actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Acta De DEKossuth Kossuth Acta Acta DE Kossuth
A Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumának iskolaújsága
Irodalmi különszám, 2013.06.13.
Tartalom 2. oldal: Előszó 3-18. oldal: Válogatás iskolánk kreatív íróinak munkáiból 19-58. oldal: Válogatás az Acta állandó szerzőinek munkáiból 58. oldal: Alkotóink 59. oldal: Impresszum
A könyvtárban elérhető nyomtatott formában is!
.
1
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Invocatio
M
inden 2012 augusztusának egy délelőttjén kezdődött, amikor néhány kossuthos diák a könyvtár olvasótermének egy félreeső asztalát ülte körül. Ott és akkor született meg az Acta. Maga az elhatározás sokkal inkább volt spontán, mint tervszerű, nem valamilyen hangzatos szólam alapján cselekedtünk, egyszerűen csak szerettünk volna egy újságot, ami a miénk, kossuthosoké. Azóta eltelt egy tanév, és minden hónap végére sikerült elkészítenünk egy számot az iskola életéről. Lassan kialakultak az állandó rovatok, egyre színesebb képet, egyre szélesebb perspektívát tudtunk nyújtani magunkról magunknak. Mindig nagy mennyiségű, a kossuthos diákok, tanárok által írott irodalmi anyag állt rendelkezésünkre, melyet általában az újság hátsó lapjain közöltünk. Novellákat, verseket, rövid regényrészleteket, és egy teljes drámát. Úgy gondolom, a kultúra a legnagyobb érték, melyet megoszthatunk embertársainkkal. Az alkotó szándék, saját gondolataink igényes megfogalmazása pedig nem az iskola szellemiségének egy része, hanem a lelke a teljességnek. Íme, most itt egy válogatás az egész éves munkánkból. Minden elismerésem az alkotóknak, mert mertek önállóan gondolkodni, és köszönet az olvasóknak, hogy nyitottak voltak minderre. Időt szántak az értékekre egy olyan gyorsan változó világban, ahol sajnos, nem mindig és nem minden rétegben divat ezt megtenni.
Cultura Nostra Simon Bálint, irodalmi szerkesztő 2
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Válogatás iskolánk kreatív íróinak munkáiból Életképek "Az élet olyan, mint a hajótörés. De soha ne felejtsünk el énekelni a mentőcsónakban." (Voltaire)
Ferenczi Fruzsina: A kutyák/I. Félve szökik be a nappali fény, kereteket kap a valóság. Apró üvegszilánkok esnek ki belőle, némelyiken megtörik a látszat, mások sikítva adják át a valót. Némelyek egymásra gurulnak, mások éberen alszanak, álmukkal némán őrzik társuk lélegzetét. Hallani a messzibe üvöltő kutyákat. Múlthéten történt, de soha nem is volt, nem tudom, miért hisz nekem mindenki. Ő állt, én ott se voltam, a kerítésnek dőlve élvezte a hideg reggeli párát, élvezte az érdesen vinnyogó hangjukat. Igazán örült, hogy rossz nekik,
3
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
örült, hogy sírnak a bezárt állatok, pár percig állt csak hangtalan, nézte azt, amelyik harapott, azután le is köpte. Egészen át, szépen a kerítésen. Cigarettára gyújtott. Láttam, hogy még remegett, vérzett a keze mikor megjött; ő szitkokkal kötözött, én meséket szőttem rá magamban.
Kanalas Dominika: Laura és Micó – A francba! Az Isten verje meg! – Anyu, ne beszélj csúnyán! - rángatta a kis Laura anyu pulcsiját. – Anyu, Micó fázik. – Tudom, törpe, ülj le valahol, és hagyj békén! Laura átbotladozott a szobán, s lehuppant a kanapéra, a mackót pedig az ölébe húzta. Már megszokta anyu durva hangját, véreres szemét, furcsa, bizonytalan járását. Ez is a betegsége része. A kicsi lány már nem is emlékezett, mióta volt beteg a mamája, úgy tűnt, mintha örökké tartana a kór. Pedig a nő mindennap lelkiismeretesen megitta az orvosságot, bármily keserű volt is. Laura tudta, hogy a gyógyszernek nagyon rossz az íze. – Anyuci, mit iszol? Megkóstolhatom? – faggatózott Laura, még háromévesen. A mama megengedte, egy kevés piros folyadékot töltött a kislány Micimackós poharába. Ő kíváncsian kortyolt bele. Jaj, de borzalmas volt! Laura öklendezett tőle. – Ez szörnyű, rettenetes, iszonyú!
4
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Anyu nagyon kacagott, Laura sértődötten nézte, majdnem sírva fakadt. A könnyes szempár láttán a beteg csak még jobban nevetett. A kislány értetlen képpel szipogott. Néhány nap múlva már vigyorogva mesélte az oviban. Akkor már neki is nagyon viccesnek tűnt a történet. De amikor anyu meghallotta mivel szórakoztatja a csoportot... Laura megrázkódott az emléktől. Hát igen, a mama betegsége nem volt mindig olyan mókás: például nem szabadott róla beszélni. A kislány hamar megtanulta, hogy az otthoni dolgok nem tartoznak sem az óvó nénire, sem a többiekre a csoportban, de még Noémire sem, pedig ő anyu nővére. Egyedül Micó hallhatta és láthatta ezeket a dolgokat, ő volt Laura egyetlen kis barátja. Még apu ajándékozta
a kicsinek
a
második
születésnapjára.
Laura
csak
homályosan emlékezett a papára, de rengeteg kép bújt meg a szekrényekben. – A franc egye meg ezt az átokverte... Laura megrezzenve tért vissza az apró szoba félhomályába. Anyu még mindig a kályha előtt térdelt, de továbbra sem égett a tűz. Lepillantott a medvére: kis, fekete gombszemei vigasztalóan néztek vissza rá. A kislány vacogott. – Anyu, Micó fázik - mondta Laura halkan. – Jó, és mit csináljak vele? – kiabálta anyu. Laura nagyot ugrott a kanapén, s az arca elé kapta Micót. Anyu mérges volt, ilyenkor Laura mindig félt, mert ha anyu haragudott, az ...-t jelentett. De most csak beszélt magában, időnként nagyokat kortyolt az orvosságos üvegből. A kislány rettegve figyelte, ahogy tovább küzd, hogy meleget szerezzen, folyamatosan szitkozódik, közben pedig folyamatosan tölti magába a borzasztó italt.
5
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Úgy tűnt, nem bántja őt. Azért Laura elosont mögötte, halkan kinyitotta a szekrényt, s levett egy képet. Az apu volt rajta. Laura becsukta maga mögött az ajtót, lefeküdt a poros, dohszagú kabátok közé, s feje mellé tette a fotót. Altatót dúdolt Micónak.
Kovács Dóra: Szép dolog a szerelem – Anya, anya, anya! Nézd mit kaptam Zsoltitól! – rohantam anyához a kezemben lévő ajándékkal. – Mutasd csak kincsem. Hiszen ez csak pár szál gyom! Ennek örülsz? – kérdezte,
és
ledobta
a
virágcsokrot.
Ruhácskámban
leültem
a
homokozóba, nem érdekelt, hogy koszos lesz, és az ajándékom után kaptam. Anya tönkretette az ajándékomat... A homokban heverő virágokról eszembe jutott Zsolti arca. A szép barna szeme és a barna haja. A pisze orra és a mosolya. Reggel annyira vicces volt, amikor a vajas kenyérrel összekente az arcát. Kata meg annyira kacagott rajta, hogy magára borította a kakaót. Utána meg csak folyton sírt, és csak akkor hagyta abba, amikor Zsolti megölelte. Na persze, Zsolti engem meg nem is ölelt meg reggel. De egyszer, amikor otthon hagytam Plútót, kölcsönadta a plüssbékáját, hogy legyen kivel aludnom délben. Azóta tudom, hogy szeretem. És most, hogy Katát ölelgette, nagyon rosszul éreztem magam. De aztán a sarkamra álltam és megmondtam neki. – Csak ölelgesd tovább és végeztünk! – Olyan felnőttesen mondtam. Pont úgy cselekedtem, mint anyu. – Fanni, a te pöttyös ruhád szebb, mint Katáé, és sokkal szebb a hosszú hajad és a barna szemed is. Tudod, neked odaadtam Brekit, ami az
6
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
jelenti, hogy... – ő teljesen máshogy viselkedett, mint ahogy vártam. Apa mást mondott anyának, amikor vitatkoztak. – Hogy? Mit jelent? – kérdeztem tágra nyílt szemmel, majd közelebb léptem. – Hát hogy szeretlek – suttogta és elpirult. Mosolyogva megszorítottam a szoknyám szélét és én is elpirultam. – Fanni, csukd be a szemed és hozok valamit – mondta és elfutott. A kezemet a szemem elé tettem, közben előre-hátra hintáztam. A sarkamtól végiggördültem a lábujjamig, majd vissza. Oda, vissza. Előre, hátra... Talán pár perc volt az egész, de végtelennek tűnő ideig vártam. És ő visszajött. – Boldog mai napot! – mosolygott és kezembe adta a virágokat, én meg mosolyogva megpusziltam. És azóta tudom, hogy szép dolog a szerelem.
Daróczi Gréta: Csalódás Becsukta maga mögött az ajtót, és bement a csöpp, kis szobába. Táskáját letette az asztal mellé, majd elsétált a szoba sarkában levő szekrényig. Töltött magának egy könnyű italt. Azután komótosan leült. Asztala rendezetlen volt, akárcsak a gondolatai. Rég szerette volna őket rendezni, de sosem sikerült. Hosszú és fárasztó napon volt túl, ahogy általában. Felnézett a falra, ahol bekeretezve lógtak élete dicső pillanatainak bizonyítékai. Érettségi, diploma, oklevelek, fényképek híres-neves emberekkel. Büszke volt ezekre. Keményen dolgozott minden egyes bekeretezett okiratért. Amikor pályát választott, munkáját nem így képzelte el. Teljesen másképp… Mindvégig az a cél lebegett a szeme előtt, hogy másokon segítsen. Az egészet a jobb élet reményében vállalta. Ehhez képest csalódott.
7
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Reggel bemegy a magas, fehérre meszelt épületbe, ahol már minden kollégája ismeri. Elhalad a hosszú folyosón. Végignézve az ott ülő emberek arcán, elmegy a kedve mindentől. Próbálja nem sokáig nézni a várakozókat. De néha nem megy. Olykor muszáj megnyugtatnia őket. Egy félénk mosolyt ereszt meg feléjük, de semmire nem megy vele. Az arcok változatlanul rémültek. Lépteit sietősre veszi, és bemegy a folyosó végén lévő terembe. Alig öt perc múlva már nyílik az ajtó. Egy kislány jön be. Óvodás lehet, alacsony, vézna alkatú, szőke copfokkal és egy plüssmackóval. Ránézésre azt mondaná az ember, hogy jókedvű, életvidám gyermek, de a terembe lépve ennek nyoma vész. A kislány arcán a gyűlölet jelei mutatkoznak. Homlokát összeráncolja, karját keresztezi maga előtt, és szigorú tekintettel mered maga elé. Az orvos odalép, és kedvesen bemutatkozik. De a lány nem viszonozza. Helyette kinyújtja a nyelvét, majd odaszalad az édesanyjához, aki mögötte lép be az ajtón. Szorosan a lábába fúrja a fejét, és nem mozdul. – Menj be szépen, nem kell félned semmitől – bíztatja gyermekét az édesanya. A doktor erőt vesz magán, és még egyszer óvatosan odalép a kislányhoz. Próbálja becsalogatni a terembe, de a gyerek hajthatatlan. Duzzog, majd toporzékol, nem akar beljebb menni. Végül az anya feladja a harcot, és bocsánatot kérve, zavartan távoznak. Az orvos tekintete a semmiből visszatéved az okiratokra. Szomorú nap volt. Sok ilyen volt már. Túl sok. De ő nem ezt szerette volna. Félelmet kelteni, gyűlöletet szítani? Ugyan mi okból? Ő csak segíteni akart. Ő csak fogorvos akart lenni.
Ferenczi Fruzsina: A kutyák/II. Egész nap az aput vártam. Eleinte még érdekes is volt a nyári ház, papírrepülőt dobáltam a gramofonba és megszámoltam a hangyákat is.
8
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Apa monda, hogy gramofonnak hívják, meg hogy csak egy bő órára kell elmennie, mert messze vannak a telepen a kutyák, és éhesek is már. Értsem meg, most nem vihet és viselkedjek úgy, mint egy férfi, mint a Marci, mikor bevallotta, hogy eltörte Panniéknál a szószos edényt. Odakönyököltem az ablakpárkányra, mert elég jó idő volt már, de nagyon büdösek voltak a sárga virágok. Akkor láttam meg az aput. Jött, keresztül a réten, de oda sem intett nekem. Bevágta az ajtót, és feltépte a felső fiókot a konyhában. Dübörgés, ütés, suhogás, koppanás. Vérzik a keze. Csúnya szavakat használt, hangosan beszélt, mondott valamit a kutyákról is, és én bebújtam a hatalmas tölcsér mögé. Apa vérzik, apa fél. Megharapta a kutya. Zombi lesz, mint abban az esti filmben, amit anya nem engedett nézni a Sárával sem. Átváltozik. Éjjel járni fogja az erdőket, mint a farkasemberek, megeszi a barátaimat, és vonyít a teliholdnál. Vagy meghal. Úristen, apa meg fog halni. Apa meg fog halni. Bőgtem. Felkapott, nevetett, letörölte a könnyeimet. Azt mondta, hogy csak itatom az egereket, hisz csak ő sérült meg. Meg hogy nem is vagyok nagy. Rosszul esett. Aztán elmondott mindent, és én hallgattam. Odahúzott és megmutatta a sebet. Nagy harc volt. Apa nyert, apa visszaterelte Zeuszt az kennelbe. Még egy jó erőset is rúgott bele. Így ni. Majd megtanulja, hol a helye az a dög. El kell menni holnap a kórházba, vagy a kerületi orvoshoz, akinek valahol ott van a neve meg a száma a fali kulcstartóban, a bejárat mellett. Fú, apa nagyon bátor volt. A jövő héten mindent, de mindent elmesélek az anyunak.
Tomkó Alexandra: Válás Miért történik ez velem? Valószínűleg sokan kérdezik ezt maguktól ebben a helyzetben. Mégis mit lehet ilyenkor tenni?
9
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Egy hónappal ezelőtt még minden rendben volt. Akkor kezdődtek el a veszekedések. Ági előtt próbáltam fenntartani a látszatot, hogy semmi gond nincs. Mikor egyedül maradtam, nem bírtam tovább. Sírva fakadtam. Eddig nem voltak problémáink, most viszont egymás társaságában sem vagyunk képesek megmaradni úgy, hogy ne kiabálás, ordítozás lenne a vége. Egy este, mikor hazajött, azzal vádolt, hogy elkényeztetem a lányunkat. Nem tudom, hogyan kell gyereket nevelni, mert túl fiatal vagyok hozzá. Fogalmam sem volt, ezt honnan veszi, és eddig miért nem szólt, ha valamit rosszul csinálok? Két héttel ez után az eset után vásárlás közben megláttam őt. Egy nő volt vele, akit nem ismertem. Először oda akartam menni hozzájuk, de nem tettem, mert a következő pillanatban valami olyat láttam, amit reméltem, sosem fogok. Még nem voltam biztos a dolgomban, így nem lett volna helyes gyanúsítgatni.
