiszerbolt. És itt van a legfájdalmasabb építészeti merénylet, a Nemzeti Színház, amelynek megítélése érdekes módon alig követi a politikai megosztottságot: nagyon kevés embernek tetszik. Beceneve a legutóbbi ideig nem volt, de 2009 tavaszán Torma Tamás építészkritikus egy nagy napilapban számba vette a millenniumi negyed állapotát – és mindjárt két gúnynevet is
462
Simplicissimus szerint a világ
Simplicissimus szerint a világ
463
a z én
városom Závada Péter, alias Újonc, magyar slammer és költő Budapesmód Budapest füstös nappalim, ahova talpig fáradtan érek haza aznap is, ha éppen otthon maradtam.
Budapest izzadt, sós ing csak úgy belehányva Európa shopping papírzacskójába.
Budapest a dús szád. A Duna a mosolyod, ha fürdéskor a duschbad épp az ajkadon csorog.
Pánik és malteregó. Kis szájszéli komplexus. Egy kifosztott Tesco polcán hagyott konzervhús.
Budapest az önmarcang, a hídvám és a sarc. Egy elmemélyi néma hang. Egy arc nélküli arc.
Pest: erkélyen disznót vágni. Lakótelep, terasz, kiskád. Hogy tavasszal a Kosztolányin virágzanak a rasszisták
Ha szélesebb lenne, lehetne gyúrópad. Rajta tricepszezne egész Európa.
Pest a füst, az alkohol, adatok a vérben. Pest, hogy feszt italozol akkor is, ha épp nem.
Budapest az éjszaka: egy lehordott zsúrnadrág. Épp hogy egy kissé szakadt. Épp hogy túl nagy rád.
Pest, hogy késni megszokol, Pest, hogy nem is méred. Pest egy lusta metronóm nyelvén az eltérésed.
Tömény szoknyaköltemény. Klasszikus, de kortárs. A konformizmus kosztümén Pest a mélydekoltázs.
Pest egy kimustrált szokol porlasztotta éter. Szemcsés hanghullámokon megszakadó vétel.
Budapest borsósüket fal mi befogja fülét: Féli megértésüket. Pest rossz hallókészülék.
Pest, hogy az ív inspirál, ha körhintál a rím, a stíl. Pest egy tele írt spirál lapon a rotringlispil.
Pest: gyors lakóházak, lerakat és outlet, az elme alagsorában egy kiadó ötlet.
A szókötés, a kézimunka, egy kényszerből felvett póz, hogy egyre csak magunkra, hogyha öltünk nyelvet.
Pest a lakáskultúra, s hogy realestate kívánok. Pest a jólét kontúrja: dívák és díványok.
Pest az etvasz és a kunszt, hogy mersz még bravúrozni. Pest, hogy végül megtanulsz bilincsben azsúrozni.
Város túl a városon. Ahol várom, ott van. Pest egy távoli rokon épp látogatóban.
Budapest egy gruppen, mi egyszer tán elszinglisül. De most tág, s ez így gutten: dugjuk dajcsul s inglisül.
Talán én is Pest vagyok… Pest a pestiségem. Pest, hogy rég Pesten lakok, s nem lettem pesti mégsem.
Elégia és pátosz. Pest hogy már csak körben… hajón belül lapátolsz egy felmosóvödörben.
Egy rag, mi rossz helyen csüng. Egy képző, miből jel lett. Pest, hogy elbeszédülünk folyton egymás mellett.
Hogy a halált vállalom. Pest: kő az epében. Szép, gömbölyű fájdalom az ország közepében.
© Akkezdet Phiai, 2010 Zenével: www.youtube.com/watch?v=2Oox6csC9cw
464
Simplicissimus szerint a világ
idéz. Nem világos, hogy a saját leleményei-e, avagy az utcán hajolt le értük: Balkáni Vasaló, illetve Vesekő a Sárban. Tamás Gáspár Miklós az ÉS-ben azt írta róla: épp olyan, mint egy „napon felejtett marcipántorta”.
Graffiti, új módon A graffiti polgárpukkasztó merénylet a magántulajdon ellen egyfelől, kéretlen beavatkozás az ártatlan városlakók életébe másfelől. Hiszen otromba és feltűnő, valamint (tisztelet az alig fellelhető kivételnek) csúnya és unalmas. A tag (ejtsd: teg) nevű válfaja egyesek szerint fájin dolog, művészet a javából. Meg hogy mit lehetne tenni ellene. Svédországban például a király szólalt fel ellene… Ám Simplicissimus egy új, minden eddiginél alattomosabb válfajra bukkant. Kedvenc közlekedési eszközén, a kisföldalattin vett észre először egy vandál módon összekaristolt ablakot. Szétnézett, döbbenten konstatálta, hogy abban a kocsiban minden ablak olyan. Az üveg, mint ismeretes, igen kemény. Megkarcolni csak nála keményebb anyag, például az üvegvágóban használt gyémánt képes. Egy elkeseredett üvegesinas rémtettével állunk szemben? De ez mind semmi. Amikor felfedezésétől elszomorodva Simplicissimus hazafelé baktatott a Dunával párhuzamos, árnyas úton, egyszer csak azt vette észre, hogy minden egyes kirakat meg van karcolva. Feltűnően, a közepén. Azóta mindenfelé figyel, és sok-sok elegáns bolt kirakatával ez a helyzet. Szociológiai szempontból ez a jelenség a graffitizés, az autók megkarcolása és a klasszikus géprombolás hármas keresztútján helyezkedik el. Tápláló ereje az osztályharc, a péniszirigység és a rossz kormányzás miatti jogos felháborodás. Eszköze az üvegvágó, amely manapság már nem csak kevesek számára elérhető eszköz… Vagy a gyémántgyűrű, ami talán viszont kevesebbeknek. Pszichológiai hatása a közvetlen kárvallottakra igen érdekes. Kevés erőfeszítéssel nagy, de nem elviselhetetlen kárt okoztak boltok százainak… Ameddig a klasszikus graffiti eltüntetésére azonnal erőfeszítéseket tesznek, ezt tétlenül, elkeseredetten tűrik. Van, aki talán észre sem veszi, aki igen, az elszörnyed az üvegcsere költségeitől. Különben is, mi van, ha újból megkarcolják? Egy személy lehet, vagy egy banda? Magyar jelenség vagy nemzetközi divat? Mit lehetne tenni ellene? Felszólalás a parlamentben? Éjjel-nappali biztonsági őr? Kamera? Az üvegvágót, gyémántgyűrűt vásárlók hatósági nyilvántartása? Vagy nincs mit tenni? Hozzá kell ezt is írni a szabadság árának járulékos költségeihez? Ne már…
Simplicissimus szerint a világ
465
Az Ecseritôl a Lipótvárosig, egy formás gondolati ív, vécéügyben Hol volt, hol nem volt, valamikor a 20. század legutolsó évtizedének elején új, fiatal kisvállalkozók vették bérbe a Nagykőrösi Úti Használtcikk Piac (a bejárat fölött is megörökített félhivatalos nevén: Ecseri) nyilvános vécéjét… S amíg gyűjtögették a forrásokat a régóta esedékes gyökeres műszaki felújításhoz, haladéktalan, egyben költséghatékony lelki áttörést próbáltak elérni közönségük körében. Ehhez, nagyon helyesen, a humorral átitatott ismeretterjesztést hívták segítségül. Ilyen feliratok jelentek meg nagy méretben, a kijáratnál, Simplicissimus emlékei szerint csak a távozók számára látható módon: „Használt árut vissza nem veszünk!” és más hasonló, vicces dolgok. De a legérdekesebb, és még ennél is elgondolkodtatóbb dolgot némileg igazságtalan és osztálytól nem független módon csak a férfivizeldék angolul jól tudó látogatói élvezhették. A kátránnyal már nem, de fehér csempével még nem burkolt, kopott, meszelt falra egy újságkivágás volt felerősítve, amely a vizeléshez feltétlenül szükséges időnél kissé hosszabban marasztalt minden érdeklődő connaisseurt – nem számítva azon látogatókat, akik kíváncsiságukat mindenkor