Még
néhány
napig
figyeltem
a
viselkedését,
és
megbizonyosodtam arról, hogy igaz, amit láttam. Eleinte azt mondta, csak képzelődöm, nincs semmi baj, csak sokat dolgozik, és fáradt. – Fogalmam sincs, hogy most mi lesz. – De mégis mit akarsz csinálni? – Nem maradt más megoldás, csak a válás.
Dankó Tímea: Ház az út végén Köd van. Az eső is szemerkél. Zuhogni még nem mer. Emma nem szereti az esőt, sem a hideg, borongós napokat. Sem az őszt, a korai sötétedést. Fél a sötétben. Lefekvés előtt mindig megkérte Anyát, hogy nézzen be az ágy alá, de most már kihúzható ágyuk van, így nem férnek el alatta a szörnyek.
10
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Legfeljebb néhány porcica. De tőlük nem fél, sőt! A múltkor kegyetlenül közéjük fújt, csak úgy röpködtek a levegőben. – Anya, vegyél fel! – kérte, s a nő a karjaiba vette, Emma pedig a hajába fúrta az arcát. Barackillata volt, amiről a kislánynak rögtön az a barackfa jutott eszébe, amit tavaly ültetett Mamával, de még mindig nem termett egyetlen gyümölcsöt sem. „Odébb van még az!” – mondta Mama, akárhányszor ő rákérdezett. „Majd ha pár évvel öregebb leszel.” Nem értette, mi az, hogy öreg, de úgy emlékezett, hogy a Dédire szokták ezt mondani. Ő tényleg nagyon idős volt, idén nyáron töltötte a nyolcvanötöt. Most is, mint minden hétvégén, mikor Mamáéknál jártak, elmentek őt meglátogatni. Irénke néni – mert így hívták – az erdőtől nem messze, egy keskeny utcában lakott. Hogy mi volt az utca neve, azt nem tudta, de nem is volt fontos. A sziénabarna, málló vakolatú ház az út legvégén állt. Becsengettek. Semmi. Majd egy panaszos, nyikorgó hang hallatszott, ahogy kinyílt az ajtó. Mama sétált ki rajta, ő vigyázott ilyenkor Dédire. Odabent a szokásos látvány fogadta őket: az idős nő a félhomályos, vizeletszagú szoba közepén ült, egy különös székben. „Ez arra jó, hogy amikor mosdóba szeretne menni, nem kell felállnia” – magyarázta egyszer Anya. – Emmácska, gyere és puszild meg a Dédit! – szólt Mama. A kislány végignézett az öregasszony csupasz fejbőrét borító kendőn, az aszott arcban megbúvó hályogos szemen, az orrfacsaró bűztől terjengő ruhán és szégyenlősen Anya háta mögé bújt. Nem maradtak sokáig, de Emma számára nyomasztóan hosszú volt minden egyes perc, a sötét, levegőtlen szobában. Hamarosan huzigálni is kezdte Anya ruháját, hogy menjenek haza, de egy figyelmeztető pillantás elég volt, hogy abbahagyja.
11
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
– Nem is szereted Dédi mamát! – nézett Mama elkeseredetten az unokájára, mikor kiléptek a kapun. – De igen! – válaszolt dacosan a kislány. – Nem igaz, még puszit sem adtál neki! Na megállj, majd ha te leszel olyan öreg, mint Ő… Akkor mi lesz? Ő is olyan csúnya és büdös lesz és etetni kell majd, mint a kisbabákat, meg olyan fura székbe ültetni? És nem fog tudni beszélni sem? De hát akkor mit fog csinálni egész nap? És vajon tőle is félni fognak a gyerekek? És a saját dédunokái sem fogják majd szeretni? Pedig ő szereti, csak… De hátha nem is lesz olyan öreg soha… Az eső meg csak zuhogott és zuhogott.
Dankó Tímea: A vén Hézag út A fű csiklandozta a talpát, ahogy átszelte a tücsköktől zengő rétet. Napfénytől vöröslő haját arcába fújta a szél, és egyre sebesebb ütemben suhantak el mellette az aranyló búzamezők. Ő azonban csak a távolban kirajzolódó alakra koncentrált. – Bálint, várj meg! – kiáltott utána és a férfi hátrafordult. A két szempár találkozott és néma üzenetet váltottak: „Maradj itt” – könyörögte a sötétzöld. „Tudod, hogy nem lehet” – válaszolta kétségbeesetten a fekete. „Félek.” „Ne félj! Visszajövök.” „Hazudsz…” – és a smaragdzöld szemek megteltek könnyel. Egy ölelés. Egy hosszú, fájdalmas csók. Leszegett fej, sietős, távolodó léptek. Akkor látták egymást utoljára. Pár hét múlva egy sötét boríték érkezett a fiú halálhírével. Ő is elesett a Don-kanyarnál.
12
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Egy éles, berregő hang rántotta vissza a rideg valóságba. Már megszokta, hogy jobb, ha az emlékeibe menekül. Bűz, szégyen és magány – a jelen csupán ennyivel tudott szolgálni. Be volt zárva testébe és képtelen volt bármit is tenni ellene. Végig kellett néznie, hogy mások szánalommal vegyes undorral figyelik ahogy saját lánya teszi tisztába. Úgy érezte, kifordult a világ. Itt áll – azaz hogy ül – a halál küszöbén, és azon tűnődik, mi mindent mulasztott el. Ha legalább meg tudna nyugodni! Ha el tudná fogadni… De nem… Még mindig ott lebeg a szeme előtt vőlegénye arca, szomorú tekintete, mikor hátat fordít. Milyen ironikus, hogy a neve erőset jelent… s lám, mégsem volt elég erős, hogy túlélje a háborút. Úgy érezte, magára hagyták, pedig ő nem akart egyedül lenni! Félt… Félt a sötétségtől, az ürességtől…és igen, a haláltól. És dühöngött… a háború, a sors, az Élet miatt… és kezdte azt hinni, hogy az Élet is dühös őrá. De a düh és félelem mögött az a gyomorszorító fájdalom és tehetetlenség állt, hogy nincs tovább. Pár nap, és vége. Minden, amit gondolt, érzett és tett nem számít többé. Elvész valahol mélyen, az örök homályban… Pár nap, és teste megmásíthatatlanul a föld alá kerül, majd elkezd oszlani, és csúszómászók táplálékául szolgál, mígnem csak a csontjai maradnak, s végül azok is szétporladnak… (Vajon hány év kell a férgeknek? Öt? Nyolc?) Nincs remény, csak a hideg bizonyosság. Lassan négy alak lépett be a szobába. A nőnek megakadt a szeme a legkisebben, egy szőke hajú kislányon. Üde arcából és okos tekintetéből báj sugárzott. – Emmácska gyere, és puszild meg a Dédit! – hallotta a nő lánya szavait az előszobából. Mikor a lány az idős nő szemeibe nézett, az öregasszony a kislány szemében saját félelmének tükörképét látta.
13
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
„Ne félj” – gondolta. „Neked még van esélyed. Te majd mindent jobban csinálsz.” – és az idős hölgyet hirtelen elárasztotta ki nem mondott szavainak igazsága. „Én meghalok, de nem számít, mert te itt vagy. És azért vagy itt, mert én éltem.” És Irén életében először érezte, hogy igazán boldog.
Szántó Lili és Katona Tibor: Visszatérés vagy mégsem? Még egy hete sincs, hogy hazatért Irakból. Míg másokat rokonok, ismerősök vártak haza, neki egyedül kellett visszatérnie Seattle-i albérletébe. Mások azt gondolnák, hogy az az ember megkönnyebbül és eufórikus élmény keríti hatalmába hogy ép bőrrel hazatért a frontvonalról, ő mégsem találta itthon a helyét. Egyik nap, miközben a ruháit rendezgette, rábukkant a játékra. Kivette a CD-t a dobozból, betette az ősrégi számítógépébe, majd megnyomta a „play” gombot. A katona egy ejtőernyővel érkezett a harcmezőre. Gyorsan felmérte a terepet: túl kihalt volt minden. Elsötétült a világ és elterült a földön. A következő pillanatban újra hallotta a szél ismerős süvítését, amint az ejtőernyővel közeledik a talajhoz. Ismét földet ért, kezdetét veszi a küldetés. Ezúttal már jóval óvatosabb volt. Tovább életben maradt, még az ellenség néhány katonáját is sikerült kiiktatnia. Egyre jobban a játék megszállottjává vált. Teljesen elhanyagolta magát, evést és alvást mellőzve, csak a játék szenvedélyének élt. Az egyetlen valódi előny az volt, hogy új barátokra tett szert, akivel összemérhette tudását. Olyan jóban lettek, hogy a lakásába is meghívta őket. A katona ismét kibontja ernyőit, de ezúttal a hely ahová landolni készül sokkal ismerősebb, mint bármelyik eddigi hadszíntér. A társaival együtt
14
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
indultak a következő küldetés célpontja felé. Az ellenséges frontvonalhoz közeledve észrevették, hogy az ellenség őröket állított. A parancsnok a következő taktikát vázolja fel: kerülővel az ellenség háta mögé jutni. A katona tudja, ez a fajta megoldás ésszerűtlen, jobb lenne szemből megrohamozni az ellenséges csapatokat. A parancs már ki van adva, megszegése szigorú büntetést vonhat maga után. A katona mégis úgy dönt, nem teljesíti a parancsot. Egyedül, vakmerően indul el, szembe az ellenséggel, de nem sokáig jut. Hátába belehatol egy, talán két golyó is. Arccal a földre zuhan, és vére ízét érzi a száján. A szobában csend van. A csatatéren még zajlik az élet. A barátok sehol. Két katona fekszik arccal a földön. Csak egy különbség van köztük: az egyiknek még maradt esélye az újrakezdésre.
Horváth Nóra és Csete Péter: Rácsos ablakok Gyönyörű napra ébredt. Körbenézett a szobájában és észrevette, hogy leesett az éjszaka alatt a kedvenc könyve az éjjeliszekrényről és összegyűrődtek a lapjai. Nagyon szerette ezt a példányt, még aláírást is kért a szerzőjétől. A gyűrődések ellenére határtalan jókedvvel ugrott ki az ágyból, majd elkezdte reggeli rutinját. Mosolyából sugárzott a vidámság, miközben a mások által úgy utált kapkodásban volt. Cipőjének kopogása vidáman visszhangzott a lépcsőházban. Elindult a nyomdába, az úton végig szerelmes fiatalokat látott és derűs kedvű járókelőkkel találkozott. Érkezésekor barátságosan köszöntött mindenkit, majd munkához látott. Fél négy múlt két perccel. Hazafelé a szokásos cigijén rágódott. Kék szemét bántotta a napsütés. Utálta, hogy ilyen közel járt a tavasz. Sose értette, miért szeretik annyira az emberek. Csak azt látta, ahogy
15
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
nevetgélve elsétálnak mellette. Szeretett egyedül lenni, de a magány már neki is sok volt. Felcammogott a lépcsőház emeletein, majd kulcsait beledugta a 4/b jelű ajtó zárjába. Kinyitotta a levélszekrényt. Üres volt. Titkon néha remélte, hogy egyszer nem csak számlákat talál majd benne. Belépett a lakásba, félrerúgta cipőit, majd kényelmesebbre vette a figurát. Megint nassolt, mint mindig. Azon tűnődött, hogy mit is akar az életével kezdeni. Ötlete se volt, de azt tudta, így nem tengetheti tovább napjait, s miközben ezen tűnődött, meglátta a könyvét. Minden rossz, az összes borzalom eszébe jutott arról az átkozott könyvről. Érthetetlennek, csapongónak és menthetetlennek nevezte az egész művet, mégis folyton csak azon dolgozott, hogy minél jobbá tegye. Elért az utolsó fejezethez, a fináléhoz. Rengeteget agyalt rajta, hogy is kellene befejeznie ezt a könyvet. Valami ütőset, valami újat, valami olyat szeretett volna alkotni, ami nem mindennapi. Megszületett az ötlet. A katarzis, a kiteljesedés nyelvének a hegyén csücsült. Tudta, mit kell tennie, azt is, hogy milyen eszközzel. Felállt egy sámlira, majd a nyaka köré tekerte az övét. Kilökte a lába alól a széket. Tökéletes befejezés volt, mindenki ujjongva tapsolt a nézőtéren. Másnap reggel az ágyában ébredt egy napsütéses reggelen, s remélte, egyszer nem lesz rács az ablakán
Kanalas Dominika: Korrajz Vicuska már elmúlt tizenhat éves. Apjának és anyjának húsz éve állandó munkaviszonya van; alig-alig beszélnek, szülinapra mindössze négyszer emlékeztek. Ruhái szakadtak, kopottak, divatosak sosem voltak, ő maga piercingekkel együtt kétszer annyit nyom, mint amúgy. Mégis, minden este felveszi a szűk uniformist, s egy rövidke bőrkabátban, magas sarkú térdig érő
16
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
tornacipőben két órácskát ugrál össze-vissza a város legmegosztóbb szórakozóhelyén. Mihelyt egy rozoga, csoszogó néni kilép a panelházból, rávigyorog, és hangosan – közel nem megy, meg ne jegyezzék az arcát –, gúnyosan énekli: – Szerettem valakit, aki nem szeretett. Ha ez is van, akkor kell a fasznak a szeretet… * A sok fém a fejében, a keveset takaró bőrruhák és a trágár hangvétel zavaró ugyan, de az illetékesek – barátok, rokonok, egyebek – mégsem szólnak rá. Azt hiszik, rájuk küldi a punk maffiát.
Kanalas Dominika: Korrajz/II. Korrajz M. úr még nincs ötven. Fia az orvosi egyetemen tanul, lányával évek óta nem beszéltek. Haja őszbe hajló, divatosan nyírt, ruhái makulátlanok, méregdrágák. Mégis, mindennap hosszú órákat tölt a szegényebb emberek papírjainak rendezgetésével, s azzal, hogy nagylelkűen megszabadítsa őket a pénzüktől. Ha külföldi érkezik, behízelgő vigyorral köszönti: – Willkommen! S amikor megy: – Pojáca. A nem megfelelő hangnem, őszintétlen magatartás sok mindenkit zavar, mégsem szól rá senki. Ha máshoz nem is, két dologhoz ért: kirúgatni és lefizetni az embereket.
17
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Dankó Tímea: Déja vu Ezeréves szemedben látom a választ, Perverz mosolyod mögött a fájdalmat. Kérges tenyeredben az elmúlt időket, Szívdobbanásodban hallom az enyémet. Mögöttem állsz, nem látom, csak érzem, Ugyanígy álltunk egykor az éjben… De a kaján sors velünk tréfát űzött, S egymást huszonegy évvel elkerültük. Elég egy pillantás, nem kellenek szavak, Megbeszéltünk mindent a sok ezer év alatt. Voltunk szeretők, együtt álltunk máglyán, Rómeó, Júlia, Éva és Ádám… Szívem szívednek, lelkem lelkednek tükör… Van múlt és jelen, de hol van a jövő? Egész lényemmel a szavadat iszom, Csak az eszem kérdezi: mi ez az iszony?
18
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Válogatás az Acta állandó irodalmi alkotóinak munkáiból Hága Győző: Három novella "S szólt a Holló: "Soha már!" (Poe)
A hajnali szellő Éjfelet is ütött már az óra, s csend honolt, síri csend. Aztán egyszer csak lanyha szellő támadt, mely fiatalságát ünnepelve lágyan, mégis szenvedéllyel borzolta, cirógatta a szilvafák illatos leveleit. Valahogy úgy, ahogy a szeretők szokták egymás haját. Játszanak, incselkednek egymás érzékeivel, s úgy tesznek, mintha nem is sejtenék eme tettük bűnös voltát. Mert lenne nekik más cirógatnivalójuk egymáson kívül is. De nem, ilyenkor azokra nem gondolnak, csak kettejük titkos szerelmére, melynek minden másodpercét megédesíti a lebukás veszélye. Ilyenkor szemet hunynak a másik kettő felett, ahogyan a világ is szemet huny a bűnök létezése felett. Mert a bűnök órája ez. Bűnöké, melyeket nem szabad észrevenni, mert túl veszélyesek. Most a lanyha szellő egyre erősödik, egyre bölcsebb lesz, s felhőket terel a hold elé. Így annak sápadt fénye nem csillan meg az izzadt testeken. Nem csillan meg a pengén, sem a kiömlő vér tócsáján. És ahogyan az illatos szilvafa leveleit borzolja, túlsuttogja gyönyör és gyötrelem sikolyait egyaránt. Egyet üt az óra, s a hold újból előtűnik bevilágítva az alant elterülő mocskot. Súrlódás és csoszogás. Valaki egy zsákot vonszol maga után, belőle egy fehér kéz dobálja ki magát és integet nekem. Csendben eleredt az eső és elmosta a patakzó vért… Debrecen, 2012. 04. 07. (hajnali egy óra)
19
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Hivatás Következő történetem szereplője nem más, mint egy angoltanár. Dr. Szalontai Gáspár. Biztos vagyok benne, hogy nem, egy, aki most e sorokat olvassa, maga is hallott már egyet, s mást a híres Szalontai doktorról. Aki nem, annak elmondhatom, hogy a földkerekség talán legjobb angoltanárjáról van szó, bár maga Szalontai szinte biztos volt benne, hogy ő a legjobb. Erre azonban meg is volt az oka, hiszen megannyi tanítványa közül egy sem akadt, akit ne tudott volna megtanítani a perfekt angol kiejtésre. Köztük van, nem egy, ma is Angliában alkotó író, költő, elismert orvosi szaktekintély, még egy atomfizikus is. Szalontai nagyon büszke volt eredményeire, okleveleitől hemzsegett minden fal a házában. Pedig hatalmas volt az a ház, aki csak ránézett, az tudhatta: ide nagy ember jár hálni esténként. Annál nagyobb volt a kert, nemesebbnél nemesebb növényekkel telerakva, halastóval a közepén. Ide a madarak sem ürítettek annyira tisztelték és csodálták a birtokot, ellenben különösen élvezték a különféle gyümölcsfák édes terméseiből való falatozást. Szalontai nagyon művelt, előkelő ember volt, de, a szó, amivel a legjobban le tudnám írni jellemét az, az elhivatott. Nem járt színházba, operába. Otthonában, dolgozószobájának csukott ajtaja mögött töltötte estéit, tanulmányokat írogatva, klasszikus mesterek zenéit hallgatva. Étkezéseit ugyanabban az étteremben fogyasztotta minden áldott nap. Aki csak találkozott vele, mind különcnek, sőt megkeseredettnek mondta volna, pedig Szalontai doktor nem volt megkeseredett. Titkon kitűnő humorérzéke volt, ízlése pedig páratlan az élet minden terén. Ezt csak azok a szerencsések tudhatták róla, akik a tanítványainak nevezhették magukat. Soha nem nősült meg, gyermeke sem született. Valahogy soha nem jutott ideje az ilyesmire, de nem is tartotta fontosnak. Amit egyszer elkezdett azt ő biztos, hogy be is fejezte. Mindent precízen, pontosan csinált, legyen szó egy papír összehajtásáról, egy tintapatron cseréjéről, vagy akár a lepedő leterítéséről. A hibátlan munka fontosságát még a nagyapja plántálta bele annak idején: „Gáspár egy dolgot jól jegyezz meg! Isten legnagyobb ajándéka nem a kenyér, amit megeszel, nem a víz, amit megiszol, nem. A legjobb dolog, amit adhatott az a maximalizmus. Maximalizmus nélkül nem lennének
20
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
városok, nem lennének házak, templomok, csodálatos zeneművek, festmények. Maximalizmus nélkül az ember mindenbe csak belefogott volna, és nem hajtotta volna semmi sem, hogy befejezze művét. Nem törekednénk a tökéletességre, minden hanyag és hiányos lenne. Nem lenne tető a fejünk felett, mert csak az ablakokig építkeztünk volna, vagy ha lenne is, biztos, hogy ránk omlana, mert nem építettük volna elég stabilra, hogy állni tudja a szelet. A maximalizmus a legcsodásabb erény, amivel ember valaha is rendelkezett.” Ezért aztán Szalontai úr igyekezett mindent tökéletesen csinálni. Kitűnő eredményeit csak is maximalizmusának tulajdonította, ezért munkájában is csak a precizitást és a tökéletességet tartotta szem előtt. Hát ilyen volt az öreg Szalontai doktor. Egy felhős, októberi napon levél érkezett. Mikor kiment, hogy átvegye a postástól, furcsa jelenségre lett figyelmes. Egy nagyobb csapat varjú körözött a háza fölött. Az olvasóban most nyilván megfogalmazódott a kérdés, hogy ugyan mi olyan rendellenes abban, ha egy csapat varjú valakinek a háza fölött repdes. Tulajdonképpen semmi, ám ezek a varjak nem csak úgy repkedtek. Mértanilag szabályos körben, rendezetten repültek a kémény fölött, mintha betanult koreográfiájuk lett volna. Közben olyanokat károgtak, hogy felállításra kényszerítették volna a legnyugodtabb természetű ember hátszőrzetét is. Nem babonás ember lévén elhessegette hirtelen támadt, nyugtalan gondolatait, miket utólag nem csak, hogy alaptalanoknak, de nevetségeseknek is vélt. Megejtve egy mosolyt saját botorságán, izgatottan látott neki a kapott levél felnyitásához. Örömmel látta, hogy a feladó régi osztálytársa és kollégája volt. A levél olvasása után izgalom lett úrrá rajta. Régi barátja ugyanis levelében beszámolt egy volt tanítványával történt esetéről. A tanítvány neve nem szerepelt a levélben, de az igen, hogy egy nagyon rosszképességű, szegény fiú volt az illető. Az is kiderült, hogy a kollégája lehetetlennek ítélte a tanítását. Elmondása szerint ő még soha, egész pályafutása során nem találkozott ilyen ostoba emberrel. Igen, ostobának nevezte. Azt írta, hogy képtelen volt akár egy szót is megtanulni, és hogy a legcsekélyebb nyelvérzékkel sem rendelkezett. Így aztán kénytelen volt megmondani neki, hogy nem vállalja többé a tanítását, semmi pénzért. Egy átlagos tanárt elszomorítottak volna a levélben olvasottak, Szalontai urat azonban éppenséggel feltüzelték. Itt volt az idő, hogy újra bizonyítsa rátermettségét, hogy ő a legjobb a szakmában. Már látta maga előtt, ahogy a barátja orra alá dörgölheti, hogy neki sikerült megtanítani még azt az ostobát is, akivel ő kudarcot vallott. Hallotta kollégái irigy
21
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
beszédét, amint az ő újabb „csodájáról” társalognak. Látta az újabb okleveleket, elismeréseket, az újabb cikkeket a szakmai lapokban, amik csak róla szóltak. Elhatározta, hogy kihívást állít maga elé, hogy bebizonyítsa: ő képes a lehetetlenre is. Eldöntötte, hogy rögtön hozzálát levelének megírásához, melyben megtudakolja a tanítvány nevét és elérhetőségeit barátjától, hogy aztán írhasson neki és felajánlhassa „szolgálatait”. Még aznap föl is adta, de a válasz csak pár nap múlva érkezett. Ekkor izgalma már annyira a tetőfokára hágott, hogy szinte képtelen volt egyébre gondolni, mint várható sikerére. Annyira boldog volt mikor átvehette a levelet, hogy fel sem tűnt neki, hogy háza fölött most még több varjú járt légies körtáncot. Rögtön meg is írta levelét a fiatalembernek, melyben biztosította, hogy szegény családból való származását figyelembe véve, ezennel hajlandó kivételt tenni és elengedi a tandíjat és, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni érte, hogy megtanítsa angolul, mert ha nála nem sikerül, akkor nem sikerül senkinél. Szinte biztos volt a sikerben, hiszen az ingyen nyelvlecke a legostobábbnak is megéri, pláne egy olyan kiváló tanártól, mint amilyennek saját magát tartotta. És nem is tévedett. A válaszlevél azonban azt is megírta, hogy a nyelvvizsgát legkésőbb májusban le is kell tenni. Tekintve, hogy ekkor már október volt, a küldetés még lehetetlenebbnek ígérkezett. De Szalontait még ez sem riasztotta vissza, csak örült, hogy még nehezebb a feladat. A következő hét keddi napján végre eljött a várva-várt nagy nap. Az első óra kezdete fél háromra lett megbeszélve. Szalontai elfogyasztotta ebédjét kedvenc éttermében és még időben hazaért, hogy felvehesse azt a zakót melyben tanítványait szokta köszönteni és elfogyasszon egy csésze teát. Pontban fél háromkor ott ült az ajtó előtt és készen állt a vendég fogadására. Eltelt tíz perc, eltelt húsz perc, majd lassan a harminc is, de még mindig nem jött. Szalontait kissé dühítette a késedelem, hiszen ebből arra következtetett, hogy leendő tanítványa egy pontatlan, hanyag ember. Utálta az ilyen embereket. Véleménye szerint az ilyenek csak visszahúzzák a társadalmat a fejlődés útján. Haragos gondolataiból a csengő hirtelen éneke térítette magához. Fölállt, megigazította a zakóját, mosolyt erőltetett az arcára és kinyitotta az ajtót. Az előtte álló fiatalember udvariasan nyújtva kezét bemutatkozott. Nem lihegett, nem volt kipirosodva, megizzadva az arca, vagyis nem futott. Valószínűleg kényelmes tempóban jött egészen idáig. Ruhája szakadt és több helyen foltos volt és oly nagy ízléstelenségre utalt, amit Szalontai egyenesen visszataszítónak talált. Ennek ellenére
22
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
beinvitálta a vendéget, aki az előtérben állva annyira elütött a ház pompájától, hogy csak még jobban kihangsúlyozódott szakadt kinézete. Rövid csevej után megkezdődött az óra, melynek már első tíz percében világossá vált, hogy a levélben írottak mind igazak voltak. Ez az ember mérhetetlenül ostoba volt. Már a legegyszerűbb nyelvtant is háromszor kellet elmagyarázni neki, de Szalontai nem bánta. Addig magyarázta ameddig megértésre nem találtak szavai. És sikerült is, igaz három óra ment rá, de a tanítvány megértette az egyszerű jelen képzésének módját. Házi feladatnak írnia kellett öt példamondatot, melyben a tanult igeidő az alkalmazandó, valamint kapott egy oldalnyi szót, amit meg kellett tanulnia és azokkal is kellett írnia egy-egy példamondatot. Már besötétedett, mire véget ért az óra. Miután kikísérte a tanítványt lerogyott a fotelbe és behunyta a szemét. Még soha egyetlen diákja sem fárasztotta ki ennyire. Lelke mélyén tudta, hogy most túl kemény fába készült belevágni a fejszéjét. A következő órára két nap múlva került sor. A tanítvány most legalább háromnegyed órát késett és még csak elnézést sem kért. Szalontaiban az is felmerült, hogy talán azért késik minden alkalommal, mert nem emlékszik jól a megbeszélt időpontra, ezért elhatározta, hogy ezen túl mindig fölírja majd a házi feladat után a következő óra idejét. Hiszen amikor a kiadott feladatokat csinálja, akkor majd csak feltűnik neki, hogy mikorra kell jönnie – gondolta. De amint az rögtön az óra elején ki is derült, a tanítvány nem készítette el a házi feladatot, ráadásul a feladott szavaknak is csak egy töredékére emlékezett. Ezzel szembesülve Szalontait olyan mérhetetlen düh kerítette magába, hogy minden erejére szüksége volt, hogy ne rúgja ki házából a vele szemben ülő, szemtelenül vigyorgó fiatalembert. Eddig még nem akadt olyan tanítványa sem, aki ne csinálta volna meg a kiadott feladatot. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy jelenlegi tanítványa nem is akar igazán megtanulni angolul. Márpedig, ha a diákból hiányzik az akaraterő, akkor a tanár tarthat akármilyen jó órát, az illető soha sem fogja megtanulni az anyagot. Tudta, hogy csak egy mód létezik arra, hogy megmeneküljön a kudarctól. Ha sikerül akaraterőt ébresztenie a diákban, ha el tudja érni, hogy ne csak kényszerből tanuljon, hanem saját akaratból, akkor még van esély. Ezért az aznapi óra felét azzal töltötte, hogy ékesszólón fölvázolta tanítványa előtt az angolul tudó ember előtti lehetőségek széles tárházát. Hangzatos motivációs beszédének hangos horkolás vetett véget. Igen horkolás, ugyanis a hallgatóság olyannyira fellelkesült, hogy szép lassan elvesztette eszméletét, és mély álomba