elébe helyezték testi igényeiknek, és szisztematikusan körbejárták a piacot minden alkalommal, és ide csak a vége felé jutottak el. Az újságcikk valamelyik nagy szanitercég termékskálájának megújításáról számolt be, miszerint mostantól választható módon olyan fehér porcelán piszoárkagylót is lehet rendelni, amelynek anyagába beégetnek egy parányi légyábrát. A cikkíró (és az érintett vállalat marketingrészlege) egy száz évnél is régebbi vadnyugati hagyományt nevezett meg ötletgazdának. Szerintük ugyanis valaha majdnem minden ilyen (tisztaságával nemigen dicsekedő, húzzuk meg a szó értelmét bármilyen tágra is) ivó mellékhelyiségében a személyzet bedobott a kagylóba egy réz ötcentest. Mert felismerték a közös érdeket. A férfivendég már csak olyan, hogy nem bírja megállni, hogy önkéntelenül is részt ne vegyen egy célzóversenyben, s ha italközi állapotában eredménye nem is lesz olimpiai szintű, de legalább a kagyló iránya megfelelt a várakozásoknak. Így aztán az ötcentes jótékony hatást gyakorolt a takarítási erőfeszítésekre. Az érme kihalászására csak a legritkább esetben kellett számítani… Felmerül, hogy nem lehetett volna ugyanezt az eredményt elérni egycentessel is, de az az érme valószínűleg túl kicsiny lett volna a célra… Nos, ezt a hagyományt újította fel a vécécsésze és porcelángyár, amikor új termékét a piacra dobta. Elsősorban repülőtereknek ajánlotta a terméket, részletes számításokat mellékelt hozzá, hogy évente mennyi takarítószert lehet megspórolni, ha ezt veszik. Mindez remekül megírt kis cikkben volt olvasható, talán az International Herald Tribune és a bérlők jóvoltából. Simplicissimus gondolatai, miközben a sliccét gombolgatta, már messzire jártak, próbálta a dolgot analógiás módon kiterjeszteni, hátha ez is előbbre viszi szeretett Budapestjének sorsát. Mindez onnét jutott eszembe, hogy valamelyik belvárosi étteremben egy rovarra bukkantam, mégpedig a megfelelő helyen. Elképesztő versengés folyik az új vendéglátóhelyek között, és ez nem csak a konyhákra
466
Simplicissimus szerint a világ
és az étlapokra terjed ki… Miközben ezt írom, telhetetlen módon az is átsuhant az agyamon, vajon mi lehetett kitéve a női szekcióban?
Az oldalmagasítás forradalma, avagy az új generációnak már mindent szabad? Simplicissimus a minap felkereste ősidőktől kedves salátabárját, a valaha tréfásnak számító, ma már patinás nevű Falafel Falodát. A kilencvenes évek elején nyílt, abszolút piacvezetőként, a small is beautiful jegyében, a pesti Broadway egészségmániás kisebbségére építve. Valaha a kínálatot kizárólag a falafelgolyó és a hozzá választható saláta uralta, néhány, idényhez igazodó turmixszal kiegészítve. Jól megfigyelhető volt az „eladói piac” szocializmusból megmaradt csökevénye: megilletődött, lábujjhegyen tolakodó és egymást kerülgető vevők és kérésre készséges tulajdonosok és alkalmazottak. És meg kell mondani, hogy éveken át a hübrisztől sem volt mentes a menedzsment. A pult felett egyszer csak megjelent egy bántó táblácska, a következő szöveggel: „Kedves vendégek! Kérjük, hogy a tálak töltésekor se zöldségből, se gombócból ne készítsenek oldalmagasítót. Az ár csak normál módon megtöltött tálra vonatkozik, nem pedig extra púpos adagra. A falafelesek.” A tábla akkoriban szemlátomást csak Simplicissimust tartotta kordában, ő egyáltalán nem mert púpozni. Hanem a többi galád vendég nemcsak hogy púpozott, de az oldalmagasítást is kedvvel űzte. Nyilvánvaló volt, hogy egyeseknek éppen e táblától támadt kedve a dolgot kipróbálni. Sőt azon is túl, rendületlenül töltöttek, amikor már tudvalevően lehull az étel. Csakhogy az ő tálcájukra hullott! Hogy erre fel, önvédelemből, miért nem emelték inkább az árakat? Hát ez az. Egyfolytában emelték. De az megint csak nem extra púpos adagra vonatkozott… Ez a kis terézvárosi örökmozgó azóta is egyfolytában működik, igaz, a valahai 300 Ft már csak emlék. És van egy apró bosszantó momentum, amit közel húsz év sikeres működés után sem sikerült orvosolni. A személyzet nem figyeli, hogy kifogyott-e az intézmény fő terméke, a falafelgolyóbis. Két, egymástól távol lévő edényből lehet szedegetni, de persze hamar kifogy. Na mármost, akkor kellene újat hozni, amikor az egyikből kifogy, így egy másfajta, azaz termelési örökmozgót lehetne létrehozni, ám valamilyen (optimalizálási?, költséghatékonysági?) okból általában kivárják, hogy mindkét tálkából kifogyjon a falafel. És még olyankor sem mindig maguk veszik észre, hanem „szólni kell”. Ilyenkor kecses csengettyűhang szólal meg a pultnál, és egykettőre előkerül a frissen sütött, ropogós áru. Simplicissimus a minap már hűlt helyét sem találta az oldalmagasítót kárhoztató táblácskának, és – talán ezzel a ténnyel áttételesen, de összefüggő okból – döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek elszemtelenedtek… Már nemcsak a falafel kifogyását észrevételezik, hanem gyakorlatilag bárminek a pótlását haladéktalanul kérik… „Tudna hozni egy kis sült répát/padlizsánt/csicseriborsót?” És hoznak nekik. Simplicissimus
Simplicissimus szerint a világ
467
ennek láttán-hallatán felhagyott régi politikájával, már nem érezte úgy, hogy az oldalmagasító polgártársak helyett neki kell azzal kompenzálnia, hogy hanyagul nem is tölti színültig a tálkáját („nekem ennyi is elég!”), hanem jól megpakolta. Sőt egy kicsit meg is tömködte. De közben azért riadtan jártatta körbe a szemét. Talán nem vették észre.
Három + egy mûalkotás a metró területén A legrégebbi műalkotás 1984 óta Szász Endre porcelánra festett lapkákból összerótt, azóta tönkrement pannója a Dózsa György úti állomás névadójáról, amely az amúgy is vitatott életmű leggyengébb darabjai közé tartozik. Aztán ott van a Lisszabon városától ajándékba kapott hatalmas, tiritarka csempekollekció a Deák téri állomás 3-as metró megállójánál. A csempéken egy-egy betű, ezek portugál és magyar hírességek nevét adják ki. A múltkor Camoës és Ady nevét silabizáltam ki. De kell ott lennie sokkal több névnek is. A portugál szakosokon kívül ez se tetszik senkinek… 2005-ben aztán a Kossuth téri metróállomás modernizálását az koronázta meg, hogy oda került Oláh Mátyás László Teiresziász című alkotása, vak ember bottal és egy vakvezető kutya, bronzból. Egy interjúból azt lehetett megtudni, hogy a szobrász egy labradort keresett modellnek, s a tenyésztő, akit ajánlottak, véletlenül a BKV egyik vezető beosztású munkatársa volt. Amikor elkészült a mű, akkor a verseny teljes mellőzésével meg is vették… Szó se róla, érdekes kortárs mű, kicsit alaposabb szemrevételezéssel rájöhet a néző, hogy a férfi nadrágban, meztelen felsőtesttel ül. Kinyújtott kezével valaha csak érintette, de nem fogta a (nyilván fehérnek képzelendő) botot. Amelyet az avatás után igen hamar elloptak. Egyszer pótolták, de aztán ismét eltűnt. Így aztán végképp érthetetlenné vált a mű. És valami magyarázat is kellene: a kalandos és hosszú életű, sokat foglalkoztatott vak jós ma már enyhén szólva nem része az általános műveltségnek.