23
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
zuhant. Ez már túlment minden határon. Most már inkább kétségbeesetten, mint dühösen ébresztgette tanítványát, aki csak az ötödik rázásra nyitotta föl álmatag szemeit. Nem kért elnézést, helyette vigyorogva közölte, hogy milyen kellemes volt elszenderednie kicsit és kijelentette, hogy alvás után mindig jól esik egy bögre meleg tejecske, célozva ezzel arra, hogy MOST milyen jól esne. Tejet nem kapott, viszont ki lett parancsolva arcot mosni. Az óra hátralevő részében átismételték a múltkori nyelvtant és kiszabták a házi feladatot, mely mellé a füzetben három felkiáltójellel volt oda írva, hogy „MEGCSINÁLNI!!!”. Miután kikísérte a tanítványt, lerogyott a fotelbe. Nem volt ereje dolgozni, még ahhoz sem, hogy gondolatban tanítványát szidja. Pedig lett volna mit szidni rajta, gondolta, de ezt inkább másnapra halasztotta és becsukta a szemét. Teltek szépen a hetek. Az idő egyre sötétebb és hidegebb lett. A halastó is befagyott, lakói lassan leköltöztek mélyére, hogy átvészelhessék a közelgő telet. Szalontainak minden nappal fogyott az ideje és ezzel együtt határozottsága is. A tanítvány lassabban tanult az átlagnál. Öt hét alatt sikerült átvenniük két igeidőt és megtanulni ötven szót. A helyzet már-már kilátástalan volt. Szalontai most már biztosan tudta, hogy óriási hibát követett el, mikor felajánlotta a tanítást. Már az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen csak visszalép és kész. E gondolatot azonban mindig kénytelen volt elhessegetni, ugyanis, ha visszalép, akkor nem csak saját elveinek mondana ellen, de nevetségessé is tenné magát a világ előtt. Már elmesélte a barátjának, hogy mire készül, az pedig már szétkürtölte a szakmabeliek között. Micsoda szégyen lenne - gondolta. Most már úgy magyarázta a nyelvet tanítványának, mint valami mániákus, de hiába. Nem tudta növelni a tempót. Egyik délelőtt, mikor szokásos éttermében fogyasztotta ebédjét észrevette néhány kollégáját pár asztallal odébb. Valami nagyon viccesről beszélhettek, mert nagyokat nevetgéltek. Szalontait nagyon idegesítette ez a zsivaj. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy rajta nevetnek. „Úristen! Hát tudják. Rájöttek, és most a kudarcomon röhögnek! De honnan tudják?” Ekkor az asztalnál legjobban kacagó férfi hirtelen ránézett. Biztos, hogy ránézett, ez nem holmi képzelgés volt. ”Álnok kígyók. Hogy örülnek a vesztemnek. Rég várhattak erre.”- gondolta. Most már annyira dühítette a dolog, hogy olyat tett, amilyet még sohasem. Félbehagyva ebédjét fölállt és dühösen elcsörtetett háta mögött hagyva a kacagó társaságot. Bosszúsan lépkedett hazafelé. Minden nevető embert megvetett, mert úgy érezte, hogy mindegyik rajta mulat. Amikor háza elé ért döbbenten tapasztalta, hogy
24
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
egy csapat varjú megint a háza fölött körözött. Észre sem vette volna őket nagy dühében, ha azok nem károgtak volna olyan hangosan és furcsán. Mintha nem is károgtak volna, hanem inkább röhögtek éles, rekedt hanggal, ahogy a gonosz boszorkányok szoktak sötét éjszakákon. „Ezek is érzik a vesztemet, azért örülnek ennyire.”- zsörtölődött magában. Beviharzott a házba, hangosan bevágva az ajtót maga mögött. Még volt pár órája a tanítvány fogadásáig, amit arra használt, hogy megpróbált valami tervet kiötleni a kudarcának elkerülésére, de semmi sem jutott eszébe. Végül arra a döntésre jutott, hogy legjobb, ha minden héten minimum két nyelvtani sajátosságot átbeszélnek és, hogy jobb, ha ezentúl heti négy alkalommal találkoznak majd. Elhatározta, hogy szorosabbra fogja a gyeplőt és vasszigorral fogja tanításra kényszeríteni lusta tanítványát. Ha szép szóval nem megy, akkor nincs más választás, mint a terror- gondolta. Mikor felvázolta tanítványa előtt a bevezetendő új „rendszert”, látta rajta, hogy kicsit megszeppent. Amikor pedig kapott az arcába egy kiadós szidást a hiányosan elkészített házi feladatáért, akkor már szinte remegett a félelemtől. Azon az órán nem vigyorgott. Feszülten figyelt tanára minden szavára, majd az óra végén leszegett orral távozott. Onnantól kezdve soha sem késett és kinézetre sem volt többé olyan szakadt. Minden alkalommal pontban fél háromkor állt vigyázban az ajtó előtt megfésülködve, katonához illő komolysággal. Most már nem is tűnt olyan ostobának, mint a kezdetekkor. A kiadott feladatok mindig készen voltak és egyre kevesebb hiba volt bennük. A tanítvány hétről hétre több szót tudott és a kiejtése is javult. Februárra már egész folyékonyan beszélt angolul. Helyesen alkalmazott minden eddig tanult igeidőt és nyelvtani szabályt. Ám az idő még mindig nagyon kevés volt és Szalontai, bár örült tanítványa lelkesedésének még mindig lehetetlennek érezte a feladatot. Napról napra nőtt kétségbeesettsége. Tudta, hogy a jelenlegi tudás még nem elég a nyelvvizsgához, márpedig ha a tanítvány megbukik, akkor búcsút mondhat hírnevének, az pedig a halálnál is rosszabb. A tudat, hogy mindent elveszíthet, amit szeretett magában annyira megrémítette, hogy immár semmi másra nem volt képes gondolni, csak az idő múlására. Akaratlanul is számolgatta a nyelvvizsgáig lévő napokat. Egyik alkalommal olyan dühös lett a falon lógó naptárra, hogy letépte a helyéről és darabokra szaggatva, őrjöngve fetrengett a padlón. A tanítvány látta, hogy tanára nagyon megviselt. Egyre sápadtabb és soványabb lett és sokszor előfordult, hogy óra közben minden előjel nélkül pattant föl az asztal mögül és álldogált
25
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
mozdulatlanul az ablakon bámulva a néptelen utcát. Ilyenkor csak hosszas szólongatásra volt hajlandó megmozdulni és megszólalni. Megjelenése is pacuhább és ízléstelenebb lett. Szinte már visszataszítónak tetszett tanítványa szemében. Ez azonban nem mutatkozott a tanítás közben. Az órákon ugyanúgy, mint azelőtt, a hozzá illő hibátlansággal magyarázta a nyelvtant. A tanítvány tudása pedig napról napra nőtt. Most már olyan gyorsan tanult, hogy Szalontaiban mégis sikerült halvány reményt ébresztenie, bár a sikeres vizsga esélye még mindig nagyon kicsi volt. Akármennyire gyorsan vették is az anyagot, szinte biztos volt, hogy nem lesznek készen májusig. Ez a tanítványt láthatóan nem is nagyon izgatta, mesterét azonban annál inkább. Teltek múltak a hetek és az idő egyre melegebb lett, a hó már régen elolvadt, a jég pedig nyomtalanul eltűnt a halastó tetejéről. Lakói egyre többet mutatkoztak a víz felszínén. A kert pedig lassan megtelt énekes madarak cifra dalaival, melyek kis életet vittek a még levél nélküli fák mindennapjaiba. Ám hamarosan megjelentek a levelek is díszes zöld pompába öltöztetve viselőit. Tavasz volt, a varjak azonban különös módon még mindig ott köröztek Szalontai háza felett minden áldott nap. Ocsmány, rosszindulatú károgásaik belevegyültek a többi madár kellemes énekébe megtörve azok csodás harmóniáját. Mintha csak ez lett volna a céljuk. Jelenlétükkel beárnyékolták minden lény örömét. Nem tudni miért voltak még ott, csak azt, hogy sokakat zavartak, de senkit sem annyira, mint Szalontait, akinek még éjjel sem hagytak nyugtot. Folyamatos károgásaiktól képtelen volt aludni, így még kimerültebbé vált. Eljött a május és vele együtt az utolsó óra napja is. A tanítvány nagyon szép kiejtéssel, folyékonyan beszélt angolul, Szalontaiban azonban még mindig sok volt a kétség. Nem érezte biztosnak a sikert ezért nagyon izgult. Megpróbált minél több hasznos tanácsot adni a vizsgához, majd sok sikert kívánt és megígértette tanítványával, hogy amint tudja, értesíteni fogja a vizsga eredményéről. Eljött a nagy nap. Szalontait hamar kivetette az ágy. Tudta, hogy nyugodtan aludhatna, hiszen ébrenlétével úgysem tehet semmit a siker érdekében, de nem ment. A varjak nem hagyták abba gonosz károgásaikat egy pillanatra sem. Az idő nagyon lassan telt és nem tudta mivel elütni. Megpróbált olvasni, de nem tudott koncentrálni. Leült a zongorához, de az egyre hangosabb károgások mindig kizökkentették. Sokáig csak ült a fotelben és maga elé bámult, mint aki kővé dermedt. Percről percre jobban izgult, sőt félt. Nem is félt, rettegett. A varjúk hangos röhögése vízhangot vert a
26
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
csöndes házban. „Rajtam röhögnek. Érzik a vesztemet” – gondolta és egyre dühösebb lett. Végül nem bírta tovább. Mérhetetlen haragjában nem is gondolkozott, kisietett a házból, elővette a nagy létrát és a fejszét majd mászni kezdett. „Mindjárt nem fogtok ti annyira örülni, ocsmány férgek!” – gondolta. Fölérve heves hadonászásba kezdett gyilkos szerszámával. De nem ért el egy varjat sem, még ugrálva sem. Az egyik lendítés azonban nagyobbra sikerült a kelleténél. Madarat ugyan nem sértett meg egyet sem, ahhoz azonban bőven elég volt, hogy tulajdonosa elveszítse egyensúlyát, és a balta gonoszan gazdája ellen fordulva lerántsa azt a mélybe. Egy két csattanás majd egy kicsivel hangosabb, tompább puffanás és Szalontai máris ott feküdt a halastó szélén igencsak groteszk testhelyzetben, holtan. A varjak nem vesztegették az időt, hamar rávetették magukat a testre. Éles karmukkal, csőrükkel hangosan kezdtek neki az áldozat ruháinak leszaggatásához, hogy hozzáférhessenek annak húsához. Másnap a tanítvány hiába csengetett, nem nyitottak ajtót. Pedig el akarta újságolni a nagy hírt. Ismerve tanítóját, kizártnak tartotta, hogy nincs otthon ilyenkor. „Biztos a kertben van és azért nem hallja a csengetést” – gondolta és fürgén átlendült a kerítésen. Bejárta az egész kertet, de nem talált senkit. Már éppen indulni készült mikor észrevette, hogy a halastó mellet valami feküdt a fűben. Nem tudta kivenni mi lehetett az, úgyhogy közelebb ment. A látvány annyira megdöbbentette, hogy egy percig el sem hitte. Mestere kivájt szemekkel, meztelenül, bizonyos helyeken csontig lerágva feküdt a földön. A tetemen még mindig ott lakomáztak a varjak, akiket hiába próbált elkergetni, azok meg sem moccantak, így hát fel is hagyott a próbálkozással és csak nézte egykori tanárát, aki olyan ízléstelenül, olyan pacuha testhelyzetben feküdt ott a lába előtt, hogy azt már egyenesen felháborítónak tartotta. „Hogy nem volt képes kicsit elegánsabban lezuhanni? Elképesztő, hogy egyesek mennyire hanyagok tudnak lenni és mennyire nem figyelnek oda megjelenésükre, és, hogy pont egy ilyen nagyhírű tanár mutatkozik így. Szégyen.” – gondolta majd kiábrándultsággal, vegyes undorral az arcán magára hagyta a tetemet.
27
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
A vendég A nap, fényesen izzott az égen, mégis nagyon hideg volt. Vastag hó fedte a házak tetejét, a fák ágai pedig hangosan, recsegve nyögtek terhük súlya alatt. Csupán ennyi hangot lehetett hallani aznap délellőtt. Nem voltak szánkózó, csúszkáló gyerekek, de még pletykáló öregasszonyok sem. A több órás csöndet most közelgő léptek zaja törte meg. Az illető Kalmár József volt, a Pék utcai könyvkötő. Éppen most ért haza a munkakeresők házából. Ez egy olyan hely volt, ahol állásnélküli emberek alkalmi munkákra jelentkezve próbáltak kis pénzhez jutni. No, nem mintha Kalmárnak szüksége lett volna efféle alja munkára. Neki volt pénze bőven. Nem voltak testvérei, így szülei vagyonát egyedül örökölhette, emellett igen jövedelmező könyvkötői üzeme volt. Kalmárnak nem voltak barátai. Igazából senki sem szerette. Egyedül élt hatalmas házában amióta csak meghalt az anyja. Mindig is imádta a konfliktus helyzeteket ezért szándékosan kötött bele olyan emberekbe, akikről tudta, hogy túl gyengék lennének ahhoz, hogy visszaüssenek. Most is éppen az egyik kegyetlen játékát készítette elő. Háromhavonta ugyanis felkereste a munkakeresők házát és kinézett magának egy különösen szakadt kinézetű embert, bár ő az ilyeneket nem igen vette emberszámba, sokkal inkább játékszerként kezelte őket. Kitűnő érzéke volt hozzá, hogy megtalálja a leghiszékenyebbnek és a legkétségbeesettebbnek tűnőt. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az oroszlánok kiszemelik a leggyengébb zsákmányállatot. Miután megtalálja a legmegfelelőbbet, felveszi legbizalomgerjesztőbb mosolyát és odalép hozzá. Megkérdezi tőle, milyen képesítései vannak, majd miután az eldadogja azt az egy vagy két iskolát, vagy tanfolyamot, amit elvégzett, ő kijelenti, hogy neki éppen egy ilyen alkalmazottra lenne szüksége, és, hogy szívesen alkalmazná egy három hónapos próbaidőre, aminek eltelte után - persze ha minden simán megy - állandó alkalmazásba venné. Ha még ezzel sem sikerülne meggyőznie az illetőt, a hatalmas kezdő fizetés ajánlatával egészen biztosan. Ezek után általában széles mosollyal az arcán átnyújtja a címét és nevét tartalmazó névjegykártyáját, kezet fog és otthagyja a szerencsétlent, aki mit sem sejtve örül, mint majom a farkának. A három hónap alatt nevetségesebbnél nevetségesebb feladatokkal látja el az alkalmazottat, aki természetesen a nyakát töri, csak hogy megfeleljen jótékony munkaadója elvárásainak. A móka mindig a harmadik hónap végén hág a tetőfokára. Az utolsó előtti napon
28
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
általában mond valami bíztatót az alkalmazottnak, aki ettől rögtön biztonságban érzi magát és végre megnyugszik. Még az utolsó munkanapon is végig biztatgatja a szerencsétlent. Mondogatja neki, hogy mennyire meg van elégedve a munkájával. A munkaidő lejárta után aztán behívja az irodájába és mosolygós arccal közli vele, hogy nem tart igényt szolgálataira. Látván a mindenről lemondó, mégis hitetlenkedő arcot, amely egyre inkább dühösbe megy át, olyan leírhatatlan gyönyör keríti hatalmába testének minden porcikáját, hogy szinte már beleremeg. Sokszor annyira tetőfokára hág az öröme, hogy egyenesen beleröhög a másik kétségbeesett arcába. Azokon az éjjeleken alszik a legjobban. Most úton hazafelé elégedetten gondolt vissza kitűnő választására és már maga előtt látta újdonsült áldozatának szenvedő arcát. Hatalmas háza elé érkezve megint megakadt a szeme azon a hajléktalanon, aki az út túloldalán vert magának tanyát pár szakadt pokrócból. Már hat hónapja rontotta ott a levegőt. Úgy tűnt mást nem is zavart a jelenléte, sőt a szemben lakó öreg hölgy többször is kedveskedett neki egy-egy bögre meleg itallal, vagy levessel. Ez valamiért mindig nagyon dühítette Kalmárt, de pontosan nem tudta volna megmondani, hogy miért. Valami okból gyűlölte a nyomorultat, talán azért amiért az mindig olyan meredten nézte őt valahányszor hazajött a munkából. Ahogy azt sejtette, most is ott ült a helyén és őt bámulta rezzenéstelen tekintettel. Nem mert a szemébe nézni, gyorsan kivette hát a postát és bement. Aznap Karácsony volt, hosszú évek óta a leghidegebb, estére pedig erős, fagyos szél támadt, igazi ítéletidő. Kalmárt nagyon nyomasztotta valami, maga sem tudta, hogy pontosan mi az, de talán - bár ezt félve merte bevallani magának – kicsit lelkiismeret furdalá1sa volt. Ilyenkor Karácsony este mindig magányosabbnak érezte magát, mint máskor. Nem tudott örülni aznapi kitűnő választásának sem. Ez volt az év egyetlen olyan napja, amikor áldozatai öröm helyett szenvedést okozva jutottak eszébe. Hogy tompítsa ezt a kellemetlen érzést, felbontott egy palack kiváló évjáratú bort, feltett egy kis jazz zenét és sétálgatni kezdett hatalmas házában. Már négy-öt perce járt, s kelt, mikor egyszer csak megakadt a szeme a kandalló felett lógó portrén. A kép az anyjáról készült sok-sok évvel ezelőtt. Látványa fölidézte benne gyerekkorát. A folyton részeg apját, aki naponta háromszor megverte. A szigorú nevelőnőjét, aki mindig leteremtette valamiért, és persze a mindig rideg anyját, akitől soha nem kapott még csak egy mosolyt sem. Naponta egyszer találkozott vele, akkor is csak a vacsoránál. Mégis, most ahogy ott állt és belenézett e rég
29
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
nem látott, de jól ismert szempárba, hirtelen szomorúság fogta el a szívét és egy jól megtermett könnycseppet pottyantott borába. Gondolataiból a tomboló vihar lármái térítették magához. Az ablakhoz sétálva megpillantotta a szemközt tanyázó hajléktalant, amint az épp a heves széllel küszködve próbálta összeszedni pokrócait. Kalmár nem tudta, hogy vajon a bor hatása, vagy csak magányérzete és lelkiismeret furdalása miatt, de hirtelen őrült ötlete támadt. Lelke mélyén viszolygott a gondolattól is, mégis elhatározta, hogy vendégül látja a szerencsétlent. Felvett egy kabátot és már sietett is a fagyos szélbe, mely amint, hogy kilépett úgy arcon csapta, hogy alig tudta visszanyerni saját egyensúlyát. Már ment le a lépcsőn, amikor hirtelen kicsúszott alóla a talaj. A bukfencet, amit produkált akár egy hivatásos akrobata is megirigyelhette volna. Pár pillanat múlva már a lépcső alján feküdt fájó fejjel és karral. Mikor megpróbált felülni észrevette, hogy alatta vérvörös a hó. Ez nagyon megrémítette, mert azt hitte, hogy a fejéből vérzik. Persze aztán a tócsa melletti üvegszilánkok ráébresztették, hogy csak a kezében tartott vörösbor ömölhetett ki a zuhanás közben. Még alig eszmélt föl sokkos állapotából, amikor egy emberi alak gyors léptekkel mellette termett. Ez az alak pedig nem volt más, mint a szemközt tanyázó hajléktalan, aki ekkor valamiért nagyon csalódott arcot vágott. Ennek ellenére óvatosan felsegítette Kalmárt és komor hangon megkérdezte tőle, hogy nem esett-e baja. - Éppen magához indultam – kiabálta Kalmár saját hangját is alig hallva a hatalmas szélben – Nem lenne kedve a házamban tölteni az éjszakát? Ahogy látom, pokoli idő van idekint. - Arról magának fogalma sincs. Köszönöm a meghívást, de jobb nekem idekint. - Ugyan, ne vicceljen! Üresen áll az egész ház, hat szoba közül választhat és most lett készen a vacsora is. A meghívott láthatóan küzdött a gondolattal, nyilván megérezte a nyitott ajtón át kiszűrődő finom ünnepi pulykasült illatát. Valószínűleg már napok óta nem evett semmit, ruháiból ítélve pedig nagyon fázhatott. Végül kelletlenül ugyan, de rábólintott az ajánlatra és megindultak az ajtó felé. - Vigyázzon a lépcsőn, az előbb is itt csúsztam el. Mikor beértek az előszobába Kalmár megkérte vendégét, hogy legyen szíves levenni a cipőjét, mert nemrég mosott föl. Erre az olyan arcot vágott, mintha már most meg is bánta volna, hogy
30
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
elfogadta a meghívást. Ennek ellenére azért csak lerúgta lábáról szakadt bakancsát, szétszórt sárcseppeket hagyva maga után. Kalmárnak minden erejére szüksége volt, hogy letörölje az undort arcáról, vendége ugyanis olyan büdös volt, mintha soha életében nem látott volna vizet. Ekkor eszébe jutott, hogyan lehetne orvosolni ezt a problémát. - Nem lenne kedve venni egy forró zuhanyt vacsora előtt? Van egy vendég fürdőszobám, azt nyugodtan használhatja. - Nem tetszik tán a szagom? - Oh, ugyan, erről szó sincs. Csak gondoltam lehet, hogy jól esne egy meleg fürdő ez után a hideg szél után. - Köszönöm, de én így érzem jól magam – felelte komoran. - Nos, akkor tálalom is a vacsorát. Addig üljön le és kérem, meséljen magáról valamit. - Mit akar tudni? – kérdezte olyan arccal, mintha azt fontolgatná, hogy kárt tegyen-e vendéglátójában. - Valamit az életéről. - Meséljen inkább ön a maga életéről. Itt pár pillanatnyi kínos csönd következett, amit végül a vendég tört meg. - Látja? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű eleget tenni ennek a kérésnek? És tudja, hogy mi ennek az oka? Semmi közöm az életéhez és magának sem az enyémhez. - Ne haragudjon nem állt szándékomban megbántani. Kalmár most már nem csak büdösnek, de ijesztőnek is találta vendégét és egyre inkább meg volt győződve arról, hogy egy elmebeteg csavargót invitált a házába. Megbánta meggondolatlan döntését, de ekkor már nem tudott mit tenni, hát gyorsan bement a konyhába és tálalta a pulykasültet. Pár perc múlva már az asztalnál ültek és ettek. Kalmár mindig is azt vallotta, hogy egy ember származását a legjobban az mutatja, hogy hogyan viselkedik evés közben. Hatalmas megdöbbenésére a vele szemben ülő, szakállas csavargó a lehető legkulturáltabban evett. Nem görnyedt a tányér fölé, hanem kihúzta magát és precízen, finoman helyezte a falatokat a szájába, amiket szinte hangtalanul, csukott szájjal rágott meg és nyelt le. Abban pedig, ahogy az evőeszközt fogta, ahogy késével darabolta a pulykamellet volt valami megmagyarázhatatlan elegancia. Ez az ember valószínűleg kitűnő neveltetésben részesült gondolta. De akkor mégis hogyan juthatott idáig? Mivel nem mert tovább kérdezősködni, Kalmár elfogadta, hogy számára ez a kérdés csupán rejtély marad, így hát inkább töltött magának még egy pohár vörösbort és folytatta a tányérjában lévő mell cikkekre aprítását. Mire befejezték a
31
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
vacsorát, már későre járt. A házigazda megmutatta vendégének az ígért hat szobát, melyek közül választhat. Egyik nagyobb és pompásabb volt, mint a másik, ő mégis a legkisebbet, legsötétebbet és legszerényebb berendezésűt választotta. Kelletlenül mondtak egymásnak egy-egy jó éjt, majd ki-ki, ment a saját szobájába. Kalmár az ágyában még megivott egy pohár whisky-t, elolvasott pár fejezetet könyvéből, aztán részben az elfogyasztott alkohol mennyisége, részben a mögötte álló fárasztó nap miatt mély álomba merült és hangos horkolásba kezdett. Ettől aztán az egész ház vízhangzott, de talán még az utca is. A vendég is hallotta, és nagyon zavarónak találta. Éppen sötét tervének végrehajtására készült, hiszen nem ok nélkül költözött ő pont ez elé a ház elé. Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt jött a városba várandós feleségével együtt. A jobb élet reményében utazott ide, családja ugyanis kiforgatta vagyonából, fél évvel az esküvője után. Egyik városi ismerősétől hallott a munkakeresők házáról és úgy vélte, hogy kezdetnek megfelel pár alkalmi munka is. Így hát egy nap elhatározta, hogy megnézi magának a helyet. Amikor odaért a megadott címhez, egy hosszan kígyózó sorral találta szembe magát. Nem volt mit tenni, hát beállt a százhatodik ember mögé és várt. Már négy és fél órája állt a sorban, de még mindig messze volt a kaputól, ráadásul csípős, fagyos szél fújt. Azt fontolgatta, hogy elmegy, amikor egyszer csak odalépett hozzá egy igen jólöltözött, középkorú úr, aki egy magabiztos kézfogás után állást ajánlott neki három hónapos próbaidővel és hatalmas kezdő fizetéssel. Nincs a világon olyan ember, aki ne fogadta volna el az ajánlatot, pláne olyan kilátástalan helyzetben, amiben jelenleg ő és felesége voltak. Természetesen nem tudott nemet mondani. Már egy hónapja dolgozott az illetőnek, mikor megkapta első fizetését, ami pontosan annyi volt amennyi a kezdetekkor meg lett beszélve, ám azt az ígéretet kapta, hogy a következő még egy kicsivel több is lesz - persze csak ha továbbra is ilyen szépen végzi a munkáját. Feladatait sokszor kissé haszontalanoknak ítélte, de soha nem ellenkezett, örült, hogy ilyen szerencsés munkát talált. Lassan eljött a második fizetés is, ami majdnem a duplája volt az előzőnek. Feleségével annyira megörültek, hogy már azt is elkezdték fontolgatni, hogy otthagyják az albérletet és vesznek egy kisebb házat a város szélén. Erre persze még nem volt elég pénzük, ezért hitelt akartak felvenni, de eldöntötték, hogy várnak, amíg biztos lesz az állás. Vártak is, csakhogy a munkaadó annyira meg volt elégedve, annyira dicsérte minden nap, hogy a harmadik hónap végén már szinte biztosra vették, hogy az állás stabil. Nem bírtak tovább várni, fölvették a hitelt,
32
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
nem is kicsit, mert úgy gondolták, hogy a hatalmas fizetésből majd úgy is visszafizetik. Eljött az utolsó hét, majd az utolsó próbaidős munkanap is. Minden simán ment egészen a munkaidő végéig, ekkor ugyanis munkaadója behívta az irodájába és eddig nem látott, gonosz vigyorral az arcán közölte, hogy nem felelt meg az elvárásainak. Mikor a szerencsétlen megkérdezte mi hibát vétett, válasz helyett egy hatalmas, nyálzuhataggal járó röhögést kapott az arcába. A fickó az asztalt csapkodta, annyira nem bírt jókedvével. Aztán úgy tűnt kissé lecsillapodott, kitörölte a szeméből örömkönnyeit és intett, hogy tűnjön el, ezt persze nem kellett kétszer mondani. Mikor elmesélte feleségének mi történt mindketten sírva fakadtak. Egy két hónapig még áltatgatták magukat, hogy nem lesz semmi baj, hogy együtt majd átvészelik ezt is, de egy nap az asszonynál elszakadt a cérna. Kijelentette, hogy nem bírja tovább az állandó nyomást, ezért elhagyja. Hiába kérlelte, hogy maradjon, felesége hajthatatlan volt. A bank ezután persze lefoglalt mindent, ő pedig rövidesen az utcára került, ahol találkozott más, hozzá hasonló áldozatokkal is. Mikor ők is elmesélték történetüket elhatározta, hogy bosszút áll. Erről a tervéről azonban hamar lemondott, mert úgy ítélte, nem lenne helyes. Pár hét éhezés után mégis visszatért dühe. Megkereste az illető házát és néhány talált pokrócból tanyát vert előtte. Napokig figyelte volt munkaadóját, és többször is rászánta magát a cselekvésre, de végül mindig meghátrált. Aztán egy fagyos, karácsonyi estén meghívást nyert a házba és most ott üldögélt, annak, legkisebb szobájának, bársonnyal borított padlóján. Hallotta a horkolást és tudta, hogy ennél jobb alkalom már nem lesz, hogy megtegye. Lábujjhegyen kilopakodott a folyosóra. A szoba felé tartva eszébe jutott, hogy még nem tudja, mi legyen a dolog módja. Pisztolya nem volt, így a főbelövés ki lett zárva, azt egyébként is túl kíméletes halálnak tartotta volna. A szobába lépve ott találta házigazdáját, hosszan elnyúlva hatalmas ágyában. Megállt és töprengett kicsit, ekkor azonban megpillantott egy ezüst levélbontó tőrt az íróasztalon. Tökéletes – gondolta. Csendesen kezébe vette és odasétált az ágy széléhez. A fickó mit sem sejtve aludta az igazak álmát. Jól megmarkolta a kést és a magasba lendítette, megcélozván az áldozat szívét. A penge szélsebesen száguldott a célpont felé, félúton valamiért mégis megállt. Miért? Gazdája rájött, hogy nem képes megtenni. Bár a gyűlölet most is lángolt lelkében, mégis, ha belegondolt, abba, hogy azt az embert készült meggyilkolni, aki szállást nyújtott neki éjszakára, és aki valószínűleg a fagyhaláltól is megmentette, elszorult a gyomra.