Simplicissimus megint lelkesedik, Complicatus sem kontráz, sôt (Budapest új regénye – versben) Hiába ismerünk egy-egy oldalhajót: a katedrális az más. Nem egyperces novellák sora, hanem igazi regény igazi versben, de a verselés könnyen árad, annyira, hogy az olvasó nemegyszer meg is feledkezik róla. A verse lés célja talán csak a tömör fogalmazás, a fegyelmezett szókimondás lehetővé tétele. Térey János Protokollja „veretes laza” nyelven van írva, pont olyan nyelven, ahogy egy ilyen mai történetet el lehet mondani. A cselek mény is ellentétekre épül: a főszereplő, Mátrai Ágoston minisztériumi tisztviselő, de nem ám akárhol, hanem éppen a Külügyben. A protokollosztály vezetője – az utca embere azt hiszi, hogy ez érdekes munka, Mátrai
468
Simplicissimus szerint a világ
viszont már őrülten unja. Jóképű, negyvenes, nőfaló, magányos farkas sok baráttal, Budapest minden finomságának nagy ismerője. Az első fejezetekben a nőügyek dominálnak, később a hangsúly a hivatali intrikákra, egy fontos munkaügyre helyeződik át. Közben nagyszerű városportrék: Jeruzsálem, New York, Brüsszel, de mind egy hatalmas Budapest-körképbe ágyazva. Mátrai urbánus lélek, aki imádja a természetet, apja a Füvészkert igazgatója volt, talán innét. Térey leírásaiból Arany János-i természetközelség árad, mindez persze végtelenül mai nyelven. Mátrainak egyszer egy jóakaró kolléga azt mondja: „Viaskodik tebenned szüntelen / A rend embere és a szenvedélyé…” Azaz a polgár és a bohém. Egyik fejezetben ez kerekedik felül, a másikban az. Aztán feltűnik egy közönséges halandó nőstény, Fruzsina, a parlamenti gyorsíró: a mindennapi, távlatos, boldog élet ígérete, és egy idő után ez kelti az alapvető kíváncsiságot: ebből mi lesz? Nos, jelentem: a feszültség a legutolsó oldalig kitart. Lenyűgöző olvasmány a Protokoll, alighanem a nem versolvasó magyarok számára is. Mert csak kicsit elemelt a valóság: csupa ismerős helyszín és figura. Skultéti külügyminiszter, Verocska, a nyugdíjas színésznő anya a Balzac utcából, Donner, a sebészorvos (az Asztalizene című darab néhány szereplője is feltűnik!), aztán az Elnök kínos kalandja a komáromi hídon… A Protokoll ambíciója nem kevesebb, mint Aranyé a Toldi idején. Nem kizárt, hogy ilyen maradandó is lesz! Az ember őszintén sajnálja, hogy véget ér a könyv. De talán lesz Toldi estéje is! (Bár az nem sikerült olyan jól.)
A vakok Budapestje: a szoftver és a hardver Budapest nem barátságos fogyatékkal élő lakóival. Ha az ép lakosság viszolygását perverz módon sorrendbe szeretnénk rakni, akkor talán vak polgártársaink járnak a legrosszabbul. Talán mert őket büntetlenül lehet mustrálgatni… „Itt se vagyunk…”, „majd valaki más segít neki”, gondolja sok ember, aki találkozik velük az utcán. Legkevésbé talán a Down-kórosokkal vagyunk elutasítóak. Mert ők barátságosak, nem félnek az épektől. Olykor meg is szólítják az idegeneket. Ráadásul ritkán vannak egyedül. Kísérőik rendszerint lehajtott fejjel, szégyenkezve vezetik gyermeküket, testvérüket, barátjukat az utcán. De sokuk antennája magas fokozatra állítva pásztázza az ellenséges külvilágot. De mit tesz Budapest a fogyatékosaiért? Az államra hárítja a felelősséget. Van két nagyszerű civil intézmény, az Ability Park a Dessewffy utcában és a Láthatatlan kiállítás a Népligetben. 2011-ben voltak budapesti iskolai osztályok, amelyek egy pályázat keretében egész éves projekteket hajtottak végre egy-egy fogyatékos osztállyal. Keverednek velük, szokják őket, alázatot tanulnak tőlük. Ez a szoftver rész. A hardver rész az épület, az intézményrendszer – tagadhatatlanul szűkös. Amiért ezt itt megemlítjük, az egy vakoknak szánt Mátyástemplom- és Halászbástya-bronzplasztika a Szentháromság téren.