33
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Bosszantotta a dolog, mégsem volt képes beleharapni abba a kézbe, mely az imént még etette. Pár percig még vívódott, majd lemondóan leeresztette karját és elindult kifelé. Ekkor azonban szörnyű dolog történt. Hirtelen égő viszketést érzett az orrában, hát gyorsan odakapott, hogy megvakarja, sajnos azonban karja beleütközött az éjjeli szekrényen álló whisky-s üveg nyakába, mely ennek következtében tompán, mégis nagyon hangosan dübbent a padlón. Kalmár fölébredt és az első dolog, amit meglátott az saját levélbontó tőrjének, holdfényben megcsillanó pengéje volt, szakállas vendége kezében. Nem késlekedett, kipattant az ágyból és nekiesett támadójának. Az egész nem tarthatott tovább fél percnél. A csavargó nagyon gyenge és alultáplált volt, így nem csoda, hogy Kalmár könnyűszerrel kicsavarta kezéből a tőrt. Nem tétovázott, belevágta ellensége szívébe, amitől az nyomban a szőnyegre zuhant, nagyokat nyögve. A pokoli kín, amit ekkor érzett csillapodás helyett, pillanatról pillanatra rosszabb és rosszabb lett, és mint villám a fában, szétsugárzott az egész testében. A fájdalom tompította érzékeit, így okozójának szavai mintha a szomszéd szobából szóltak volna. - Befogadlak a házamba, a sültemből etetlek. És te így hálálod meg? Hitvány féreg. – sziszegte egyre közelebb lépve a testhez. - Nézd meg jobban az arcom. - Mit akarsz? - Nézz rám… - Mit nézzek rajtad? Egy szakállas gazember arca csupán, semmi több. - Szakáll nélkül… Kalmár közelebb hajolt. Pár pillanatig még értetlenkedett aztán villámcsapásként érte a felismerés. Egyenesen belebámult egykori áldozatának kíntól csillogó szemeibe. Nem tudott megszólalni, csak állt mellette és bámulta megkövülve, mint akit megbabonáztak. Körülötte mintha megszűnt volna létezni a világ. Teltek az órák és a test egyre fehérebb lett, a szemek pedig egyre üvegesebbé, egyre kifejezéstelenebbé váltak. Az átkot csak a hajnal első sugarai törték meg, ekkor ugyanis borzalmas rémület lett úrrá rajta. Félt, hogy valaki rájön tettére, hogy hátralevő életét börtönben kell leélnie. Hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen a hullával. Hiszen nem hagyhatta csak úgy ott a szobában, míg oszlásnak nem indul. Tudta, hogy sürgősen el kell távolítania házából. Kicsit lenyugtatta magát, majd nagy levegőt véve megfogta a holttest lábát és húzni kezdte az ajtó felé. Nem volt nehéz, sőt kifejezetten könnyedén csúszott a selymes szőnyegen. Elértek a lépcsőhöz, ahol még
34
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
gyorsabban haladtak. A halott feje minden fokon pattant egyet, s ez bizarr módon egy labdára emlékeztette Kalmárt, és többször is mosolyt csalt az arcára. Mikor leértek a földszínre, úgy határozott, hogy jobb, ha a hátsó bejáraton viszi ki a testet. Oda is húzta az ajtó elé, csakhogy az – szokás szerint – most is beragadt így hiába próbálta, fél kézzel nem tudta kinyitni. Ledobta hát a lábakat és immár két kézzel, minden erejét megfeszítve cibálta a kilincset, de az ajtó csak nem moccant. Most taktikát váltott és egyik lábával a falat nyomva folytatta a ráncigálást. Ez már jóval hatásosabb módszer volt. Ezt bizonyítandó az ajtó pár pillanat múlva, hangos reccsenéssel ki is szakadt a helyéből és olyan hatalmas lendülettel csapta arcon a holttestet, hogy annak nyomban eltörött az orra, Kalmár pedig hanyatt esett. Néhány percig feküdt az élettelen test mellett, majd nagy káromkodások közepette föltápászkodott. Hatalmas megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az ajtót zárastul tépte ki a falból. És most, hogy jobban belegondolt eszébe jutott, hogy az éjjel kulccsal zárt be minden ajtót, minden ablakot. Rádöbbenve saját ostobaságára harsány kacagás fogta el. Ez csak fokozódott mikor meglátta a hulla törött orrát. Most már az egész ház zengett az eszelős röhögéstől. A röhögéstől, ami lassanként sírássá, majd zokogássá torzult és könnyeket fakasztott szemeiből. Talán csak most döbbent rá tettének szörnyű súlyára. Lehajolt, egy határozott mozdulattal a helyére robbantotta a törött orrot, és megsimogatta a halott fejét. Megtörölte könnyáztatta arcát és a testet immár a karjába véve folytatta útját a kert felé. Csodaszép idő volt. Mintha egy éjszaka alatt elvonult volna a tél. A tavaszias levegő meleg, mégis friss volt, s benne édes gyümölcsillat terjengett. Kilépve az ajtón szívmelengető madárcsicsergés fogadta őket, a nap pedig olyan vakítóan fénylett a felhőtlen égen, hogy már- már bántotta az ember szemét. Kis keresgélés után megtalálta a legmegfelelőbb nyughelyet egy öreg fenyőfa mellett. Ásót ragadott és nekilátott a sír megásásához. Könnyű és gyors munka volt, hála a nedves, puha földnek. Mire végzett a munkával, nagyon megéhezett. Ekkor pillantása a már kiásott földkupacra tévedt. Markolt belőle egy keveset és megszagolta. Csodálatos illata volt. Üde és hívogató. Olyan mennyeinek találta, hogy hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beleharapjon. És igen, bele is harapott, s fogai oly könnyedén csúsztak bele, ahogy lédús almába szokás. Nem csalódott, az íze is olyan mámorító volt, mint az illata, és ahogy ropogott a fogai között. „Oh, mily isteni eledel ez”- gondolta. Miután jóllakott a földdel, odaállt a gödör szélére és kezébe vette az ásót. Sokáig nézte munkáját és nagyon meg volt
35
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
elégedve vele. „Milyen kényelmesre sikerült. És milyen kellemes ez a langyosság, amit a föld magából áraszt”. Nagyokat szippantott a sír meleg, bódító szeléből, majd megmarkolta az ásó nyelét és teljes erővel homlokon csapta magát. Arccal előre belezuhant a sírba és gondtalan mosollyal az arcán üdvözölte a Halált…
Gönczi Annamária "úgy járt a kerti liljomok között, mint ősz királyok flamand bibliákban" (Faludy-Villon)
A mérleg A páfrányok között egy lány lépkedett. Szemlátomást ideges volt. Kíméletlenül eltiport mindent, ami csak az útjába került. Persze csak, amit tudott, néhány fa kitérésre kényszeríttette. Ettől csak még idegesebb lett. Haját, ha most megkérdezik piszok szőkének, arcát túl soványnak, bőrét egészségtelenül fehérnek, szeme színét meghatározhatatlan árnyalatúnak mondta volna. Hogy az önképe ha nyugodt volt egészségesebb volt – e azt nem tudom. Nem szeretném felesleges leírásokkal tartóztatni az olvasót. Nem írom le az erdőt, amelyben járt, sem azt a rengeteg problémát, ami idehajtotta. Legyen elég annyi, hogy elege volt. Elege abból, hogy olyan dolgokat tesz, amit muszáj neki. Idegességében óvatlan volt. Beleesett egy lába előtt tátongó gödörbe. A luk szűk volt és nedves, mikor feleszmélt az ijedtségből és a pillanatnyi fájdalomból, ami érte, jó négyméternyi földalagutat látott maga fölött.
36
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Szitkozódott. Fájós tenyerét a szájához szorította. Így nem fog tudni kimászni!... Valóban egy csepp erőt sem érzett magában hozzá. Sírva fakadt, segítségért kiáltott, de a választ meg se várta: haragban volt a világgal, fel se tételezte, hogy bárki segítene rajta. Sírosan, hisztisen kapkodta a levegőt. Eddig kissé előre görnyedve ült, de most hátra dőlt, így több levegőt kapott, hogy ezt a tevékenységet tovább folytassa. Szándékában állt. Így azonban felfigyelt valamire, ami eddig elkerülte figyelmét. A háta mögött nem volt fala a lyuknak. A sírás benne rekedt, ahogy ezt észre vette. Nehézkesen megfordult. Valóban lyuk volt a háta mögött, épp akkora, amin átférhetett. Mögüle halvány fény szűrődött ki. Gondolkodás nélkül kúszott át rajta menekülő utat remélve. A lyuk mögött hatalmas barlang tátongott, falai visszaverték a lány lépteit, ahogy sietve haladt előre. Célja az előtte lebegő fényese területet volt, körülötte minden vaksötét. Hisztériája lassan elmúlt, helyét félelem vette át. Még jobban megszaporázta a lépteit. Közvetlen a fény alatt egy még szélesebb barlang kezdődött, ami felülről jobb oldalán meg volt világítva egy mennyezeti nyíláson keresztül. A fény elvakította, a futás kifárasztotta, a saját baja még mindig feszítette belülről, ezért a terem közepére sietett szinte tántorogva és lerogyott egy kőre közvetlen a fénysugarak melett, aminek épp csak a körvonalát látta. A keze már nem fájt… A kő, amin ült egészen hasonlatos volt azokhoz a kőtömbökhöz, amivel az utak mentén a kilométereket jelölik. Először ez a furcsa szabályosság tűnt fel a lánynak, aztán ahogy remélt menekülése irányába nézett valami még különösebb. A fényben egy farúd és annak végén egy kiszélesedő és teknőszerűen bemélyedő rész – egészen olyan, mint egy régi hajítógép – bontakozott ki. Távolabbi végét növények indái fonták keresztül, amelyek a barlang falába kapaszkodtak és a napfényben színpompás virágaikat csillogtatták. Közelebbi vége pont a lány ülőkövében tűnt el. Hirtelen valami a lány hátához ért még hozzá majdnem teljes felületén keresztül. A lány olyan hatalmasat és borzalmasat sikított, hogy szinte beleremegtek a falak az erőlködésbe, hogy visszhangozni tudják. - Ne sikíts – szólalt meg egy finoman nyugodt hang a háta mögött. – iszonyúan visszhangzik…
37
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
A lány elhallgatott. Nem is a kérés inkább a kíváncsiság fojtotta belé korábbi rémületét. Talán nem ő az első, aki ide leesett? Ösztönösen érezte, hogy attól, aki mögötte van, nem kell tartania. Azt képtelen volt megmondani a hangja alapján, hogy fiú – e vagy lány, de szavainak olyan édes tónusa volt, hogy nem tudott félni tőle. - Te is leestél ide? – kérdezte kicsit remegő hangon első sorban azért, hogy összeszedje magát. Nem is feltételezte, hogy más lehetőség is van… - Nem. Nekem itt kell lennem – mondta az ismeretlen. Szavai a levegőben maradtak, a lány érezte, hogy megremeg. Az idegen mintha észlelete volna. – Ne félj. Nem foglak bántani… - Ki vagy? – kérdezte a lány. Az alak néma maradt egy pár pillanatig, a lány érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Kezdett olyan lenni ez egész, mint egy rossz álom. - Várj… Mindjárt meglátod – válaszolt az ismeretlen megkésve. A lánynak nem volt ideje megkérdezni mire, vagy hogy a másik mit akar csinálni, egyszeriben a korábbinál nagyobb fény árasztotta el a barlangot a nyílás felől. A lány összeszorította a szemét. A Nap előbújhatott a felhők mögül. Ahogy lassan kinyitotta a szemét szembe találta magát a természetellenesen sima falakkal. Tükröződtek, még hozzá úgy, ahogy a vidámparkok tükörszobái. Közvetlen maga előtt a saját alakját látta, de kicsit jobbra azt, aki neki háttal ült. Fehér ruhát viselt, ami leginkább egy kinyúlt pólóra hasonlított, vagy még inkább hálóingre, az alak jobb vállán kissé lecsúszott, fehér bőrét megmutatva. Szabályos arcát szőke fürtök keretezték, szeme kéken csillogott. Szája zárva, pont az a nyugodt érzelem-mentesség sütött róla, mint a szeméből és a hangjából is. Mindkét oldalt hófehér szárny húzódott végig a teste mellett. Dereka még ebben a ruhában is jól lázhatóan vékony, karja viszont izmos egy lányhoz képest. Arca gyönyörű, de meghatározhatatlan nemű. Nem mintha feltétlen nemről lehetne beszélni egy angyalnál. A lány pillantása, ahogy végigért az angyalon, akit fiatal - mondjuk ki: romantikus - korából adódóan jobban esett egy nagyon szép, „helyes” fiúként látnia, most saját kerekre nyílt szájára és szemére esett. Gyorsan összezárta mind a kettőt. A szájtátás nevetséges volt, ezért korrigált gyorsan, a szemei lehunyására pedig szüksége volt: nem tudta anélkül elhinni, amit látott. Az azonban, hogy érezte a másik hátát a sajátjának
38
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
nyomódni, egy a sajátjánál puhább hajfürtöt a nyakához és igen tollakat a kézfejéhez érni, meggyőzte. Lassan felnyitotta a szemét. Az angyal továbbra is nyugodt szinte merev arcot vágott, de közben fürkészve nézett valamit tőle jobbra. A lány automatikusan magán érezte a tekintetét. Ha végig gondolta logikus volt: ő jobbra látta az angyalt, akkor ő tükörképe balra lehet a másiktól. - Nem tűnsz nyugtalannak – mondta halvány érdeklődéssel a hangjában, amit elnyomott a felismerés tényszerű hangneme. A lány bólintott. Képtelen volt levenni a szemét a másikról. Lassan még is kinyögte: - Miért vagy itt? Az angyalok a mennyben laknak, nem? - A bukottak nem – horgasztotta le szőke fejét a fiú(?). A lány megremegett, de nem tudta a válaszból kiérződő fájdalom (a mi elég erősen keveredett daccal és valamiféle szégyenérzettel) vagy a felismerés tette – e. - Akkor ördög vagy? – lehelte halkan. Lelki szemei előtt a gyönyörű arc eltorzult, a szárnyak lehulltak, a homlok szarvakat növesztett a haj vörösbe és feketébe váltott. Szinte érezte, a fojtogató kezeket a torkán. - Nem. Csak az vált ördöggé, aki konkrét bűnt követettel. A megtévelyedés megbocsátható – mondta halkan az angyal, és a lány érezte, hogy a másik háta fokozatosan elhajol tőle, mintha összegörnyedne. Ez azonban egy pillanatig tartott csak, a hát újra neki dőlt, a fej felemelkedett és az angyal ajkain lágy mosollyal annyit mondott: - Isten megbocsát, ha rá szolgálsz. Nekem csak a mérleget kell őriznem. - Milyen mérleget? – kérdezte a lány megrökönyödve. Ismét nem tudta megmondani az angyal tettei vagy a szavai okozták – e ezt az érzelmet. - A minek a közepén ülünk… A lány balra nézett, most hogy nagyobb volt a fény valóban jól látta a szerkezet mérlegszerűségét. (Bár valahol libikókás is volt, egyszerűsége afelé mutatott.) Balra ott volt a másik serpenyő, amit hatalmas fémsúlyok húztak lefelé, igaz még viszonylag egyensúlyban volt. - Még is… Mi az? – kérdezte csodálkozva. A félelem és a hisztéria is eltűnt a lelkéből. - Ez az élet – mérleg, amely a világ jó és rossz történéseit számlálja. Az úr áldásait és büntetéseit is, de az emberek is befolyásolják némileg… A világháborúk idején például képtelen voltam egyenesen tartani, bárhogy
39
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
is igyekeztem. Most viszont menj kérlek. Valami nyomja a lelkedet és mivel túl közel vagy ez megzavarja a mérleget. Lefelé lendül… Látod?... A lány biccentett, észre vette előbb is… - De merre menjek? – kérdezte tétován. - Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte az angyal, ahogy kezét a mérleg jobb oldalára helyezte. Most volt először ingerültség a hangjában. Az indák meg indultak, feljebb húzakodtak a falon, rántva magukkal a mérleg szárát is. A lány, ahogy az angyal lehunyt szemét nézte és a koncentrációtól megfeszült arcát megvilágosodott. Ha mérleg jobb szára elég magasra hág, kijuthat a nyíláson! Az angyal azonban visszahúzni látszott a kezét pedig még a mennyezetet nem érte el. - Hogy csinálod? – kérdezte a lány hirtelen. Rá kell vennie, hogy folytassa! - Jót teszek – mondta az angyal. A lány a keze után kapott és megszorította. - Akkor folytasd! – kérte. Az angyal félre értette őt, ezt hitte ilyen jóravaló teremtés… És különben is… Évezredek óta ült magányosan a barlangban. Igaz csak egy sárból, földből gyúrt teremtés érintése volt, de mégis hasonlított angyal társai érintésére, amit már annyii ideje mellőzött kelletlenül. Meg tette, amire kérte: Tovább emelte a mérleget. A vége elérte a mennyezetet, a virágok kikúsztak a felszínre. A lány elengedte az angyal kezét és futni kezdett a jobb száron. A virágindák azonban nem bírták a súlyát: elszakadtak, a mérlegszár zuhanni kezdett, a lány leesett róla és egy utolsó sikoltással halálra zúzta magát a köveken. Az angyal szeme felpattant és a lány holt testére függesztette a szemét. Most először látszott arcán konkrét érzelem: a megdöbbenés. Ezt pillanatokon belül szomorúság, megvetés és némi harag váltotta fel, de már a nyugalom maszkja alatt. Visszafordult. - Arra céloztam, hogy menj vissza és mássz ki… A mérleget nem szabadott volna bolygatnod… - fel nézett. – Vagy őt erre szántad? Nem érkezett válasz. Lehajtotta a fejét. Lassan elkezdte emelni a jobb szárat még végül a szerkezet egyenesbe állt.