Simplicissimus szerint a világ
469
A flickr.com fotómegosztó site-on egy Volkova nevű fotográfus töltötte fel a képet 2010-ben. Aztán eltűnt a portálról. A plasztikán látni, hogy a tárgyat sokan használják – minden csúcs fénylik, mint az arany. Elsősorban persze nem a vakok, akik ritkán járnak erre, hanem az ép gyerekek, akik nem tudják megállni, hogy ne fogdossák. A műtárgy (Farkas Ádám szobrászművész alkotása) a Budavári Rotary Klub ajándéka. Egyik tagjuk Aachenban látott hasonlót. Azóta már a Földtani Intézet falára is felhelyeztek egy hasonló művet (amely az épület oldalának díszítését mutatja be), és a Vigadó téren egy másikat, amely a túlpartot teszi kitapinthatóvá. 2011-ben a rotarysták belevágtak a Parlament bronzmodelljéhez szükséges anyagi források előteremtésébe.
Egy fokozatosan magára találó utca A Paulay Ede utca csendes, eldugott kis utca. Valaha Szerecsen, sőt Két Szerecsen utcának nevezték. Manapság két szomszédja, a nekiiramodott Andrássy út és a keleti bazár jellegű Király utca elszívja előle az életerőt. Ide alig jut fény, vásárlóerő, ingatlanbefektetés. Vagy mégis? A 7-es számú házban a Vakvarjú étterem (leánykori nevén Vista) 2009-ben nem a madárról, hanem a kenyérlángos népies nevéről kapta az új nevét. Vajon folytatódik a ház kivásárlása egy különleges szálloda kialakításához? A 31. szám alatti egyemeletes házon az Első Pécsi Bőrgyár kőbe vésett, szépséges feliratát a ház belsejének nevezetes lakója, a radikális eklektikus építész hámozta ki. A tetőtéri kertet körbevevő műterme és otthona nagy karácsony utáni közösségi partik helyszíne. Vajon hány ilyen hely lehet még, és lehetne-e egy olyan eseményt szervezni, amikor ezeket be lehetne járni? Az utca másik oldalán, a 12.-ben (bizony a számozás ilyen egyenetlen) az utca felé kidőlő, különlegesen klimatizált banképület, az egykori Andrássy úti holland biztosítószékház nyúlványa. Ez az épület nagyrészt kihalt, a földszintjén a világhíres magyar számítástechnikai kisvállalkozás bérel néhány irodát. Középtájon ünnepi pillanat: a sokszor átépített Parisiana mulató, ma Új Színház. Csaknem pontosan átellenben a balsorsú, régóta üres, neoreneszánsz Drechsler-palota hátsó fertálya állt. Továbbsétálva jobbra egy szép reményű, szinte teljesen üres telek várja az új építési boomot. De a földszintek többnyire kihaltak. Valaha itt volt a bőrnagykereskedések zöme. Mintha egy világbirodalmat láttak volna el innét bőrrel, aztán a birodalom (vagy a kellő mennyiségű bőr?) odalett. Az álmos, lepukkant utca és az élettel teli város között a lélektani határt egy bolt jelenti. A 2010-ben nyílt, valószínűtlenül tágas és széles választékú bolt neve „Sugar!” – Los Angeles-i léptékű cukorkabolt, ultrafehér belsőben tiritarka cukorkák tonnaszámra. A Nagymezőn túl már egy más, robbanásszerűen fejlődő világ kezdődik. Emblematikus épülete az 55. számú ház, ennek hátsó nyúlványa
470
Simplicissimus szerint a világ
a Loffice: a Zeneakadémia egykori hangjegynyomdája átalakítva dögös, New York-i stílusú irodaházzá, a földszinten órára bérelhető közös irodákkal. A név a loft és az office szavak házasítása. Zöld ház, fűtés a földbe vájt csövek révén. Ablakai a konzikertre néznek. Az utcai fronton a méltán kedvelt Café Zsivágó működik. Errefelé nyílik (?) a Párisi Nagy Áruház, a Divatcsarnok egyelőre elhagyatott hátsó traktusa. És itt működik az egyik legszellemesebb nevű butik, az oroszos-párizsias csengésű Vasseva cég. A zseniális gyakran pofonegyszerű: Vass + Éva = Vasseva. És el is jutottunk az utca végére, a 60. számú házhoz, földszintjén a Menza étterem, alagsorában a P60 művészeti galéria, nevében a házszám. (Ne tessék összetéveszteni a Trabant-előd P70-es kisautóval.) Pénz hiányában csak időszakosan tart nyitva. A független képzőművészeti szcéna legendás műhelye, az ArtPool működteti. Hát ezt csak mindenki ismeri, nem? A Liszt Ferenc tér 10.-ben található – mi is emlegettük már.