40
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Aranykalitka Egy állatkereskedés pont útba esik nekem reggelente. Nyaranta az apró állatokat kirakja a tulajdonos az ajtó mellé. Én pedig fájó szívvel nézegetem a nyuszikat meg hörcsögöket, míg meg nem veszi őket valaki. Most túl hideg van ahhoz, hogy bármi kint legyen. Nem is szoktam megállni. Általában, de a boltos két napja kitett egy hatalmas kalitkát a kirakatba. Színes tollú - gondolom én trópusi - madarakkal töltötte meg. Megbabonáztak. Hallgatom a szűnni nem akaró csicsergésüket, a töretlen, állandó röpködésüket szájtátva csodálom. Olyan boldogok. Mintha nem tudnák, hogy létezik világ az álarany ketrecen túl. Bájosak egytől egyig. Csupa szín, csupa különböző alak. Megfigyelni képtelenség őket, jó, ha pár pillanatra megkapaszkodnak a rácson, hogy aztán újra szárnyra kapjanak. Irigylem őket. Irigylem és vágyom rájuk. Ha tehetném, kalickástul megvenném az egész csapatot. Persze erre nincs lehetőség… Mindig megvárom az etetést, addig maradok. A tulajdonos megjelenik a kirakatban, rám mosolyog; már megszokott az elmúlt két napban; majd cserepes kezét a kalitka fölé tartva elkezdi pergetni a rácson át a magvakat. Általában így szokott lenni. A madársereg is tudja ezt, mint egy hatalmas színes test indul meg felfelé, szájait éhesen tátogatva. Azonban valaki előre szól a boltból és az öreg hátra fordul. Tenyerét összezárja. Ő is szereti azt az életteli látványt, mikor erejük nem kímélve repülnek az ételért, gondolom nem akar lemaradni róla, ezért. Egyetlen magocska esik csak ki a tenyeréből. Van a seregben egy kismadár. Apró, világoskék színű. Mivel könnyebb a többinél, könnyebben röppen fel és hamarabb. Ő kaparintja meg. Az öreg még mindig beszél. A madárka zsákmányával a földre száll. Le akarja nyelni. Ekkor támadnak rá a többiek. Megannyi hatalmas test tapossa, csípi őt. Az édes csicsergés vad lármává aljasodott. Teljesen ellepik őt. Egy nagy, zöld madár megkaparinthatta a magot, mert felröppen. Néhány utána. A nála kisebbek lent maradnak, inkább tovább rugdossák a kék kismadarat. Az öreg visszafordul, rájuk kiabál, habár már felesleges. Egyik kezéből kiesnek a magok, mikor benyúl, hogy szétválassza a verekedőket. Az aláhulló magvak láttán maguk is szétrebbennek. Az öreg szitkozódva borítja be közéjük másik kezének tartalmát is. Minden madár eszik már.
41
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Kivéve egy. A kis kék madár véresen, összetörve fekszik a ketrec alján. Aprócska mellkasa épp csak emelkedik. Egy, a ketrec aljára esett, magocskáért nyújtja csőrét, de egy vörös madár elmarja tőle. A kismadár fejét a koszos aljra ejti. Beléptem a boltba. Megvettem őt…
Simon Bálint "Nem tudom, ki bűnösebb: a szerző vagy a múzsája?" (de Sade márki)
Les Lais Versciklus a Montmartre aljáról
Töredék a kiátkozottról Mikor elhagytad Párizst koldusbotodon Senki sem kérdezte, hogy apád ki volt. Csak elindultál a deres országúton, Legendává tettél egy siralmas kort. Varjak cikáztak a börtönudvar fölött, Futottál bizony a bitófa alól, Kapuk csapódtak be véres hátad mögött, Őrök suttogtak rajtad a falakról. Tán a Loire mentén akartál meghalni, Ahol télen fázva kóboroltál,
42
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Vagy északra mentél élni és rabolni, Mégis bokázva találjon a halál. Debrecen, 2012.07.08. Ballada Villonról, akit holnap akasztanak Polgártársak, tudjátok jól: Széles e világon nincsen Rosszabb a langyos konyaknál. Mit tegyek hát, vasam sincsen, Elegem van a kártyából, S végeztem az angyalomnál... Igyál Villon, mondá az Úr: Így lőn a vak világosság. A kurvát olajban főzték, Pierre-t, a vörös Coquillard-t Most húzzák a Montfaucon-ra. Mikor megfeszült a kötél, Vihogott a vad csőcselék, S nem gondolt sóadóra. Lázadj Villon, mondá az Úr: Köpj egyet a rút világra. Elhagyom talán a várost, Végre egyszer nagyot teszek, Lesz pénzem, hogy újra fussak. Kifosztom a Léger mellett Meung püspökét, s a kolostort, Sötét éjjel el nem kapnak... Rabolj Villon, mondá az Úr: Gyónd meg jámbor papjaimnak. Vártak engem a zsandárok Orléans-nál vasdoronggal Ütöttek, s béklyóba vertek. Faragják már szorgalommal
43
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Szálfából a serény ácsok Bitóm, melyre holnap kötnek. Lógjál Villon, mondá az Úr: Táncolj bátran frank népemnek. Debrecen, 2012.07.12. Ballada a költő reménytelen haláláról Dalolt a Költő. Arab lantján Mézédes verset pengetett. Csodálói lopva hallgatták A tarka költeményeket. Balján ült múzsája, jobb oldalt Szép szüzek, mily kívánatos Keblük, s mint az éjfekete bazalt Leomló hajuk, illatos. Arca előtt csillagok úsztak, A mélykék ködben merengtek, Fehér sugarai a holdnak Lágy ölében összegyűltek. Szegény volt ő, s valahányszor Az ihlet helyett éhezett, Térdet hajtott előtted jászol, Kisded Herceg, úgy szeretett. Majd kelyhe után nyújtózkodott, Bort kért ólompoharába, S míg jó mélyeket kortyolgatott, Egy úr ült gót ablakába. Az igric előtt lepergett Viszontagságos élete, És lába elé heveredett Bús, utolsó szerelmese. Szelíd keze ajkához simult, Csendre intve, s bíztatva őt, Lantos ne félj, utadra indulj, Immáron letelt az időd. Költő volt ő, s valahányszor
44
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Tündér világot teremtett, Térdet hajtott előtted jászol, Téged Kisded, úgy szeretett. Debrecen, 2012.07.09. Nyolcsoros vers, melyet Villon a Zala vizére írt Láttam már a hat világot, S bolyongtam annyi tájon át, Üstökömre eső hullott, Áldottam őt: Szűz Máriát. Az ő nevében kegyesen, Tiszta szívvel adakozva, Legszebb kincsem, íme item Nevem a senki-fiakra. Debrecen, 2012.12.04. Sanzon a bőrig ázott költőről Bőrig áztam, nagyon fázom. Gyere kicsi, csak ölelj át, Könnyebb lesz majd hosszú utam. A köd mögött szemem nem lát, Lelkem érez, lépted hallom, Félénk vagy és boldogtalan. Eső esik, szakadatlan, Beburkolja a kisvárost, Kékre festi hű tornyait. Röpülj hozzám védangyalom, Ne légy többé bátortalan, Hallgasd szívem sóhajait. Jöjj felém a kertek alatt, Érezd rózsáim illatát, S ne gondolj az elmúlásra.
45
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Halld a harang hívó hangját, Szedd a lábad, gyorsan szaladj, Szava szívem dobbanása. Sáros lett az üvegcipőd, Kócos lett az aranyhajad, Elhagytad az esernyődet. Megkönnyíted hosszú utam, Siess hozzám, el ne kenődj, Látod még a szeretődet. Zalaegerszeg, 2012.06.09. Sanzon a másnapról Három kocsmát végigittam, Három határt végigjártam, Gyalog, lovon, villamoson, Szelek szárnyán, szép hajnalon. Minden reggel, minden éjjel, Meghalt bennem úri kéjjel, Hazám, hitem, szép szerelmem, Minden kincsem: becsületem. Hű voltam én a világhoz, Az emberhez, a királyhoz, De nem kellett szolgálatom. Pusztuljon hát minden álmom! Montmartre alatt, Párizs mélyén, Sötét utcák macskakövén, Abszint oldja most bánatom. Mámoromban magam látom. S mikor másnap varjak szárnyán, Körberöpít banyák hátán, A tér fölött egy halk angyal,
46
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Ezt üvöltöm büszke daccal: Ha örül most szép Cilea, Hogy így szenved hódolója, Legyen boldog, én nem bánom, Lesz még ünnep a világon! Debrecen, 2013.03.30. Közjáték Gótok vagyunk, vagy vandálok? Ezt kérdezem rég. A népvándorlás útjáról Letértünk, még szép. Nem érdekel, hogy az Isten Latin vagy görög, Százmillió büszke német Képünkbe röhög. Fölszívódtam az országban Két égtáj között: Nem láttam a nagy értelmet Hitregénk mögött. Magyarok és kunok nyila Szívemen talált, Néma Kárpátoknak ölén Így leltem hazát. Füvet szívjak vagy vedeljek? Én konzervatív... Nagy dilemmám ez minden nap, Nem vagyok naiv. Tubák után rágyújtanék, Ha adnál tüzet... Feslett nőkre szórnánk aztán Összes pénzemet. Debrecen, 2012.07.06.
47
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Chorea macchabaeorum Szellővel csavargok az Árpád téren, Izzadt kék ingem a testemre fagyott. Sötétség lehel rám a nyári fényben, Dúdol a lélek, és mégis halott. Az útkereszten táncra kér a Halál, Cinkos búmat képébe röhögöm. Csuklón ragad, s parkettjére cibál, Legyintek csak, tovább nem vesződöm. Ki levegőt vesz rohad az ég alatt, Ami szent nekem, ez a romlottság, S mikor megcsap a dohos fuvallat, Gyűlöllek mindig, csalárd tisztaság. Lehetek bárki, a görnyedő Faust, Nem vagyok több, mit a sárba vetek. Megátalkodott és magával hazug, Méltóságom, ha arcomba köpnek. Verjetek náddal, mossátok kezetek, Krisztus nem vagyok, hanem Barabás. Tudjátok viszont, mikor fölszögeztek: Pokol a világ, nincs föltámadás. És ha átkozódom, nézz a keresztre, Velem sóhajt, Villon az apostol. Locsolj egy kortyot emlékezetemre, Ecce homo, ne félj a Haláltól. Debrecen, 2012.07.07. A bujdosó fohásza Régen békét hoztál, reményt árasztottál Mindenható Uram. - Akkor leborultál, szívedből imádtál Tékozló, vad fiam. Hajdan még hittelek, szívből szerettelek
48
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Királyok Királya. - Csak mert megvédtelek, mint gyönge gyermeket Krisztus katonája. Egyiptomból hoztál, megszabadítottál Rút szolgaságomtól. - És most visszasírod könnyedet, rabságod, Rettegsz Kánaántól. A pusztában vezetsz, Kenyeret nem küldesz, Éhezem Jóatyám. - Nem csak Kenyeremmel, hanem az Igémmel Élsz, hitetlen szolgám. Babilonba záratsz, föl nem szabadítasz Diadalmas Isten. - Ledöntöm Jerikót, legyőzöm a Vádlót, Irgalmam végtelen. Az Angyalt add vissza Koldusok Királya, Mert őt értem küldted! - Ő majd hozzám megtér, rád áldást, békét kér, Mert szívből szeretted. Zalaegerszeg, 2011.12.27. Sanzon az áprilisi hóban Fehér borhegy az áprilisi hóban, Barokk tornyocska lenn a völgy ölén... Lábam léhán lankad borús bujdosásban, Fázik a szívem, fenyőerdő mélyén. Számomra mindegy, hogy rigó vagy varjuhad, Dalol tört ágakról talpalávalót, Nem érint az sem, hogy szolga-e vagy szabad Döf holnap hátamba kardot vagy karót. Csönd és béke honol most a sáros úton, Angyalok csókolnak gyáva lépteimnél,
49
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Az útkereszten fölnyög mögöttem a sorsom, Máriák könnyeznek keresztek tövénél. Rum kellne torkomnak, pénz a tenyeremnek, Lyukas rézgaras vagy florenci arany. Isten, vagy ördögök hitetlen hitemnek, Kik meghallják imáim, s értik szavam. Legyek, ki zsinegen táncol ott a szélben, Talpa alatt lég, feje fölött holló, Vagy vesszen sóhajom az ezüstszín ködben, S leszek örökkön átkozott csavargó. Csönd és béke honol most a sáros úton, Angyalok csókolnak gyáva lépteimnél, Az útkereszten fölnyög mögöttem a sorsom, Máriák könnyeznek keresztek tövénél. Simon Bálint, Zalaegerszeg, 2013.04.04. Epigramma a Kárpátok sziklafalára "Úr vagyok, kit nem véd jog, se fegyverek", Pénzem, koronám tisztára nem mossa Legyilkolt inkák vagy malájok vére, Földem legjava bitorló kezekben, Anyámat pap, de atyám lelkész áldja. Azt nem tudom mi volt őseim hite, Taposott rajtam fél világ serege, Szulejmán vagyok, és vele Dzsingisz kán. Vagy Basta, és nevem hét földvár nyögte? Vagy Károlyi, és kétszer törtem zászlót? Hódító vagyok, áruló, de hős is, Mélybe húztam a félholdas lobogót, Nándorfehérvárnál. Majd tüzes trónon Égtem, mint Johanna Rouen piacán De nem a burgund bakó, nem is a pestis, Hanem a honfivér tépte húsomat, S rágcsálta csontom évszázadokig. Magyar vagyok. Tág cím parányi néphez,
50
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Bennem mind a vér, amely földemért folyt. Sorsom mint a főnix, hol magasba kél, Lánggal ég, hamvad, ki nem alszik soha, Érzi, míg hite, addig tart hazája. HERCEG(NŐ): Célom sem több, mint magyarnak maradni, Embernek, polgárnak, európainak, Megbocsájtani és sosem feledni, Pillanatnak élni, hinni századoknak. Debrecen, 2013.03.29. Közjáték/II. Jövőm látom sötét szemmel, Hangod hallom süket füllel: Anyám könnye sírhantomon, Selyemzsinór vastorkomon. Szellem jár a lépcsőházban, Kopogtat úgy éjféltájban. Rám borul a víg félhomály, Nyugat felé bíborban száll. Szétvet a nikotin, Fáradtan elfekszem, Pillangók szárnyain, Arcod nem felejtem... Debrecen, 2013.04.21. Szonett a kalózok szeretőjéről Tegnap hajó érkezett Brabantból, Hét patkánnyal, kilenc vitorlával Zúg a rakpart tengerek dalától, Nem vesződnek még az utcalánnyal.