a z én
Kosztolányi Dezső, Szabadkán született budapesti költő, író, hírlapíró (1885–1936)
városom
Láttunk egy feldöntött utcai telefonfülkét. A társaskocsi lódult neki, az döntötte föl, s olyan volt, mint egy agyongázolt állat. A telefonhuzalok úgy lógtak ki belőle, mint a belek, a készülék úgy hevert ott, szétzúzva, mint holmi koponya, s a széttört üvegek, elhajlott vasak a csontokat juttatták eszünkbe. Sokan haladtak el mellette önkéntelen sóhajjal, és sokan mondták: szegény. (…) Láttunk a téli alkonyatban falusi leányokat és legényeket táncolni a sétatéren. Farsang van, s ők daloltak, táncoltak. Kitűnően mulattak. Nem kellett nekik se kivilágított terem, se zenekar, se táncrend. A jelenvolt leányok névsorában bizonyára nem akadt se Pipi, se Médi, se Buci, se Baba. Julinak, Márinak, Zsuzsinak és Bözsinek hívták őket. (1936. január 28., kedd)
Hommage à Kosztolányi Láttunk egy hosszú hajú, mosolygós biciklis amazont, ferde cipzáros dzsekiben, állig begombolkozva. Mintha maga tervezte ruhában járna. Tényleg ő tervezte, éppen a tizedik interjúra sietett. Láttunk egy sminket bőségesen alkalmazó, jómódúnak tűnő hölgyet, aki az eladó rosszalló pillantásától övezve salátaadagját addig púpozta, amíg a darabok már lehullottak a tálcára. Akkor is folytatta a munkát. Az is jár neki.
Simplicissimus szerint a világ
471
Láttunk fekete ruhás koldusasszonyt, a földig görnyedve. Aligha tud már a munkanap végén kiegyenesedni. A környék esküszik rá, hogy egyedül dolgozik, nem kell leadnia keresete nagy részét. Láttuk az utcaseprők menetét hajnalban, kétkerekű, hagyományos kocsikkal. Egyikük sem lecsúszott egzisztencia – egész életükben ezt csinálták. Vajon miért mondják a budapestiek, hogy piszkos a város? Amikor a külföldiek szinte sohasem? Láttunk egy új, tágas villamosmegállót, végre, a Művészetek Palotá jánál. Az Oktogonnál is kellene. Vagy úgy kellene a járatokat beállítani, hogy sohase érkezzen kocsi egyszerre mindkét irányból? Ha sokat ritkítanak, a helyzet magától megoldódik, nem? Láttunk egy konzervatóriumba igyekvő boldog cigány fiatalt, hegedűtokkal a hóna alatt, operaáriát dúdolt. Ma nem lesz nehéz dolga, nem lesz matekóra. Nem mintha a zenebolond polihisztor tanárától félni kellene. Láttunk egy kétéltű autóbuszt, dugig lelkes turistákkal. Még a nagy csobbanás előtt voltak. Már megtudták, hogy ilyen busz csak Máltán és Belfastban közlekedik. Láttunk egy újjávarázsolt szépséges hidat, amelyen máris megjelentek az első graffitik. Most kellene közbelépni. Hídvédő egyletet gründolni. Hogy én? Miért mindig pont én? Láttunk biciklit, villannyal hajtottat, amint épp elment az első villanyoszlop mellett. Amiből a villanyautókat lehet tölteni. Majd. Láttunk sok boldogtalan embert, akik hiába is próbálták érzéseiket palástolni. Archaikus még mindig ez a város – alig fejlődik. Érzéspalástolás tekintetében. Láttunk egy síkideg gazdag asszonyt márkás papírtasakokkal – megint elfelejtette, hol hagyta a „második, női kocsit”. Még nem rögzült benne, hogy le kell fényképeznie a helyet. Láttunk fél évszázados állványzatot, melynek ácsolói közül már senki sem él. Láttunk erősített hangon kántáló, messzi földről jött hittérítőket. Mitől olyan biztosak benne, hogy kell a városnak az új hit? Láttunk gördeszkásokat, iskolaidő alatt. Még ma be szeretnék tanulni a jútyúbon látott figurát. Az igazolást maguk gyártják. Láttunk koldust, aki az állította, ő Columbo hadnagy fia. Tényleg hasonlított rá. Láttunk alig őszülő idős férfit, aki a hadaró beszédű, nagy társadalomtudósra emlékeztetett. Tetszenek tudni, aki kitalálta a „proletárreneszánsz” kifejezést. Igen, igen, aki tévéelnök is volt, persze. Láttunk számtalan sebet az aszfalton – nyugdíjba küldött telefonfülkék hűlt helyét. Elgázolta őket a technikai fejlődés. Törvényben engedélyezték lebontásukat. Láttunk ikerpárt tologató, meghízott szexbombát, aki irigyen méregette gyerektelen vetélytársait. Várjatok csak, hamarosan kés alá fekszem. Akkor bámuljatok.
472
Simplicissimus szerint a világ
Láttunk fél tucat pórázt szorongató, főiskolásnak tűnő bérsétáltatót. Könnyebb kenyér, mint a pincérség vagy a fotómodellkedés. Láttunk korcsolyázni igyekvő csitricsapatot. Nem hívták őket Julinak, Márinak, Zsuzsinak és Bözsinek. Nevük Hugi, Colos, Manci, Pisze. A papírok szerint Kíra, Csenge, Hanga, Dzseni. (2012. február 21., kedd)
Két pesti, ha összehajol Két pesti beszélget egy utcasarkon. A sarok széles sugárúton helyezkedik el, a másik utca jóval rövidebb. Van benne kutyanyakörvbolt és antikvárium, zongorabolt és dizájner ruhaszalon. Először az egyik úr beszél. Ötvenen kicsit túl jár, csokornyakkendős. Bár ez most nem látszik, mert a kávéházban komótosan felvette a felöltőjét. El is magyarázta, hogy imádott apja szokásai között egyetlenegyet nem állhatott: az utcán vette fel a télikabátját, menet közben. Mire ide értek, a másik úr, árnyalatnyival fiatalabbnak tűnik, bár nem az, olyan, akit tévedésből néha fiatalembernek szólítanak idősebb hölgyek, hagyományos nyakkendős (rajta se látszik, a drapp ballonkabát miatt), elmondta, hogy az ő apja szokásai közül azt bírta a legkevésbé, hogy túl hamar, borotválkozás előtt hívott reggel taxit. S mikor érzése szerint a taxinak meg kellett már jönnie, így szólt hozzá: „Szaladj le, fiam, és mondd meg a sofőrnek, hogy mindjárt jövök.” Kocsival vagy? – kérdi hirtelen az idősebb. Nem, most nincs kocsim, de nem is hiányzik. Én nagyon irigylem V-t (közös barátjuk). Nincs kocsija és nincs mobiltelefonja. Nem is tud vezetni. Hát igen… – mondja a fiatalabb, holott sajnál mindenkit, aki nem tud vezetni. De ezt már nem fejti ki. Még nála is jobban irigylem H-t, a filmrendezőt. Neki nincs autója, nincs mobiltelefonja, és nincs órája sem. Hogyhogy? Érzi az időt? Egyszerűen tudja. Búcsúzkodnak. Szétválnak. Külön-külön hümmögnek még egy kicsit. Tanulság alig valami.
A Font Antikvárium neve három különböző dolgot is jelent: régi magyar súlyegység, angol pénznem és egy adott betűtípus teljes készlete. Mit akarhatunk még egy bolt nevétől? Az üzlet az Andrássy út 56. alatt található, az Oktogon és a Terror Háza között. A Tünet Együttes jegyeit is árulják, az érdekes árukapcsolás oka – mint sejthető – nem a meggazdagodásba vetett hit, hanem családi kapcsolat… Egy májusi reggelen Simplicissimus arra járt, és lekapta, ahogy a lehúzott rácsokon keresztül a nap egy barátságos könyvkupacra sütött.