51
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
A gót árkádok félhomályában, Festett arcán törik a nyugvó fény, Porcelánbaba a sűrü sárban Tekintetére így találtam én. Lenge a szoknya a lányka ölén, Alkony-sugarak már kanyarodnak Szifilisz-szagú sikátoroknak. Dinnyehéj-csikók a Szajna vizén Ringanak álmosan szürke szinén, Mellékutcákban macskák napoznak. Debrecen, 2013.04.08. Ballada a debreceni baka menyasszonyáról Vagy hetven év telt el azóta, Vagy száz? Vagy ezer? - nem tudom. Rég megfakult szép fehér arca, - Idézd meg őt, borús dalom. Jött Lemberg felől a bősz muszka, Lompos haddal, lóhalállal, Mennykő hullott, izzott az utca, - Ő csak állt ott fátyolával. Mondd hová tűntek a katonák? Hová az ő vőlegénye? Mióta, hogy a Don-kanyarnál Hiába folyt drága vére? Ő várta vissza, várta akkor, Körötte tűz, láng és holtak. Nem jöttek vissza a halálból Azok, kik már elindultak.
52
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Vagy hetven év múlt mindhiába, Vagy száz? Vagy ezer? - nem tudom. Elfeslett szép fehér ruhája, De táncra kélt egy hajnalon. Debrecen, 2013.04.25. A Lorellály-ballada Nem tudom, mért kísért egy ősi, vad románc, Álmodó szívemről miért nem hull a lánc, Nem tudom, mért hallom a patak dalait, Nem én, mért tapintom a sellő combjait. Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján. Egyszer rég Zalában, egy búsképű lovag - Háborút nem látott, bár nem volt hallgatag -, Éjszín paripáján a folyó hídján járt, Habok közt zöld sziklán, meglátta Lorellályt. Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján. Alkony szállt a völgyre, ködfüst a víz fölött, Nyugvó bíborkorong a borhegyek mögött, "Barna szép szemeddel, Lorellály ne igézz, Gyúló sugaraddal, sellő rám ne nézz!" Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján. A hableány csak állt, a sziklák ormain, Sírtáncot pengetett a lantja húrjain, "Bajnok, fönn a hídon, a Szűzhöz imádkozz, Szerelmes szavaddal, könyörgöm ne átkozz!" Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján. A lovag hirtelen sarkantyúra rúgott, Éjszín paripáján a vízbe ugratott,
53
2012 óta
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Ott lelte végzetét a telihold alatt, Lorellály kacagott, az ár gyorsan szaladt. Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján. Debrecen, 2013.04.10. Töredék a kiátkozottról/II. Már elfogytak emlékeim, Nagy játszmám volt elég, Vármegyék országútjain Ronggyá mállottak szét, S csak a sárba köptem, Hol patkánymód úsztak álarcaim. "Fekete légy lepett elég, Belepnek most fehér legyek!" Debrecen, 2012.12.03.
Egy novella: A konkvisztádor sétája Szépen volt öltözve. A haja a megfelelő szögben állt. Csak sétálni ment a parkba, de mindig ügyelt a külsőségekre. Ez most sem történhetett másként. Része volt a világrendjének, s talán világ rendjének is. Ha az ember gondolkodni akart, komolyabb gondok gyötörték, vagy éppen nem volt jobb dolga, akkor fölvett egy sötét nadrágot, egy vállalható inget - és ha éppen hideg szelek dúltak - akkor a kellemetlen időjárásra tekintettel némi zakót vagy kabátot is, és elindult sétálni. Mindenki így csinálta ezt a zakó, a kabát, az ing és a nadrág föltalálása óta. Kivétel az állatok. De hát éppen ez különböztet meg tőlük minket. Meg persze ott vannak még azok is, akik képtelenek fölfogni a sétálás autentikus művészetét. Átlagemberek. Se idejük, se pénzük nincsen rá. Mindig csak mennek egyik pontból a másikba. Otthonról a munkahelyre - ha van -, aztán a Tesco-ba, végül pedig haza a TV elé. Nem is érthetik, mit jelent a lényegében céltalan bolyongás. Mi sem
54
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
értjük teljesen, de legalább csináljuk, és hiszünk benne, hogy normálisan, a világ rendje szerint tesszük. Egyébként meg a sétálás a legjobb alkalom az önsajnáltatásra. Kilépett az ajtón, és fölhúzta a nagy, fekete esernyőjét. Sűrűn esett. Aztán elindult valamerre, ahol fák nőnek, autók és emberek járnak. Mindenféle olyan gondolattal gyötörte magát, melynek semmi köze nem volt pillanatnyi létezéséhez. Azt hitte élvezi. Valójában szenvedett. Van Isten? Van. Önigazolásként azért lefuttatott magában egy hosszabb gondolatsort. Van igaz vallás? Nincs. Bármennyire is próbálta bizonygatni, maga is tudta, hogy több ponton sántítanak az érvei. Nem észérvek. Dogmák. Európai ember nem fogadhat el semmit önmagáért. Így hozta a történelem. Van értelme az életének? Ha van Isten, akkor van. De Isten létezik? Igen, ide már egyszer eljutott. Vagy az az anyag, ami most körülveszi, mindig is volt, csak valami különös véletlen folytán így állt össze. Nem meglepő, bár akkor pusztán egy ugyanolyan bonyolult vegyület ő maga is, mint a víz. Ez pedig nem lehet így. Igenis kell hogy legyen értelme az életének. És akkor valaki valamilyen céllal megteremtette. Őt, és a többi anyagot. Az életet. Isten volt az. Ha van Isten ő maga is van, ha nincs, akkor csak elhiszi az egészet. Isten létezik. Ő maga is létezik. Mégis bizonytalanságot érez. Az eső elállt, lehúzta az ernyőjét. Meg kellett állnia, mert szó szerint kiverte a víz. Úgy érezte magát, mint hatéves korában, amikor nem tudott elaludni. Akkor tudatosult benne először, hogy meg fog halni. Soha többé nem kel föl, elalszik, és vége az egésznek. Az életnek. Sötétség jön, amiről még tudomása sem lesz. A kutya is érezte ezt, aki a járda melletti kerítés mögött ugatott. Szinte tépte a deszkákat. Még neki is megremegett a hite az örökkévalóságban, vagy csak elgondolkodott róla, hogy talán képtelenség az egész. Pedig csak egy kutya. És ő is érti. Érzi. Ő is él. A sétáló ember a kutyára nézett, és hihetetlen önsajnálattal gondolt európai voltára. Túl sokat kell gondolkodnia. Semmit sem fogadhat el bizonyítás nélkül. Minden tapasztalata cáfolat. Őrület. Miért van ez így? Meggyorsította a lépteit. Ki akart futni a világból, de csak a kerítés végéig jutott, ahol az immáron kétségbeesetten szűkölő kutya látványa fogatta. Erőszakos látvány. Ökölbe szorította a kezeit. Meg kellene ölnie. Szinte őrjítő hangok, melyekkel semmit sem bír kezdeni. El kell pusztítania, és akkor csönd lesz. De inkább hangosan fölröhögött, aztán foga fehérjét
55
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
kivillantra a kutyára nézett. A kócos, öreg puli visítozva rohant a kert végébe, ő pedig csak állt ott, a kerítés végénél, még vagy perceken keresztül, és röhögött. Nem bírta abbahagyni. Tudta, hogy ő a legerősebb kutya. A Kutyák Királya. Érezte a hatalmát. Röhögnie kellett. Eldöntötte, hogy továbbmegy, és úgy fog cselekedni, ahogy azt előtte minden európai tette. Nem vesz tudomást arról, hogy ideje véges. Ha valami gyengét és visszataszítót lát azt megöli, vagy addig üti, amíg zakót adhat rá. Civilizál. Ha valami erős és undorító jön vele szemben, azon csak röhögni fog, mást úgy sem tehet. A hátramaradó idejében pedig élvezni fogja az életet. A legfinomabb ételeket fogja enni, a legjobb borokat fogja inni. Olyan dohányt fog szívni, ami csak a világ másik végében terem, de ő elmegy érte, letépi, és elhozza a földjére. Magáévá fog tenni minden nőt, akit csak megkíván, de kiválaszt majd egyet, akinek a teste érdemes arra, hogy márványba faragja, és van szinte tökéletes lelke, melyet eszményíthet. Bűntudata lesz, majd ha magáévá teszi, mert őt védeni, szolgálni akarja. Ha még sincs a világon olyan eszményi nő, mint ahogy azt elvárná, akkor meg majd elképzeli az egészet, és könyveket fog róla írni. Az elkövetkező percekben lassan, és kényesen egyenes háttal ment, ahogy azt a megszállt földön szokás. Minden nőt megnézett, mint egy darab húst, hiszen ez kötötte le leginkább a figyelmét. Máris nekiállt történeteket gyártani, csak nem volt nála toll és papír, hogy az egészet lejegyezze, bár olyan dolgokról volt szó, melyekről inkább a hiúsága, mintsem a gátlásai miatt, de nem emlékezett volna meg hosszú oldalakon keresztül. Telhetetlen volt, gátlástalan, de kifejezetten hiú: ez jelentette számára az egyetlen határt. Aztán ráébredt, hogy mindenfajta szabályozás nélkül gondolatai nem terjednek tovább, mint Geiserich egy átlagos vandáljának, vagy Alarik egy megátalkodottabb gótjának legösszetettebb elméletei. De megint csak fölröhögött, hiszen tudta hogy ő borzasztóan művelt, és saját maga számára nem kell bizonygatnia önnön kultúrfölényét. Az egész világ egy színház, melyben ha mindig nem is ő játssza a főszerepet, azért igen kiváló mellékszereplő tud lenni. Sőt, ő írja a darabokat, és ha művei nem futnak be, hangosan tapsol vagy hurrog más szerzők előadásai után. Ő találta föl a kultúrát, terrort, a demokráciát, a feudalizmust, aztán megint a demokráciát némi terrorral keverve. Tiszta joga olykor megfeledkezni minderről, és szabadon engednie az ösztöneit. Hiszen az ösztönei köré is komplett szertartásokat épített, hogy kimutassa, igenis
56
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
különb a vadaknál és az állatoknál. Porcelántányérból eszik, üvegpohárból (és néha üvegből) iszik, ha pedig éppen békeidő van, és konzervatívabb hölgyet szemelt ki magának, a csókot és egyebeket megelőzi néhány szál virág, nagyobb elvárásúaknál még egy közös vacsora is, sok-sok üveggel, porcelánnal és virággal. A színjátszás gyönyörű és kellemetlen kettősségéhez már csak a pénznyomtatás gyönyörű és kellemetlen kettőssége mérhető. Az eső ismét megeredt, fölhúzta az ernyőjét. Rádöbbent arra, hogy borzasztóan nagy hiba volt hagynia magának, hogy mindezt tíz perc alatt végiggondolja. A világrendje nem terjedt ki ilyen kicsinyesen nagy dolgokra, de a világ rendje sajnos ilyen hegytetőre állt törpékből állt, és ő ezeket a törpéket a hegyekkel együtt tíz perc alatt ledöntötte, ami nem jó. Az embereknek szüksége van illúziókra, azon fölül is, hogy elhiteti magával, célja van az életének. Ő is ember, neki is szüksége van illúziókra. Újabb játékba kezdett. Megint a nőket nézte, de most sokkal figyelmesebben: nem egyben, hanem minden részletre kiterjedően, és azt sem bánta, hogy testüket ruha takarja. Szelídebb történeteket gyártott köréjük: az elképzelt eseményeknek nem egy meghatározó szereplője, hanem pusztán külső szemlélője volt. Vele szemben jöttek előbb a három gráciák, aztán Sába, Etiópia hercegnője, fekete bőrrel, fehér, turbánszerű fejkendővel, arany ékszerekkel, egzotikus, tarka ruhákban. Kisvártatva jött Jeanne d'Arc is, a szélben lobogó, hosszú kibontott hajjal, az esőtől csapzottan. Egyszerre volt vad és ártatlan. A sétáló ember nem tudta eldönteni, hogy Johanna Orléans-nál buzdítja-e éppen a válságos helyzetben lévő franciákat, vagy oszlophoz kötözve áll a rőzsehalmon, Rouen piacán, és Máriához imádkozik, mielőtt a burgund bakó meggyújtaná a máglyát. Szinte teljesen elérzékenyült eme drámai jelnet láttán, pedig az egész alig tizenöt másodpercig tartott. De azután a sok mocskos dolog után, amit sétája közben tett, azaz gondolt, szinte már elvárta magától, hogy valamiben vagy valakiben meglássa a szépet, és ez a valami vagy valaki meghassa, ha még csak rövid időre is. Vagy csak a nagy kiábrándulások után kellett valami, amiben egy kis időre hinni képes. Megtalálta azt a nőt, akit márványba kell faragni, akiről könyveket kell írni, aki örök, és nem mulandó, mint ő maga. Aki miatt érdemes földúlni Tróját, és föl kell ülni egy messzi gyarmatra tartó hajóra, hogy ott a "kultúrát terjesztve" elfelejthesse.
57
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
2012 óta
Und meine Seele sucht noch und hat's nichts gefunden: unter tausend habe ich Einen Mann gefunden, aber Eis Weib habe ich unter den allen nicht gefunden... Allein schaue das: ich habe gepfunden, das Gott den Menschen hat aufrichtig gemacht; aber sie suchen viel Künste... Kunst. Magyarul művészet. Luther így látta jónak. De az is lehet, hogy a Prédikátor az Életre gondolt. Akkoriban még tágabb volt a szavak értelmezési lehetősége.
Alkotóink listája Kreatív írás szakkör
Acta DE Kossuth
Dankó Tímea Daróczi Gréta Horváth Nóra Kanalas Dominika Kovács Dóra Szántó Lili Tomkó Alexandra Csete Péter Katona Tibor
Gönczi Annamária Hága Győző
Főszerkesztő: Ferenczi Fruzsina
Főszerkesztő: Simon Bálint
Felkészítő tanár: Czimer Györgyi
Felkészítő tanár: Dr. Kiss Gabriella PhD
58
actadekossuth.info@gmail.com
Irodalmi különszám
Impresszum Sajtó alá rendezte: Tippan Elizabet, technikai szerkesztő Simon Bálint, irodalmi szerkesztő Felelős kiadó: Dr. Kiss Gabriella PhD
"Aut viam inveniam, aut faciam" (Hannibal)
59
2012 óta